Veszek néhány mély levegőt, és lehunyt szemmel igyekszem magam elé képzelni valami kellemes, idilli képet. "Valami lágyat, nyugtatót." - mondták. "Valami kedves dolgot, Hannah, ami jó kedvre derít." Haha... Igyekszem kiűzni a fejemből a ragyás Hugo képét, ám valami megzavarja a lágy és idilli elmevilágom létrehozását. Egy ismerős hangot hallok szinte közvetlenül magam mellett, majd Hugo káromkodását, és végül lábcsattogást. Kinyitom a szememet, és Andrew-val találom szembe magam. Felnézek a háztársamra, aki idősebb, ám gyakran látom egyedül sétafikálni, vagy ücsörögni a klubhelyiségben és egyéb helyeken. Tanul,vagy olvas. Tudom, hogy hasonlóan antiszociális, mint én. Azt nem tudom, hogy ő ismer-e engem és hogy HOGYAN ismer: még a "régi" énemet, a vigyorgós, boldog és bohókás Hannah-t, vagy már tudja és hallotta, hogy mi történt velem... Valahol legbelül remélem, hogy az előbbi.
Gyors mozdulattal hátra fordulok és még éppen látom, ahogy Hugo gyűlölettel telve néz vissza rám és a "megmentőmre". Összevonom a szemem és elfojtok egy apró vigyort, ahogy figyelem, hogyan törli le a tintát a fejéről a Mardekáros tuskó.
- Kössz, de elboldogultam volna vele... - vetem oda a mondatot Andrew-nak, ám hogyha jól figyel, a hangszínemben enyhe jó kedv és hála is érződik. Lassan a törött tintás üveghez sétálok, ami a földre hullott, leguggolok és a pálcámmal igyekszem feltakarítani a tinta egy részét. A többit meghagyom a manóknak, vagy az idiótáknak, akik hanyatt esnek majd benne...

Azt hittem (én is), hogy ez a folyosó rész kellemesen nyugodt még akkor is, amikor az órák még nem kezdődtek el. Nekem is van most egy lyukas órám, a következő órám pedig a szomszédos folyosón lesz, így nem csoda, hogy itt telepedtem le. De úgy tűnik, hogy sajnos engem mindenhol megtalálnak a kötözködős bunkók. Szerencsére nem történt semmi komolyabb baj (velem), és habár az én tenyerem is viszketett egy átokért, mégsem tettem meg. Azt hiszem ez már haladás, és majd le is írom a nagyszüleimnek. Biztos vagyok benne, hogy értékelni fogják.
~Már ha még élnek...~ jut eszembe egy szívbe markoló, gyomor szorító gondolat, és igyekszem ismét megnyugodni és normális ütemben venni a levegőt. Gyakran előjön ez a gondolat a szünetekben, vagy amikor van időm gondolkozni. Olyankor mindig írok egy levelet nekik. Azt hiszem sejtik, hogy miért. Bizonyára örülnek neki, hiszen jó kapcsolatban vagyunk, anyáék halála még inkább szorosabbá fűzte ezt a kapcsolatot, de talán kicsit túlzásnak érzik. Mindig mondják, hogy menjek és élvezzem az iskolát: barátkozzak, bulizzak... Melyik nagyszülő mond ilyet? Aki látja, hogy az unokája szép lassan becsavarodik.
Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy Hugo eltűnik és a saját tintáját törölgeti a képéről. Az én arcomra is kiül egy furcsa vigyor, és mikor megfordulok, egy hasonló vigyor utónyomait látom Andrew arcán is. Persze hálás vagyok a kis csínyért, és a megjegyzésért, de elbántam volna vele és úgy tűnik, hogy egész jól kezeltem volna a dolgot. Ezt meg is jegyzem kicsit harapósan a fiúnak, de azért egy cseppnyi hála és jókedv is szorul a párszavas mondat közé. A megjegyzésére elmosolyodom, hogy külön öröm volt látni ezt a visszavágást és persze Hugo arckifejezését.
