Az a fajta ember, aki mindig, mindenhova kínosan pontosan érkezik, és a kibaszott szünetvégi Roxfort Expresszre is elsőként száll fel, hogy találhasson magának egy kellően békés, félreeső, zavartalan kupét, és ne kelljen a prefektusoknak fenntartott fülkén osztoznia a többi faszfejjel, akikben többnyire pont azok a vonások zavarják, amiket ő is nyomokban tartalmaz. De most nem. Most még csak nem is irritálja semmi. Ahhoz érdekelnie kellene. De nem érdekli. Se a prefektusok, se a zavartalan magány, se a gondosan bepakolt ládája vagy az, hogy végre ott a pálcája a zsebében, semmi. Egyszerűen csak üres. Minden rohadtul, kibaszottul, annyira tovább nem fokozhatóan mindegy, hogy valószínűleg egy csapat elsős griffendéles mellé is beülhetne, az se érdekelné. A szokás viszont nagy úr, így lefoglalja azt a kedvenc fülkét a vonat végében, és mivel ezek a téli szünetre és visszautaztató vonatok a szeptemberivel és júniusival ellentétben, ha nem is konganak az ürességtől, de azért jelentősen szellősebbek, így nem számít rá, hogy bárkivel is osztoznia kell. Betuszkolja a ládáját, gépiesen begyakorolt mozdulatokkal felakasztja a kabátját, összehajtogatja a sálját (igen, összehajtogatva szokta tartani, és akkor mi van?), aztán előveszi a mentateás termoszt és a friss Reggeli Prófétát meg egy tankönyvet is, gyorsan átvedlik a kényelmetlen mugliruhákból roxfortos talárba, és helyet foglal.
Nyilván, hogy nem akármelyik ülésre ül le, hanem arra az egyre, amin valószínűleg még a szünet elején hagyott ott valami seggfej egy kibaszott csokibékát, és ami úgy szétfolyt a fűtés melegétől, hogy még csak nem is látszott a kibaszott barna bőrülésen. Ennyit a gondosan takarított Roxfort Expresszről. De komolyan, még káromkodni sincs kedve. Egyszerűen csak feláll, hogy kimenjen a mosdóba, és kivakarja a talárjából azt a nagyon reprezentatív, cseppet sem szarfoltnak tűnő ragacsot.
Valahogy idén rohadtul nem vágyik vissza abba a tetves iskolába. Már szeptemberben sem, de most valamiért még kevésbé, pedig akkor meg kellett birkóznia azzal a tudattal is, hogy épp nemrég hajtott végre társadalmi öngyilkosságot Dolohov képének péppé püfölésével, és erről valószínűleg ha nem is minden roxfortos, de minden mardekáros tud már. Ez már elült. És akkor is tudta kezelni. Most meg… ugyan, mit számít már az, hogy Selwyn mit gondol? Vagy akár Dolohov maga? Vagy mit számítana akár, ha az egész iskola azt gondolná, hogy kiskutyaként liheg Selwyn szoknyája után, ahová Dolohovnak egyébként törvényes napi bejárása van, és ezzel nyilván élt is a szünetben, amit Selwyn férjurával töltött, ő meg naponta írogatott neki leveleket az egész kibaszott szünetben? Ez már tényleg, lófasz se ahhoz a rengeteg faszsághoz képest, amiket eddig csinált. Tartozott Selwynnek. Most már nem tartozik.
A vonat időközben elindul, amíg neki végül is sikerül teljesen élettelen igyekezettel eltüntetni a csokibéka földi maradványait a talárjából, úgyhogy le is fejeli a tükröt az első zökkenésben, aztán befejezi a tollászkodást.
És szinte meg sem lepődik.
Épp csak áramütést szenved a látvány magasfeszültségétől.
Ebbe az elcseszett napba és elcseszett életbe teljesen beleillik, hogy az egyetlen ember, akivel tényleg nem akart most mindjárt találkozni, valahogy nem vette észre, hogy már befoglalta ezt a fülkét. Valahogy. Jó, rendben, tényleg rendet hagyott maga után, a ládáját is begyömöszölte az ülés alá, és a kabátja is eléggé észrevétlenül besimult a sarokba, a holmijait is gondosan helyezte el, és még az is logikus, hogy a másiknak ugyanolyan kellemetlen legyen a diáktársaik társasága, és inkább a lehető legfélreesőbb kupét válassza, de mégis, a kurva istenit. Mielőtt Selwyn megfordulhatna, arra a következtetésre jut, hogy teljesen jó lesz, ha az út hátralévő részét inkább valahol máshol tölti, és majd visszajön a holmijáért, amikor mindenki leszállt már az állomáson. Nem, ez sokkal kínosabb lenne utólag. Vesz egy mély lélegzetet, és félretolja az ajtót, de mielőtt rövidre zárva kizavarhatná Selwynt a saját kibaszott kupéjából, egy csapat agyhalott retardált kis gyökérnek pont itt kell trágyagránátokat dobálnia a folyosón (ami ismét csak kibaszott logikus, hiszen ez a szakasz esik a legtávolabb a vonat elejétől, ahol a prefektusok tanyáznak, de ismét: mégis, a kurva istenit), úgyhogy kénytelen kurva gyorsan belépni a fülkébe, és becsapni maga után az ajtót.
- Ott a ládám – mutat mereven a rejtőzködő természetű ládára, és máris magyarázkodik, bassza meg, máris magyarázkodik. – De maradhatsz – von vállat, a fejével a háta mögé, trágyagránátoktól szinte átláthatatlan füst felé intve, ami legalább kint maradt a folyosón, és ami könyörtelenül összezárja Selwynnel, akinek még az arcára nézni is fáj, mert a saját nyomorultsága párját keresi rajta, vagy legalább a kielégültség ragyogását, hogy ha már fáj, akkor fájjon legalább elviselhetetlenül. Ott marad, állva, az ajtó előtt, hogy jelezze, majd elmegy, ha elült a gránátok után maradt köd, és rendet vág a kibaszott idióták között, ahogy szokott, mert ő ilyen, és nyilván mindig ilyen is marad. De igazából csak azért, mert ha nem tenné, akkor nyilván le kéne lőni, mint egy beteg, törött lábú thesztrált, aminek valóban érzi magát, de ezt legalább még most se lenne képes bevallani. Ebben a tátongó ürességben már ez, a méltósága utolsó foszlányaiba kapaszkodni is valami.

