Úgy hallottam a mugli iskolákban szokták ezt csinálni, amikor újonnan érkező vagy  és még senki nem tud rólad semmit, de még te magad is elfelejted a saját nevedet leányos zavarodban, hogy egy osztálynyi ember elé ki kell állnod és mondanod kell magadról valamit. Mégis mit tud az a szerencsétlen mondani olyankor, azon kívül, hogy... ummm... na látjátok, nekem sem jutna eszembe semmi! Csak rágnám ott az ujjamról a bőrt, mint egy félőrült, vagy vakarnám a tarkómat, mint aki rühös és menekülnék a kellemetlen helyzet elől, de tudom úgyis, hogy nem fogom szó nélkül megúszni, úgyhogy felkészülök az elfojtott röhögésekre, amelyet az ír bugris, parasztos akcentusom fog többekből kiváltani, mintha csak vidékről jöttem volna és kapával játszottam volna egész gyerekkoromban babák helyett. Rettenet! Akárhogy próbálkozom odafigyelni rá, hogy szépen, artikuláltan, érthetően, minél kevesebb akcentussal beszéljek, a legkiválóbb logopédus mágusok sem tudták belőlem kinevelni, hogy egy idő után, hogyha nagyon belelendülök a mondandómba, akkor ne kezdjek hadarni, mint akinek időre kell közölnie temérdek mennyiségű információt, mindezt szégyenteljes akcentussal. Anya egy ideig mindig elkezdett köhinteni, hogyha hadarásba kezdtem, ebbe később becsatlakozott apa is, de hamar rájöttek, hogy ez inkább nekik okoz több kellemetlenséget, mint nekem, hisz már nem volt az a folyadékmennyiség, ami csillapíthatta volna torkuk égését a sorozatos köhécselések után, éppen ezért megpróbáltak arra rászoktatni, hogy inkább gesztikuláljak nagyon sokat beszéd közben, mintegy emlékeztetve magamat arra, hogy mások megfogják várni, amíg befejezem a mondatot, sőt jobban oda fognak figyelni, hogyha mutogatok. Mondanom sem kell, hogy az eredmény azóta katasztrofálisabb, mint volt, ugyanis most már hogyha hadarok és mutogatok, úgy, hogy a pálca a kezemben van, sikerül a porcelánokat egy óvatlan mozdulattal felrobbantani, a papírkötegeket szétreptetni, a széket táncra perdíteni, az asztalt a plafonra zavarni és még sorolhatnám. Ebből nyilván azt gondolod most, hogy az önfegyelem nem az erősségem egyáltalán, pedig, ha tudnád! Rendkívül jól tudok hallgatni és egész sokáig, no persze nem tettem némasági fogadalmat és nem leszek egy Néma Levente, hogyha valakivel beszélgetni kell, cserébe spórolok a szavakkal és a levegővel, hagyom a másikat kibontakozni és véleményt formálni, de mondhatnám, hogy jaj annak, akivel hevesebb beszédbe, vagy vitába elegyedek?
Mindig azt mondják, hogy a nők multifunkcionálisak, képesek egyszerre több dologra odafigyelni, amolyan evolúció során kifejlődött dolog ez, hogy egyszerre vezetik a háztartást, nevelik a gyereket, sütik-főzik az elejtett vadat, érdeklődnek párjuk hogyléte felől, közben fülelnek arra, hogy mi zajlik a szomszédban, hogy friss csámcsogni való kerüljön a szájába, amit aztán továbbadhat boldog, boldogtalannak. Hát... ez nem így van. Nálam legalábbis. Valahogy hiányzik belőlem ez a képesség, hogy temérdek különféle témákhoz kapcsolódó információt fogadjak be, miközben valami mást csinálok, ami jobban leköti a figyelmemet, mint az, amit hallgatnom kéne, így sűrűn cserélgetem az: aha, ühüm, ehem, igen, persze, hogyne, nyilván, értem szavakat, vagy csak egyszerűen rászólok beszélgetőpartneremre, hogy tegyen lakatot a szájára egy időre. Ez kiváltképp akkor alkalmazandó, hogyha olvasás közben érzi valaki, hogy mondandója halaszthatatlan és nem várhat egy oldallal sem többet, vagy túl lassan formálom meg azt az utolsó nyamvadt betűt a munkanaplómba, esetleg értékes másodpercek telnek el, amíg kibogozom a hieroglifát, ami rávilágít arra, hogy túlélem-e, ha kinyílik az ajtó, vagy azonnal szebb létre szenderülök. Ezt gyakran egy bájos, mégis gyűlölettől fröcsögő, mézes-mázas mosoly kíséri, amit néhányan inkább vicsornak neveznének, sűrű szempilla rebegtetés közepette, ezzel együtt pedig gondolataim néha fogják magukat és kiszaladnak a számon, melynek sokan nem szoktak örülni, kifejezetten sértőnek tartják olyankor a modoromat. De az vesse rám az első követ, aki nem viselkedik egy aprócskát is bunkón a másikkal, hogyha éppen egy fontos dolog közepébe vág bele, tökéletesen jelentéktelen információk halmazával!
