Mindennek meg kellett volna változnia. A csata után nem járkálhatnánk szabadon. Nem normális, hogy az útszéli árustól veszek egy Reggeli Prófétát, egy különösen vaskos példányt és a kölyök nem visít fel, nem rohan el a másik irányba. Úgy sétálhatnék az Abszol úton, ahogy azelőtt. Emelt fővel, büszkén, valahol a saját világomba merülve, vagy éppen máséban. De magasról szarva azoknak az embereknek a gondjaira, akiket nem ismerek nagyon közelről. Éppen  a címlapot futom át, de semmi nyoma, hogy rólunk vagy a családunkról írnának. Ha kiderülne, hogy halálfalók vagyunk, az minimum a címlapon szerepeljen, nagy öles betűkkel. Legalábbis az egóm ennél valahogy nem enged lejjebb. Sosem olvastam el a címlapon túli részeket. Most is a kukába dobom az első alkalommal és a zsebembe süllyesztem a kezemet, úgy lépek ki a kukák között a sikátorba, majd a nyílt, zajos mugli fő utcára. Megszaporázom a lépteimet. Behúzott nyakkal sietek előre. Érzem a szembejövők tekintetét, mintha alaposan megnéznének maguknak, pedig egész biztosan nincs rajtam semmi furcsa. Frissen borotválkoztam, és felvettem egy a manók által frissen vasalt inget. Nem hiszem el, még most sem, hogy nem csak hogy nincs körözési parancs ellenem a Roxfortban történtek óta, de még nyilvánosan beszlallomozhatok az iskolába, és felvételt nyerek az átoktörői szakra. És még ők érzik magukat megtisztelve. Még most is felkavarodik a gyomrom a gondolatra, hogy vajon mennyi pénzükbe és erőfeszítésükbe telt ez Eltonnak és Daphnenak. Elvégre csak Awkward szavát kellett hitelteleníteniük. Meg annak a szerencsétlen lánynak, aki Finnick útjába került. És mi a helyzet Celestinnel? Vajon ő önszántából hallgat vagy kényszerítik rá?
Befordulok a sarkon. Nem ismerem az utat, de valahogy a lábaim automatikusan visznek előre. Apró kis kávézó-szerűség sejlik fel. Alkalmas hely, ha valaki bujkálni akar egész nap, és hát Cissa nem túl valószín,. hogy szívesen nagy dobra verné, hogy éppen hol jár és kivel találkozik. Pláne, ha rólam van szó. Nem is hibáztatom ezért. Biccentek a lány felé, aki a pultnál áll, aztán leülök az egyik székre az ajtótól legtávolabb, de hát még ez is olyan kínosan közel van.
Míg Cissa érkezését várom, belelapozok a jelentéktelen mugli lapba, és próbálok valami épeszű magyarázatot találni arra, hogy miért merevedtek úgy meg a képek. Ekkor mocorgást hallok, és kényszerítem magam, hogy az arcom előtt terülő újságot lejjebb engedjem. Csakhogy a látványra még én sem voltam felkészülve, bármennyire is próbáltam. Fájt Cissára nézni, de szó szerint. Igyekeztem burkolni arcvonásaimat, hogy ne sértsem meg. De egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni. Hol van az a kislány? Mit csináltak vele? Hozzák vissza Cissát, de azonnal!
Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, ahogy magyarázkodni próbál, ahogy kifogásokat keres, én meg szaporán ingatom a fejem.
- Erre semmi szükség, kislány – intek a fejemmel, és csak magamban mosolyodok el, hogy mennyire kínos is ez most. Hagyom, hogy mindent ki adjon magából, amit első bliccre fontosnak érez. Arcomat a kezembe temetem, mintha valami nagyon fárasztó heteken lennék túl. Pedig tudom, hogy az én fáradságom semmi ahhoz képest, amit ő érezhet. – Először is, nyugodj le, kérlek. Itt most biztonságban vagy – nem tudhatom, nem lehetünk ebben soha biztosak. Csak annyit tudok, hogy nyár eleje óta mindig a hátunk mögé nézünk előbb, de most nem érzek veszélyt. Ha mégis tévednék, hát itt vagyok, hogy megvédjem a lányt. Nőt.
- Hozzon legyen szíves két teát nekünk, ginsenget – fordulok a lány felé a pultnál, aztán teljes figyelmemet Cissára összpontosítom.