Önkéntelenül visszafojtott lélegzettel nézi, szét akarja boncolni az arcát visszataszító részletekre, mert a részletek mindig visszataszítóak, sosem tökéletesek. A túlságosan előreugró szempár alatt fekete árkok. A bizarrul szögletbe tört, ívtelen, vastag száj pikkelyes a szárazságtól. Szinte még a szeme is fénytelen valahogy. És túl rövid és kerek az álla. Aránytalanul magas a homloka. Valami elemi bizonytalanság sugárzik a feltűnően aszimetrikus szemöldökből. Csúnyán pirul el, foltokban, mint az ilyen nagyon fehérbőrűek. Biztos nem is fésülködött. Nem is tudja eldönteni, hogy Selwyn szép-e. Mármint nyilván, nem olyan visszataszító, mint amilyennek a mardekáros közízlés bélyegezte meg, de azért nem is szép. Biztosan nem az. És túl vézna, hogy az ember ki akarja verni arra, hogy hogy nézhet ki talár nélkül (az összepréselődő testük a hálókörletek folyosóján, a saját teste által lemodellezett test, amelyre igenis ki akarja verni az ember két önbántalmazás között). Aztán a részletek mindig összeállnak egésszé, és megint csontig hatoló áramütés, és megint élvezi, és ezzel az eddig nagyon jól kontrollált mazochizmusa kezelhetetlen aberrációnak kezd tűnni a saját szemében is.
Elfordítja róla a pillantását, körülnéz a fülkében, aztán a tekintete megállapodik a szétkenődött csokibéka után maradt ragacson. Minden megfeszített kontrollja ellenére belerándul az arca ebbe a csevegő hangnembe. Most komolyan úgy fog tenni, mintha az egész téli szünet, a levelek, az engedély, a levelek, a látogatás, a levelek meg se történtek volna? Nem mintha ő nem így akart volna tenni, de a kurva életbe, ehhez Selwynnek nincs joga. És egyáltalán mi az, hogy tudja? Csak nem direkt választotta pont ezt a fülkét? Mondani akar valamit? Annyira undorítóan hevesen lángol fel benne a remény, hogy mindjárt öklendezni kezd saját magától.
És Selwyn még rá tud tenni egy lapáttal. Most már szinte acsarogna a szája, automatikusan villan a szeme a saját ládájára illesztett, rézkeretbe foglalt, gyöngybetűkkel megcímzett „Crouch, Bartemius Jr.” táblácskára, aztán ugyanilyen automatikusan fordul Selwyn madárcsontú kezére, amint éppen Dolohov nevét próbálja lekaparni a saját ládájáról. Mintha direkt csinálná. Nyilván direkt is csinálja. Dolohovval biztosan jót röhögtek rajta a szünetben, most meg azt méricskéli, meddig mehet el, mielőtt szétrobbanna az agya, és odavágná az ablakhoz. Látványosan bámulja a hiábavaló mozdulatokat, a címkét, a gondatlanul vágott körmök alá gyűrődő pergamengalacsinokat, Dolohov nevének részben levakart, részben levakarhatatlan betűit, mintha ez egy bátorságpróba lenne, és azt akarná megmutatni: nem számít, túl van rajta, le van szarva az egész.
Hiszen egész szünetben ezen dolgozott az utolsó levélváltásuk óta. Begyakorolt stratégiái vannak arra, hogy le legyen szarva.
- Akkor? – vonja fel a szemöldökét hűvös számonkéréssel. – Talán rám vártál? – Hagyja, hogy némi gúny szivárogjon a vonalzóval kimért, embertelen hangjába. – Ennyire hiányoztam a szünet alatt, Se-Mrs. Dolohov?
De egyszerűen csak bólint arra, hogy persze, Selwyn maradjon csak, maradjon itt, égesse a retináját a látványával, zsigerelje ki, gyakoroljon rajta viviszekciót, miért is takarodna el, mikor csak egy gyenge ürügy adódik arra, hogy maradjon. De hogy elég nagy lenne a fülke kettejüknek? Ugyanmár. Nem elég nagy a Mardekár ház, a hatodik évfolyam, az egész Roxfort nem elég nagy kettejüknek. Mozdulatlanul áll a bezárt fülkeajtó mögött, csak annyira töri meg a saját pozícióját, hogy elővegye a pálcáját, és eltüntesse a csokibéka után maradt foltot.
- Valaki biztos itt hagyott egy csokibékát még szünet előtt – fűzi hozzá magyarázatképpen, értelmetlenül és kínosan. Ennyivel azt is mondhatná, hogy ő szarta össze az ülést személyesen.
Persze, kimehetne. Ott a buborékfej bűbáj, magára vehetné, és máris kimehetne elseggelni azt a csapat idiótát, akik idekényszerítették Selwynhez, egyetlen szűk légtérbe. De persze nem teszi. Mert szereti kínozni magát.
Legalábbis addig talál valami perverz gyönyört a helyzetben, amíg a lány újra meg nem szólal. Mert akkor, önkéntelenül a homlokához nyúlva, nagyon is kedve támad sarkon fordulni, és meg is moccan, mint aki most tényleg elhúz egy büdös szó nélkül, mert szíve szerint buborékfejtelenül is inkább a trágyagránátokat választaná Dolohovné helyett. Tényleg képes volt várni ezzel fél évet, hogy a legváratlanabb pillanatban mélyeszthesse a finom kis ujjai körmét a legvédtelenebb, leglágyabb porcikáiba? Vagy lehet, hogy annyira hülye, hogy egész mostanáig nem jutott a fülébe, mert Dolohovnak csak most volt kedve eldicsekedni vele? Félbemarad a mozdulat, és csak áll, szobormereven és halálsápadtan, szenvtelen arccal, gyűlölettől izzó pillantással.
Beletörli a saját vérpettyezett ujjait a talárjába.
