Sofia Tatjana Karkarov

„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyûlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”

Sofi, Sonya, (Tánya, Jana, Tanyecska), Princess


20


fucking goldblood


Voldemort, Karkarov család


tökéletes vagyok, ez nem elég?


halálfaló


Jessica Sikosek


titokban kerestek

A Karakrov név immár nagyon is ismerősen csenghet a brit szigeteken. Ősi, orosz aranyvérű család, akik Voldemort elkötelezett hívei. A vértisztaság eszménye mindenek felett áll az értékrendjükben; a családban testvér-unokatestvér házasságok köttetnek a mai napig. Annyira mélyen gyökerezik ez az ő kultúrájukban, köreikben, hogy teljesen elfogadottnak számít. Sofia mindig is tudta, hogy Dimitrij lesz az ő férje. Vele kell leélnie az életét. Ez ellen sosem ellenkezett. A komoly, sokszor brutálisan kegyetlen nevelés meghozta gyümölcsét, és a lányból igazi aranyvérű nőt nevelt a család. Teljes mellszélességgel (már amennyi van neki) kiáll Voldemort és az tiszta vér eszméje mellett. Megveti a mugli és sárvérű söpredéket, és küzd a Nagyobb Jóért, egy tisztább világért, gyarapítva a Nagyúr lelkes seregét.
Ekaterina és Vladimir Karkarov a Nagyúr elszánt híveiként költöztek New Yorkba, a sötét varázsló parancsára, hírszerzőiként. Vitték az egész családot, a két gyermeket, meg a harmadik balesetet is.
Dimitrij Karkarov a legidősebb, a rangidős a családi öröklődés sorában. Az útja kijelölt, elveszi idősebbik húgát Sofiát, ezáltal Sofi hercegnőcske lesz a következő Karkarov királynő. De sajnos van egy kisebb bökkenő.
Nadia Viktorija Karkarov. A húg, akit senki nem akart. Aki csak egy baleset volt, és azért jött a világra, hogy megkeserítse Sofia életét. Mert Dimitrij egészen megkedvelte ezt a kis fruskát, amivel az őrületbe kergetik Sofit, akit mardos a féltékenység és az is csoda, hogy eddig még nem tette el láb alól a húgát.

Az egykori felhőtlen boldog kislányból a kemény Karakrov nevelés hatására igazi szigorú, moderált, hűvös nő lett. Fent hordja az orrát, magas lóról beszél általában mindenkivel. Önbizalomból bizony bőven mértek neki, tudja, hogy néz ki, mit idéz elő a másik nemben, és azt is tudja, hogy ha hűvös pillantásával végigmér valakit, abban a vér is megfagy. Alapvetően nem volt kegyetlen. Nem vonzotta, hogy bántson másokat. De apja nevelése mellett nem volt más választása. A jó oldala számlájára írható, hogy kitartó, amit egyszer elkezd azt befejezi és hűségesen foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, ami az övé. Féltékeny típus, megeszi őt a méreg, ha azt látja, hogy van oka aggodalmaskodni.
Imádja a fényűzést, a vagyont, azt, hogy az aki. Kihasználja és hangoztatja a származását, fölöttébb büszke rá. Igazi hedonista, aki az élet minden testi-lelki élvezetét élvezi. Ő mindig a főszereplő, a primadonna. Az életének egyéb szereplői csakis azért léteznek, hogy őt kiszolgálják, körülötte forog minden. Kamaszkorában akadt némi problémája az étkezéssel, amúgy is sovány alkata betegesen vékonnyá fogyott. Azóta ez némiképp javult és a normálishoz hasonlít az étrendje, de egy deka felesleg sincsen rajta.
A látszat, a világ felé mutatott arc azonban nem minden. Akiket igazán megszeret azok közel állnak hozzá, habár nagyon kevesen vannak. Ők tudják, hogy sokszor Sofia egy törékeny, gyengéd valaki, akit bizony elragadnak az érzelmek, hevesen és szenvedélyesen tud szeretni, és igazán felhőtlenül nevetni. Ám ezt az énjét az évek alatt igyekezett a lehető legmélyebbre ásni. Nem mondhatni, hogy minden muglit megöl, aki csak az útjába kerül, de az aranyvérű körökben mozog, ahol nem kell érintkeznie a söpredékkel. Úgy vallja, hogy szereti Dimitrijt, a bátyját, teljes szívéből, de nem egészen vagyok biztos abban, hogy ez nem csak testvéri szeretet, amit a vér, a származás köteléke magasztosít szerelemmé. Az biztos, hogy szüksége van rá, megszokta, hogy jelen van az életében és támogatja, de vajon ez tényleg igaz szerelem?

