Némán, szipogva ülök. Mama mögött már három mondókányi ideje becsapódott a kertajtó, és most elképzelem, ahogy a magas páfrányokkal körbenőtt úton rohan. Biztosan kiabál, azon az éles hangon, amire mindig összerezzenek. A szép, sötét idegen után, akinek megrándult az arca, mikor apucinak szólítottam. Percek óta most először felnézek - a hógömb, amit nekem hozott, mert nekem kellett hoznia, mert nincs itthon másik kislány, a földön hever. Ledobtam, olyan hangosat csattant, hogy azt hittem, azt reméltem, széttört, rengeteg darabra, de még mindig egyben van. Tökéletes. Nagyon hideg. Mint az apukám keze.
Megmondtam, hogy a vakarcs nem lehet itt, amikor megérkezem! Mami ujjai szorították a vállamat, a keze meleg volt és csúszós, az apukám felé tolt, mosolyognom kellett, mutasd meg apának, milyen csinos vagy, Antoinette! Ránéztem, a szemébe, ami olyan sötét volt, mint azok az éjszakák, amikor a szél felesel a dörgéssel, és Mami a fülembe suttogja: ne félj!
Kihúzom magam, két kézzel megtörlöm az arcom. Kicsit földes a tenyerem, de Mama nem fog megszidni. Elképzelem, ahogy az ölébe vesz, kendőjével letörli a szettevetteteremtette könnyeket, és egészen addig ringat, míg el nem bóbiskolok. Igen, ha visszajön, a futástól kipirosodva, mint egy szépséges paradicsom, ezt fogja tenni. A Tündérkertben mindig minden jóra fordul.
Akkor zárd kulcsra! Jó idő van, nem kell idebent lebzselnie! Felpattanok, rálépek a szoknyám fodraira, túl, nagyon túl hosszú, kicsit elszédülök, de odalépek a kertre nyíló ajtóhoz, amit bújócskázáskor szoktam használni. Rázom a kilincset, de nem enged. Nem enged, és minél jobban erősködöm, annál rosszabb! Ököllel verni kezdem az ajtót, ledobom a cipőket, és többször belerúgok, de semmi. Még látom Mamát az üvegen keresztül, ahogy felvezeti apukámat a lépcsőn. Nyári nap tűz a szemembe, és - most nem szégyellem, most nem leszek jókislány - sikongatva a földre vetem magam. Engedj be! Mami, engedj be! [Alkonyatkor jött utánam. Addigra a látogató nyom nélkül eltűnt. Csak az az utálatos, gyűlöletes hógömb maradt utána.]
Megmondtam neked, hogy vetesd el, de okosabbnak hitted magad! És mit vársz tőlem? Neveljem fel a kölyköt a feleségem és a gyerekeim mellett, mintha a sajátom lenne? Ne áltasd magad, Isabelle, nekem semmi közöm hozzá! Ő a te hibád. Most pedig hordd el magad! Becsapta az ajtót, mint aki olyan rohadtul siet. A házimanó pedig, akinek a fülei csiklandozták az orromat, megkérdezte, kikísérhet-e minket a birtokról. Mama indulás előtt még ráütött párszor a bejárati ajtóra az ezüst kopogtatóval és az öklével, azután leroskadt a lépcsőre, és csak zokogott. Borzalmas, fülsiketítő, reménytelen hangon. Annyi mindent akartam kérdezni tőle, amire egyikünk sem tudta a választ! Mi lesz most? Honnan veszünk gyógyszert? Meg fog gyógyulni? És mi lesz, ha nem?
Már fél órája jöhet mellettem, teljesen némán. Vonszolja magát. Néha köhög, mintha minden emlékét ki akarná hányni a fagyos földre. Nem néz rám. Az ilyen napokon, mikor nem ér hozzám, nem simogatja meg a hajam, amit máskor olyan büszkén fonogat, akár órákon keresztül - az ilyen napokon azt érzem, nincs is anyám. Csak egy gazdám. Én pedig az ő falfehér, csont sovány, szőke játékbabája vagyok. Akit felöltöztet, akivel büszkélkedhet, aki mindene most, hogy már a Tündérkert is egyre romosabb. Apukám, aki ebben a hatalmas, fényűző házban él, szolgái és szerettei körében, minden este sülthúst vacsorázik és óbort szürcsöl hozzá - többé nem ad nekünk pénzt. Nagy üzletekbe fektet, írnak róla az újságok.
- Mami?Nem válaszol, csak visszamorran. Mély levegőt veszek, és mikor megszólalok, a hangom valahonnan a gyomrom mélyéről tör föl.
- Mi lenne, ha elutaznánk az anyukádhoz?Rám néz. A szeme sötét, végtelen, végtelenül üres, és egy pillanatra azt kívánom, bár láthatatlan lennék.
[- Elle n'est qu'une bâtard. Je comprends pas Isabelle !
- Mais Maman, la fille est timide ! Tout simplement. En plus, elle est en deuil.
- Elle a cassé le pot !
- Lequel ?
- C'que tu pense ?! D'Isabelle.
- Arrête-toi ! C'était un accident.
- On ne plaidera pas son père. S'il arrivait, on lui lassera d'emmener la fille.]
A konyhában ülök, egy háromlábú széken, és nem sokat értek a nagymamám szavaiból, de abban biztos vagyok, hogy nem fognak harcba szállni értem, ha Hector esetleg betoppan. Erre azért nincs releváns esély, mondanám nekik, nyugtatóan, csitítóan, mégsem érzek magamban erőt ahhoz, hogy besétáljak a nappaliba. Nem érzem a lábaimat, kavarog a fejem. Még nincs négy napja, hogy egyetlen cédulával és egy hátizsákkal beállítottam, nem is beszélve Mama halálának híréről, és azóta mindenki kiabál a fejem felett, míg én egy szót sem szólok. Anya húga, Clémence, talán az egyetlen, aki nem tart engem koloncnak, aki hajlandó velem beszélni. Minden rendben lesz, Tonie, ne izgulj! Te hozzánk tartozol!
