Vajsör. Minden kis csíra ezt issza, és ezzel azt hiszik, hogy mekkora nagy menők. A menőség nem itt kezdődik, de még csak ott sem, ha levernek a kviddicspályán, vagy ha felkarcolod a sötét jegyet. Hiába magyaráznám az itt lévő hangos közönségnek, akik minden bizonnyal jól mulatnak a sekélyes kis életükön. Én pedig csak nézem, ahogy gyöngyöződik a hab az enyémben. Igen, eddig azt taglaltam, hogy milyen lúzer, aki ezt issza, csakhogy az enyém megvan egy kicsit bolondítva. Talán nem is annyira kicsit, mert amikor kértem a kocsmáros látván a több, mint elég barázdát a homlokomon felrajzolódni, tett még bele egy kicsit a szokásoshoz képest. Pár knúttal többe is került, de én ki tudom fizetni, Nott vagyok. Ez a sarokasztal, ahol ülök pont jó elmélkedni és bambulni is. A különböző italok szagának elegye eléggé bántja az orrom, de ez van, ha ilyen helyen üldögél az ember. A kabátom és a sálam – ami az ittlévők legtöbbjénél többet ér – csak hanyagul ledobva pihen a mellettem lévő széken. Ha lehetne, megszüntetném az előttem lévő kettőt is, hogy senki se próbáljon ide ülni. Ha rám tekintenek, úgyis elmegy az életkedvük, úgyhogy egyelőre még senki sem kacérkodott a gondolattal, hogy megtiszteljen a jelenlétével. Jobb is ez így, van elég gondom, mint a szakad kabátjuk alól előtörő érdektelen meséjüket hallgassam. Annabell behazudta a gyereket, és ezzel eléggé feldühített. Már gondoltam rá, hogy megalázom mindenki előtt, de még nem jött el a pillanat. Inkább azt találtam ki, hogy a fantasztikusan alakuló életemen búslakodjak, és ha lehet, pocsolya részeggé igyam magam. Annabell indokai teljesen rendben vannak, nyilván meg akart fogni ezzel, és nagy volt rá az esély, hogy sikerül is neki. De nem volt szerencséje, mert néhány hozzám közelálló elmondta, hogy hazudott. Bennük viszont hiszek, bizonyítottak már számtalanszor. Tehát éppen leszarom, hogy nem jött be a csel, a probléma ott van, hogy megint nincs senkim. Csak névlegesen van, de az olyan, mintha nem lenne. Egy értelmes kapcsolatom volt valaha, de azt szét kellett rombolnom és nehezen szabadulok az emlékétől. Pedig mennyiszer próbáltam már! Lányok jöttek mentek, jó nevűek és kevésbé megfelelőek, de egyik sem tudta megadni azt, amit az átkozott Parkinsontól kaptam. Itt nem kell a szexre gondolni, az megjött másoktól is, volt, ami érdekesebb is volt, és volt, amelyik említésre sem méltó, vagy felejtendő. De egyiknek sem tudtam megnyílni annyira, hogy legalább egy védőréteg lehulljon rólam. Kicsinyes, felszínes gondolatok csacsogtak a fülembe és én halálosan untam. A legrosszabb viszont az, hogy nem bennük van a hiba. Túlságosan tökéletes dolgokra vágyok, amiket kevesek tudnának megadni. De az sem jó, ha valaki mindent megtesz értem és az sem, ha erőltetni próbálják. Ráadásul a gyors sikert szeretem, szeretném, ami bizonyosan nem működik nálam. A szükségleteket persze ki lehet elégíteni, de a lélek dolgai másak. Reccsen alattam a szék, ahogy megmozdulok, szerintem évtizedek óta ez a berendezés adja meg a Három Seprű dimenzióit. De lehet, hogy a nyitás óta ez van itt, az pedig elég régóta lehet. Még maga a nagy Maredkár is rátehette a hájas seggét, azért kopott, ki tudja? Kortyolok egy újabbat, félig kiürült már a kupám, pedig semmi kedvem