Karkarov & Dolohov

Hosszú időbe telt megtalálnom az egyetlen személyt aki a kapcsolatot jelenthette köztem és közte. A személyt akiről én magam sem tudtam,, akit kutatnom kellett az agyam rejtett zugaiban. Halálfaló, az vagyok én is, mégsem beszéltem vele sohasem. Nem is láttam még sohasem, igaz én nem is fordulok meg elégszer abban a körben. Illene, különben még meg találnak ölni árulásért.
A Zsebpiszok köz ragacsos kövére érkezem, eldugott sikátorba, ahol patkányok rebbennek szét egy madártetemről lépteim zajára. Undorodva húzom föl az orromat az utca mocskos bűzére, a koldusok jajjveszékelésére, és a nevetésre amely a csehókból szökik kifele.
Nem olyan rég óta követem. Néhány napja. Általában ide hoppanál miután kilép a halálfalók szállásáról, jobbra indul, kezében pálcát tart. Én is hasonlóképpen teszem. Ujjaimat görcsösen fonom köré és tisztes távolságból követem. Lépteimet az övéhez igazítom, meghagyom magunk között a kellő távolságot.
Úgy érzem magamat, mint egy pedofil, aki gyerekek után leskelődik. Csak nem vagyok pedofil, Ő meg nem gyerek.
Hosszú ideig követem, hosszú ideig kanyargunk az utcák között, hirtelen fordulunk el, aztán hirtelen vissza. Úgy siet, hogy egyszer-kétszer majdnem el is vesztem szem elől, de aztán bongyor fürtjei elő-elő bukkannak. Ilyenkor kissé megkönnyebbülök, hogy nem veszett el a szemem elől az egyetlen kapcsolat, a reménysugár ami elvezethet Hozzá.
Nem merem megszólítani, vagy inkább nem akarom. Nem akarok Silje elé kerülni, nem akarom, hogy megtudja házas vagyok. Nem akarom, hogy lássa, milyen sanyarú most az életem, hogy ezerszer inkább halnék meg, mint még egy napot túléljek, de túl önző vagyok. Látni akarom, még egyszer utoljára magamhoz ölelni, még akkor is ha sohasem bocsájt meg nekem. Bunkó voltam, szemétláda a legfontosabb emberrel számomra.
Eltűnt. Zsákutcában vagyok, Ő meg eltűnt. Felrántom a pálcámat, és megfordulok a tengelyem körül, rászegezem a fegyveremet, Ő meg én rám. Elvigyorodom, azzal az igazi Dolohovos farkasvigyorommal.
- Karkarov. Már kerestelek. -

Újra és újra eljövök, keresni a megfelelő helyet. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy minden a legnagyobb rendben fog majd menni és a lehető legrosszabb lebujba vigyem a népséget, ahová senkinek sem jutna eszébe bemenni. Még az itt bujkáló, szenilis, undorító, torz alakoknak sem. Minden eshetőséget kipróbáltam, néhány könyvbe is belebújtam, de végül rájöttem, hogy nem is kellene ennyire törnöm magam ezen.
Pálcámat előreszegezve fordultam be az egyik sikátorból a másikba. Törtettem előre, már nem is érdekelt a bűz vagy a sarkokon, falak mellett ácsorgó undorító alakok. Ha szükséges, akkor biztosan eltakarítok az utamból párat, nem hagyom, hogy feltartóztassanak a bugyuta megjegyzéseikkel vagy áruikkal. Köpenyem rendesen lebeg utánam, hiszen sietek, nincs időm, amit el tudnék pazarolni. Mégis észreveszem a mögöttem lépésekkel lemaradott fiút. Elég tapasztalt vagyok már ahhoz azt hiszem, hogy észrevegyem ha valaki követ. Mindenesetre azért tőrbe csalom, egyik sikátorból a másikba sietek, majd egy zsákutcába futok be, fekete füstként tűnök el az árnyékban, majd ugrok át a fiú feje felett, és mögötte landolok, pálcámat rá szegezve... ő szívélyesen viszonozza ezt. Vigyora mögött arcát nézem, megszólít. Nem engedem le a pálcámat.
- Dolohov, igaz? - Rövidke szolgálati időm alatt azért néhány friss arcot megjegyeztem már, még ha eddig nem is beszéltünk egymással. Összehúzott szemöldökkel tekintek rá továbbra is.
- Mit akarsz tőlem? Miért követtél? - Amióta idejöttem, van némi üldözési félelmem, mert elég sok ellenséget gyűjtöttem már magam köré, akik megfogadták, egyszer el fognak kapni. Nem bízom az ilyen esetekben. Sem azokban, akiket nem ismerek.