- Hogy bírok létezni? Tessék? Te ezt létezésnek hívod? Itt bujkálunk egy mugli kávézóban, hogy nehogy nyilvánosan együtt lássanak minket. Mintha valami rosszat, valami törvénytelent követnénk el éppen. Az egész nyaram rettegésben telt, hogy mi lesz most az életemmel, hogy mikor jönnek értem és a nővéremért a dementorok, hogy hány embert sodortam veszélybe ott a kastélyba, és hányat tudtam volna megmenteni, ha valaha is lett volna elég bátorságom hozzá – olyan komoly arccal magyarázok, de egészen fojtott hangon. A mondatom végére felemelkedek félig a székről, és egészen közel hajolok hozzá. – De mindez semmi. Semmi ahhoz képest, hogy te miken mentél át a nyáron és hogy mi vár rád ezután – mélyen a szemébe nézek, aztán visszaülök a helyemre. A pult mögül szivárogni kezd a ginseng illata, és betölti az egész teret. Mégsem tudok megnyugodni. Nem is fogok talán soha többé – Talán tényleg meg kellett volna szöknünk. Sajnálom, ehhez is túl kevésnek bizonyultam – szólalok meg keserűen, pedig nagyon jól tudom, hogy soha nem volt reális alapja annak, hogy mi lelépjünk és a hátunk mögött hagyjuk ezt az egészet. De ha megtörtént volna, Cissával nem történik ez a rengeteg szörnyűség. – Sajnálom, hogy csapnivaló barát voltam. Vagyis tulajdonképpen még most is az vagyok. Ott lett volna a helyem melletted – ha jól csináljuk, akkor Dolohov védte volna a seggem, és  Siljéét. Én pedig az Alectoét és  Cissáét. Cissa az őrült nővéréét és Lucicáét, és így tovább. Valami csodás is lehetett volna ebből. De ehelyett csak a káosz uralkodik azóta, hogy a halálfalók, azaz mi betettük a lábunkat a Roxfortba. A karma útjai valóban kifürkészhetetlenek. – Én.. csak nem tudtam, mit kellene tennem. Vagy mondanom. Most sem tudom – vallom be őszintén. – Csak azt tudom, hogy milyen rohadtul erős vagy. És ezt már akkor éreztem, ahogy beléptél ebbe a nyomorult kávézóba. Kibaszott harcos vagy, Cissa. Nekem kellene inkább tanácsot kérnem tőled.

Akármennyire is kétségbeejtő a helyzet, nem tudom leplezni a halvány vigyort az arcomon. Egyszerre méltatlankodnék és bólogatnék hevesen.
- Mert nyilván én vagyok itt az, akit félteni kell – nézek a lányra jelentőségteljesen. Nem kívánok célozgatni, csak valahogy kényelmetlenül érint a dolog, hogy mindenki értem aggódjon, amikor hellyel-közzel épen, egy karcolás nélkül megúsztam az elmúlt fél évet. Vannak őrült gondolataim, nap, mint nap ott dörömbölnek az elmém legbelsőbb szobájának ajtaján, és kikívánkoznak, de van annyi önkontrollom, fene tudja, honnan, hogy ne engedjek a kísértésnek és ne nyissam ki azt a rohadt ajtót. Elég, hogy Alecto folyton istápolni akar, elég, hogy Dolohov, aki nyár eleje óta csak árnyéka önmagának, még ő is a szeme sarkából az én lépéseimet figyeli. Nem vagyok annyira ostoba és felelőtelen, mint ahogy azt gondolnák, és igenis rosszul esik, hogy azt hiszik, nem boldogulok egymagam. Mondjuk valószínűleg arról, hogy ide lykadtunk ki, csak én tehetek. Én picsogok már egy fél éve minden szarságért, mintha annyira szar lenne nekem, pedig kapásból fel tudnék most sorolni legalább két tucat embert a szoros ismeretségi körömből, akikre inkább rájár a rúd mostanában.
- Nem hiszem, hogy lett volna valaha bármi is, ami miatt hibásnak kéne érezned magad – arcomon komoly kifejezés ül, és a fejemben olyan szánalmas kis intermezzók követik egymást, amik esetleg megfordulhattak már Cissa fejében is, pedig abszolút nincs relevanciájuk.