elmászni egy újabb rendelésért. Szerencsére a kevert ital igazán jó hatással van az agyamra, elzsibbaszt, kiesnek fontosnak tűnő dolgok belőle, vagy csak eltompul néhány fájó emlék. Kifelé persze csak egy morcos mardekáros látszik, mindig is jó volt a taníttatásom ezen a téren. Talán csak Vivienne tudja, hogy mikor milyen a hangulatom, volt pofája jól kiismerni engem, Merlin koszos bajszára! Gőzöm sincs, hogy mit kezdjek ezután, talán tényleg itt az ideje a halálfalók közé állni és csak tenni a dolgunkat. Addig sem gondolok se rá, se másra és mindenki békén hagy, a Nagyúr pedig elismer, végül is igazi Nott vagyok, talán még apámnál is különb. Ebben mondjuk biztos vagyok, ő túl merev és túl párhuzam-derékszög beállítottságú. Újabb vendégek érkeznek, és egy vörös haj libben meg, még a levegő is beleremeg. Ki más, mint Gracy, csak ő állíthatja meg az időt, mert Nott. Bárki bármit is mond, a Nottoknál nincs szebb a világon. A korsó mögé rejtem az arcom, gyorsan iszom még egyet. Attól, hogy szép, most annyira nem vágyom, hogy meglásson és kérdezősködjön. Majd, ha jobb formában leszek. Addig is ég a torkom és marha jól elvagyok. Egy fenét, de most erre van szükségem.

Nagyon lassan peregnek a percek egyedül. Egyébként sem vagyok a társaság középpontja, de azért szeretek varázslók és boszorkányok között lenni. Még az is lehet, hogy inkább megbukok, hogy egy évet maradhassak itt, viszonylag normális társaságban. Nem annyira vágyok rá, hogy éljem az unalmas gazdagok életét, mivel itt is megtehetem ugyanezt. A Nagyúr érkeztével persze sok minden megváltozhat és hiszem, hogy meg is fog, mert Ő rettenetes és erős. Elég hallomásból tudni róla, nem vágyom a vele való találkozásra. Az okklumenciát mostanában sokkal jobban gyakorlom, mint a legilimenciát, nem akarom, hogy bármilyen titkom is kitudódjon egyszer. Aztán ez lehet, hogy csak arra jó, hogy elfoglaljam magam, egyébként pedig a Nagyúr ha akar, úgy siklik át az elmémen, mint bombarda a faajtón. De ez még nagyon messze van, egyelőre húzom az elkerülhetetlent. Igaz, hogy alantasak, de sosem nagyzoltam a tudásommal, csak büntettem. Na, mindegy, inkább igyunk még egy kicsit. Nincs szerencsém sem, megérkezik a húgom egy hollóhátas csapattal, és természetesen kiszúr magának. Ha jól látom, örömmel jön el tőlük, mondjuk már az is fura, hogy haverkodik itt. Nem az a típus, aki megkérdezi, hogy leülhet-e – mégiscsak Nott, járnak neki előjogok, nemde? -, és máris szemrehányóan kioktat. Esküszöm, ha affektálna hozzá biztosan kapna tőlem egy helyretevő átkot. Nézek egy kicsit rá, de nem szólok, csak hallgatom a baját, hogy szocializálódnia kellett. Ilyen rémes ez a roxforti élet, bizony.
- Nem is tudtam, hogy iszogatsz – néz rá az elég kemény piára felvont szemöldökkel. Most ő van soron a kioktatással. – csak óvatosan, mégiscsak Nott vagy, és nő. Téged nem láthatnak részegen az emberek, mert megszólnak – beleiszom a sörömbe és magamban élvezkedek. Legalább egy kicsit elterelem a gondolataimat a tépelődésemről.
- Amúgy attól, hogy a testvérem vagy Grace lehet, hogy magányra van szükségem. Tudod, olyan gondolkodósra – ezzel azt is mondhattam volna, hogy zavarsz hugica, de vele nem vagyok ennyire nyers. Mégiscsak a vérem és kedvelem is magam módján.