- Én nem – kezdi automatikusan, és folytatná: én nem szoktam verekedni, Selwyn, de még a mondat kimondása előtt rádöbben, mennyire szánalmas is volna bevallani, hogy csak miatta esett neki Dolohovnak, azért, amit Dolohov róla mondott, és arról, hogyan farkalta meg, és ezt nem lehet, hogy kimondja, inkább leharapja a saját nyelvét. Bár mit számít ez is? Mért számít, hogy Selwyn előtt úgy tegyen, mintha a legbensőbb titkai nem lennének már eleve Dolohov összes haverjának közkincsei? Mélyet szusszan. – Én nem tudom, mi közöd van ehhez – feszíti meg a hangját, hogy igazán üres és kifejezéstelen és tizenöt fokos hűvös legyen, de aztán megrántja a vállát. Mi értelme van ennek az egésznek? Megcsókolta, megmutatta neki a sebhelyeit, törődött vele, megdugta volna ott helyben a hálókörletek folyosóján, és miután Selwyn azt mondta, amit, még megszerezte neki az istenverte engedélyt, és leveleket írt neki a kibaszott szünetben. Ugyan ki nem tudja még ezen a tetves világon, hogy miféle gusztustalan elmebaj lett rajta úrrá?
- Szóval eddig vártál vele, hogy megjegyezd? – szisszen most már palástolatlanul, de nem igazi dühvel, és nem is igazi nyomorultsággal, a keserűsége üres, súlytalan, cinikus. – Akkor húzz bele, Pandora, használd ki a pillanatot rendesen. Ne menjen kárba.

Ugyanolyan makacsul szegezi a tekintetét Selwynre, a kezére, a körmeire, a ládára, a rúgásra, aztán a megvonagló szájra. Undorító, ahogy szándékokat és gondolatokat lát és akar látni Selwyn minden egyes kibaszott kis rezdülése mögé, undorító, kiveri tőlük a víz, és megint azt érzi, hogy a koponyája áttetszővé vált, egy nagy, szélesvásznú, 4K-minőségű merengősugárzássá, és minden látható ezekből a kitalált gondolatokból, amiket legszívesebben legilimenciával erőszakolna bele Selwyn fejébe. Ami azt illeti, jelenleg kibaszottul RAVASz-szintű alkímiának tűnik bármi olyasmire gondolni, ami nem azzal kapcsolatos, hogy Selwynbe erőszakoljon dolgokat.
A keze látványa valami olyan elementárisan szomorú és elementárisan begerjesztő látvány, hogy végül muszáj elpillantania, inkább a szemébe nézni, mielőtt egy elementárisan szomorú erekcióhoz vezetnek a gondolatai.
Gúnyosan akar horkantani a rekedtes megjegyzésre, na, ebből lesz valami megrökönyödött, értelmetlenül nyivákoló kis boldog önelégült béna hang. Az utólagos ocsmány grimasz már ezen se maszkíroz semmit. Meg a szavai se.
- Nyilvánvalóvá tetted, hogy nem vagy kíváncsi a leveleimre – jelenti ki óvatosan. Minden szót meg kell válogatnia, mielőtt még Selwyn kitalálná, hogy szó szerint tudná idézni a leveleit (és unalmas perceiben algoritmusokon vezette le, hogy melyik szó mit jelenthet, ennyivel akár kis origami tőröket is hajtogathatott volna belőlük, hogy azokkal szúrja magát tökön).
- Megpróbáltam jobb programot találni mártírkodásnál.
Faszt. A pálcaelkobzás első pár napjában még az élve rothadás gondolatában is volt valami magasztos.
Ez a csaj komplett idiótát csinál belőle.
- Fletcher nem tudta, hogy tőled kaptam a tippet – vonja meg a vállát. – Én meg… hát, akár bízhatnál is bennem annyira, hogy ne gondold, hogy – ezek után, most komolyan, Selwyn, minden után, ami történt; türelmetlenül, sőt ingerülten szusszan a két szó között – direkt belekeverlek a szarba.
Most meg kellene köszönnie neki? Nem akart élni a Slughorn-féle lehetőséggel, csak épp már nem volt másik, és az átokseb-szepszis szélén állva opciónak tűnt. Hálásan viszket a vállán a hegszövet. Most akkor talán tényleg kvittek? Vagy megint ő tartozik Selwynnek? Ezért hozta fel?
Látja a pillantásában a saját tépelődését visszatükrözni. Megnézi a vékony vérkeretet a körme alatt, alaposan, mielőtt újra beletörölné a kezét a talárjába, és leül, vissza, az ablakhoz, szembe Selwynnel, mint aki csak azért is beledugja a fejét a mantikór torkába. Aztán egy darabig olyan zaklatottan lélegzik, mint aki épp harcigáz-mérgezést kap attól, hogy Selwyn bőrének kis vonzó szagepitópokat hordozó molekulái lezúdulnak a torkán tüdőig. És bizonyára ott is maradnak, mint a korom.
Megemeli a szemöldökét a kirohanásra, nagyon részvétlennek és nagyon szemétnek akar látszani, de Selwyn hangja határozottan úgy cseng, mintha épp most törnék össze a teljes családi porcelánt. Ez megnehezíti a geciséget. De mikor mondott ő nemet a kihívásokra?
- Tudod, apám sose szeretett, figyelemre vágyom, etc. – közli hűvösen. – Bocs, kizárásos alapon azt hittem, hozzám beszélsz, bátorkodtam magamra venni a szavaidat. – És előrehajol. – Ezzel most akkor visszavetted a stafétát? Tessék. Akarod, hogy adjak rá okot, hogy megint áldozat lehess? – Gondolatban megérinti, gondolatban belepréseli, belenyomja, belekúrja abba a rohadt kárpitba, amíg össze nem simulnak a meztelen sebhelyeik, gondolatban belemarkol a hajába és végignyalja a torkát, de valójában persze meg se moccan, sőt hátradől, mintha magát próbálná meg visszatartani, hogy tényleg tegyen valamit, pedig ezt a csapot már elzárták. Ha belehalna, se tudna hozzáérni még egyszer, még egyszer szétnyílni, még egyszer nyitva maradni. Szobormozdulatlan, csak a hangsúlyával próbál most az egyszer tényleg, igazán, alattomos rohadék lenni. – Dolohov nem elégítette ki az igényeidet a szünetben?
Hogy lehet ugyanattól az egy gondolattól öngyűlöletet, haragot és vágyat érezni? Hogy lehet egyáltalán ennyi mindent érezni?