Nem veszem észre, ahogy egyre beljebb és beljebb haladunk a koszos utcák nyújtotta útvesztőben, már csak arra
leszek figyelmes, hogy ezelőtt magam előtt kergettem, most már pedig mögöttem van. Elvigyorodom hogy értelmet nyert a macska-egér játékunk, pálcámat olyan mereven szegezem rá, hogy képtelen lennél célt téveszteni. De nem célom megtámadni, nem akarom bántani, elvégre egy számomra fontos információt birtokol.
Csak bólintok, jelezvén hogy én vagyok az, jól nevezett meg.
- Első kézből.. -
Parádésan hajolok meg, pálcámat pedig magam mellé eresztem le, jelezve, hogy nem készülök párbajra, nem akarok konfliktust, de nem teszem el az életet menteni tudó botot, magam mellett tartom vészhelyzet esetére.
Félredöntöm a fejemet úgy nézem meg magamnak. Úgy nézem, mintha versenytársam lehetne, méregetem.
- Van egy információd egy közös barátunkról ami engem nagyon is érdekel.. -
Kezdem kifejteni miközben egy helyben ácsorgok és míg a szememmel szúrom.
- Azt hiszem, hogy neked is jelent valamit az a név, hogy Silje.. -
Figyelem minden egyes mozdulatát, a reakcióit, hogy miként reagál az általam kiejtett névre, olyan vagyok akár egy sas, vagy mint McGalagony professzor aki szúrós szemekkel kereste a puskázókat.
- Szeretném megtudni, hogy merre találom.. -
Megtámaszkodom a vállammal a mellettem lévő kissé mocskos falnak.
- És azt hiszem, hogy te tudnál segíteni ebben.. -
Úgy bámulom mintha azt várnám, hogy ki is fogja bökni, pedig egészen jól tudom, hogy nem lesz az egész ilyen könnyű. Ismerem az ilyen embereket, sőt én is ilyen vagyok. Ebben a világban minden információ aranyat ér, és abban is biztos vagyok, hogy ezt ki is fogja használni. Nagyon sokat kell majd fizetnem ezért a csekély információt, de megéri. Silje nekem mindennél többet és.

Csupán csak akkor eresztem le a pálcámat amikor ő is. Eltenni semmiképp sem szándékozom, hiszen tudjuk jól, sültek ebből már ki rossz dolgok. Egyszerűen csak mindig fel vagyok készülve a legrosszabbra... de valahogy a kisugárzásából nem úgy érzem, mintha párbajozni akarna velem. Ez pedig hamar be is igazolódik. Kérdő tekintetem nem marad el, sőt, kicsit gyanúsan is emelem szemöldökömet, hisz ennyiből nem jövök rá kiről beszél.
- Hm, és mondd csak, Dolohov, mégis miért kellene nekem bármilyen infót is kiadnom neked? - Hasonlóképp oldalra biccentem a fejem mint ahogy ő tett az imént, és épp egy picit csak ellépek tőle, hogy jobban meg tudjam nézni magamnak. Pálcámmal együtt kezemet a hátam mögé fonom.
- Silje... - Mondom ki a nevét tökéletes orosz akcentusommal, majd egy apró mosoly jelenik meg a szám szélén. Tekintetem újra a Dolohov fiúra esik, de láthatóan nem enyhült meg még mindig a szívem, továbbra is gyanúsan lesek rá.
- Nem vagyok benne biztos, hogy tudsz nekem olyan érvet mondani, amivel elárulnék egy ilyen bizalmas információt. - Kérdőn vonom fel a szemöldökömet. Ez amolyan kérdezz felelek lesz. Valahogy azt érzem, mégis tud olyat mondani, de egyelőre csak úgy teszek, mintha ez abszolút nem érdekelne. Mintha egy szava sem érdekelne. Pedig őszintén kíváncsi vagyok, miért keresi ennyire Siljét. Ő pedig igazán fontos nekem ahhoz, hogy ne adjam ki holmi patkányoknak a hollétét, ha arról van szó.