- Egyébként pedig eljöttél velük, aztán otthagyod őket? Nem valami szép tett – húzom tovább az agyát, és sóhajtok kissé barázdált arccal. Mégsem sikerült elterelni a gondolataimat, Annabell tündéri képe bepofátlankodik a szemeim elé. Lehet, hogy piákkal csak rontok a helyzeten? Biztosan nem! Fel is kapom az egyik lángnyelvet és máris leküldöm. Ez az, ez kell nekem!
- Na, mi van veled hugicám? – kérdezem, eléggé semmitmondó arccal, nem tartom fenn a látszatot sem, hogy érdekelne a válasza. Megvagyok továbbra is, csak hasson a pia és zuhanjak majd álomtalan álomba, minél tovább, annál jobb.

Melyik a jobb, egykének lenni, vagy, ha van testvéred? Az egykék ugye unalomra vannak ítélve, ellenben biztosan nyugisabb életük van, mintha nyúznák őket a testvérei. Akiknek viszont testvére van, annak sosem lehet unalmas az élete, cserébe a nyugalmas, egyedüli percek szinte ajándékként kapják a több családtaggal rendelkező varázslók és boszorkányok. A Nottok természetesen az utóbbiakhoz tartoznak, azaz, ha volt is pár percem, nem úszhattam meg, hogy a vörös démon – azaz Gracy – oda ne toppanjon hozzám véletlenül. Én nem nagyon hiszek a sorsban, de kezdem belátni, hogy lehet abban is valami, hogy ha valaki egyedül akar lennie, biztosan megjelenik a köreiben valaki, akit nem küldhet csak olyan egyszerűen el. A húgom ilyen, szóval egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy beszélgetnem kell vele, meg azt, hogy piázik rendesen. Nem mintha megtilthatnám neki, sőt felőlem aztán, ha ésszel csinálja, csak nyugodtan, de a testvéri féltés ilyenkor akkor is beindul, ha nem akarom.
- Na, azt nem gondoltam, hogy az vagy. Még akkor sem, ha kék vagy – a kezemmel könyvlapozgatást imitálok és okostojás fejet vágok. A sztereotípiák mindig is fel tudtak húzni engem is, hiszen a kékek okosak, a zöldek gonoszok, a pirosak bátrak, a sárgák meg idióták. Ugye milyen baromság? Az hát, van jámbor Kígyó, okos Borz, szeleburdi Holló és félénk Griff, ez természetes. Az megint más, hogy a főkolompos szeretik hangoztatni, hogy ő az igazán ilyen, meg olyan, de azokat csak simán le kell átkozni és csendben vannak. De azért a húgomot lehet ezzel piszkálni a a vicc kedvéért.
- Azért jó lesz, ha figyelsz erre egy kicsit – már nem mosolygok annyira, de azért nem fedem meg igazán. A családunk hírnevére figyelni kell, mert apánk ezt nagyon szigorúan veszi, és nincs kedvem hallgatni, hogy Gracy azért sír, mert apám nem túl finom módszerekkel terelgeti az általa helyesnek vélt irányba. Két korty után a hollóhátas társai felé nézek, de nagyon úgy néz ki, hogy a vöröskémnek igaza van, elvannak nélküle bőven. Biztos már azt is nagy dolognak tartották, hogy elment velük.
- Igen, úgy tűnik – bólintok, majd nem foglalkozom többet a Hollóhátas diákokkal. Van itt nekem egy bűbájos tetsvérkém, akit valahogy el kéne hajtanom, hogy hagyjon a magnyomba szenvedni. Ezért aztán kérdezek tőle párat, hátha megunja. De nem, dicsekedni kezd… ki gondolta volna?