- Igen, azt hiszem nekem is, habár én már csak a sarkon láttam, ahogy törölgeti a tintát a fejéről... - csóválom meg a fejem és vigyorgok egy kicsit. A kiömlött tintát próbálom felitatni a pálcámmal és valami egyszerű, idióta bűbájjal, ami úgy tűnik, hogy nem működik 100%-osan. Pech. Majd a házimanók...
- A létem nem tetszik neki. - jegyzem meg olyan hangsúllyal, hogyha Andrew látta, hogy Mardekáros a srác, akkor pontosan tudhatja, hogy mire is gondolok. Ja. A létem. Az, hogy élek és létezek. Hogy pálcát fogok és az engedelmeskedik nekem.
- Amúgy a házi feladatomat fejeztem be. Már csak pár centi van hátra, és itt lesz a következő órám szóval... Azt hittem ez egy egész nyugodt folyosó és nem járnak errefelé olyan sűrűn hülye bunkók... - húzom el a számat gunyorosan.
- Amúgy Hannah vagyok. Te pedig ha nem tévedek, Andrew. - biccentek a srác felé és remélem, hogy jól emlékszem a nevére...

Utálom a Mardekárosokat és mindenkit, aki valamiért felsőbb rendűnek képzelni magát azért, mert a szülei, a nagyszülei, és még az ük-ük-ükszülei is varázslók voltak. Azt hiszem már számos ember bebizonyította, hogy a varázstalan szülők gyermekeikben talán több mágia szorul, mint némely aranyyvérű család nagyra tartott sarjaiban. És ahogy elnéztem Hugo-t, bátorság is több van bennem, mint benne, hiszen amint megjelent egy idősebb diák, már húzta is a nyúlcipőt és rohant. Szinte biztos vagyok benne, hogy legközelebb fogok kapni ezért az incidensért egy-egy sértést, talán még átkot is, de nem érdekel. Meg tudom védeni magam, bár sajnos néha pont amiatt kerülök ilyen helyzetekbe, mert nem akarom mindenkinek leátkozni a haját a fejéről azért, mert csúnyán néz rám. Sajnos most is a lenyugvási szakaszban támadott volna meg Hugo, és kicsit elgondolkozom rajta, hogy nyugodtan átkozottnak lenni jobb,vagy dühösen átkozni? Szerencsére Andrew pont erre járt, és mélyen nagyon hálás vagyok neki, hogy nem a saját fejemről kell törölgetnem a sz...tintát, hanem Hugo járt most így. Igazán jó kedvem kerekedett, hogy az idősebb háztársam megszégyenítette az aranyvérűt. Persze tudom, hogy gonosz dolog rájuk így gondolni, nem minden aranyvérű egy tuskó seggfej. Aki nem az, azokat többnyire kiközösítik, szóval...
- Lerajzolni? - kérdezek vissza döbbenten nevetve. Eszembe nem jutna, de nem is rossz ötlet.
- Én inkább csak mélyen az emlékezetembe vésem azt az apró részletet, amit láttam. A folyosó sarka, és ahogy Hugo fél feje látszik, amin folyik le a tinta... - fordulok a folyosó azon része felé, ahol a srác eltűnt, és mint valami rendező mutogatom, és "állítom be" a képet. Majd pár másodpercig nyugton és csendben maradok,ez a bevésődési fázis. Aztán elmosolyodom, megcsóválom a fejem a hülye ötletre, végül megpróbálom valahogy feltakarítani a tintát. Nem erőlködöm túl, vannak erre szakképzett alkalmazottak itt a Roxfortban, de azt sem akarom, hogy valaki miattunk törje el a lábát, vagy ilyesmi.
- Igen, nekem is van egy Aranyvér-űző átok csokrom. - bólogatok hevesen én is nevetve.
- Azonban egyre gyakrabban használom őket, és már szóltak a tanárok, hogy jó lenne, ha megtanulnám moderálni magamat, különben kirúgnak olyan indokkal, hogy nem vagyok tanítható - vagy mi. - vonom meg a vállam.