Persze, Selwyn a méregbe mártott fegyvereit is lefegyverzi két pillarebbentéssel, kár a gőzért.
Egy darabig várakozóan nézi, furcsán csillan a szeme, Selwyn arca nem épp az a pókerarc, szóval nem nehéz kitalálni, hogy azt akarja, hogy beszéljen neki erről. Liba. Szóval hízeleg neki, hogy ők Dolohovval miatta pofozkodtak. Liba. Pont ugyanolyan liba, mint bármelyik másik. Csak mi a faszért nem bármelyik másikat akarja ennyire nagyon, miért nem valami más liba kezéről ábrándozik, hogy végigsimít a sebhelyein? Miért pont ennek a libának lenne hajlandó még ezt is megtenni, hogy elmondja, hogy alázta magát szarrá épp Dolohov előtt, csak mert így néz rá?
Megnyalja a száját, készül valamit, de aztán persze Selwyn nem bírja befogni. Mi a faszért nem bírja befogni?
Elborul az arca.
- Gyávának már neveztél. Meg köpönyegforgatónak. Perverznek. – Egy pillanatra le kell hunynia a szemét, de épp csak egy rebbenés, aztán képes újra ránézni, felnyársalni a szemével. – Merlin tudja, minek még. Most épp gyenge és gyámoltalan vagyok? – sziszegi végül, az indulat, amit a helyzet megszégyenítő volta vált ki belőle, magas partot csapkod, de nem ömlik keresztül a peremen, megmarad fagyos sistergésnek. Egy darabig legalábbis azt hiszi, hogy megmarad, és tud uralkodni magán.
Aztán azt veszi észre, hogy felpattant, és Selwyn fölé magasodik.
- Engem kispályásnak gondolsz? Engem FÉLTENI KELL? Mégis ki a faszomtól féltesz? Magamtól? – Torz, frusztrált nevetés fuldoklik a torkában. – Ez meg mi a kibaszott faszt jelent, mi? – Tiszta erőből ütődik az ökle az üléskárpitba Selwyn feje mellett két oldalt, ahogy előrehajol, az arcába szinte, de mégsem ér hozzá egy ponton sem, még ez a kontrollvesztett kitörés is kínosan kerüli az érintést. – Szerinted poénból viselem azt a Jegyet? Véletlenül került a karomra? Emlékszel még, hogy ki az apám? – csikordulnak össze a fogai, egyenesen Selwyn szemébe mered, ezerszer inkább látna ott megvetést, félelmet, undort, bármit, csak ne ezt a nyálkás, ragadós szánalmat. – Hát nekem nem kínálták ezüsttálcán, mint nekik. Megküzdöttem érte. Azt hiszed, amiért nem kínoztam ártalmatlan hülyegyerekeket az iskolában, kevesebbet tudok? JOBB VAGYOK, MINT BÁRKI EZEN A KIBASZOTT VONATON, ÉRTED?! – Csak akkor tudatosul benne, hogy gyakorlatilag már üvölt Selwyn arcába, amikor már el is hallgatott.
Nézi a másik arcára fröcsögött nyálpettyeket, zaklatottan lélegzik, aztán bele se gondolva letörli őket a kézhátával (áramütés hozzáérni, kicsit meg is rezzen), mintha csak udvariasan elnézést kérne. Egyből beletörli a kezét a talárjába is. Most már alig hallhatóan suttogva, de nagyon gondosan, higgadtan artikuláltan folytatja, hogy jól lehessen érteni minden egyes szótagot:
- Megöltem valakit, Pandora. Öltem.
Talán nem is neki akarja elmondani. Talán egyszerűen csak muszáj kimondani, önmagának, mert ez a mondat a Szent Mungo óta csak egy elfojtott gondolat volt a belső szennyeshalom legalján. Most sem megrendült, vagy jelentőségteljes, a saját fülében legalábbis teljesen semmilyenül cseng. Immár nyugodtan és kutatóan nézi a másik arcát, lehet, hogy onnan akarja leolvasnia, mit kéne gondolnia erről az egészről. Gondol egyáltalán valamit? Érez egyáltalán valamit? Van ennek egyáltalán bármi súlya? Kellene legyen? Kéne azt gondolnia, hogy kellene legyen?
- Az egyetlen, amit sajnálok, az, hogy nem Dolohov volt az – folytatja, és halványan, sután elmosolyodik, bár nem tart sokáig. Kényszeresen ropogtatni kezdi a másik kezét a kárpiton, túlfeszíti az ujjait, amíg fájdalmasan feszülni nem kezdenek a kézközépcsontok merev ízületi tokjai. – Meg akartam ölni. – Továbbra is összpontosít minden rezdülésre Selwyn arcában. – Megtettem volna. Kimondtam volna a szavakat. És akartam… - újabb futó mosoly –, tényleg akartam… De igazad van. Nem voltam elég.
Még egy utolsó kutató pillantást vet rá, aztán felegyenesedik, és elfordul tőle, az ablakhoz, nekitámasztja a homlokát a hideg üvegnek.
- Szóval nem hallottál eleget. Rendben. Elmondom. Arról beszélt, ahogy… hogy… RÓLAD beszélt, Pandora. Ízléstelennek találtam a szavait. Ennyi. – Vállrándítás. – Még csak annyiba se vett, hogy védekezzen. Hagyta, hogy üssem. És élvezte. Vigyorgott. A rohadt haverjai meg csak néztek. – Kissé visszafordítja a fejét Selwyn felé, de nem néz rá. – Aztán megátkozott, és megátkoztam, és újra megátkoztam. Annyi szenvedést adtam neki, amennyit csak tudtam. – Mosolyog, és finoman végighúzza az ujjait az üvegen. A vonat, a tárgyagránátok, az egész elveszítette a legkisebb jelentőségét is, de az egyáltalán nem egyértelmű, hogy ebben a vákuumban Selwyn hús-vér jelenléte vagy Dolohov kísértete van inkább jelen. – Az a pár századmásodperc, amíg majdnem az uralmam alatt volt, amíg úgy tűnt… az az érzés … - Kinyújtóztatja az ujjait, mintha láthatatlanul ott dorombolna alattuk Dolohov majdnem-leigázott elméje, mintha a torkát érezné a kezébe szorítva. – Legalábbis feledteti azt, hogy legyőzött. Mert igen. Jha. Győzött – rántja meg a vállát újra, és kissé nekiüti a homlokát az üvegnek, mint egy lusta házimanó, aki még az önbüntetést is csak félszívvel csinálja. – Mielőtt még bármi is történt volna. Miközben szétvertem a fejét, ő győzött. Tele volt a szája vérrel, és csak röhögött – közli olyan szenvtelenül, mintha csak a téli szünetre feladott elméleti fejezetekből felelne bűbájtanon. Egészen oldalra hajtja a fejét, mintha csak a kifejezéstelen arcát akarná megmutatná Selwynnek: tessék, nem érdekel, láthatod, nem számít. Hányféle módon fogsz még gyengének látni? Hányszor tudsz még az elevenembe nyúlni, hogy már TÉNYLEG ne érdekeljen? Hirtelen emeli vissza rá a tekintetét. – Ezt akartad hallani? A saját számból, hogy mattrészegen és ripityára vert pofával, egy hosszú cr- kínzás után is erősebb volt nálam?
