Azért lássuk be, a halálfalóságnak is vannak előnyei. Például, hogy visszakaptam az állásomat. És nem csak az állásomat, de még egy irodát is passzoltak mellé, ami igaz, hogy egy kispolgári fizetésből tengődő egércsalád előszobájának felelne meg maximum, de legalább iroda. Amit az első héten a felismerhetetlenségig zsúfoltam mindenféle kacattal, értékesnek tűnő, de inkább ócska, ám annál érdekesebb ketyerével, limlommal, amibe olykor-olykor sikerült belefutnom átoktördelés közben. A polcokon makettek, csecsebecsék, egy-egy kastély falából kiékelt tégla- mindenkinek lehet egy heppje jól van? A falakon térképek és jegyzetek sorakoznak, a földet halomra borítják a könyvek, a mulgi keresztrejtvények, a Reggeli Próféta múlt havi összes száma. Az asztalon csinos, de rendezetlen kupacokban állnak a pergamenek, pennák, és az imént sikerült kiborítanom két üvegcse tintát, így az fekete csermelyként patakzik le az asztal lábán, le a földre, a kopott kék színű szőnyegre. Sóhajtva bámulom a jelenséget, és egy pillanatra elmerengek, hogy vajon a férfimosdóban találnék-e felmosót, de eszembe jut, hogy te hülye, hát mágus vagy, és már emelem is a pálcámat, hogy lesújtsak a káoszra, de aztán rájövök, hogy igazából ez is dob egyet a helyiség báján, amolyan modern eklektikusságot kölcsönöz neki, meg amúgy is félórával később is ráér ez, amikor visszajövök az ebédszünetemből.
Szipogok kicsit, és a térdemre támaszkodva felállok. Körbenézek, és egy lajhár neurotikus sebességhajhász tempójával kievickélek a romokból. Majd ha visszaértem.
A félórásnak szánt szünet, majdnem kettővé dagadt. Ebből negyven percet egy sonkásszendviccsel, az újonnan szerzett tetoválásom vizsgálgatásával töltöttem el. Bökdöstem pálcával, az ujjammal, megnéztem lámpafénynél, napfénynél, árnyékban, sötétben. Már egy ideje tarkítja a bőrfelületemet, de nem fogok tudni hozzászokni. Egyszerűen nem tetszik. A színek lehetnének élénkebbek. Aztán egy idős hölgy megjegyezte, hogy nagyon impozáns, és már egy fokkal barátságosabban tekintettm rá, de aztán úgy döntöttem, hogy beszaladok a restibe egy két pohárkára. Korábban azért érdekelt volna mit szólnak a főnökeim, és görcsösen igyekeztem volna tíz perc alatt lezavarni az egész ebéd mizériát, de mivel úgy idebetonoztak, kérdés sem férhet a betöltött pozíciómhoz a minisztériumban. És csodálkozol, hogy nincs semmi motivációm bármit is letenni az asztalra?
Az mondjuk vígasztal, hogy két hét múlva mehetek Romániába. Mikor is voltam ott utoljára? – torpantam meg a folyosón, kabátom egyik zsebéből előhalászva a friss palack lángnyelv whiskyt, a másikból a laposüveget. Két éve? Igen. Két éve. Bólintottam, és tovább indultam, útközben áttöltve whiskyt. Nem nagyon zavartattam magam, ahogy megbámultak. Tudom, hogy nem rúgnak ki. Igazából csak a tűzvédelem miatt nem gyújtok rá az irodában.
Az üres üvegcsét egy szemetesbe dobtam, a telit pedig meghúztam. Sokkal jobb. Fordultam a folyosóra, ami az irodámhoz vezetett. Félúton azonban megtorpantam. Egy magányos szőke leányzó ácsorgott az ajtóm előtt. Összeráncolt homlokkal közelítettem felé, tartva tőle, hogy esetleg tőlem szeretne valamit, de végülis mit akarhatna? Túl fiatal, hogy itt dolgozzék, biztos eltévedt. Vagy az édesapját várja. Igen, Spike mintha említette volna, hogy ma behozza a lányát…vagy neki fia van? Tudja a fene. Azért lehetnék udvarias, és megérdeklődhetném…nem. A szőnyeg már biztos magába itta a tintát…beszáradt…rémálom lesz kitakarítani. Meg rendet is kell tennem…ilyenek.
- Helló. Segíthetek? Eltévedtél? – kérdeztem meg azért, reménykedve a nemleges válaszban. Azért a laposüveget kicsit mélyebbre nyomtam a zsebemben.