- Ezért igyekszem gyakorolni a nyugalmat, hogy amikor fel is húznak, inkább menjek el mellettük, a pálcámat a zsebemben hagyva.- csóválom meg a fejemet és sóhajtok egyet. Nem is tudom, miért mesélem el ennek a srácnak ezeket a dolgokat. Kicsit is afféle kívül álló, általában egyedül látom. Hasonló, mint én. Mármint... a nyár után. Előtte szinte egyedül nem lehetett látni, de mostanában nem igazán bírom elviselni a boldog embereket. Nincs semmi boldog dolog ebben a világban, amíg ezek a mocskok ennyire a kezükben tartanak mindent. Furcsa, hogy egy negyedéves lány már ennyire belelát a dolgokba, de hát... Bár ne kellene, és a szüleim élnének. Ismét elönt a harag és a düh, és ökölbe szorítok a kezem, ahogy a folyosó vége felé nézek. Talán már Hugo-n is ott a rejtett jel. Levágnám a karjukat, az összesnek! A tanácsra csak bólintok egyet.
- Aha, kössz. - röpke köszönetnyilvánítás, de nem igazán értem, mire is érti a srác, hogy könnyebb lesz, vagy hogy mi lesz, mert kicsit elkalandoztam. Minden esetre biztos, hogy jószándékkal mondja, úgyhogy megtoldom a rövidke mondatot egy lágy mosollyal is. Mikor bemutatkozom, Andrew kezet nyújt, én pedig elfogadom, és határozottan fogok vele kezet.
- Az alsóbb évesek ismerik a felsőbb éveseket. A felsőbb évesek viszont nem foglalkoznak a "kicsikkel" - mondom gúnyosan a szót, majd elmosolyodom.
- Gondolom akkor azt sem tudod, hogy az egyik harmadéves csaj állandóan rólad beszél. Nem hiszem, hogy sok mindent tud rólad, csak hogy helyes vagy. - nevetem el magam. Na igen, az igaz szerelem és a Nagy Ő egyetlen tulajdonsága, hogy helyes...

Azért örülök és hálás vagyok, hogy sikerült ennyivel megúsznom a dolgot. Nekem sikerült megúsznom. A gondolat talán túlságosan is tetszik, jobban, mint illene. Gyakran elgondolkozom azon, hogy talán én is hasonló vagyok, mint ezek az ütődött Mardekárosok, ugyanúgy élvezem, hogyha velük történik valami, mint ahogy ők élvezik, ha valakivel gonoszkodhatnak. De aztán elég hamar meggyőzőm magam, hogy én még nem ölök embereket ok nélkül, csak azért, mert nem varázsvérűek... És ennél a gondolatnál le is szoktam állni az agyalással, ugyanis kicsit túlságosan komolyan és mélyen veszem ezt az egészet. Nekem most minden fekete, vagy fehér. Valaki vagy egyenrangúnak tartja a mugli származású mágusokat, vagy gyűlöli őket. A kettő között nálam most nem nagyon van út, nem nagyon van ilyen lehetőség. És aki gyűlöli őket, azok már egyből ölni, gyilkolni akarják őket. Nehéz lesz ezt a nézetet és gondolkodásmódot leküzdenem, és szinte biztos vagyok benne, hogy a) több időbe fog tartani, mint néhány hónap és b) nem lesz egyszerű ilyen közegben, pláne ha ilyen atrocitások érnek minden héten, minden nap...
Igyekszem azért a fejembe, a gondolataimba vésni Hugo képét, amiről éppen csöpög a tinta. Andrew megjegyzésére, miszerint kikerülhetne a szégyenfalra egy portré alakjában elhúzom a számat.