Szeretnék tényleg hozzátok tartozni, ismerném be. Szeretném, ha ez a város lehetne az otthonom, ahol a pékségben előre köszönnek, és azt mondják: "Mennyire hasonlít Duponték lányára, Isabellere!", és szeretném, ha megtanítanának bringázni, úszni, madárlesre járnának velem és buborékot fújhatnék a kakaómba. Szeretném, hogy szeressetek, nagyon, nagyon szeressetek! Biztonságosan és hűségesen!
Clémence dugja be a fejét a konyhába, az arcán hervatag, de eltökélt mosollyal.
- Gyjere, elmegyünk á folyó'oz! Annyira kedves, féllábú az angolja, hogy nem tehetek mást, felállok és követem őt a vakító, zümmögő napsütésbe.
Az ágyamon fekszem, ami igazából sosem lesz az enyém, és tizenkét perce még fejemet a párnába fúrva ordítottam, mert már megint eltelt egy nap életem legnyüzsgőbb, legizgalmasabb nyarából anélkül, hogy kitettem volna a lábam a cellámból. A fogvatartóim ideges népségek, Hector még ahhoz sem ragaszkodik, hogy lemenjek a vacsorához,
jobb, ha látnom sem kell téged, de azért megköveteli, hogy társaságban, mások előtt "apám"-nak szólítsam. Egyszer ráköptem a cipőjére. Azóta nem igazán tudom kinyitni a bal szemem, de Trixy, az egyik házimanó szerint, a kamillateás borogatás csodákra képes. Tehát, mikor éppen nem az ajtót csapkodom, borogatom a fejem. Ha szeptember elsején holtan találnak, talán az unalom és az acsarkodó düh együttese megkegyelmez, és kinyiffant. Apa biztosan nem sírna.
Nero, egyébként, egészen jófej. Persze, nem egy lángelme, de kifejezetten jóindulatú, és néha órákig nézzük együtt a csillagokat. Nem sokat beszél, de jó hallgatóság, és egyedül ő szólít Tonie-nak a fellengzős, úrias Antoinette helyett, ezen a birtokon. Falnak megyek a szertartásoskodástól, a rengeteg evőeszköztől, ami az asztalon jobb-és balfelől sorakozik, a semmitmondó csevegéstől, a szigortól, a szeretetlenségtől és a főleg a hazugságtól, amit mindenkinek be kell adnom, ha nem akarom a pincébe befalazva végezni. "Igen, az a féltékeny bejárónő rabolt el, aki tizenhét éve a házban szolgált, belezúgott apámba, de az nem engedett neki, ezért magával vitte és elrejtette a lányát. Apám öt évvel ezelőtt talált rám, és hozott haza épségben, az igazi családomhoz!" Legszívesebben leharapnám a nyelvem, míg ezt a bűbájos, betanult borzalmat regélem, és mindenki átlát a szitán, de még játsszunk, még felmegy a függöny, mert a látszatnál nincs fontosabb. Most már, hogy hivatalosan családtag lettem, nekem is éberen őriznem kell.
Na, persze. Álmodik a nyomor! Már kitaláltam, hogyan húzzam csőbe mindüket, hogyan hagyjam magam mögött ezt a búbánatos bandát, hogyan tegyek lóvá mindenkit és váljak köddé! De még nem lehet. Még várnom kell. Még fekszem, számolom a fogság perceit, de ne félj, ne félj, már nem tarthatnak itt sokáig. Hamarosan szabad leszek!
- Na, és neked hogy' telt?
- Ne is beszéljünk róla! - forgatom a szemem, majd belekortyolok a serlegembe. Érdekes módon, a szobában fekve töltött nyár alatt megundorodtam a töklétől, és kiéheztem a zajra. Most mindennél jobban vágyom a nyüzsgésre, a grimaszokra, a marháskodásra, a klubhelyiségbe felcsempészett vajsörösüvegek rejtegetésére, a végigtombolt kviddics-meccsekre, a kondéroskekszekre, a barátaimra, a belehelt falú 5-ös üvegházra, Dumbledore szűkszavú, lényegre törő beszédeire, a bűvölt, kanárisárga bajuszokra, az előmelegített ágyamra, és a bizonyságra, hogy kényszerű, seggnyalásból és öklendezésből járó vendégeskedésem a Rosier-kúriában, nem tart már sokáig.
Clémence sorai járnak a fejemben. Bár hivatalosan Hector elperelt Mama franciaországi rokonságától, csak egy szavamba kerül, és készen vár a szobám. A náluk töltött, majdnem két év alatt nagyon közel kerültem hozzájuk, családom lett, tudod, olyan igazi, ami bekerül a véráramodba, a lényed, az identitásod részévé válik! Az elszakadás fájdalma pedig éles, gyógyíthatatlan sebként lüktet bennem. Vissza akarok menni hozzájuk! De despotikus apám úgyis ott keresne először. Tehát csak várnom kell, míg elül majd a vihar. Nem tarthat sokáig, egy-két hónapig maximum, addig meg kibírom az utcán is (a terv ezen része erősen hiányos), vagy meghúzom magam a fent említett barátoknál! Nem nagy ügy. Minden csak hozzáállás kérdése.
Ha már a nevemmel nem szokásom jobb fekvést kiharcolni magamnak.
Kezdőlap
