Dimitrij Karkarov & Neoptolemus Selwyn

Karkarov birtok, a téli szünet vége előtti napon

Aurora cseppet sem lesz elragadtatva attól, hogy az utolsó szüneti napján, mielőtt vonatra szállna, ismételten önállósítom magam. Szinte a festék sem száradt fel a nem túl méretes, s talán nem is annyira jól sikerült festményen, amit az elmúlt napokban készítettem. A művészi ambícióimat a börtönben töltött idő nem igazán támogatta, s oly soká voltam pók formámba kényszerülni, hogy szinte már szokatlanná vált emberi alakban mozogni, a finommotorikus mozgások pedig, amivel precíz, apró ecsetvonásokat húztam a vászonra, sokkal nehezebbre estek, mint azelőtt. Pedig kevés olyan dolog van, amiben felszabadultnak érzem magam. Mindig is rajongója voltam a festészet és a színek szinte minden formájának, legfeljebb anyám volt az, aki olykor-olykor harsány hangján kiabált velem, amiért már megint összemaszatoltam valamelyik értékes tankönyvemet. Aztán persze megtanultam, ha alkalmazkodok, és eleget teszek az elvárásaiknak, akkor engem is hagynak alkotni. Teljesítettem az iskolában, cserébe pedig senkit nem zavart az egyszerű, múló szeszélynek ígérkező hóbortom.
Karkarov egyike az első Forradalmároknak, akiket megismertem. Azt mondják, akik hideg helyen élnek, azoknak a vérük forróbb a folyékony lávánál is, erről pedig első kézből megbizonyosodhattam akkor, amikor láttam, amint Dimitrij pálcát emel a mindenféle, mugli csőcselékre. A közhiedelemmel ellentétben én nem látok élvezetet a védtelenek lemészárlásában, és feleannyi mugli vére sem tapad kezemhez, mint amennyiről szóbeszéd folyik. Az egész csak politikai megfélemlítés, egyszerű terror, amivel rettegésben tarthatjuk azokat, akik nem érdemesek arra, hogy csatlakozzanak hozzánk. Nem kétlem, ha egyszer híre megy az Azkabanból való elszökésemnek, az emberek tökéletes bűnbakot kapnak, aki megtestesíti majd magát az Antikrisztust, s mindemellett legalább olyan elérhetetlen marad, mint a Sötét Nagyúr maga. S nekem ez tökéletesen megfelel így.
Sötétedés után hoppanálok a Karkarov birtok mellé. Pálcát még mindig nem sikerült szereznem, abban pedig sohasem lehetek biztos, hogy nem fognak el újra, ámde ezúttal a dementorcsókot már nem halogatják. Dimitrijt nem figyelmeztettem érkezésemről, nem igazán volt módom arra, hogy régi szövetségeseimmel levelezzek, különben jobban szeretek mindent én magam elintézni. Úgy érzem a leginkább, hogy a dolgokat a kezemben tartom, a szálak pedig nálam futnak össze, szorosan megragadhatom őket, s nem engedhetem, hogy a környezetem ráncigálja, irányítsa őket. Csöngetésem után közönyös arccal várom az ajtónyitást, amennyiben pedig egy manó üdvözöl, így egyszerűen, visszafogottan kérem meg arra, hogy értesítse urát egy régi urának érkezéséről. A manók mások számára szánalmas, nyomorék kis teremtmények, holott náluk még atyám maga sem csökönyösebb. Ha te azt mondod nekik, ne beszéljenek valamiről, akár veritaserumot is erőltethetsz le torkukon, akkor is hallgatni fognak.
- Elragadó kúriát szereztetek magatoknak Nagy Britanniában, barátom. – próbálkozok valami mosolyfélével, mintha éppen csak a szomszédból ugrottam volna be egy kis lisztért a délutáni linzerkészítéshez. Hacsak a Minisztérium még sincs előttem, és Karkarov valamilyen úton-módon nem neszelte meg szökésem hírét, gyanítom, nem kevés döbbenet lehet úrrá rajta. Mindenesetre remélem, hamar beenged majd. Nem tenne jót, ha olyanok is megneszelnék ittlétem, akiknek ehhez semmi közük.
- Nem jöttem üres kézzel persze. Messze nem a legjobb alkotásom, de az utóbbi hónapokban aligha volt ecset a kezemben. – leszámítva annak a nőnek a haját, teszem hozzá gondolatban. Átnyújtok számára egy kis méretű, bekeretezetlen képet, ami bár majdnem teljesen felszáradt, még mindig festékszagú. S valami más is van a festékben… A körülményekhez képest nem lett olyan rossz, a végtelennek tűnő, szurokszínű tengert festettem meg, azzal a kevés éjszakai hírnökkel, akik az égbolt egyetlen fényét jelentették. A csendessége inkább hátborzongató, mintsem megnyugtató, de valahogy így éreztem magam az Azkabanban is. Aláírásomnál az Apollo nevet választottam a kép sarkánál, melynek egyedül az első betűje olvasható rendesen.
- Remélem, beljebb invitálsz egy régi barátot, Karkarov. – próbálom magamra erőlteti emberi álcám azzal a szelíd mosollyal, ami valaha mindenkit átvert, de talán már a tükörképemnek sem hinnék. A változásom látványos azért, hiszen ha szellemileg nem is roncsolódtam, az arcom beesetté vált, és láthatóan rengeteget fogytam. Én, aki mindig is elég vékony volt.