Az arcom egyenesen arányosan borul el, ahogy Cissa arcán egyre határozottabb, keserédes mosolyok játszanak, és ahogy egyre inkább felemlegeti azt a bizonyos, még felelőtlenül naivnak mondható beszélgetésünket, aminek már ismételten nincs semmi relevanciája. Van egyáltalán még valaminek is ezen az átkozott világon?
- Inkább hagyjuk ezt. Nem olyan dolog, amit vissza tudunk csinálni, nem olyan dolog, amit vissza akarnék csinálni. Én...már abban sem vagyok biztos, hogy valóban a szeretteimért csináltam és nem azért, mert féltem, hogy a megszokott, komfortos kis világom darabokra hullik. Vagy csak egyszerűen kilök magából, mint valami fekélyt – látványosan elfintorodok, de a kezemet nem húzom vissza, hagyom, hogy féltő gondoskodással a kezébe vegye, megszorítsa, ha kell, erőt merítsen belőle, és hogy a melegsége átáradjon az én zsigereimbe is. Érzem a remegését, a csuklóján pulzáló eret addig figyelem, amíg egészen bele nem merülök. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő is saját maga miatt csinálta volna az egészet. Nincs két ugyanolyan ember, ugyanolyan motivációkkal és érzésekkel.
Még akkor sem veszem le a tekintetem a dagadó érről, amikor a teánkat egy addigra arctalanná vált pincérnő leteszi az asztalunkra, amikor a ginseng és a gyöbér illata mintha a pórusaimon szivárogna be a testembe. Csak akkor pillantok fel, amikor már egyedül vagyunk, szinte dühösen meredek a lányra, de a kezét nem engedem el.
- Már hogyne lett volna nagy ügy, Cissa? Mégis miért kellene azt mondanod, hogy nem az? - mintha valami alattomos módon tett volna nekem keresztbe, úgy reagálok a szavaira, kapkodva, azt sem tudom, hogy hogyan rendszerezzem azt a rengeteg dolgot, amit mondani akarok. Végül csak mindenféle előzetes koncepció nélül kiárad belőlem, mint amikor felhajtják a zsilipet.
- Hogy a francba mondahtod azt, hogy nem vagy erős vagy bátor, amikor itt ülsz, mindennek dacára, arculköpve az egész tetves, kórtól beteg mocsadékot? Mások elbújtak volna a külvilág elől, gyáván megfutamodva, egy kibérelt kis magáncellával, megfosztva magukat attól, hogy valaha is ott folytassák az életüket, ahol abbahagyták – nyelek egyet, és egy pillanatra levegőt veszek. Újszerű tőlem ez a gyűlölködő beszéd, legyen szó bárkiről is, de nem tehetek róla, nem tudok mást érezni, ha Cissáról van szó, csak megvetést és gyűlöletet az irányába, aki ezt tette vele. - De nehogy azt hidd, hogy a történtek tettek téged felnötté, ó, nagy tévedés, Cissa, mert benned már régesrég ott lakozott a nő, az, hogy mi történt, az csak egy szerencsétlenség, amit te képes vagy, és képes leszel a saját lényed javára építeni – a szemem annyira izzik a szenvedélytől, hogy félő, rövidesen beleég a szemgödrömbe, de most, hogy belelendültem, képtelen vagyok visszafogni magam. - Talán éppen ezért nincs értelme tagadni. A részed – olyan meggyződéssel mondom ezt, mintha tényleg lehetne bármi fogalmam is arról, hogy milyen érzés lehet. - Abban a pillanatban, hogy elfogadod a részedként, megszűnik az az égő viszketés. Megszűnik az undor, amit saját magad iránt táplálsz – az egyetlen dolog amiről valami fogalmam lehet nekem is. Tekintetem önkéntelenül csúszik az alkaromra, amin az égvilágon semmi sem látszik, mert az ing jótékonyan eltakarja. Nagyon jól tudom fejben, hogy mi a teendő, de mindezt gyakorlatba ültetni, befogadni és a részemmé tenni már egészen más tészta.
- Nem tudom, hogy mitől lennék különb, mint bárki más – szólalok meg kisvártatva, ahogy újra a szemébe nézek. Az, hogy kitüntet a bizalmával, nem újszerű, és nem is mondanám feltétlenül terhesnek, csak egyszerűen nem hiszem, hogy én ehhez elég volnék.