A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.


És mégis, mégis szakadatlanúl
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

A friss hó illata betölti az egész tüdejét. Habár minden olyan elmosódott, érezni, hogy a valóság lenyomatai csupán az események. Hétéves önmagát figyelve csendesen lépked a hóban. A cipője nyomán nem keletkeznek lábnyomok, csak követi a lányt, aki a fák közé tévedve kutat bátyja után. Érzi az otthon kényelmét, a fagyos Oroszország belopja magát a szívébe. Átérzi az akkor tapasztalt nyugtalanságot, ahogy egy pillanatig azt hitte eltűnt, azt érezte Dimitrij elveszett valahol. A kétségbeesés nyugtalanító hulláma újra ellepi egész lényét, holott tudja hogyan végződött az ártatlan nap.
- Dimitrij! Dim... ez már nem vicces, gyere elő – a törékeny lány hangja meglepően erőteljesen csendül a téli délutánban. Megtorpanva hisztérikusan toppant egyet. - Tudom, hogy hallasz, gyere vissza – a korábbi parancsoló hangnem most kérlelőre vált, Sofia érzi a kislány lelkében dúló harcot, hogy feladja büszkeségét, és kérje a bátyját. A nő gyerekkori önmagával egyszerre rezzen meg, mikor a fák megmozdulnak előtte, és láthatóvá válik a báty alakja. A megnyugvás a mosollyal együtt lesz úrrá a lány lelkén. Közelebb lép a fiúhoz, hogy törékeny karjaival szorosan magához ölelje.
- Sonya, Szonyecska – a testvér hangja lágy, kissé korholó – tudhatnád, hogy én sosem hagylak magadra – játékos tekintetében huncutság csillan, az igazi Sofia félrebiccentett fejjel figyeli akkori bátyja mimikáját. A kislány lehúzza a fiút a földre, ahol mindketten meghemperegnek a hóban. A csendes erdőt boldog, felhőtlen kacagásuk veri fel. Aztán minden elmosódik...
Akkor még minden más volt. Még minden rendben volt.

---

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,
nem számít mit, utána úgyis
eltaszítod magadtól.