Csak állunk egymással szemben. Méregetjük egmást, mintha éppen azt akarnánk összemérni, hogy melyikünk pisil messzebbre. Benne is benne van a távolság tartás, és bennem is.
Ujjaimmal a pálcámon dobolok, valamilyen furcsa oknál fogva megnyugtat ahogy a fa az ujjamhoz verődik. Biztonságban érzem magamat, mert ott pihen a kezemben. Finoman faragott, hűs érintésű, és halálos. Bármire képes lennék vele, de tényleg bármire. Hű szolgám, legjobb barátom, legnagyobb ellenségem, legfőbb védelmezőm.
Nem fogom bántani. Vagyis addig a pillanatig nem, amíg készséges, onnantól kezdve.. na nem mintha én gyakorlottabb lennék nála, na nem mintha olyan sok esélyem lenne vele szemben.
- Kelleni nem kell.. de valószínűleg a te érdekedben is állna.. -
És farkasszemet nézünk. Nem akarunk engedni a másik szorításából. Ő nem akar nekem csak úgy ssegíteni, én meg nem akarom anyniban hagyni az egészet. Fontos, hogy kiszedjem belőle azt az átkozott szót, ami két másodpercébe tellne. Nagyon fontos. Neki meg az a fontos, hogy engem jól megfingasson, hogy kiadjam a titkaimat, és hogy olyat kérjen cserébe amit egészen biztosan nem tudok megvalósítani.
Biccentek, ahogy kiejti a nevét. Majdhogynem el is fintorodom orosz akcentusa hallatán. A név egészen másképpen hallatszik az Ő szájából, mint az enyémből. Ahogy Ő ejti ki, olyna kemény, mégis dallamos, furcsán bizsergeti az ember szájpadlását, megmarad az emlékezetben különös hangzása. Ahogyan én mondom, ezerszer egyszerűbb, mégis kellemesebb, jó érzéseket keltő, gondolatokat ébresztő, nőiesebb, vagányabb, szerelmesebb.
- Azt mindjárt gondoltam... -
Felhorkantok. Hosszú játszma elé nézünk, az már egészen biztos.
- Viszont úgy hallottam, hogy a te szívedhez is hasonlóan közel áll, mint az enyémhez.. -
Itt az idő megmutatni a lapokat.
- És bajban van. Szóval sokat segítenél ha nem húznád az időt, mert minden perc értékes.. -

Összehúzott szemekkel tekintek rá, még mindig gyanúsan. Kertel és nem teljesen értem, mit szeretne. Jól koncentrálnom kell ahhoz, hogy minden egyes angol szót úgy értelmezzek ahogyan, hiszen még csak rövid ideje vagyok ebben az országban, hozzá kell szoknom teljesen.
Silje említése gyanút kelt bennem. Nem tudom mi történhetett vagy mit akarhat a srác, egyszerűen csak még türelmetlenebbül álldogálok ott előtte és várom, hogy vajon mivel fog majd előállni. A lány mindennél fontosabb nekem, az egyetlen barátomnak is mondhatnám, de ezt meglepetésemre már ő is tudja. Felvont szemöldökkel horkantok fel picit.
- És mégis hol hallottad? Ő mondta neked? - Ezután tudatosul csak bennem az, amikor azt mondja, hogy a lány közel áll a szívéhez. - Ki ő neked? - SIlje annyira nem avatott be az életébe a múltkori találkozásunk alkalmával, hisz egy nap alatt nem lehet bepótolni oly sokat, amit elvesztegettünk, amióta elszökött otthonról. Aztán végre a lényegre tér.
- Miféle bajban? - Szívem sokkal nagyobbat dobban a kelleténél. Megijedek. Nem tudom, mibe keveredhetett a lány, és azt sem, hogy egyáltalán Dolohov igazat mond e nekem, de egy lépéssel közelebb lépek és kicsit ingerültebben szólalok fel. - Válaszolj gyorsabban és akkor majd hamarabb jutunk dűlőre egymással! - Pálcám ettől függetlenül még mindig a hátam mögött, a kezeim szorításában pihen. Annyira megszorítom azt, hogy szinte csoda, hogy nem törik el.

