Mikor végre megízlelhettem a szabadság kipufogótól és muglik bűzétol terhes illatát. Most, hogy még a szennyes, húgyszagú Temzére is valami édes-keserű nosztalgiával gondolok minden második pillanatban, csak méginkább elviselhetetlenné teszi a napokat ebben a rothadó börtönben. Amióta csak átléptem a küszöbön, nyüstölök, mint egy elejtett vad, aki valahol élet és halál között lebeg bizonytalanul. Minden egyes átkozott pillanattal közelebb kerülök ahhoz, hogy ágyéktájon döfjem magam azzal az életelen banánhámozókéssel, amit felfogni sem bírok, hogy került a kúriánk konyhájába, tekintettel arra, hogy ennek a tetves országnak a banánimportja csaknem hetven éve közelebb jár a nullához, mint a valószínűhöz. De most már úgyis hiábavaló minden. Ha megtettem volna azelőtt, hogy gyermeknemzésre adom a fejem, akkor még számítana. Talán.
Bárcsak legalább saját kezemmel fojthatnám meg Sergeit amiért visszahozta Siljet. Vagy legalább Nonnát. Azok ketten megérdemlik egymást. Egyébként sem veszem hasznát most, hogy nem hajlandó széttárni önként a lábait. Mert valami kegyetlen, gyermekded játékot űz velem. De főként, mert tagadhatatlanul ő az oka annak, hogy visszajöttem ide. Nem tudok kezdeni nélküle semmit. Pedig megpróbáltam. De egyedül muglikat kínozni es házakat gyújtogatni nem az igazi. Egyébként is, minek a muglikat sanyargatni, ha magam is gyötörhetem helyettük?
Új szabadidős tevékenységet kellett keresnem magamnak, mielőtt vér folyna. Mármint több a szokásosnál. Halálos dózisban.
A taxidermia megnyugtatóbb, mint azt az ember elsőre gondolná. Életet lehelni abba, ami már egyszer az enyészeté lett. Szórakoztatóbb, mint Sonját vagy Sergeit újra meg újra elverni. Szórakoztatóbb, mint a sötétkamrában ücsörögni, és hazug pillanatokat tenni örökkévalóvó. De hát nem is a pillanat, hanem Nonna a hazug ribanc. Nem úgy mint a régi hazimanónk, akiről nem tudnám pontosan megmondani, hogy lehelte ki a lelkét. Biztosan odaégette az öcsém rántottáját vagy túlcukrozta a teát. Esetleg elfelejtett elégséges mennyiségű alkoholt venni, hogy elbírjuk viselni egymást a végtelen hosszúra nyúlt nappalokon. És éjszakákon. Minden egyes átkozott pillanatban. Akkor viszont megérdemelte a szerencsétlen a sorsát.
Nonna halálos nyugalommal nézi vegig egymás után gyújtva a bagót, ahogy az utolsó simításokat végzem, ahogy ujjamat végighúzom az olajfestékkel kikent, teniszlabdányi szemeken, hogy meggyőződjek róla, tényleg megszáradt. Aztán elégedetten csettintek a nyelvemmel, hátrébb lépek és távolról figyelem. Mestermunka. Alapos. Valóságos. Élethű. Mintha bármelyik pillanatban nekiállna kitakarítani a szobát. Mintha nem most csinálnám először. Talán túl valóságos is. Annyira tökéletesen átadja ennek a szánalmas lénynek a szerencsétlenségét, rusnyaságát. Még, ha ránéz az ember, akkor érzi, hogy legszívesebben csak bántalmazná újra és újra. Ezek a szemek a legártatlanabb lényből is kihozzák a szadistát.
- Következő alkalommal elejtek inkább egy kentaurt – magyarázatom azonban minden bizonnyal süket fülekre talál. Fölösleges szócséplés. Nonnát ez úgysem érdekli csak arra vár, hogy kövessem végre a nappaliba. Ahol az öcsém már is úgy feszít, mint egy kiskirály. Mintha máris az övé lenne az egész kóceráj. És azt kívánom, bár csak az övé lenne.
Levetem a munkaköpenyt, a hónom alá csapom a manót, és megyek utána, miközben próbálom elrendezni csapzott tincseimet, a gallérommal babrálok, amikor már hallom annak a jellemtelen féregnek a hangját. Mintha egyenként tépné szőrt az alfelemről. Összepréselem az ajkamat, nem válaszolok rögtön. Tulajdonképpen azt a titkos tervet dédelgetem, hogy az est hátralevő részében anyánk foteljéből, kezemben egy kiapadhatatlan boroskupával ülöm végig az estét. Hogy ne ordítson úgy a hiánya, mert akárhányszor beteszem a lábam ide, gyomorszájon vág, és szinte égeti a szememet az a süket, üres tér, amit hagyott maga után. És azt akarom, hogy másnak ne tűnjön fel, hogy ne tegyék fel megint az ostoba kérdéseiket. Hagyják az öregasszonyt békén. És engem is. Éppen ezért nem nézek egy darabig sem Nonnára, sem a félkegyelmű öcsémre, csak állok némán, hónom alatt a kipreparlát házimanóval, de aztán valahogy mégis sikerül kiprovokálnia, hogy megszólaljak.
- Mégis milyen ostobaságra gondolsz? Hiszen visszajött hozzád. Ennél nagyobb ostobaságot már nemigen tehet – szólalok meg hidegen, szinte hallani, fogaim csikorgását a beálló csöndben. Aztán Nonnát megkerülve, a fotel karfájának támaszkodok. Egyszer már odaígértem Siljét, nincs mit tenni, de már ezerszer megbántam.
- Egyébként meg. Itt a manód. Lehet, hogy ez jobban tudott volna istenverte madarakat hajtogatni, de ezt ugyebár már sohasem tudjuk meg. Abbahagynád mellesleg ezt a rémesen idegesítő szokásodat.? Mi lenne, ha megpróblnál kicsit urakodni az idegeiden, főleg most, hogy a lányomat készülök hozzád adni? Most már te is látod, milyen nehéz megbízható munkaerőt találni – meg odaadó szeretőt, és gyermekeket, akik nem okoznak csalódást. Teszem hozzá csak magamban keserűen, miközben közelebb hajolok Romochka felé, és átnyújtom neki az élettelen, de annál valósághűbb, egykori hűséges szolgát. Nem tűnök idegesnek, nem tűnök úgy, mint akit különösebben érdekel az egész. Csak lopva figyelem Nonna reakcióját.
- Nem értem, hogy mi közünk van ehhez. Nem tudnál csak úgy kihagyni minket ebből az egészből, és majd szólni, ha vége? És az ég szerelmére, vegyél a lányomnak egy tisztességes gyűrűt. Az ilyen világlátott hölgyek szemét nem lehet már csak úgy kiszúrni azzal az ócska családi bóvlival.