Dimitrij Karkarov & Neoptolemus Selwyn

Karkarov birtok, a téli szünet vége előtti napon

Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogyan a manóval bánik. Szánalmas kis teremtmények, akik képtelenek megvédeni magukat, azonban teljesen alávetették magukat a számukra felsőbbrendűeknek. Nem látom bármi értelmét fizikai vagy mentális kínzásuknak, nem vezet semmire. A redbridge-i rémről hinnék azt, egyetlen örömét a kisebbek elnyomásában és a fájdalom okozásában leli, holott engem mindez sohasem szórakoztatott. Az ember, aki húsból épített szobrokat, már csak a halott testeket használta műalkotásaihoz, s ez az, ami megkülönböztet a valódi rémtől. Hozzáértők, akik alaposan megvizsgálnák a különbségeket, idővel felfigyelhetnének a jelekre, amik előbb-utóbb bizonyítanák, hogy jóval kevesebb lapul a számlámon, mint amennyit a Próféta és az aurorok felróttak nekem. Mindenesetre nem adom jelét annak, mennyire feleslegesnek tartom a manó iránti agresszióját, ahogyan hallgattam otthon is, mikor atyám kezet emelt bármelyikükre, ha épp elsózták a kedvenc levesét, talált egy apró kopást a tányér aranyozott mintázatán, vagy éppen csak nem tetszett neki, amit a Prófétában olvasott.
- Ugyan. – szabadkozom a kép átnyújtása közben. Jóllehet, Karkarov maga is hallotta a rémtörténeteket stílusomról, amivel a fontosabb és izgalmasabb eseményeket megkoronázom. Mondhatni, legendás volt az az eset, amikor azt a három áruló ex-halálfalót műtárgyakként állítottuk ki a Minisztériumban.
- Boldog vagyok attól, hogy ismét művészi ambícióimnak élhetek. Rémunalmas hely az Azkaban, bár nyilván nem azért zártak oda, hogy üdülni küldjenek. – tárom szét kissé a karomat, hogy látványosabbá váljon, mennyire lefogytam. Arccsontom egészen kiékelődik, bordáim pedig nekifeszülnek napfényt rég nem látott bőrömnek. Visszatérésem óta azon igyekszem, hogy visszanyerjek valamit régi valómból, és újra embernek nézzek ki. Soha nem ízlett a hazai koszt azelőtt annyira, mint akkor, amikor ismét érezhettem a fűszeres illatokat.
- Nem vagyok olyan helyzetben, hogy elutasítsam a vacsorát. Bár biztonságos helyen vagyok, egyelőre, nincs hiányom semmiben, amire szükségem van. – biccentek egyet akkor, amikor beljebb invitál, s lépem át pókszerű lábaimmal a küszöböt. Egyelőre a családon belül csupán Aurora tud arról, hogy már nem tartózkodom az Azkaban valamelyik nyirkos, hideg cellájában. Szándékozom Dorát is beavatni, de amíg nem derül ki, napokon belül kifaggatják-e akár mindkettejüket, addig nem kockáztatom meg a felkeresését.
- Nem időzöm hosszasan jelenlegi menedékemen, órák múlva már egy olyan helyen leszek, ahol az aurorok nem találnak rám. A Nagyurat tájékoztattam visszatértemről, természetesen. Mégis, a szövetségedre van szükségem. A barátság jegyében. Mondd csak, Dimitrij, milyen ráhatásod van az auror főparancsnokság viselt dolgaira? – puhatolózom meg. Bármi is történik, az elsősleges feladatom, hogy késleltessem az esetlegesen folyó nyomozást önmagam után. Másodrészt pedig az se lenne hátrány, ha testvéreimnek, de még a Yaxley lánynak sem esne semmi baja.

