Cain Hunter

A sötétség nevelt fel. Olyanná formált, ki némán adózik csodálatával a ragyogó fénynek, de mindig az árnyak közé fog tartozni a lelke.

   Mindenki Cain-nek vagy épp vezetéknevén Hunter-nek szólítja, becézni nem igazán merik és nem is szereti, ha bárki így tesz. Az azonban tudvalevő, hogy Cain Hunter nem a valódi neve, csupán megváltoztatta, miután végleg leszámolt a múltjával. Igazi, születési nevét nem ismeri senki, pletykák szólnak arról, hogy még ő maga sem, mert törölte saját emlékei közül. Mostani nevét bibliai vonatkozása miatt vette fel.

   
   30 esztendős

   
   Aranyvérű, bár származását halálfaló létére elenyésző, piti részletkérdésnek tekinti, amivel sose foglalkozott igazán.

   
   Voldemort Nagyúr oldalán áll, mert neki csak ez maradt a keserűség, harag és gyűlölet triója mellett.

   
   Legilimencia és oklumencia

   
   Halálfalók

   
   Colin O'Donoghue

   
   Saját karakter

   

Szülei mindketten aranyvérű mágiahasználók voltak, akik egy nem tökéletes házasság gyümölcseként nemzették Cain-t, és később öccsét. Akkor nem így nevezték őt, anyja másnak keresztelte, de azt a nevet, akárcsak múltja egyes részleteit, kitörölte magából. Anyja szenvedélybetegség rabjává lett, apján meg a krónikus depresszió lett úrrá. Mindketten gyermekein akarták levezetni kudarcukat fizikai és érzelmi vonatkozásban is. Egyedül csak fivére volt, akihez igazán kötődött, akit szeretett és akit óvott. Ám idővel túlságosan elszakadt a világtól, eltávolodva így családjától is. Menedéket lelt a sötétségben, mely már születése óta benne lakozott a bántalmazások, a fájdalmak nyomán, melyet öccse helyett is kiállt. Mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, merre húz, s milyen utat jár, kapcsolata  fivérével is romlani és elhidegülni kezdett. Azért, hogy hűségét bizonyítsa, meg kellett mutatnia, hogy képes megválni a láncaitól: a múltjától. Végzett szüleivel, ám nem tartott sokáig, míg öccse rájött, kinek a keze is van a halálukban. Cain elérte, hogy öccsének megkegyelmezzen, mi több, örök hűséget fogadott, hogy szeretett fivérének megadhassa azt, amit a szülei sosem tudtak nekik megadni. De az utolsó kötődése tragédiával végződött. Fivére kérdőre vonta és nem tágított, nem érdekelték a következmények, melyek lassan utol is érték. Kiadták a megölésére a parancsot és az ítéletet Cain-nek kellett végrehajtania. Könyörgött, leengedett pálcával esdekelt a testvérének, hogy maradjon mellette, de az megtagadta, mondván, hogy az ő bátyja a szüleivel együtt meghalt. Ez megtörte a férfit és kipucolt belőle minden megmaradt érzelemfoszlányt. Végrehajtotta a Nagyúr akaratát és kiszórta öccsére a gyilkos átkot. Ezután megkapta a Sötét Jegyet, módosította emlékeit, hogy valódi nevére sose emlékezzen, felvéve az emberiség legelső gyilkosának, Ádám és Éva gyermekének, Káinnak a nevét. Cain ezzel eltemette múltját és azt, aki volt. Így vált belőle végérvényesen az egyik leghalálosabb halálfaló.