- Sajnos vannak nála rosszabbak és gonoszabbak is. Csak gondolom nálatok már annyira nem megy ez az átkozósdi, meg csínyesdi, ott már aki úgy vélekedik mint Hugo, az már komolyabb lépéseket tesz az ügy és a nézetei képviselése érdekében... - jegyzem meg halkabb hangon és remélem, hogy a srác pontosan érti, hogy mire gondolok. Az idősebbek már nem egymást szekálják. Ők már belépnek a Halálfalók közé, kérik a Sötét jegyet és Tudjuk Ki küszöbét nyalogatják. Undorító. Bár legalább az Andrew-fajtáknak nyugtuk van és nem kell azt lesni minden sarkon, hogy mikor tűnik fel egy gyerekes Mardekáros, aki átkozódni, vagy beszólogatni akar.
Kicsit mesélek arról, hogy elég hirtelen haragú vagyok mostanában, pláne, ha ilyen helyzetbe kerülök, de már egész jól megy a lenyugvás. Bár néha a saját káromra, ahogy most is történt volna, hogyha Andrew nem érkezik meg időben.
- Hát igen, voltam már egy pár órát büntetésben. De a tanárok nem igazán értik, hogy mi változott, illetve tudják, hogy mi. És ezért inkább elengedik a büntetést. Kivéve a Mardekár párti tanárokat - persze. - nyögök fel fintorogva és megvonom a vállam. Érzem én is, hogy sokat változtam, de hát... Megölték a szüleimet! És még vannak olyan taplók, akik ezen élvezkednek és emiatt piszkálnak. Ennyi emberség se legyen valakibe.... Gusztustalan. Néha dühömben kiabálnék és ordítanék, de általában egyszerűen csak elsírom magam. Sajnos valamilyen furcsa módon ha dühös vagyok, hajlamos vagyok elsírni magam, ami elég szánalmasan néz ki. A tanáros megjegyzésre kicsit elmosolyodom. Való igaz, hogy a tanárok nem nagyon tudnak mit kezdeni az átkozódó diákokkal. Megy a büntetőmunka, és remélik, hogy többet nem fordul elő a dolog. De sajnos manapság mindenki feszült és frusztrált, a tanárok is. Meg is értem... Retteghetnek attól, hogy egy idősebb diákjuk, aki már Halálfaló, mikor lő rájuk Cruciatust, vagy egyéb más ocsmány és félelmetes átkot. Nem lennék a helyükben, az biztos. Bár tény, hogy én kicsit borúlátóbban nézem a dolgokat és LEHET, hogy egy kicsit túl komolyan veszem a dolgokat...
- Manapság amúgy sem árt mindig készenlétben lenni és magunknál tartani a pálcánkat. Még itt, a Roxfortban is... - teszem hozzá, csak úgy, mellékesen. Hiszen mindketten tudjuk, hogy mi történt tavaly...
Lágyan elmosolyodom, mikor Andrew arról mesél, hogy az ő dolgaik általában már "túl felnőttesek" nekünk, és inkább a fiatalabbakkal lógunk. Érdekes gondolat, én mindig is kicsit komolyabb és érettebb voltam a koromnál, a korosztályomnál, habár néha elég gyerekesen viselkedtem, hiszen csupa mosoly, fülig száj voltam. Elejtek egy megjegyzést, miszerint az egyik harmadikos csaj szinte állandóan Andrew-ról mesél és vannak, akik már unják. Furcsa, hogy a srác nem tud róla. Vigyorgok egyet, és megvonom a vállam.
- Hát, úgy tűnik, van akinél ennyi elég. Nekem azért kicsit több kellene. Mármint jó lenne belülről is megismerni az embert, mielőtt bármilyen érzés is kialakulna bennem iránta. - mondom elgondolkodva, majd lágy pír jelenik meg az arcomon. Miért is beszélünk most éppen ezekről, az érzelmekről, a szerelemről? Azt hiszem elég egyértelmű, hogy zavarban vagyok, pakolászni kezdem a táskámban is, majd megköszörülöm a torkomat.
Andrew kérdését először nem nagyon értem, majd a papíromra nézek és elsápadok.
