Egy kellemes, csevegős délutánnak indult a mai nap, mikor betértünk a Három Seprűbe az egyik haverommal. Nem tudtunk mostanában sokat dumálni, így gyorstalpalót tartunk mindkettőnk elmúlt néhány hónapjából. Bár velem nem sok minden történt, csak a szokásos események, vele eléggé elszaladt a ló párszor, így azt hallgathatom, miként randalírozott részegen több alkalommal is, mindezt egy-egy korsó vajsörrel öblítettük le. Legalább meleg van, nyugtatom magam, és jól szórakozom, ahogyan elképzelem a haveromat, amint egy gurkó elől menekül, miközben házimanónak van öltözve. Kicsit sajnálom is, hogy kimaradtam ezekből, de valószínű éppen Emmel vagy Katherinával voltam elfoglalva, esetleg egyszer valóban tanultam, ki tudja. Vagy aludtam. Ez utóbbi a legvalószínűbb.
A haverom bocsánatot kér, és a mosdóba megy, én pedig egyedül maradok a kis asztalunknál a sarokban. Lehúzom a maradék sörömet és sóhajtok egyet, körülnézek, hogy felmérjem a hely vendégseregét. Tele van, rengetegen jöttek be a kinti hidegből melegedni, amit tökéletesen megértek. Nyári gyerekként a hideg teljesen ellentétes a természetes környezetemmel. Nem tudom magam télen jól érezni a szabadban, habár a hógolyócsaták valóban nem olyan rosszak. Meg a karácsonyi szünet, amikor végre láthatom a szüleimet.
A pultnál ül Greta, az egyik háztársam, odaintenék, de épp nem ide néz. Talán még ide is hívom, nem látok mellette senki ismerőset. Nem sokkal mellette egy férfi meg egy nő ül, átsiklik a szemem rajtuk, ám nem sokára hangos szavak csattannak fel onnan. Odakapom a fejem, nem látom jól, de talán már lökdösődnek is. Nem szoktam verekedésekbe keveredni, de talpra pattanok, nem szeretném, ha annak a nőnek baja esne. Persze hiúság is szerepet játszik ebben a közbelépésben, ki ne akarna a hős szerepében tetszelegni, bár mindkét férfi nagyobb darab nálam, ezt még a hely másik végéből is meg tudom állapítani. Elindulok a banzáj felé, de későn érek oda, más varázslók is odaszaladnak szétszedni a verekedőket, hangos szitkozódás tölti be a Három Seprűt. Próbálok közelebb menni, előretörni, most mát inkább az érdekel, hogy Gretát elhúzzam onnan. Remélem, egyik nagy darab férfi sem vele jött ide.
Akármennyire is ügyesen könyököl másokat oldalba, nem sikerül időben odaérnem, elkések, eldőlnek a verekedők, és az egyik magával sodorja Gretát. Ijedten taszítok arrébb egy nőt előlem, nem egészen udvarias módon, ő pedig hasonlóképpen reflektál erre a cselekedetemre.  Talán túlélem, hogy mocskos kis kölyöknek szólított. – Engedjenek oda! – mondom, és az utolsó sor emberen is átküzdöm magamat.
Letérdelek Greta mellé, igyekszem úgy helyezkedni, hogy ha valaki a mellette fekvő idiótára szeretne ugrani, ne tudjon még több kért okozni a lányban. Szó nélkül lelököm róla az idegen végtagjait, és rámosolygok, habár az arcomon biztos megjelentek az aggodalom ráncai.
- Jól vagy? Nem tört el semmid? Elviszlek a gyengélkedőre, jó? – próbálom megnyugtatni, de nekem úgy tűnt, hatalmasat esett. – Ott majd helyre raknak.

A varázslók sem kevésbé bunkóbbak, mint a muglik, főleg, ha leisszák magukat. A mágiával nem jár illem, tudniillik, csupán egy halom menő képesség. Ha belegondolok, több idióta mágussal találkoztam, mint muglival. Az agyukra megy a varázslat, azt hiszem. Azt hiszik, nagyobb hatalmuk van az átlag embernél, bármit megtehetnek. Elködösíti a fejüket a saját megalomániájuk.
Annyira, hogy a földre taszítanak egy náluk sokkal törékenyebb lányt is. Na, nem mintha félteném Gretát, más esetben, ha figyelt volna, talán a megtermett férfiak húzzák a rövidebbet, de kivételesen nagyot kapott, kérdés sem volt, hogy segítek rajta. Nálam ez nem szokott döntéshelyzet lenni, természetes, hogy rohanok az ismerőseimnek segíteni, fordítva is jól esik. Úgy érzem, hűséges típus vagyok, a barátaimért és a háztársaimért megtennék bármit. Sokszor lekutyázták már miatta, de valahol még hízelgő is volt ez a becenév, ki ne szeretné ezeket a nagyszerű állatokat?
Számítottam rá, hogy Greta makacskodni fog, ismerem már, nála kevesebb önfejű emberrel volt dolgom, így meg sem lepődök, mikor ragaszkodik ahhoz, hogy ő jól van és lábra tud állni. Őszintén, a helyében lehet én sem viselkedtem volna teljesen ésszerűen, mindenki tekintete rajta cikázik, szegény azt sem tudja, mit csináljon kínjában. Nem lököm el a kezét, mikor a pulóverembe kapaszkodva igyekszik lábra tápászkodni, csak halkan azt motyogom, hát persze, egyben vagy. Nem tudom, hallja-e, azt azonban sejtem, hogy megjegyzésemmel semmire sem megyek.
Minden próbálkozása ellenére, Gretának nem sikerül felállnia, igyekszem segíteni rajta, de láthatóan a büszkeségével küzd. Hagyom, nem akarok erőszakosnak tűnni, és így hamar meg is adja magát. Megfogom a derekát, a lehető legóvatosabban megemelem, remegnek a karjaim, mert tudom, talán fájdalmat okozok neki, meg hát nem vagyok súlyemelő bajnok sem, pedig Greta egészen könnyű is. Lassan a székre rakom, gyengéden mozgok, de így sem kerülhetem el, hogy ne fájjon neki minden mozdulatom.
- Mid fáj, Gree? – tudakolom, miközben külsérelmi nyomok után kutatok. Aggódó tekintettel vizsgálom meg minden porcikáját, de egyelőre nem találok semmi durvább foltot. Igaz, alig egy perce került csak a kemény földre.
- Nem, egy haverommal jöttem, de ő biztosan nem fog segíteni visszacipelni téged a kastélyba. Nem baj, majd megoldjuk. – sóhajtok. – Megengeded, hogy felvegyelek? – kérdezem, ha igent mond, megkérem őt, karolja át a nyakam. Egyik kezemmel átfogom a térdeit, másikkal a derekát szorítom magamhoz.