Családom örökös belső háborúi miatt megtanultam nagyon hamar, hogy hogyan alakítsam nekem tetsző módon a beszélgetést, hogyan váltsak egy számomra elfogadható témára, hogy a másik fél ne kanyarodjon vissza az előzőre, hanem megragadja az új fonalat és azon haladjon tovább. Konfliktuskerülő lennék? Bizonyos mértékig szerintem van benne valami, hiszen az ember egy idő után ráun, hogy olyanok ellen védje meg a saját véleményét, akikkel szemben esélytelen, így sokszor egyetlen legyintéssel intézem el a szócsatát és odébb állok, vagy felvont szemöldökkel várom, hogy befejeződjék az ámokfutás. Van, akik ellen sosem tud nyerni az ember sajnos. Ilyen példának okáért anyám, aki bár nem sajnálta a neveltetésünkbe befektetni a család fél vagyonát, annyit ért el vele, hogy az egyik gyermeke az ellen oldalon folytatta tovább pályafutását, míg a másik elhatározta, hogy világot fog látni társakkal, vagy társak nélkül, de nem hallgatja tovább ezt az őrületet, ami az otthonában zajlik. Időről-időre küldök nekik képeslapot, néha haza is látogatok, érdekes, díszes, vagy annál titokzatosabb ajándékokat küldök, amiknek hasznukat lehet venni, ódákat zengek a városokról, régi romokról és az átok mögött rejlő kincsekről, de ezt inkább a család békésebbik fele tudja értékelni, meg néha apa. Meg mondjuk annak sem örülnek nagyon, hogy nem szégyellek magamban beszélni, de ez várható, hogyha az ember sokáig utazik egyedül, viszont csak azért nem küldenek a bugris rokonsághoz, mert ha esetleg úgy gondolom, hogy a Nagyúr oldalát szeretném erősíteni tudásommal és erőmmel, akkor véééletlenül se gondolhassam meg magamat és pártoljak Dumbledorehoz. Lényeg a szeretet, ugye? Apropó erő! Tudjátok milyen melós az animágia? Amikor először hallottam erről a lehetőségről, hogy az állattá alakulás képességét el lehet sajátítani nem is haboztam sokat, hogy beadjam rá a jelentkezésemet, a felismerés viszont csak utána jött, hogy ez nem két hét alatt fog lezongorázódni, hanem kitartástól és erőbefektetéstől függően igénybe vehet több évet is akár. Lelkesedésem akkor hagyott alább, amikor egy teljes hónapon át Mandragóra levelet kellett a számban tartogatni, ezen idő alatt pedig eljutott az agyamig az információ, hogy nem én választom a formát, hanem a forma választ engem. A forma választ engem a jellemvonásaim alapján, így az önismeretre is volt bőségesen elég időm, hisz a gondolataimat éjjel - nappal az kötötte le, hogy milyen ember vagyok én és milyen állatot érdemlek. Fohászkodtam, hogy csak ne disznó legyen, vagy egyéb háztáji állat, mert a jövőre vonatkozó elképzeléseimet illetően az amazonasi dzsungelben sok mindenre teszem azt tyúkként nem mennék sok mindenre. Az évek egymásra fordultak szépen lassan, kitartásom hol a plafont verdeste, szárnyalt és dübörgött, hol a padlót súrolta fényesre, mindeközben végre megszabadultam az undorító mandragóra levéltől egyetlen erőteljes köpet formájában, hogy utána elkezdhessek harmatot gyűjtögetni teáskanállal, de az sem mindegy, hogy milyennel, mert ha nem