Meglehet, hogy Cissa minden erejét belefércölte abba az egy mondatba, hogy engem jobb kedvre derítsen, vagy mi a csoda, de valahogy nem sikerült neki. De nem baj, senki sem tökéletes, meg aztán nem ő tehet róla, hogy képelen lépést tartani a nővérem iránt érzett, konstans változó érzelmi örvénnyel. Morcosan, mintegy tiltakozva vonom össze a szemöldökömet.
- Nincs szükségem arra, hogy nővérem folyamatosan a sakamban legyen.  Hamarosan úgyis fontosabb dolgai lesznek, mint engem dajkálni - hangom könnyed, és még ezt egy vállrándítással is tetézem, amitől az egész groteszk ellentmondásba kerül azza, ahogy valójában érzek, hogy mennyire félek kimondani egyáltalán a szavakat, mert akkor már biztos, hogy elkerülhetetlenné válnak, de szerencsére nem kell sokat ezen agyalnom, mert Cissa gondolatban és szavakban is már rég messzejár.  
- Egy barátság, ha igazi, kibír minden szarságot – szólalok meg kisvártatva, és egyenesen a lány szemeibe vájom a tekintetemet, ami időközben egészen megenyhült, a ráncok a homlokomon is kisimultak. Nem sok mindent tudok a barátságról, mindig valami terhes és természetes dolognak tartottam, és az, hogy valamit tennünk kell esetleg érte, az egészen újszerű dolog számomra.
De Cissáért talán képes lenné rá, mert bízom benne. Olyan dolgokat mondhatok el, amit még Alectonak sem. Sőt, mióta egyre több dolgot nem oszthatok meg vele, vagy a srácokkal, Cissa létezése napról napra indokoltabb, mitöbb létfontosságú lesz.
Örülök, hogy egyetért abban, hogy a múlton rágódni haszontalan, mint ahogy az is fölösleges, hogy szüntelen kétségbeesve gyártsuk a mi lett volna ha elméleteket. Kevés betegesebb és destruktív dolgot tudnék most kapásból felhozni.
Oda sem figyelek, csak begyakorolt mozdulatokkal veszem ki a teafűtartót a csészémből, és rakom le a kis virágos tányérkára, de közben szinte teljes mértékben a lányra figyelek. Egyszerre lenyűgöző és hátborzongató az egész. Valójában sohasem leszek képes beleképzelni magamat a helyzetébe, és mégis megtudom érteni egy vékony szeletét, túlságosan is egyszerűen. Alecto is megharapott még egyszer, amikor kicsik voltunk, talán onnan eredhet ez a beteges kötődés. De persze nevetséges a két dolgot összehasonlítani. Ostoba vagyok, és amikor ezt realizálom, lesütöm a szememet, és a mozdulatát követve a kulccsontján állapodik meg a tekintetem.
- Tudod, hogy ez nem fog megtörténni. Arra már rég halott lesz, mielőtt még csak újra a közeledbe kerülhetne – hangom elszánt és magabiztos, tudom, hogy Bella simán kicsinálná a rohadékot, mielőtt újra Cissára fenné a fogát.
Annyira elcsigázottan figyelem a kulccsontán lévő forradást, hogy szinte alig hallom meg, hogy megint hozzám beszél. Nekem tulajdonképpen az sem lenne ellenemre, hogy csak üljünk és nézzük egymást csendben, miközben teázuk, de tudom, hogy nem mindenkinek hasonlóak a felfogásai a lelkizésről, mint nekem. Újra a szemébe nézek, és valóságal zavarba ejt, hogy különbnek gondol.
- Nem értelek, komolyan. Nem vagyok éppen a finomságomról híres, vagy arról, hogy törődnék másokkal – szárazon nevetek fel, és egy pillanatra visszahúzom a kezemet, hogy a forró csésze köré fonjam az ujjaimat. Nem hazudok egyébként, de valahogy Cissával más. Mintha a húgom lenne. Mármint az, amit mások a húguknak neveznek. A mi családunkban a testvér jelentése azt hiszem messze meghalad bármi más evilágit vagy túlvilágit. - Nem megyek sehová – hangom újra határozott, mintha tényleg tudnám, hogy mikor kell annak lennem, és csakis akkor képes lennék erőt venni saját fásultságomon.

Dacára az óvatos mosolynak, és annak, hogy tulajdonképpen a kedvemben akar járni megint, mégis csak egy keresetlen fintorral jutalmazom. De ez a fintor sokkal inkább saját magamnak szól, mint neki. Komolyan, már én unom a saját lemezemet. Talán éppen ezért érzem olyan sűrgetőnek, hogy inkább róla beszéljünk. Vagy ki tudja, ezúttal tényleg valójában érdekel egy emberi lény sorsa,  aki mondjuk nem Alecto, és akihez nem kötnek hosszú évek íratlan testvérkódexei.