Dimitrij Karkarov & Neoptolemus Selwyn

Karkarov birtok, a téli szünet vége előtti napon

Visszafogottsággal fogadom a festményemet illető bókot, holott én egyáltalán nem tartom mesterműnek. Az Azkabanban töltött idő kivett belőlem eleget ahhoz, hogy még akkor is hónapokig tartson regenerációm, ha nem kellene az engem kereső, vagy nem kereső aurorok elől bujkálnom, ami viszont éppen megterhelő annyira, hogy ne tudjak teljes mértékben önmagam összeszedésére koncentrálni. Holott be kell valljam magamnak, az életem roppant eseménytelen és unalmas lenne, ha nem ezt választottam volna, és ne követnék el már szinte szándékosan ennyi hibát, hogy közelebb csaljam magamhoz a veszélyt, és táncot járjak a halállal magával, csak hogy megtudjam, milyen szerető is az ágyban.
A vonások tehát messze nem olyan tökéletesek, mint szerettem volna. A festménynek rendesen megszáradnia sem volt ideje, hiszen sietnem kell, nem időzhetek itt sem örökké. De talán még így sem vészes a végeredmény, az ajándéknak pedig természetesen gesztus értéke van. Kezeimnek kissé még mindig festékszaga van, a sok anyag könnyedén az ember bőrébe ivódik, és a hosszadalmas áztatás sem elég ahhoz, hogy kimossa minden nyomát.
- A hallottak sosem fedik azt a valóságot, amit te a saját tapasztalatoddal megélsz ott, Karkarov. Mindenki másként éli meg a dementorok közelségét. Bár megjegyezném, csak a második legnagyobb szörnyetegek voltak, akikkel a foglyok találkozhattak. – tisztában vagyok azzal, hogy egyszer az egom lesz az, ami a sírba visz, ezt Aurora maga jósolta nekem. Szavaim azonban nem egyértelműsítik, hogy tulajdonképpen magamra gondolok az alatt, aki még a dementoroknál is rosszabb volt az Azkabanban. Elég csak megkérdezni azt a tucatnyi aurort, akiket kihallgatásomra küldtek, s akár átokkal, veréssel, vagy bájolgással próbáltak információkat kicsikarni belőlem. Hasztalanul. Többnyire.
- Ugyan, Dimitrij. – ül ki arcomra az a kellemes, bájos, ám felszínes mosoly, ami Azkabanba kerülésem előtt annyi embert csapott be. Az emberek jobban bíznak azokban, akik mosolyognak. Nem kell zseninek sem lenni hozzá, hogy erre rájöjj.
- Te sem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy az emberek lássák, ahogyan elhagyom az Azkabant. A nagyobb probléma viszont, hogy az egyik testvérem már látták, amint megérkezik a látogatásomra, és azt is, ahogyan távozik onnan. – közlöm vele a tényeket röviden. Hogy a kettő között mi történt? Talán nem is lényeges. Nem ismerem Karkarovot eléggé, hogy ne tudjam, visszaélne-e a titkommal, vagy tudja-e tartani a száját. Különben ha mindenkinek elmondanám, hogy csináltam, odalenne a varázs.
- Nem magam féltem, Karkarov. Én meg tudom védeni magam, s csinálhatnak bármit Aurorával, akkor sem szednek ki belőle semmit. De a testvérem, és jobban szeretném, ha nem csinálnának vele semmit. – simulnak ki arcvonásaim, ajkaim pedig ismét azt a hűvös semlegességet hirdetik, amit eddig.