Gúnyos, pengeéles mosolyra húzódik a szája, minden szava át van itatva epével:
- Tulajdonképpen most végre van bennünk valami közös, Selwyn: Dolohov mindkettőnket legyűrt.
A monológnak vége, megfordul egészen, a hátát veti az ablaknak.
- De azt hiszem, így is te jártál jobban. Te már hozzá vagy szokva.

Fásultan néz vissza rá, mikor megint kezdődik ugyanaz a lemez. Nem lehetne, hogy csak magától elmenjen? Anélkül, hogy mondania kéne, mert képtelen lenne rá, hogy elzavarja, mert jólesik beszívni az illatát és szenvedni tőle. De ha magától elmenne, persze, hamarabb harapná le a saját nyelvét, mint hogy marasztalja. De ugyan hová menne Selwyn a lekapart címkézésű kibaszott ládájával? Nem fog elmenni. Neki kell elmennie. És így udvarias.
- Igen, tudom, nem kérted, nem kérdeztelek meg róla, már elnézést kértem miatta levélben, ha arra számítasz, hogy a bocsánatodért fogok esedezni, akkor pofára fogsz esni. Egyébként sem buktunk volna le, ha nem halogatod annyit. Ugorjunk, ha nem esik nehezedre.
Ha nem esne nehezére befogni a száját, akkor csak ülhetnének itt csendben, amíg elül odakint a trágyagránátvihar, bár ezt tulajdonképpen meg sem kellene várnia, elég lenne egy buborékfej-bűbáj, és megkereshetné a felelősöket, a nyakukba akaszthatna két hét büntetőmunkát meg legalább mínusz tíz pontot fejenként – épp csak egyáltalán nem érdekli az egész.
- Hát? – kérdez vissza a zavaros szavakra.
És tényleg nem érdeklik se a trágyagránátok, se a büntetőmunkák, az ostoba prefektuskodás tyúkszaros hatalmi helyzete. Különben is, egyáltalán semmi hatalmat nem érez, undorító, bénító gyengeséget érez, ahogy próbál nem Selwyn remegő szájára nézni, és nem arra gondolni, hogy a hálókörletek folyosóján akkor, vagy tavaly nyáron – csupa olyan dolog, amit neki kellene már ejtenie végre, de azok a pálcika ujjak megállás nélkül feszegetik a vart a sebein.
A puszta létezése feszegeti a vart a sebeiről.
Nem valami szellemes a felcsattanása, de valamiért mégis elszégyelli magát tőle, és nem forszírozza tovább az igényeit, hanem elfordítja róla a pillantását, és megrántja a vállát. Nem is a szavaitól, inkább attól, hogy itt van, ahogy az áldozati arcát felváltja az ingerültség, ahogy a szoknyáját markolja, a térde formájától, meg ahogy kihúzza magát, ahogy kidagad egy ér a nyakán. Pedig elégtételt jelenthetne, hogy elvörösödik, olyan hülyén, elszigetelt kis foltokban vörösödik ő is, mint az ilyen nagyon fehér bőrűek általában, és röhejesen néz ki, de nem jelent, mert csak arra tud gondolni tőle, milyen forró lehet ez a pír.
Tulajdonképpen nem is csoda, hogy mire észbe kap, már megint elveszítette a fejét.
Soha senki, aki hozzáért, nem keltett benne semmilyen különösebb érzést. Bőr- és nyálkahártyafelületek csatakos, émelyítő összecsuszamlása, haloványan jóleső, enyhén kellemetlen ingerületek a húsban; semmi olyan, ami túl mély nyomot hagyott volna benne. És ez így jó volt. Ez így tökéletesen megfelelt. És most itt van ez a rohadt kis picsa, akinek a közelében képtelen bármi másra gondolni, akinek a közelében megfosztva érzi magát attól, amitől eddig pedig idegenkedett és kicsit undorodott, és ez a rohadt kis picsa, akinek bele akarna bábozódni a testébe, mint valami parazita, aki összerezzen a kezétől, de rezzenéstelen pofával hallgatja végig az őrült szavait, amiket sose szabadott volna kimondania, az isten bassza meg, verítéktől fényes, kifejezéstelen arccal, ez a rohadt picsa Dolohové, és akármit csinál, Dolohové marad.
Dolohov pedig erősebb nála.
- Semmilyen – vonja meg a vállát most már nyugodtan, sőt kicsit unottan. – Nem éreztem semmit. Vagyis, amit éreztem, az nem a gyilkosságnak szólt. – A diadalnak és a megkönnyebbülésnek semmi köze nem volt a fiolához és Crickerleyhez, az csak a feladaté volt. Most fogja fel csak, mit mondott Pandora, felkapja a fejét. – Micsoda? Kit? – néz végig rajta összehúzott szemmel. – Mégis milyennek képzelted? – Az ő pillantása viszont elszakad róla, a tekintetéről, követi a kezét, valahogy annyira mágneses ez a kamaszlányosan rendetlen és valószínűtlenül vékony kéz, valahogy annyira szép. Újra elfordítja a fejét. Fáj a látványa. Annyi helyen fáj, hogy az alhasában a szomorú lüktetés szinte már eltörpül a többi között.