Az ő személyére valóban igaz, hogy a megnyerő külső halott belsőt takar. Abszolút sötét lélekkel rendelkezik, bensőjében folyamatos düh fortyog, teljes természetét átjárja a hűvösség és a keserűség. Elzárkózik a külvilágtól, ami az érzelmi síkot jelenti, a legtöbb ember felé megvetéssel viseltet, csupán a Nagyúr és néhány halálfaló társa az, aki iránt tiszteletet táplál és akiknek társaságát esetleg huzamosabb ideig is képes elviselni. Nem kedvel senkit, még magát sem, ami tulajdonképpen minden félelemtől mentessé teszi, hiszen még saját testi épsége sem érdekli igazán. Egyben ez az, ami veszélyessé is teszi. Igazi hidegvérű gyilkos, akinek nincsen más, csak a Nagyura parancsa. Kérlelhetetlen, könyörtelen. Gyors és kíméletes, ha azt ítéli jónak, de ha kivívják haragját és ellenszenvét (ami nem nehéz), kegyetlen, számító kínzómesterré válik. Érzéketlenné vált az évtizedek folyamán, nem törődik senkivel és nem is maradt senki a múltjából, akivel törődhetne, de Ő maga ezt egyáltalán nem bánja, kimondottan élvezi a magányt. Régen elszakadt az őt körülvevő világtól, úgy járja azt, mint egy kívülálló, egy szellem, aki néha beavatkozik a világ folyásába, ha megkövetelik tőle valakinek a megölését. Viszont nem érzi sem bűnnek, sem rossznak, amit tesz. A halált nem tekinti másnak, mint elrendeltetett ítéletnek, ami alól senkinek sem jár kibúvó. Titkon ő maga vágyja is a halált, ami jószerével megállíthatatlanná teszi, elvégre munkáját Voldemort szolgájaként kiválóan végzi, ezzel kivívva a tiszteletet és azt, hogy senki ne merje megölni, illetve eljutott arra a szintre, hogy kevesen harcolnak már meg vele. Akire ráküldik, annak élete véget ér napokon belül. Olyan, mint egy üres, lelketlen végrehajtó, legalábbis sokak elméjében így feslik fel. De mélyen belül még megvannak benne múltjának eltemetett darabkái, az érzelmei és emlékei, melyeket feledni próbál, mindeddig sikertelenül. Titokzatos figura, múltja a legtöbbek számára homályba burkolózik, leszámítva persze a Nagyurat és társait. Kiszámíthatatlan, sose tudni, mi jár igazán a fejében, amiben közrejátszik a kitanult oklumentor képessége. Kifinomultsága és megválogatott szavai mögé rejti azt, hogy átoknak éli meg sorsát.
Életek elvevőjévé vált és éppen ezért, az övét nem veszi el senki. Mint a Pokol, melyre száműzetett, s mely sosem fogja ereszteni embertelenné vált lelkét. 

 Körülölel engem az éjszaka és mintha lelkem világát próbálná tükrözni, úgy ajándékoz meg néma hűvösségével. A leheletem apró, de jól látható felhőcskéket képez, amint kifújom a levegőt, miközben tekintetem felfelé mered az égre. A csillagokat nézem, úgy, ahogyan egykoron is tettem. Mintegy válaszra várva tekintek rájuk, pedig jól tudom, az nem fog eljönni. Legalábbis nem onnan. Tudtam én ezt akkor is.

Akkor, amikor még nevetés hangja töltötte fel egy hasonló éjszakának üresnek ható csendjét. Gondtalan, boldog kacaj.
- Ez most komoly? Te tényleg a halálra asszociálsz, amikor felnézel a csillagokra? - tovább nevetett.
- Miért olyan elképesztő ez? - nem értettem, miért tartja viccesnek, de azért az én arcomon is megjelent egy halványabb mosoly fivérem nevetésének nyomán. - Mire a csillagok fénye ideér hozzánk, addigra a forrásuk már halott, eltűnt a kozmoszból. Amit mi látunk, az csupán a múlt. Egy egykoron létezett világ lenyomata. Az emlékeztetője a halálra. - mondom. Ám ez nem gátolta meg abban, hogy újra felnevessen.
- Okééé... figyi, azért ha elvinnél egy lányt csillagnézésre, neki ezt ne add elő, jó? - nézett rám széles vigyorral. - Hidd el, nem halsz bele, ha egyszer romantikusabban viselkedsz.
- Aha, persze. Nagyon vicces. - jegyeztem meg egy vállrándítással. Ő is jól tudta, hogy rajta kívül nem igazán tudok szót érteni az emberekkel és ebbe bizony beletartoztak a lányok is. Meglehetősen rá is nyomta a bélyegét a társasági életemre, de a helyzet úgy áll, hogy én éppen ebben leltem meg a békémet. A magányban.
- Tudod, minden csillagnak van ám egy párja. - szólalt meg az öcsém újra.
- Tudod, hogy nem csajjal vagy, ezért nekem nem kell előadnod ezt a hülye, nyálas dumát. - válaszoltam egy szélesebb mosollyal meredve az égboltra.
- Ne légy bunkó! - bokszolt vállba. - Különben is, ez nem a csajozós szövegem! Amúgy meg, komolyan mondtam, egyik csillag sincs egyedül.
Elmerengtem egy pillanatra, de egy pár másodperces néma csend után csak közömbösen szólaltam meg ismét.
- Ettől még baromság! A csillagok között is távolság van. - válaszoltam. Egy pillanatra úgy tűnt, ezzel megfogtam.
- De a fényük elér egymáshoz. - szólalt meg végül.
- Ez a csajozós szöveged? Előadod, hogy a "fényetek" elér egymáshoz? - kérdeztem cinikusan, és egyre szélesebb lett a vigyorom. Csend következett.
De nem sokáig bírtuk. Mind a ketten nevetésben törtünk ki.