- Hiába, Nott vagy – emelem a kupám meg felé, és várom a koccanást, hogy ihassak az egészségére. Még jó, hogy ennyire tökéletesek vagyunk, de mindenképpen annak látszunk. Ha jól magamba néznék, akkor biztos találnék néhány homokot a gépezetben, ami ezt cáfolná. Minek is tenném, van nekem elég más bajom is. Amit sajnos előle nemigazán tudok titkolni. Rá is kérdez azokkal a minden átlátó szemeivel és várja a választ. Nem tudom, hogy elmondjak-e neki bármit is, talán nem kéne, mert ismerem a reakcióját.
- Annabell a baj – bököm ki nagy nehezen. Parkinsont már nem is említem meg neki, hiszen elvileg utálom, és nem is akarom látni soha többet. Na, ez nem igazán megy, bármennyire is próbálom. De Annabell jelenleg a hazugságával prioritást élvez, hogy rohadna el alatta a Roxfort.
- Nem lesz gyerek, soha nem is volt. Nem tudom, hogy örüljek-e ennek, vagy tekerjem-e ki a bájos kis nyakát – mérgelődöm, majd iszom egy újabb nagyobb kortyot.
- Hát, ez van velem.

- Értem, figyelsz rá. Nem vagyok apa, hogy bizonyítsd a szavaiddal, én hiszek neked Grace – egy pillanatra elmosolyodom. Hiába, no, a testvéri szeretet bennem megvan, tényleg. Bárki akármit is mond, a Nottok összetartó népség, ráadásul a kis balettvörös a szíve csücske, de ezt általában senki orrára nem kötöm, még a nevezettére sem. Elég, ha érzi és tudja ezt, nem? Gyorsan iszunk is egyet a Nottokra, mert látszik, hogy a húgom kissé ideges lesz a kék témára, meg arra, hogy azt hiszi, nekem bajom van az ő beilleszkedésével. Pedig nem, biztos vagyok benne, hogy meg fogja és megállja a helyét minden társaságban. Aztán eljön a pillanat és elmondom, hogy miért is vagyok ma ilyen mufurc és kerülöm mindenki társaságát. Nem meglepő a reakciója, az enyém is ilyen volt, plusz még ott van még Parkinson is, aki nem akar kimenni a fejemből. Agyrém az egész életem lassan! A tesó persze jól reagál, ahogy kell egy testvérnek. Imádom a kis vöröst.
- Igen, én is erre jutottam, egyébként. De csak nem öljük meg, mert hazudott, nem? – vonok vállat, elegem van az egészből. Lehúzok egy újabb nagy kortyot, hirtelen el is felejtettem, hogy az előbb épp kérdőre vontam Gracet, hogy iszik. Nem érdekel, csak az, hogy velem van. Gyorsan változik az ember véleménye. Eddig mindenkit a pokolba kívántam, hogy hagyjon békén, most pedig örülök a kis vörösnek.
- Örülök, azt hiszed nem? Így meg pláne, hogy minden kiderült és valóban nem lesz semmi. Csak én, meg a nyomorom. Ez is olyan Nottos, nem hugi? – nem is tudom, hogy mikor hívtam utoljára így, de már az sem érdekel. A kis Annabellt jól fenéken kell billenteni, ha nem rólam lenne szó, még meg is aláznám. De még az is lehet, hogy így lesz, felrakom egy fára, vagy valami. A lényeg, hogy szenvedjen és megtanulja, hogy nem illik egy Nottal játszani, pláne nem velem.
- Valahogy meg kell bosszulnunk. Segíthetsz, ha van kedved. A legjobb lenne valami rivallószerű megalázás, némi fizikai behatással – nézek a testvéremre gonosz vigyorral a pofámon. Tényleg jó lenne, valami igazi bosszú, hogy élvezzem is. Mint a múltkori Viviennel. Az talán túl erős volt, de jól esett, lehet, hogy tényleg romlott vagyok? Nem, nem hiszem, csak megérdemelte. Igen, talán megérdemelte, vagy éppen én azt a forró ölét annak a lánynak. Hogyan is hívták? Sofia, vagy Hilda? Talán Hilda a Hollóhátból, vagy a Mardekárból.