Amint kitisztul a kép Sofia szíve egyből hevesebben kezd verni. Tudja mi következik, tudja mit fog most újra átélni. New York, a költözés utáni második év. A fiatal tinédzser apjával szemben áll. Könnyei patakokban csorognak végig az arcán. Némán sír, fájdalma nem csupán fizikai, hanem lelki. A fiatal lány nem érti még eléggé, még nem fogta fel tettének borzalmát. Az idősebb Sofia arcán egy pillanatig sajnálat, fájdalom suhan át, hogy aztán kőkemény megvetés vegye át a helyét. Megvetés aziránt, akit maga előtt lát. A kiskori önmaga iránt.
- Apuska... én nem tudtam, Colin csak olyan kedves volt. Nem... nem csináltunk semmit, csak játszottunk – a hüppögéstől meg-meg szakított beszéde közben végig a drága szőnyeg mintázatát tanulmányozza. A karácsonyi szünet megint nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Amint felnéz apja szemébe, az dühtől tajtékozva csattan fel.
- Sofia, ne hazudj nekem! Ne merészelj! - a felháborodottságtól elcsuklik a hangja, amint közelebb lép, hogy egy újabb pofonnal sújtson le a lány már így is vöröslő arcára. - Belelátok a fejedbe! Ne akarj átverni. Tudok mindenről, érted, te buta kis liba, mindenről. És ennek lányom, bizony következményei lesznek – Vladimir Karkarov hangszíne ismét higgadt, holott korábbi elragadtatása érződik még rajta. Pár szót intéz Marlovhoz a házimanóhoz, aki egy pukkanással eltűnik. Néhány percnyi feszült, csendes várakozás következik, amit csak a lány csendes hüppögése tör meg. Az nő felkapja a fejét az emlékben mikor visszaérkezik Marlov Colinnal a kezében.
Szemeit lehunyva fordul el, mikor az első ordítás felhangzik a fiú szájából. A kislány akkor ugyanígy tett, mire apja kényszerítette, hogy nézze. Nézze amint megkínoz valakit pusztán azért, mert sárvérű. Az emlékbeli és a valós Sofia is figyel. Az előbbi iszonyattal, megtörten, míg az utóbbi közömbösséget erőltetve arcára. Akármennyire is jogosnak tartja az akkori tettet, még mindig benne élnek az akkor átélt érzelmek. Az esti műsor után apja emléktörlést végez, míg a lány félrevonulva zokog. Marlov elviszi a fiút, hogy aztán apja egy utolsó kemény pillantással köszönjön lányának.
- Jobb, ha most visszavonulsz a szobádba – csendes, feltekint az ajtóban álló feleségére. A kislány bólint, majd elindul kifelé, szájában érzi a pofon nyomán kiserkent vérének ízét. A csukódó ajtóban még hallja apja szavait, amit anyjának címez.
- Kátya, drága feleségem! Tudom, hogy téged is olyannyira bánt, mint engem. Fáj, nekem is éppen annyira fáj, mint neked és neki. De szükséges. Elengedhetetlen ahhoz, hogy Sofia, a mi hercegnőnk hű legyen, hű maradjon a Karkarov névhez... - amint a férfi hangja elhal a súlyos ajtó mögött a lány feltekint. Arca dagadt, vörös, ajka felrepedt, szeme könnyben úszik. És bátyja ott áll vele szemben.
- Sofi... húgocskám, Sofia... - közelebb lépve ölelésre tárja karjait, de a lány ellöki magától.
- Fejezd be Dimitrij! Hagyj, ezt te... te.. úgysem értheted – vadul rázza fejét, barna tincsei röpködnek arca körül, amint elslisszol a fiú elől, hogy a szobája felé vegye az irányt. Ellöki magától. Életében először úgy érzi nincs szüksége a bátyjára. Nincs szüksége a segítségére. Nincs rá szüksége... A fiú csalódott sóhajjal néz a húga után. Sofia azóta nem intézett kedves szavakat egyetlen sárvérűhöz sem. Megtanulta a leckét. Aztán ismét mindent elnyel a fehéren gomolygó köd.
Ha akkor engedek neki, talán minden máshogy alakult volna... talán nem keres vigaszt Nadiánál...