Könnyebb úgy beszélni, hogy nem néz rá, igen, könnyebb így, hogy Dolohov jelenléte valóságosabbnak tűnik, mint az ő kettejüké, akik itt vannak teljes valójukban. Könnyebb észnél maradni, mintha Dolohov neve önmagában is képes lenne arra, amire a saját bőrébe vágott átoksebek. De aztán persze ennek is vége lesz, és Pandora megszólal, és ő újra kénytelen tudomásul venni a jelenlétét, hiába is nem néz rá.
Elfintorodik a szavaira, és elutasítóan megrántja a vállát.
- Hogy a midet megvédve..? Leszarom a becsületedet, Selwyn, mit tudom én, kikkel keféltél előtte – közli olyan halálnyugodtan, mintha valami tökéletesen szalonképeset mondana éppen, de továbbra sem fordul meg. Még sóbálvánnyá válna, ha ránézne. – Már mondtam: mindössze ízléstelennek találtam a szövegét.
Mi a fasznak mond ilyeneket? Olyan, mintha őszintén… aggódna érte? Tényleg ennyire egy senkinek gondolja, tényleg ennyire gyengének, aki kockáztat és önveszélyes módon viselkedik? Nem mintha nem lenne igaza: tényleg ezt teszi. Ezt tette. De mi a rohadt köze van hozzá, hogy mer szánakozni rajta?
- És te… Dolohov… durva volt veled? – kérdezi töredezetten, utólag szinte félénknek tűnik ez a nyomorult kérdés, így aztán mondani akar még valamit, valami még a korábbinál durvábbat, de Selwyn odalép mellé, és a tüdejéből szakadozottan tör elő a levegő, annyira közel van, hogy elborítja az illata és érzi a teste melegét, és úgy érzi magát, mint akivel valami rendkívül erős kábító hatású bájitalt itattak.  
Összetalálkozik a pillantásuk az üveg felett, és már megint nem ura önmagának, ez valami gerincvelői reflex lehet, annyira állatiasan primitív, hogy kinyúl és olyan erővel ragadja meg a karját, mintha bele akarná írni a nyomait, mint egy fatörzsbe valami szerelmi vallomást, de aztán azonnal el is engedi, mintha égetne.
- Élvezed, Pandora? – kérdezi annyira összeszedett, fegyelmezett hidegséggel, hogy még indulat sem csendül ki a hangjából, mintha az előbbi mozdulat meg sem történt volna. – Jól szórakozol rajtam?

Először a csendjére kapja fel a fejét, aztán a szavaira, és bizalmatlanul végigméri, valahogy nem egyértelmű, hogy gúnyolódik-e. Vagy hogy mennyiben gúnyolódik.
- Hálásabb – visszhangozza diplomatikusan, de aztán le kell hunyja a szemét egy pillanatra, mert az agya az akarata ellenére is, aljasul el akarja képzelni azt a hálát, és ettől egyszerre undorodik és kiszáradt szájjal szomjazik rá. – Leszarom a háládat, Pandora – hazudja halkan, nyomorultul, és elfordítja a fejét is, de Pandora nem hagyja abba, mi a faszért nem hagyja abba végre, minek mond ilyeneket, amik összezavarják és ilyen sebezhetővé teszik és ilyen szánalmas reakciókat facsarnak ki belőle. Benned bízhatok. Mégis mi alapján, kavarodik fel benne a düh és a zavar, miközben szinte végigsimít a gerince tövisein a hangja, annyira mocskosul jólesik, hogy elgyengül tőle, pedig ennek semmi értelme nincs.  – Merlinre, fogd már be, baszki – mondja erőtlenül, és megrázza a fejét, mintha téveszméket próbálna kirázni a fülén keresztül.
Aztán ránéz mégis. Most, hogy Dolohov kísértete szétfoszlott, már úgyis őt látja, ha nézi, ha nem. Hát akkor már nézheti is akár.
- Csak akkor bízol bennem, amikor épp kényelmes? – fonja össze a karját maga előtt várakozóan. Vagy védekezően. – Vagy hogy működik ez nálad?
És ez tényleg érdekli. Nem áll össze. Pandora nyilván sok sületlen faszságot összehordott már, nem ez lenne az első, de valamiért olyan jó lenne hallani a választ. Mégis mit jelent neki az, hogy megbízhat benne? Mégis hogy lenne képes egy ilyen Pandora-féle szerencsétlen a bizalomra? Hogy lehet képes egyáltalán bárki bármilyen bizalomra?
Valami szörnyű felismerés, hogy szeretné ezt a bizalmat, maga köré akarja csavarni, ernyedten belemerülni ebbe a teljesen értelmetlen, kockázatos, biztos bukást ígérő, édes, buta melegségbe, és annyira gyengének érzi magát, hogy még a legértelmetlenebb kérdésnek is hálás, amely menekülőt nyújt a saját alantasan emberi reakcióiból.
- A feladatnak, gondolom – vonja meg a vállát, bár gyakorlatilag biztos abban, hogy Pandora nem fogja érteni, és bassza meg, jobb is, ha nem ért belőle egy szót sem –, annak, hogy képes voltam megtenni, hogy megfeleltem, hogy – motyogja, aztán félbehagyja az egészet.
Nem kerüli el a figyelmét, hogy az ő kérdését viszont – az egyiket legalábbis – elengedi a füle mellett, és már a nyelve hegyén van a kérdés, az agresszió, hogy ne engedje el, hogy igenis firtassa és faggassa, köze van ennek a sebeihez is nyilván, de aztán csak biccent egy fanyar szájrándulással, és inkább hagyja, hogy elmondja azt, amit hajlandó elmondani. (Bízik benne. Hát hogyne. Tudják is ők, mi a bizalom – nem nekik való játék.)
Feszített figyelemmel követi a szavait, a szavakat kísérő hangjátékot, az arca minden rezdülését, és valahogy annyira szentnek és bensőségesnek érződik az egész – szinte még a lélegzetét is visszafogja közben – valami magasabb rendű összeköttetésnek, egységnek kettejük között, hogy bűntudatot érez amiatt, hogy egyúttal be is gerjed a gondolattól, sőt teljesen szétesik tőle, hogy Pandora kioltsa valaki más életét, hogy valaki más vérében ússzon.