És éppen ez a reveláció az, ami a következő percekben igen csak kínossá vált volna, ha mondjuk hangosan kinevet, vagy az arcomba vágja, hogy de hát mi mégis, hogy lennénk barátok?
Szóval az időzítés remek, sőt, tökéletes. Valam melegséggel bélel ki pont a leghuzatosabb helyeken.
- Pedig jobban is bízhatnál a nővéred bosszúálló erejében – nem tudom leplezni rosszallásomat, de esküszöm, próbálom elrejteni most az egszer a Bellatrix ellen táplált ellenérzésemet, amit nem más, mint a félelem szült és táplált sok sok éven keresztül. - Vérfarkas legyen a talpán, aki még egyszer a közeledbe mer jönni, mert... – olyan szenvtelenül élcelődök, egy pillanatra egészen elfeledkezek arról, hogy nem az a megfelelő hely, idő és téma. És hogy zavaromat leplezzem, a csészét én is a két kezembe fogom és felemelem, hogy az arcom jó részét eltakarja, a többit meg a jótékony gőzfelhő.
- … mert akkor nem csupán a nővéreddel találja szembe magát -hangom most már sokkal komolyabb, sőt, valami meghatározhatatlan elszántság bújkál a szavaim mögött. Aztán belekortyolok óvatosan a teába, de tekintetemmel végig követem  a tétova mozdulatait, mintha nem tudná, hogy mit kezdjen magával, és ez a bizonytalanság túlságosan is ismerős ahhoz, hogy ne nyillajon belém úgy egészen mélyen, csontig hatolóan. Csak némán hallgatom, nem szólalok meg, csak arra tudok gondolni, hogy néha nekem sincs másra szükségem, csak hogy valaki jól seggberugdosson, vagy legalább helyrepofozzon. Nem mintha én most itt erőszakot akarnék tenni Cissán, talán erre most már végképp nincs szüksége, csak...
- Mi az, hogy nem tudod, hogyan kell viselkedned? Mondok neked valamit, Cissa, ezt itt és most abba kell hagynod. Hogy próbálsz megfelelni mindenkinek. És mi van, ha nem sikerül? Ha kudarcot vallasz? - hirtelen csattanok fel, majdhogynem ingerülten, és ujjaimmal képzeletbeli macskakörmökkel formálok. - Elbujdokolsz? Ide a tetves mugli világba? Hát idejutottunk?  - csörömpölés, ijedt sikkantás a hátam mögött, ahogy egy mozdulattal felállok, és leborítom a saját székemet. És az udvariassági kódex úgy követelné, hogy elnézést kérjek, és rendet tegyek magam után, de nem teszek. Helyette magamra kanyarítom  a kabátomat, aztán határozottan nyújtom a kezem Cissa felé. - Nincs semmi, amit szégyellned kellene közüttük. Nincs okunk arra, hogy mint két piti bűnöző, a mieinktől száműzve érezzük csak magunkat biztonságban, és folyton azon aggódjunk, hogy avjon mi a jó nekik.
Odadobok sietve az aztalra pár mugli bankjegyet, remélhetőleg többet, mint amennyi kellene. Aztán meg sem várom, amíg a lány észhez térne, vagy túl sokat vaccilálhatna azon, hogy mit akar, megragadom újra a kezét, és már húzom is magam után.
A csípős őszi szél az arcomba vág, de ügyet sem vetek rá, határozttan vágok utat magunknak a muglik között, akik mintha hirtelen nőttek volna ki a földből,  mint megannyi kalapos gomba. Úgy vonszolom magam mögött Cissát, mintha legalábbis tudnám, hogy mit kell tennem, de mindenesetre legaláb megpróbálom nem mutatni neki, hogy mennyire tanácstalan vagyok én magam is. - Tudod, én most már nagyon kíváncsi lettem, hogy mit akarsz kezdeni magaddal. Szóval beavatsz még útközben, vagy ha majd visszaértünk az Abszol útra? – szinte ordítok, hogy túlharsogjam a zajos autókat, miközben átvágunk a négysávos úton, ahol gyakorlatilag megrekedt a forgalom.