---

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

A következő emlék már előre ráül a nő lelkére. Elnehezül, úgy érzi mozdulni sem bír, amint sötét szobájában nyugtalanul alvó önmagát figyeli. Aztán a lány felriad, verejtékben úszva, megemelkedett pulzussal figyel. Nem tud aludni. A rémálom nyomasztó képei egyre megülik elméjét rabul ejtve azt. Lebilincselve. Nyitott szemeivel a plafont fürkészi, ahogy borzongva remeg a takaró alatt. A nő szeretne odamenni a lányhoz, szeretné megnyugtatni, szeretné azt mondani neki, hogy semmi baj, az álmok majd elmúlnak. De tudja, hogy nem teheti, hiszen hazudna. Az álmok nem múlnak el. Még mindig gyakran riad fel rájuk. Mezítelen talpai nesztelenül érnek a padlóhoz. Egyáltalán nem álmos. Fáradt, kimerült, de nem álmos, egyszerűen nem tud elaludni. A meleg nyári szellő meglibbenti a nyitott ablak függönyét. Az ajtó megnyikordul, amint a lány kilép a folyosóra. Lenge hálóingében indul bátyja szobája felé.
Csendben kúszik be a fiú ágyába, magára húzva a takarót. Nem ez az első ilyen eset, Dimitrij gyakran ringatta álomba mikor a lány zaklatott lelke nem talált megnyugvást. A fiú félálomban karolja át a húgát, amint az bevackolja magát.
- Nadia... Nadinka... - a becézéstől, a névtől egy pillanat alatt megdermed. Nadia...?! Talán az a kis ribanc, az a mocskos kis későn jött, becsúszott baleset is itt szokott lenni? Dimitrij miért az ő nevét mondta? Mégis... nem lehet. A bátyja csak az övé, senki másé, erre jön ez a kis picsa, hogy elvegye tőle. A kérdések azóta is visszhangként térnek vissza a nő életében.
- Dimitrij, én vagyok. Én. A te Sofiád – suttogja bele a báty ajkaiba, mire annak pillái megrezzennek, hogy csodálkozva tekintsen a húgára. - Nadiát mondtál. Ő is?... A kis szajha ide jár esténként? - hangja kicsit megemelkedik a felháborodottságtól. Dimitrij arca kényelmetlen kifejezést ölt, hogy végül egy vállrándítással elintézze a dolgot.
- Ő is a húgom... neki is szüksége van rám – mondja ki lágy hangon az igazságot, ahogy végigsimít a lány arcán. Forróság önti el Sofia bőrét ott, ahol a fiú hozzáér. Majd összeráncolt szemöldökkel néz a másikra.
- Nem. Neked csak én vagyok – jelenti ki ellentmondást nem tűrő suttogással. - Csak én – leheli, hogy aztán egy lágy csókot nyomjon a fiú ajkaira. Dim viszonozza a gesztust, aztán inkább tereli a témát.
- Megint a rémálmok? - kérdésére a lány és az idősebb énje egyszerre bólintanak. Dimtirij erre szorosan megöleli a lányt, hogy halkan súgja fülébe a megnyugtató szavakat.
- Aludj édes kis hercegnőm... már itt vagyok. Nem bánt senki – majd halkan dúdolni kezd egészen addig, míg Sofia ziháló légzése egyenletes szuszogássá szelídül.
Micsoda kettősség volt mardosó féltékenységgel a legnagyobb biztonságban, az ő karjai között elaludni...

---

Ételem,
italom
keserü.
Kormozz be
talpig te
fekete düh!

Az ajtó halkan csukódik mögötte. Látja az ágyat, látja a rajta csendesen alvó Nadiát. Nem tudja miért jött ide. Megint nem tudott aludni és először Dimitrijhez igyekezett, ám valahogyan itt kötött ki. Mint egy szellem magasodik húga fölé. Arca beesett, szeme alatt karikák húzódnak. Szinte csont és bőr, mostanában nem eszik túl sokat. Kezében pálca van. Olyan könnyű lenne megtenni. Csak egy átok. Egy zöld villanás és vége lenne. Nem kínozná többé a féltékenység, minden probléma megszűnne. Csak ő maradna és Dimitrij, a tökéletes páros. Legalábbis azok voltak, egészen addig, míg ez a buta liba be nem kavart azzal, hogy meg merészelt születni. Percekig csak áll az ágy fölött és figyeli a csendesen alvó lányt. Milyen nyugodt, milyen finom, milyen szép... Erre a gondolatra felfordul a gyomra. Már azzal is enyhíthetne kínzó utálatán, ha legalább az arcát elcsúfítaná. De úgyis tudnák, hogy ő volt. Lelkében felkorbácsolódik a gyűlölet, már emeli a pálcát, ajka kezdi formálni a szavakat, ám végül mégis leengedi.
Nem tudja megtenni. Nem tudja, mert érzi, hogy Dimitrij belerokkanna. Túlzottan közel engedte Nadiához és most már kötődnek egymáshoz. Ha akkor, azon az ominózus este nem löki el magától a bátyját, nem taszítja el, talán eszébe sem jutott volna Nadiához fordulni. Talán. Ám ezzel már túl nagy sebet ejtene a bátyján, erre pedig képtelen. Képtelen bántani őt. Megadó sóhajjal ereszti le végül a pálcát.
Az ajtó ismét csukóik. Nadia felébred. S mindent elnyel a köd.
Ott és akkor megvolt a pillanat. Az indíttatás. Ám gyenge voltam. Fiatal, bohó és gyenge. Legközelebb nem követem el ezt a hibát.