Merev arccal bólintok.
- Említette igen.. hogy, barátok voltatok, vagytok.. és hogy mennyire kedves vagy számára.. -
Az igazság viszont az, hogy nem pont ezeket a szavakat használta, de neki erről nem kell tudnia. Tudom, hogy Silje nagyon is jól ismeri Karkarovot, és nekem éppen ennyi elég. Már csak az kell, hogy Karkarov el is higyje amit összehadoválok arról, hogy Silje miket mondott vagy éppen miket nem mondott róla.
- És éppen emiatt kerestelek föl.. -
Meg nyílván azért, mert már nincsen más ötletem arra, hogy miként menthetném meg a lányt, hogy miként eredhetnék a nyomába és hozhatnám vissza.
Ki Ő nekem? Erre mit kellene pontosan válaszolnom? Bíznom kellene Karkarov jóhiszeműségében, hogy nem használja ki az információt amit kap? Mert ha már Karkarov is tudni fogja, akkor a Nagyúr előtt sem fog örökre titok maradni, és bármikor kihasználható lesz, hogy mit érzek.
Csak elnézek mellette, de éppen addig míg sikerül összeszednem magamat, aztán rápillantok.
- Ki Ő nekem? -
Ismétlem meg kérdését gyengéd hangon.
- A legjobb barátom, a testvérem.. Silje a szerelmem.. -
És nem szívhatók vissza a kimondott szavak. És nem is fájnak. Pedig féltem, rettenetesen féltem, hogy kínozni fog ez a szó, hogy fájdalmas lesz amikor kiszökik belőlem, de nem az. Kellemes, erőt adó.
- Elkövetett egy nagyon csúnya dolgot. És a csaldja, a családja azt hiszem vissza vitte Oroszországba.. -
Csak suttogok, mintha a falnak is füle lehetne, mintha a kimondott szavak ténylegesen igazzá tennék a dolgot.
- És tudom mit élt át velük. Tudom mire képesek. Meg kell mentenem Őt.. -

Továbbra is összehúzott tekintettel pillantok Antoninra. Kicsit engedek a közelségből és a merev tartásból amikor látom rajta, hogy őszintén kezd el beszélni. Elvégre nem sokan tudják, hogy Silje és én gyerekkori barátok vagyunk, hacsak ő nem mesélte el mindenkinek ezeket a dolgokat... de nem hinném, őszintén.
Pár másodpercig, még ő összeszedi kérdésemre a válaszát oldalra tekintek. A semmibe nézek igazából, csak visszagondolok néhány beszélgetésre az elmúlt időben Siljével, de biztos vagyok benne, hogy emlékeznék erre a névre... emlékeznék Antoninra ha beszélt volna róla. Amikor hangja gyengédebbre vált, én visszahúzom a tekintetemet rá és meglep. Őszintén meglep, mert még az első két dolgot oly könnyedén hittem volna el, mint azt más senki, de az utolsót... elkerekedett szemekkel pillogtam pillanatokig rá bambán, majd pöffentettem egyet.
Szólni ugyan nem tudtam, de karjaimat magam elé fontam. Nem tudtam, mi tévő legyek. Fontos nekem SIlje, őszintén és amiket a Dolohov fiú közöl velem, egyre gyanúsabban hatnak számomra és egyre inkább kezdem elhinni, hogy ez nem csak egy csel; ez nem csak tréfa és próbatétel, ez komoly. Nagyon is komoly. Aggodalmam tetőzik, amikor a Bronshtein családra esik a szó. Fenyegetően lépek közelebb a fiúhoz.
- Tudom, hogy hol van. - Sóhajtok egyet, kicsit megadóan. Hiszen olvastam a levelet, amiben Silje tájékoztatott arról, hogy elmegy, viszont nem aggódtam eddig a miatt, hogy történhet esetleg vele valami. Nem engedek Antonin tekintetéből. - Ha tényleg úgy van minden ahogy mondtad... ha megesküdsz az életedre, akkor segítek. - Megvárom a válaszát és közben a kezemet nyújtom felé, egy erős kézfogáshoz, hogy lássa ő is, komolyan gondoltam amit mondtam.
- De nem mehetsz oda egyedül.