- Ahh, jaj ne... Azt hiszem még hálásabb lennék neked, hogyha nem kéne újra írnom az egészet úgy... - pislogok az órámra és harapom be az ajkam:
- ... fél óra alatt... - nyögök fel, hiszen az órám akkor esedékes. Bakker, hogy lehetek ilyen béna?!

Valóban Hugo elég hamar eliszkolt innen. Elég szánalmas egy féreg, hogy egy idősebb fiútól már inába is száll a bátorsága. Ennek én is örülök, legalább nem kell vele többet foglalkoznom. Ma. Merthogy biztos kapok cserébe valami "kedveset", hogy mások védelmét kérem. Persze nem kértem, de való igaz, hogy örülök annak, hogy Andrew megmentett az aljas támadástól, holott én éppen lenyugodni próbáltam. Ugyan mi értelme van ennek? Vissza kellett volna támadnom, sokkal jobban érezném magam. Hugo már kevésbé...
Bár a fiú elég szánalmas, és a próbálkozásai is pontosan olyanok, mint ő: szánalmasak. Néhány apróbb átokkal dobálózik és azt hiszi, hogy nagymenő. Holott a közelébe sem ér a felsőbb éveseknek, bár biztos van pár haverja, aki majd megtanítja őt is a "jóra". Összeborzongok és érzem, hogy gombóc gyűlik a torkomba. Gyűlölöm őket. Megjegyzem, hogy a felsőbb évesek között már bizonyára keményebb dolgok vannak - már ha vannak. Az idősebbeknek már van annyi eszük, hogy ne tárják fel mindenki előtt heccből a képességeiket. Ezzel Andrew is egyet ért, és igyekszem, hogy ne üljön ki az undor és a rettegés az arcomra. Utálom őket! Nem is mondok semmit rá, csak elfordítom a fejemet. Hogyha Andrew hallotta, hogy mi történt velem és a szüleimmel, talán tudhatja, hogy milyen gondolatok futnak végig a fejemen.
A büntetésre is szó kerül és elmesélem, - vagy inkább bevallom - hogy a tanárok kicsit toleránsak velem szemben. Pontosan tudják, hogy mi történt velem, a szüleimmel, hogy min mentem keresztül és ezért legbelül - még ha nem is látványosan, de - hálás vagyok. Való igaz, hogy vélhetőleg ez idővel el fog múlni, de nagyon remélem, hogy az érzéseim, a gondolataim és az életem is helyre rázódik. Ahogy Andrew mondja: megtalálom a régi, vagy az új önmagam. A réginek jobban örülnék persze, de elképzelni sem tudom, hogy akár egy héten annyit mosolyogjak és nevessek, mint régebben egy nap alatt. Sajnos megláttam a világ gonosz és rossz oldalát és nehéz visszafordítani a fejemet a "napos oldal" felé. És amíg a bosszú ég és forr bennem, belülről feszít szét, addig azt hiszem, nem is fog sikerülni...
- Békénél? Pff... - fújtatok mérgesen és csóválom meg a fejemet. Hol van itt béke? És mikor lesz?
- Nem igazán hiszek abban, hogy itt bármi is jobb lesz az eljövendő jövőben. - motyogom alig hallhatóan, végül megrázom kicsit a fejem. Én sem akarok erre gondolni, de nem hiszem, hogy bármikor is eszembe jutna helyette a béke gondolata.
- Hát azért vannak olyan khmm... hölgyek, akiknek elég egy szép, vagy csábos mosoly. És persze olyan pasik, akik ezt kihasználják. De hát az ő döntésük, nemde? - mosolyodom el lágyan. Nem szólok én bele senki szerelmi életébe, és nem is ítélem meg őket. Figyelem, ahogy Andrew letelepszik, majd kézbe veszi a dolgozatomat. Riadtan jövök rá, hogy röpke fél órám maradt az óra kezdetéig, és hogyha újra kellene írnom az egészet, nem végeznék vele. A francba! Ám úgy tűnik, hogy a fi már másodszor ment meg a mai nap folyamán, mert egy-két trükkösebb pálcamozdulattal meg is tisztítja a dolgozatomat. Lágyabb foltok maradnak rajta, de nem hiszem, hogy bárki is észrevenni őket.