Szeretném mondani, hogy nem esett nehezemre valami kis élvezetet találni a kialakult helyzetben, de egyáltalán nem akarok hazudni.
Vagyis, várj, várj csak – pont én ne akarnék hazudni?

Sugárzó arccal figyeltem Timur minden mozdulatát. Mikor azt mondta, mutatni akar valamit, a legkevésbé arra számítottam, hogy majd ezeknek a szerencsétlen kis szardaraboknak a szétszedése és újszerű összerakása lesz az, amit látni fogok. A kedvenc részem az volt, mikor a beleit szedte ki – van fogalmad arról, hány méternyi nyúlós, vöröses-barnás-sárgás bél fér egy házimanóba? Lenyűgöző, de amúgy alig különbözik valamiféle élőszövetes cipőfűzőtől. A szemeim csillogtak az érdeklődéstől, már a szag se zavart, sőt, lassan-lassan kész voltam arra, hogy formaldehidet használjak reggelente parfüm helyett, hogy örökre, hogy mindig velem lehessen az illat. Már kezdett beleállni a hajamba, a ruhámba, a bőrömbe, ha lehunytam a szemem, és a könyökhajlatomat az orromnak nyomtam, gond nélkül meg tudtam győzni magam arról, hogy a manót szagolom és nem saját magamat.
Helyeslően bólogattam Timur szavaira. Igen. Igen! Egy kentaur! Mi is lehetne nemesebb, szebb, méltóbb zsákmány egy házi manónál, ha nem egy kentaur! Utoljára gyerekkoromban voltam ennyire izgatott, karácsony tájékán, mikor anyuval fát díszítettünk. A szép emlékek. A jó idők. Most mind-mind visszatérőben voltak, hiszen különösen izgalmas eseményeket élünk, nem?
Mégis csak idegesen ficánkoltam, ritmusosan rángattam a térdem, hogy azért siessünk is, hogy ne késlekedjünk, mert Romochka vár, bizony vár ránk, én pedig a világért sem akarom megvárakoztatni. Ahhoz túl fontos nekem és túlságosan szeretem, na meg amúgy is igyekszem a kedvében járni – mert mindig is igyekeztem a kedvében járni, mert én már csak egy két lábon járó, földön ragadt égi tünemény vagyok – de hát na. Na! Lássuk be, két felé húz a szívem, hiszen mégis csak itt van Timur, a manó, nem csak a butuska Siljenk varázslatos esküvőjének szervezése. Hogy is tudnék választani, hogy épp melyikre vágyjak jobban? Nehéz idők. De jó idők is. Mint már mondtam.
Aztán útra kerekedünk. Aztán megérkeztünk. A legragyogóbb, legmelegebb üdvözletben részesítettem Romochka-t. Mosoly az arcon. Öröm a szemben. Vidám várakozás a szívben. Már-már szóltam volna, hogy én amúgy tudok hattyúkat hajtogatni, és hogy boldogan megcsinálom mind a ki tudja hány milliót az esküvőre, hogy hasznomat is vegyék valahogy, ha már csak egy nő vagyok, ám gyorsan tovább sodródott a beszélgetés folyama, de én azért csak kitartottam azt a mosolyt, meg az örömöt, meg a vidámságot, és reméltem, hogy Romochka értékeli majd Timur ajándékát, hogy tetszik neki a manó, hiszen szebb lett, mint új korában, Timur ügyesen preparál, ha meghalok idő előtt, talán majd így kitöm engem is (esetleg egy cseppet nagyobb mellekkel), hogy aztán örökre meglegyek neki. Semmi másra nem vágyok jobban!
Halkan kuncogtam Timur megjegyzésén. Tudod, csak úgy lányosan. Ártatlanul. Bele is pirultam, mert hát ízetlen tréfa volt, nem akartam én is felbosszantani vele Romochka-t. Fontos nekem a lelki nyugalma. Meg az esküvője. Meg úgy amblokk az élete.

Hahaha.

Nem, nem amúgy már nem is sóhajtottam. Csak levágtam magam a kanapéra és rágyújtottam.