Most nincs hang, ami megtöltené az estét. Csak a szél halk süvítése töri meg a kihalt táj némaságát, hogy erejétől lebbenjen egyet hosszú, fekete kabátom. Arcomat csípős hűvössége érinti, mintha a Halál incselkedne velem azzal, hogy láthatatlanságát kihasználva olykor-olykor megérinti és megsimítja arcomat jeges ujjaival. De magával nem visz. Sosem teszi. Csupán jelenlétét jelzi felém ezzel. S mint a csillagok, úgy ez is néma emlékeztetője a Vég esszenciájának. A hatalmának, ami még a mi világunkon túlra is elér. Mi pedig nem tehetünk ez ellen semmit. Az égvilágon semmit.
Én sem teszek. Némán meredek az égboltra, figyelve a távoli, pislákoló fényeket. Egy egykoron létezett világ lenyomatait. A halál emlékeztetőjét. Engem még másra is emlékeztet. A kétségre. A gyötrelemre. A gyűlöletre. De ez nem az a gyűlölet, amit mások iránt táplálok. Hanem az, amit magam iránt.

- Meg tudod védeni a fivéredet. - hangzottak el a halálfaló szavai, de én hitetlenül meredtem rá. Hátamon még sajogtak a sebek, melyeket apám nadrágszíja karcolt mélyen a bőrömbe, mintegy örökre belém vésve billogját. Használhatta volna a pálcáját is. Ismert olyan mágiát, amivel hasonló sebeket okozhatott. De nála ez nem erről szólt. Nem a büntetésről. Hanem az irányításról és arról az élvezetről, amit ez okozott neki. Arcomon még éreztem anyám pofonjait, mikor nem hagytam, hogy az ütések az öcsém hátát érjék. Ő oly' ártatlan. Sokkal ártatlanabb és tisztább, mint amilyen én valaha is leszek. Mint amilyen valaha is lenni tudnék. Éppen ezért nem hagyhattam, hogy két romlott ember megfossza őt ettől.
- Hogyan? - hangom bizonytalannak hatott, ahogy rekedten szólaltam meg a hosszú szünet után. Bíztam benne, mentorommá lépett elő, mikor kapcsolatba léptem a halálfalókkal.
- Jól tudod. Mikor rád támadt az a két fiú és megkínoztad őket, mert az öcsédet ócsárolták, akkor sem volt benned kétség, mit tegyél. A válasz már benned van. - hűvösen csengtek szavai, de tudtam, hogy igaza van. A gondolat már réges-rég megfogant az elmémben.
- Nem tudom, hogy képes vagyok-e... - de nem fejeztem be, mert közbeszólt:
- Olyan sok mindenre képes vagy, amiről még nem tudsz. - a vállamra tette a kezét, én lehajtottam a fejemet. A gyomrom mintha összeugrott és a torkomba költözött volna.
Mégis... hangtalanul bólintottam, jéghideg ujjaim pedig kitapintották a ruha anyagán keresztül pálcámat.

Hideg ujjaim most is a pálcát tapintják. A fegyvert, mely mára több tucat lelket játszott már át a halál kezére. Mintha egy ki nem mondott megállapodás lenne kettőnk között. Én végzem az Ő munkáját és Ő sosem ölel magához. Csakhogy számomra egy ilyen szerződés felér a kárhozattal. Lelkem olyan feketévé és menthetetlenné vált, hogy még a kaszásnak sem kell már. A végtelen ürességre sem vagyok méltó, ahová elvinne. Helyette mint végrehajtó, én száműzök oda másokat. A helyre, ahová leginkább tán én vágynék.
Elveszem hát tekintetemet a csillagokról. Nincs értelme válasz után kutatva fürkésznem őket, mert az helyett a belülről égető érzelmek égetnek csupán erősebben. A haragom és az utálatom keserű, mérgező egyvelege. Ezek az egyetlen érzelmek, melyek megmaradtak bennem. Ezek működtetik mellkasomban a lüktető szerkezetet, hogy az pedig előrehajtsa a gyilkológépet, ami vagyok.
Nem tudom, miért jöttem ide. A helyre, ahol egykoron fivérem nézett fel mellettem a csillagokra és nevettünk.
Mit sem számít már.
Ezért magam mögött hagyom és hoppanálok.

Öcsém szemeiben könnyek csillantak. Kétségbeesetten, szinte könyörgően nézett rám, én meg azon tűnődtem, vajon láttam-e valaha ilyen megtörtnek.
- Csak mondd, hogy nem te voltál!- emelte fel a hangját, a könnyek legördültek az arcán.
Semmit sem szóltam. Ő is tudta a választ úgy, ahogyan én. De a könnyeket nem is a lángok martalékává vált szüleink elvesztése csalta a szemeibe. Hanem én. Én pedig gyűlöltem magamat emiatt.
- Baszd meg,... - a nevemet sem bírta kimondani, elsírta magát. Úgy éreztem magam, mintha egy hosszú tőr pengéje szúrna a szívembe. Érte tettem. A szabadságáért.