Ha tovább tartana, talán megérintené. Talán magához szorítaná, ameddig el nem mosódnak a fizikai határaik, talán megint megpróbálná megcsókolni, és nyilvánvalóan megint hülyét csinálna magából.
De nem tart tovább, véget ér, hogy utólag már csak szentimentális képzelődésnek tűnik, amitől dühösen szorul ökölbe a keze, és itt akarja hagyni a saját szégyenében. Utólag már olyan röhejes, hogy bármiféle kapcsot érzett kettejük között, mikor Selwyn ennyire egyértelműen nem érti őt, hogy ennyire elferdíti és kiforgatja mindazt, ami belülről kristálytiszta és világos és a leghelyénvalóbb, és már sokadjára mártírozza le, hogy bassza már meg magát, vagy bassza meg Dolohov, de hát ehhez úgysem kell az ő kívánsága, ez nyilván megy magától is kettejük között…
Néha. Kicsit.
Nyilván ilyen őrültnek lenni, bezárva ugyanazoknak a vadító gondolatoknak az önmagát erősítő körébe, érzéketlen üresség és indulatkitörések váltóárama között. Nyilván ilyen. Vagy nem ilyen – hanem ez az.
A szisszenése, a húsa a ruhán keresztül, a melege, az illata, a szisszenése – folytassa; sziszegjen, kiáltson, sikoltson, ORDÍTSON –, a fogak az ajkában, a tekintete, aztán a körmei az ő karjába mélyesztve, elakad a lélegzete (hogy lehet ez ennyire megalázóan, istentelenül kurva jó), a suttogása.
Nyilván ez a téboly. Mi más lenne.
Lendületből nyúl a kezéhez, de ahelyett, hogy megpróbálná lefejteni magáról, ráborítja a tenyerét a másik kézfejére, és olyan erővel szorítja oda, hogy végigszalad az egész testén a libabőr a körmeitől, de hamarabb fogja eltörni Pandora kezét, mint hogy eleressze. Lép egyet előre, aztán még egyet, amíg egészen össze nem simul a testük – a saját karja kettejük között a sorompó, a karizmaiban érzi a másik kulccsontját, ahogy továbbra is odafogja a kezét a másik karjához, mint egy kibaszott sebtapaszt, a saját teste az, ami megakadályozza, hogy eggyéváljon a síkban Selwynnel –, amíg oda nem préseli a másikat a kibaszott vonatablakhoz, amíg végérvényesen el nem veszíti a józan eszét, amire csak a kapkodó, tébolyult ütemű hangjában kongó, makacs hidegség emlékeztet már:
- Ugyan, Pandora. Persze, hogy élvezed. Gondolom, Dolohovval is élvezed. Akármit is mondott. „Néha”? „Kicsit”? Ez való neked, bassza meg – úgy csattan a hangja, mintha kiköpne. – Nem is tudnál azzal mit kezdeni, ha valaki jót akarna neked. Ha valaki nem lenne veled szemét. Nem is tudnál, mi? – Az ajka már súrolja Selwyn arcát, ahogyan a szavakat formálja, aztán már nem csak azért, hogy szavakat formáljon – töredezett, ziháló, meleg lélegzetvételek a másik bőréről visszaverődve. Legalább feldarabolhatná és bekebelezhetné a nyers, véres tetemét, hogy az övé legyen. Lassan megcsókolja az arcát a járomcsontján, aztán a szája megállapodik a füle mellett:
- Baszd meg, Selw…
Félbemarad. Elfordítja a fejét, de nem húzódik el tőle azonnal.
- Baszd meg.

Leginkább zavartnak és eszköztelennek tűnik ez a piros arcú vagdalkozás. Nincs oka, hogy felhúzza magát rajta; csak egy szusszanásnyi az ingerültsége, aztán már majdnem nyugodt, ahogy epésen visszakérdez (de nem is igazán visszakérdezés, inkább csak kijelentés):
- Mert neked aztán van.
De mégis van valami bicskanyitogató a kijelentésben, mégis van valami, amitől utólag is viszket a fülében az a pár  mondat. Van benne valami kegyes lesajnálás az iránt, aki, az egész iránt, pedig sosem mutatta magát másnak, sosem próbált más színben feltűnni még Pandora előtt sem, még azóta sem, amióta tart ez az elmeroggyanás, a fenébe is, miért akar így a fejére olvasni valamit, mintha bármi hírértéke volna? Igen, ez ő: fogalma sincs a bizalomról. És abszolút helyénvalónak is tartja így. Nem logikus tehát, hogy berágjon azon, hogy ezt más is látja, megjegyzi és valamiért lesajnálandóként tartja számon. Úgyhogy próbál logikusan viselkedni, és nem berágni.
De valamiért kurvára be akar rágni rajta.
A saját gondolataiból aztán Pandora érthetetlen dühkitörése húzza ki, és akkor már nagyon nehéz nem viszonozni a haragot.
- Ugyan mit tudsz te erről? Nem voltál ott. Fogalmad sincs róla – förmed rá, aztán realizálja, hogy bármilyen dühösen is, de éppen magyarázkodik, és kurvára nincs oka magyarázkodni Pandorának vagy bárkinek. De tényleg, pont Pandorának magyarázkodik? Belekeményednek az arcvonásai a feszültségbe, egy fél percig nézi még mereven, aztán kimértebben hozzáteszi: – De ha már így mondtad, igen, történetesen ennyit jelent. Pipa.
Milyen furcsa újra ezzel szembesülni, hogy a másik ennyire semmit nem ért, hogy a feladat ilyen indulatot vált ki belőle, hogy mindig ugyanazzal a makacs vaksággal áll az egészhez – persze, tudta, hogy a söpredékkel barátkozik, hogy elutasít mindent, ami számára értéket jelent, hogy mindent megtesz azért, hogy rásüssék: véráruló, de valahogy… valahogy időközben azt gondolta, valami megváltozott, és nem is az, hogy Pandora történetesen időközben hozzáment egy halálfalóhoz, bassza meg, hanem…
A gyerekméretű, izzadt, meleg tenyere az alkarján, ahogy próbálja eltakarni a Jegyet. Az ujjbegyei a sebhelyein.
