Pár évvel ezelőtt, mikor éjféltájt a nappaliban ültem – voltam vagy tizenkettő (legfeljebb!), szerintem életemben nem maradtam olyan sokáig fenn azelőtt, még szilveszterkor sem – és épp kezdett kikristályosodni, hogy hiába várom, hogy anya hazatérjen a vásárlásból, mert hát anya nem is vásárolni ment, akkor egy-kettőre szilárd meggyőződésemmé vált, hogy az egészről kizárólag apa tehet. Hogy ő üldözte el. Nem tudom, miért, akkor még valahogy logikus gondolatnak tűnt, de most, ebben a pillanatban, ahogy újra és újra végig gondolom a dolgokat, egyre csak az ugrik be, hogy az, hogy valaki csak kilép az ajtón és elsétál, mennyire nem múlik senkin és mégis mindenkin.
Szóval tehet Liam arról, hogy egy kibaszott seggfej?
Tehetek én arról, hogy Liam-et a kibaszott seggfejségében nem tudom elviselni?
Tehet arról bárki, hogy még sincs más választásom, minthogy elviseljem?
Hibáztathat bárki azért, mert én mégis inkább azt választom, ami alapból nem volt opció?
Szóval elég hülye kérdések ezek, nem? És akárhányszor végig rágjuk őket, nem leszünk közelebb a végső igazsághoz. Mondjuk, hogy tehetünk róla. Vagy mondjuk, hogy nem tehetünk róla. Mondhatjuk bármelyiket. És? Kimondtuk, oké. Változott bármi? Akkor meg?

Igazából nem is volt igazi összeveszés, épp csak annyi történt, hogy ahelyett, hogy egy mugli moziba vitt volna, ahogy ígérte, elment sörözni pár barátjával. Nem nagy cucc, ugye? Mármint simán lenyeltem volna, csakhogy mióta visszajöttem a Roxfortból, szabályosan rosszul leszek már annak a gondolatától is, hogy egyedül maradjak. Ültem a tök üres lakásban és újra és újra és újra végig pörögtek előttem a Roxfort támadásának válogatott jelenetei, láttam a halálfalók átkainak fénycsóváit, aztán eszembe jutott Grace Peterson, és szabályosan rettegtem és bőgni lett volna kedvem.
Felhúzott lábakkal bámultam magam elé a túlszűk nappali túlkemény kanapéján. Jött az éjfél, aztán el is ment, én pedig már réges-rég Grace Peterson szülein gondolkodtam, meg hogy vajon az lehet a rosszabb, mikor az ember gyereke meghal vagy megszökik, vagy, ha nekem lenne egy gyerekem, akkor melyiktől érezném magam nyomorultabbul: halál vagy szökés? Később, mikor elaludtam, valami ilyesmiről is álmodtam aztán, nem emlékszem pontosan rá, de korareggel rémülten ocsúdtam a kanapén. Liam még mindig sehol. Vadul kalapált a szívem. A gyomrom majd kilyukad.
A hűtőben csak felbontott borosüvegeket találtam (a szekrényben se semmi kenyér, zabpehely, vagy bármilyen emberi fogyasztásra alkalmas konzerv), válogatás nélkül összeöntögettem őket, úgy ittam belőlük. Ha elég alaposan meséled be magadnak, hogy nem olyan rémes, amit épp magadba töltesz, a végén még hinni is kezdesz benne, vagy csak éhgyomorra négy-öt korty bortól tökéletesen be lehet rúgni, részletkérdés – úgyhogy kábé délelőtt tízre tökéletesen eláztam, úgy vártam Liam-et, de semmi.
Mondjuk, ha azt vesszük, szülők szempontjából alighanem teljesen mindegy, hogy megszöktek vagy meghaltak-e.
Báty szempontjából viszont…
Dél.
Addigra túl voltam azon, hogy végig játszam a fejemben, hogy mi van akkor, ha Liam egyszerűen elhúzott Franciaországba, vagy ha lecsukták, vagy ha meggyilkolták, és hát (minden más családtagomból kiindulva) valahogy sokkal logikusabbnak tűnt az a feltételezés, hogy soha többé nem jön vissza, minthogy valamelyik barátjánál talált rá a hajnal, aztán ott maradt ebédre is. Addigra túl voltam azon, hogy fejben összeszedjek egy listát, hogy miért nem érdemes várni a gyámügyesekre. Addigra túl voltam azon is, hogy meggyőzzem magam, hogy akkor se lenne semmi sem jobb, ha belépne azon a kurva ajtón. Addigra túl voltam azon is, hogy egy egész üveg bort magamba töltsek és még egy fél üvegnyi akármit az üvegek aljáról egész más arányokban összemixeljek. Addigra túl voltam azon, hogy egy-két váltás alsót, a pálcámat meg a Morty nevű plüss sárkányomat belegyömöszöljem a hátizsákomba, és lemenjek a buszállomásra. Azon is túl voltam, hogy megtudjam, hogy tizenhat év alatt nem vehetek jegyet olyan buszra, ami elhagyja az ország határait, hiába győzködtem a pénztárost, hogy végső soron már csak két hét van a születésnapomig és blablabla. Valószínűleg levágta, mennyire részeg vagyok, már azon volt, hogy hívja a zsarukat, vagy valami, mikor utolsó kétségbeesésemben végül kértem egy jegyet Brighton-ba. Végül is másfél óra buszút kellően messze visz innen, ha jönnének a gyermekvédelmisek, nem? Addigra túl voltam azon, hogy kellően felspanoljam magam, hogy hamarosan láthatom Dexter-t, túl voltam azon, hogy a buszon még inkább benyomjak, és mire eljött a fél kettő, túl voltam azon is, hogy leszálljak és a sós levegőjű városkában addig gyalogoljak, míg meg nem találom Dexter-ék házát. Nem tudtam, melyik az ablaka. Azt sem tudtam, miért feltétlenül az ablakon keresztül akartam bekopogni neki, végül is ott volt az ajtó. Mindenesetre nem zavartam túlságosan össze magam. Megfogtam egy kavicsot, aztán üdvözlésképpen finoman hozzávágtam valamelyik ablaküveghez. Arra viszont nem számítottam, hogy az attól iszonyatos zajjal darabokra fog törni.