- Úristen, köszönöm! - hálálkodok a fiúnak széles mosollyal, és átveszem, hogy kicsit újra átolvassam. Mikor kijelenti, hogy nem is írtam olyan hülyeségeket, felcsillan a szemem.
- Úgy gondolod? Elég sokat dolgoztam rajta, szóval én is ezt remélem. - nevetek fel lágyan.

Nem igazán tudom lekerülni azt a témát, amiről nem szeretek beszélni, mert ha beszélni kezdek róla, dühös leszek és le sem lehet állítani. Az pedig külön megüti a fülemet és feldúl, hogy Andrew holmi békéről beszél. Béke... Duhh. Ugyan! Hiszen még csak most kezdődik a háború. Valóságos, és itt van a nyakunkon. Én már csak tudom. Dühösen meredek a fiúra és tudom, hogy idősebb, hogy tisztelnem kell, és hogy nem rég segített nekem, most mégis enyhe lenézés süt az arcomról. Egyszerűen gyávának tartom. Kimaradni a háborúból...
- Úgy gondolod, hogy nem tudsz tenni semmit? Már ezzel is sokat teszel, és nem Dumbledore oldalán, ezt elhiheted. - sziszegem kicsit ellenségesen a szavakat. Nálam csak fekete és fehér van, és aki kicsit is ismer és tudja, hogy mi történt velem, az ezzel tökéletesen tisztában van. Gyáva alaknak tartom azt, aki nem ragad pálcát a jó ügy érdekében, és aki inkább a zsebébe süllyeszti a kezét, az máris a rosszakkal van, és nekik segít. Aki nincs velem, az ellenem van érv teljesedett ki mostanában a fejemben és a lelkemben. Megcsóválom a fejemet és kicsit elfordulok a sráctól. Tudom, hogy sokan vannak így, sokan gondolják így.
- Sajnos nincs olyan, hogy kimaradsz. Bármikor te lehetsz a következő... - emelem fel a fejemet és vészjóslóan a szemébe nézek a srácnak. Nem nagyon tudom a családi háttérét, vagy az anyagi helyzetét, hogy milyen származású. De néha elgondolkozok, hogy ugyan ez tényleg számít? Hiszen hamarosan már azokat az aranyvérűeket is gyilkolni fogják, akik egyszerűen nem állnak Tudod ki mellé. Borzalmas...
Amikor azonban megemlíti, hogy valami készül, felkapom a fejemet és úgy meredek rá. Szememben őrült kíváncsiság és és talán ijesztő is lehet.
- Hogy mi? Mit mondasz? - lépek kicsit közelebb hozzá és nézek rá.
- Készül valami? Micsoda? És hol? Kik... - elharapom a mondatot, ahogy meghallom az óra kezdetét jelző csengőt. A francba! Pont most, amikor...
- El kell mondanod! - suttogom a srác arcába hadarva, és még közelebb lépek hozzá, hogy ne sodorjanak el minket az órára igyekvő diákok.
- Hanna, jössz? - hallom a nevemet és felkapom a fejem. Vészjósló pillantást vetek Andrew-ra.
- Kössz a házit. Beszélünk még! - nem is fenyegetésként hangzik a búcsú, de biztos lehet benne, hogy meg fogom keresni, hogy elmondja, amit tud. Fogalmam nincs, mi az, de biztos, hogy több, mint a semmi. Talán segíthetek. Innen, az iskolából is. Talán valamit tehetek a szüleimért... A bosszú újra reménnyel töltve zubog az ereimben, és pát intve sietek az órára.

//Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! És ha nincs ellene kifogásod, várni fogok rád a h-ban. //