Az a mértéktelen, elemi elfogadás minden iránt, amit eléterített a bőrébe írva – vagy legalábbis valami, amit annak gondolt. Semmit meg nem kérdőjelező, határtalan elfogadásnak. Aminek az utóhatása a helyzet nevetséges befejezése ellenére is ott maradt benne valami gyerekes sóvárgásként. Pedig hát nyilván nem volt az, nem létezett, vagy ha mégis, hát nyilván csak az adott helyzetben volt értelmezhető, de még mindig érzi maga körül azt a melegséget, azt a biztonságot, azt az indokolatlan megnyugvást és megkönnyebbülést. Lehetséges, hogy valami eszenciális formáját annak a végső visszaigazolásnak, amit nyilvánvalóan nem tudatosan az összes kibaszott kényszeres megfelelési próbálkozásával keres ezen az elbaszott világon.
És most nyelnie kel egyet, és egy-két másodpercig hevesen gyűlöli Selwynt, amiért most kiüríthetetlenül ott van benne ennek az érzésnek a lenyomata, és amiért most vágyik erre a faszságra, ami nélkül köszöni, kiválóan megvolt eddig. Egy-két másodpercig, aztán csak fázós üresség, és kényszeredetten megvonja a vállát. Talán ez is elmúlna, ha egyszerűen megdugná végre. Lehet, hogy akkor egyszerűen kigyógyulna ebből az egészből. Mindenből.
Abból is, hogy ahogy megérinti, nem tudja eldönteni, hogy el akarja törni a karját puszta kézzel, vagy óvatosan bezárni valami vigyázz, törékeny! jelzésű, bélelt dobozba, hogy biztonságban legyen, vagy nekivágni, nekifordítani az ablaknak, és állva, hátulról nekiesni, mint egy állat. Talán ezt kéne tennie. Talán le kéne végre szarnia mindent, ezt a vonatot, a trágyagránátokat, Dolohovot, a szent köteléket ezek között, a saját erkölcsi megfontolásait, ezek valójában úgysem érdekelték soha tényleg, szóval le kéne szarnia, és egyszerűen halálra kúrni ezt a csajt itt helyben, amíg tökéletesen ki nem elégül, amíg már nem kell többé, sőt amíg meg nem csömörlik az egésztől – a vibráló ibolyaillatától, az agresszív őzikeszemeitől, a selyempapír bőrétől, az idegesítő, provokáló, agybaszó életképtelenségétől –, és látni se akarja majd, mint egy kupac használt zsebkendőt.
Mert az nem segít, ha arra gondol, hogy most már nyilvánvalóan legalább két ember kéznyomait viseli magán. Akármennyire próbálja tudatosítani magában, hogy Dolohov összemocskolta, Dolohov már beleharapott, hogy tulajdonképpen Dolohov levetett cuccára van ennyire szánalmasan rágerjedve, egyszerűen semmit sem segít, sőt, mint egy kellemetlen szag, ami valamiért mégis egyre több és több szippantásra ingerli az embert, valahogy annál inkább kell. És még ez a mondat is hiába van, a beismerés. Hiába undorodik a jelentésétől, Pandorától akkor se tud. Vagyis de, valamiképpen most is undorodik tőle, attól, hogy hagyta magát, attól, hogy hozzáment, hogy most itt van, és ugrál, amikor tudja már, hogy mennyire a hatalmában van, és visszaél vele, undorodik, a nyirkos tenyerétől is undorodik – ki is rázza a hideg tőle, végigszalad rajta a libabőr a keze alatt –, meg a szikrázó tekintetétől is, de emellett az undor mellett olyannyira kényelmesen elfér ez a kontrollálhatatlan méretű vágy, hogy a szavak jelentése gyakorlatilag teljesen kiüresedett.
Tudnia kéne, hogy mi történik, be kéne látnia, és tudnia kellene elfordítani a fejét, elhúzódni, ellökni, itt hagyni a picsába.
De nem teszi, úgy bukik a szájára, amikor hozzáérnek az ajkai, mintha levegőért jönne fel valami sűrű olajfilmmel borított vízfelszín alól, és egy tökéletesen ellenőrizetlen időtartományban minden más kiürül az agyából, csak Selwyn fizikai valója létezik, a csók, az összepréselődő testük, ahogy lehull a közéjük emelt karja, és erőből magához húzza a másik testet, és próbál belőle minél több idomot és textúrát felfogni és magával vinni a bizonytalan jövőbe; csak a saját elfolyósodó gerince meg a fájdalmasan uralhatatlan merevedése meg Selwyn harapása, amitől úgy érzi, hogy menten a talárjába élvez, mielőtt még egyáltalán le tudná szedni a ruhát Selwynről, és akkor, amikor ennek a gondolatnak a mentén végül is benyúl a szoknyája alá, hogy megragadja combtőnél, hogy ösztönösen magára húzza, vagy maga alá gyűrje, vagy valahogy – na, akkor magához tér az önkívületből.
Eltépi az arcát a másikétól, megköszörüli a torkát, leengedi a kezét, elfordítja a fejét – az ablak felől a kinti hideg árad, de az ő arca ég, ezt biztosan érzi. Valamiért késztetést érez, hogy elnézést kérjen, de aztán nem tudja rávenni magát erre sem, pedig hogy bassza most a fülét a csend!
Mennyire iszonyúan megalázó ennyire a rabjának lenni, mennyire megsemmisítő kiszolgáltatottság, mennyire rémisztő kontrollvesztés. Mennyire gyomorforgató állatiasság, mennyire – ez nem fordulhat elő többé. Az ajtó felé fordítja a fejét, a trágyagránát-köd elülni látszik, aztán újabb eltévedt gránát robban közvetlen az ajtó előtt. Nem mintha bármit is látna. Semmit nem fog fel abból a képből, ami a retinájára pattant fénynyalábokból az agyába továbbítódik.
Úgy hagyja ott, hogy semmit nem mond, még csak rá se néz, csak egy szemvillanásra torpad meg az ajtó előtt, és próbál meg mondani valamit, moccan a szája, de aztán mégiscsak némán kilép a fülkéből, és nem is jön vissza. Valamivel később, amikor már szétosztotta a félév első büntetőmunkáit, odaígéri a tavalyi bájitaltan-jegyzeteit egy ötödévesnek, hogy az elhozza a holmiját Selwyn fülkéjéből, amikor majd megáll a vonat.