Az auror békésen merül el szürke napjainak és rutinjának delejes, mégis hamis békéjében. Háza felé tart egy hosszú nap után, mikor nem messze tőle bukkanok fel a sötétből. Nem lépek oda hozzá azonnal, meghagyom még egy pillanatig, hadd merüljön el a maga kis világában, mielőtt kegyetlenül kirángatom belőle. De mintha érezné jelenlétemet, úgy fordul meg és néz egyenesen rám. A szemeimbe, amiben nem találkozik mással csak jéghideg, mély sötétséggel. Nem mondok semmit. Nem is kell mondanom, hiszen nincs rá szükség. Egyfelől auror körben már elterjedt a hírem, másfelől pontosan tudja, miért vagyok itt. Tudja, mit jelent a jelenlétem. A halálát. A parancs szólott, az ideje lejárt.
A Nagyúr a mai alkony folyamán rendelte el, hogy rendezzem el annak az aurornak az ügyét, ki már a fenyegetések ellenére sem hajlandó tovább segíteni minket. Ilyen szövetségesre nincs szükség.
- Kérem... - halkan szólal meg. Nagyon halkan.

- Kérlek... - halkan szólalt meg. Nagyon halkan. Öcsém keze remegett, ujjai görcsösen szorongatták rám irányított fegyverét.
- A karodat! Mutasd! - követelte kiabálva. Tudtam, mit akar látni és ő is tudta, mit fog látni, de azért megtettem. Fehér bőrömön ott sötétlett a jegy. Elsápadt. Életemben akkor először és utoljára megijedtem. Mert láttam rajta: megsemmisült. Mit tettem? Mit tettem vele?
De a kérdést, mire azóta sem kapok választ, már későn tettem fel.
- Könyörgök, gyere velünk, én meg tudlak védeni és... - elgyengülten esdekeltem neki.
De Ő, fivérem, könnyáztatta arcával, rám nem is figyelve, a mellettem álló halálfalóra szegezte pálcáját. - Elvetted tőlem! - lendült a pálca, s úgy az enyém is. Egy pillanat alatt töltötte meg a helységet a zöld fény. Én is egy pillanat alatt termettem ott, hogy elkapjam a zuhanó öcsikémet és hosszú pillanatokig csak karjaimban tartsam élettelen testét. Pálcája a földön koppant, valami mással együtt. A könnyeimmel. Életem utolsó könnyeivel.
- Menjünk. - szólt a halálfaló. Én bólintottam. De továbbra is a karjaimban tartottam Őt. Azt, akit megmenteni és óvni akartam. Akit nem tudtam otthagyni.
Vele együtt tűntem el onnan.

- Kérem... - szólal meg újra az auror. Én bólintok. Tudom, értem, hogy a kérése mire vonatkozik. Nem azért esdekel, hogy kíméljem meg. Azért könyörög, hogy gyors legyen. Fájdalommentes. Mintha a múltat élném át újra, egyetlen, gyors suhintásom szeli a levegőt.Olyan gyors, hogy pálcám nyomát se láthatta, már felvillan a zöld fény. Majd egy újabbat suhintok, hogy élettelen teste lassan, puhán érkezzen le a földre, mintha csak álomra hajtaná ott a fejét.
Érzelemmentesen fordulok meg. Arra a helyre gondolok, ahonnan az imént ide hoppanáltam. A helyre, ahol két fivér a csillagokat nézte. A helyre, ahol ma a fiatalabbik nyugszik, ahová bátyja helyezte végső nyugalomra, hogy minden egyes éjszaka láthassa a szeretett fényeket. A helyre, ahol néha csatlakozik hozzá az idősebb fivér, még ha csak pár percre is. Szíve szerint végérvényesen csatlakozna hozzá,de a halál elkerüli őt. Ez az ő átka. Az ő kárhozata, azért, amit tett. Éppen ezért kivette saját nevének emlékét a fejéből. Mert az a személy meghalt testvérével, kinek igaza volt. Minden csillagnak van társa és az övé ő volt.

Azóta csak én vagyok. Az üres váz, ki eleget tesz a halállal kötött szerződésének. Hisz más úgysem maradt számomra. Ezért most, mikor felnézek a csillagokra, szokványos keserűségemmel emelem pálcámat az ég felé és lövöm fel rá a Sötét Jegyet, hogy annak fénye szolgáljon jelzőfényként a kaszásnak, hol hagytam számára az újabb ajándékot. Az újabb lelket. Ami nekem már úgysincs.
Visszatérek, a Nagyúr azt mondta újfajta feladatot szán nekem. Nekem, Cain-nek. A bukottnak. A kárhozottnak.
S én azt is teljesíteni fogom.