Dimitrij Karkarov & Neoptolemus Selwyn

Karkarov birtok, a téli szünet vége előtti napon

Felsejlik arcomon az a lenézést és felsőbbrendűséget magában rejtő mosoly, amit az avatatlan szemek még mindig csupán kedves gesztusként képesek értelmezni. Akárcsak a művészetem magát, így engem is kevesen képesek kiismerni, megérteni, nem számít, hogy pszichológiai eszközöket, vagy akár legilimenciát alkalmaznak rajtam. Mert ó, igen, volt már dolgom legilimentorokkal, és tökéletesen tudatában vagyok annak az Azkaban óta, hogy mikor próbálják gondolataim felszínét kapargatni. Ahogyan azzal is, hogy súlyos hiányosság részemről, hogy még nem kezdtem el a védekezését megtanulni. Nem volt rá alkalmam, az időm mostanság nem épp tanulásra fordítom.
- Sértő a feltételezés, hogy feltétlenül életek kioltására kell támaszkodnom ahhoz, hogy megszökjek, Karkarov. – sejlik fel ajkamon a mosoly, ami azonban semmi gyengédséget nem tartalmaz. Dolgoztunk már együtt Dimitrijjel, azonban nem fedtem fel előtte valódi potenciálomat. Azt viszont mindenképpen tudhatja, ha én gyilkolok, annak nagy visszhangja van, és nem a Sötét Jegyről ismerik meg műveimet, ha egyszer ehhez az eszközhöz fordulok. Ő maga is láthatta már munkáim a Minisztériumban, a kiállításom grandiózus siker volt, címlapra kerültem vele.
- Természetesen Nekem egy őrt sem kellett megölnöm, hogy észrevétlenül kijussak onnan. Az időzítésem viszont elismerem, nem volt épp a legjobb, de remélem, megérted, hogy sürgetett az idő, hiszen már kiadták rám a dementorcsók ítéletét. – magyarázom meggondolatlanságom fő okát. Bármikor megszökhettem volna, de még pók alakom ellenére is túl kockázatos lett volna egy idegennel tartani. Akkor, abban a helyzetben épp nem láttam más megoldást, mintsem Aurorát használni erre.
- Teljesen mindegy, hogy jutottam ki. Az egyetlen, ami fontos, hogy amikor az aurorok faggatózni kezdenek, olyan embereket küldjenek, akik kevésbé akadékosak. – lelohad számról a mosoly, igazából semmi okom különben sem a bazsalygásra, miközben testvéreim, és minden hozzátartozóm veszélyben van. A Yaxley lánynak például eszemben sincs elmondani, hogy megszöktem, legfeljebb a testvére az, akit majd felkeresek, hogy figyelmeztessem. Nem különösebben hatna meg, ha baja esne, személy szerint hidegen hagy a sorsa, nem érdekel, életben van-e vagy sem, azonban sajnos szövetségben állnak családjaink, saját érdekeim pedig olykor kénytelen vagyok félretenni egy magasabb cél érdekében.
- Hamarosan mindenki tudni fogja, hogy megszöktem. Talán csak órák kérdése, mire ellepi az újságokat és az utcákat körözésem képe, Karkarov. Akkor pedig az aurorok először a testvéreimet fogják elővenni, mert mindketten meglátogattak a szünet alatt. S akkor… – tartok egy kis hatásszünetet, a szemkontaktust pedig nem töröm meg vele. Még csak nem is pislogok.
- …akkor pedig olyan kihallgatókra van szükség, akik velejéig korruptak, és akiknek nem érdekük megtörni őket. Akik elhiszik, ha azt mondják nekik, én tévesztettem meg őket, én csaptam be mindkettőjüket, és őket csak kihasználtam, manipuláltam, tehetetlenek voltak. Ez az egyetlen járható út. – hazudok vele önmagamnak is, hiszen pontosan tudom, mi lenne a másik opció. Ha Aurorát emlékezettörléssel kezelném, és még azt is elfelejtené, hogy valaha is léteztem. De azzal elveszíteném, többé nem birtokolhatnám, és azt nem engedhetem.
- De te. Te el tudod ezt intézni. Nem igaz? – a tisztelet szikráját erőltetem bele hangomba, ám az épp olyan természetesnek hat, mint amikor a Nagyúrhoz magához beszélek. Szükségem van minden fellelhető segítségre, a halálfalók között pedig kevesen vannak, akikben érdemes megbízni.
Remélem, Karkarov lesz az egyik.