"Tudom, hogy hol van.."
Rávillan a szemem ahogy kimondja a szavakat, úgy meredek rá, mint kiskutya a kivetett csontra. Nyálcsorgatva, nagy bamba szemekkel, mintha nem igazán hittem volna el, hogy tényleg segíthet.
Most először érzem úgy, hogy előre tudok lépni, hogy van remény. De mégis. Éreznem kellene, hogy felszabadulok, hogy kő gördül le a lelkemről, de mintha valami csak még jobban szorítaná azt. Most, hogy tudom van hozzá vezető út, vajon képes leszek-e szó nélkül hagyni, ha megtagadja a válasz adást. Vajon képes leszek-e nem megölni Őt, ha nem akar nekem segíteni?
Végigmérem, ma már sokadjára.. keresek valamit egy apró jelet, ami hazugságra utalhat, egy apró kézmozdulatot amiből kideríthetem tényleg helyén valóak-e a szándékai.
Összszorítom a fogsoromat, majdnem elharapom a nyelvemet, úgy szorítom össze.
- Miért, mi lehetne másképp? -
És én tényleg nem értem, hogy mire gondol. Milyen ellenségei lehetnek ennek az embernek, hogy azt feltételezi hazudom, hogy csak Őt, vagy a Bronshtein családot akarom tőrbe csalni. Mégis hogyan nyúlhatna el eddig azoknak a hatalma?
- Ha kell, leteszem a megszeghetetlen esküdt, hogy igazat beszéltem.. -
És összeráncolom a szemöldökömet.
Elfogadom kinyújtott karját, és határozottan szorítom meg, közben pedig a szemébe nézek, hogy lássa az igazat mondom.
- De te sem jöhetsz velem.. -
Bólintok. Nem értek vele egyet, és ha bele is megyek a dologba, hogy elkísérjen, át fogom vágni, itt fogom hagyni.
- Nem szívesen keverek bele ebbe másokat.. -

Most már érzem, hogy mennyire komoly a dolog.
Minden egyes szava eddig nekem csak gyanús volt, őszintén el nem tudtam képzelni, hogy miért is keresheti ennyire Siljét. Nem várt válaszok hagyták el a száját és őszintén kicsit magamon is meglepődtem, hogy végül mégis milyen könnyen sikerült elhinnem mindazt amit ő mondott nekem. Tekintetem igazán meglágyul amikor a megszeghetetlen esküt említi. Kezet fog velem, én pedig ez az érintkezés után egy lépéssel odébb állok, hogy ő is észrevegye, mennyit javult közöttünk a feszültség.
- Nem kell letenned az esküt. Így már elhiszem. - Kifújom a benntartott levegőt és próbálom átgondolni a helyzetét, helyzetünket. Silje fontos nekem, mint ahogy azt láthatóan ő is nagyon jól tudja, és persze nem ismerem Antonint, nem tudom mire képes, de mégis valahogy úgy érzem, nekem is bele kell szállnom ebbe az egészbe, nem csak egy információval. Ő mégis elutasít, amire felszökik a szemöldököm.
- Jól ismerem a Bronshtein családot, nagy segítség lehetnék, de ha nem akarod akkor... akkor viszont meg kell kérdeznem, hogy fogod csinálni? - Nem mozdulok, szinte tekintetem lecövekel őt nézve, pillanatokig mintha levegőt sem vennék, pedig veszek csak iszonyú lassan és visszafojtva, hogy még véletlenül se zavarjon bele semmi a mondandójába, mert nagyon kíváncsi vagyok rá.