---

Így táplálkozom a halállal,
És így lakik jól ő velem;
Az életem rég nem enyém már,
Vadhúsként nő a szivemen.

Már órák óta áll ebben az elhagyott kis sikátorban. Immár nagykorú boszorkányként akkor varázsol, amikor csak akar, azt csinál, amit csak akar. Az alkoholos befolyásoltság alatt nem tud tisztán gondolkodni. Pálcáját ismét magasra emeli, amint az előtte fekvő nő megvonaglik. Sikítása, ordítása idegesítette, így a némító bűbáj hatása alatt csak csendben vonaglik előtte. Szemeiben eszelős tűz villan, amint a kín újabb hullámát engedi útjára. Majd felkacag. Kegyetlenül, őrülten kacag.
A nő egy egyszerű magnix, vagy mugli, neki mindegy, a lényeg, hogy varázstalan, aki rosszkor volt rossz helyen. Semmi több, annyi a bűne, hogy ránézett Sofiára. Annyi csak, hogy tekintetük találkozott. Végül az orosz megunja a játszadozást és egy gyors, zöld villanás után a nő éllettelenül hever előtte. Ő nem látta a mögötte közeledő alakot, de ezek után egy taps töri meg a csendet. Hátrafordul, hogy szemügyre vegye, kinek tetszett ez a mutatvány. Az apja, Vladimir alakja bontakozik ki a sötétből. Közelebb érve kezét lánya vállára teszi.
- Sofia Karkarov, lányom. Büszke vagyok rád, méltó vagy családunk nevére, méltó vagy a Nagyúr szolgálatára. Igazi Karkarov vagy, az én vérem, az arany vérem csörgedezik benned – a férfi szemeit elhomályosítják a büszkeség könnyei. Sofia rajongón pillant apjára. Hát sikerült. Elérte az olyannyira áhított, olyannyira vágyott megbecsülést. Megfelelt az eszméknek, megfelelt az elvárásoknak.
- Köszönöm apám – az alázatosan meghajtott fej kifejezetten elnyeri a férfi tetszését. Úgy látja méltó utódot nevelt, olyat, aki képes lesz átvenni felesége helyét egyszer majd, ha ők már nem lesznek. Pedig micsoda csalódást okozott neki a lány eleinte.
- Gyere, menjünk haza, anyád már biztos vár – húzza maga után a lányát, otthagyva szerencsétlen nő testét az utcán. Csak hetekkel később találják majd meg. Az igazi Sofia nem követi múltbeli énjét, hanem áll, pillanatokig csak áll, és figyeli a nőt. A nőt, akivel elindult a lejtőn. Aki igazi aranyvérű nőt, halálfalót faragott belőle. Olyat, aki megfelel az elvárásoknak. Aztán ismét minden elhomályosul.
Ott kezdődött minden. De sosem felejtem el azt a büszkeséget apám szemében.

---

A Merengőből kilépve pakolja el maradék holmiját is a tértágított bőröndbe. Hát, itt van. Hosszas vita, hisztéria és könyörgés után veszített. Mennie kell. Menniük kell, Dimitrijjel. Ha a Nagyúrnak szüksége van Karkarovékra, akkor ők mennek. Hiába nyugtatta meg a tudat, hogy egy óceán van bátyja és húga között, most nekik is oda kell menni. Már most érzi a lelkében mardosó féltékenységet, ami újra kezdi felütni a fejét. Alighogy Nadia elment, most ismét egy kontinensen lesznek mindhárman. Akármennyire is szeretné ezt biztosan tudni, akármennyire is úgy rendelték a szülei, hogy Dimitrij hozzá tartozik, ebben ő már nem annyira biztos. Fél attól, hogy elveszíti, fél attól, hogy Nadiát jobban szereti. De ő küzdeni fog érte, harcolni fog, és nem adja fel.