Csak bólintok,belenyugodva, hogy most már hisz nekem. Pedig képes lennék az esküt letenni, képes lennék a karomat levágni, csak találnám meg Siljét. Az egyetlen reményem az éppen előttem álló ember, aki ha akar most bármit ki tud énbelőlem csikarni. Bármit megtennék most neki, és még csak haragudni se tudnék rá, még csak fel sem tudnám neki emlegetni, hogy mire kényszerített. Vakon akarok hinni benne, és bízni abban, hogy segít, hogy nem fog hirtelen eltűnni.
Újra biccentek, valami köszönetként, hogy társaságát nem erőszakolja majd énrám, nem akar fölösleg lenni akivel nem tudok mitkezdeni.
És habár számítottam a kérdésére, mégis váratlanul ér, mert hát semmi konkrét ötletem sincsen. De a tekintete rabul ejt, olyna mint egy hulla, mint a kidobott csontra rávetni készülő kutya, szinte nem is lélegzik. Én pedig nem rontahtom el. Most nem. Mondanom kell valamit, valami hihetőt. Nem ránthatom meg a vállamat, nem mosolyodhatom el félvárrol, hogy nem tudom.
- Egyszerűen. Könyörtelenül. Odahoppanálok, és elhozom Siljét. Lebontok minden kőfalat amit köré emelnek, vízzé varázsolom a tüzet ha kell, megölöm az összeset ha arról van szó, efelől ne aggódj. Nem kenyerem a tervezgetés, a pillanatok embere vagyok. -
Halkan, alig észrevehetőn felsóhajtok.
- De arról biztosíthatlak, ha Silje idehaza lesz felkeres majd. És akkor láthatod hogy éppségben van. -
Ennyit ígérhetek neki. Se többet se kevesebbet.
- És persze az információd nincsen ingyen. Bármit kérhetsz tőlem. Nem kel most, csak tudd, hogy majd adósod leszek.

Összehúzott szemöldökkel tekintek Dolohovra, miközben a "tervét" hadarja el nekem. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ez a fiú ennyi mindent megtenne a lányért, akit én is mindennél jobban kedvelek, és nagyon is fontos számomra. Kénytelen vagyok némi mosolyszerűt az arcomra kreálni a legvégére, kezemet a vállára teszem, röviden megveregetem azt, majd egy lépést hátrálok.
- Rendben, tégy meg mindent, kérlek. - Szinte úgy váltottam hangnemet az előzőekről a mostanira, hogy felismerhetetlenné vállt, hogy pontosan mit is gondolok róla. Ha valaki most elsétálna itt mellettünk, biztosan azt hinné, barátok vagyunk.
- Remélem mihamarabb eljön az ideje! - Szeretném biztonságban tudni a lányt. Ha már Antonin megkeresett, természetesen felelősségemnek érzem ezek után, hogy a lehető legtöbbet érdeklődjek majd az ügyben. De gondolom hamar végez, hisz szavaiból pontosan azt vettem ki, hogy szinte pillanatok alatt végrehajtaná a küldetését. Remélem így is lesz, remélem sikerrel jár és senki nem sérül majd meg.
- Lesz még rá alkalom, amikor én kérek valamilyen szívességet. Most viszont itt az ideje, hogy te is összekapd magad és hazahozd Siljét. Épségben. - Szavaim próbálom minél érthetőbben, artikulálva célba juttatni, ha van még valami, amit szeretne megtudni, átadom neki az infót természetesen, majd egy intéssel búcsúzom, és a következő sarkon elhopponálok.

// Köszönöm a játékot és bocsánat, hogy most írtam csak választ! boldogsag

» Igor Karkarov
» Irina Karkarov
» Karkarov & Weinberg Fun Co.
» Irina Karkarov
» Irina Karkarov

Karkarov & Dolohov

Karkarov & Dolohov

Similar topics

Similar topics