ezüst, akkor mehet az egész folyamat a levesbe és indul minden elölről, meg a folyamathoz szükséges lepkének a gubója sem. És vártam, várta, vártam, mialatt napról napra egyre nagyobb haraggal néztem a szekrényt, miben elrejtve tároltam a fiolát. Vártam a napfelkeltét és a napnyugtát, kántáltam és éreztem, hogy kezdek megőrülni ettől az egésztől, mire megtörtént a csoda, amire éveken keresztül vártam szüntelenül: a fiola kiürült, röviddel utána pedig hosszú fekete szőr kezdett serkenni az egész testemen. Kezem helyett karmos mancsokat szemléltem, majd térdre, s négykézlábra kényszerültem. Nem emlékszem, hogy éreztem-e volna bármi fájdalmat, csak határtalan örömet és elégedettséget, melyet mélyről jövő öblös dorombolás követett. Fekete jaguár. Ez lett a jussom. Olyanná váltam, amilyenre szükségem volt, ami majd útjaim során meg tud védeni, a bűbájokon, átkokon, varázsfőzeteken és ketyeréken kívül. A varázsketyerék, melyeknek hatalmas csodálója és felvásárlója vagyok, szétszedője és tanulmányozója, hogy egy nap elkezdhessem a sajátjaimat is elkészíteni, melyeknek párja nem lesz a világon. Plusz egy pont, amiért még nem vagyok kitagadva a családi fészekből. A tudás hatalom és lehetséges, hogy az egész családból nekem adatott ez meg?

Girbegurba és keszekusza, akár egy ápolatlan, vagy rosszul nőtt fogsor és ebben egyáltalán semmi túlzás nincs. Terebélyes családunk két részre szakadt és egymással szemben állnak, mint a világ legnagyobb és leghisztérikusabb football csapata:
az egyik oldalon állnak azok a rokonok, akik álló fogadással üdvözölték és fogadták a Nagyúr hatalomra lépését és minden egyes mondat végére kitett felkiáltójelnek is igazat adnak. Akik könnyekkel küzdve, kezüket a szívükre téve, karjukat a halálfalók jeléért nyújtva fogadtak örök hűséget és szolgaságot a varázsvilág leghatalmasabb ellenlábasának, aki szerint a világunkban nincs helye semmiféle mugliszármazásúnak, a mugliknak pedig ott a helye, ahol eredetileg is lenniük kéne, csak valamilyen apropóból kifolyólag többnek érzik magukat puszta állatkerti csimpánznál: a varázslók lába alatt, de leginkább a föld mélyén. Bár ha jól hallottam a sugdolózásokat Augusta néném azt mondta a Nagyúrnak, hogy 'Míg a halál el nem választ', úgyhogy véleményem szerint hamarosan egy harmadik ág is ki fog hajtani a családfán, ahol csak a legőrültebbek, legelvetemültebbek fognak szerepelni, a kötözni való bolondok. Persze ezért a mondatomért biztosan kapnék hideget-meleget, de főként jéghideget.
A másik oldal képviselői szintén könnyeiket törölgették Voldemort fellépését követően, de nem az öröm könnyei voltak azok, hanem a kétségbeesés és félelem csordult végig az arcukon.
'Most mi lesz?' - tették fel maguknak a nagy kérdést, mialatt kővé dermedve jósolták meg maguknak az esetleges jövőre szóló terveket és kimeneteleket. Egyik sem festett rózsásan.
Nos kérem, így fest egy szó szerint kettészakadt család, ahol mindig is megvoltak az ellentétek, eltérések, ami a nézőpontokat illeti: a közös családi összejövetelek sosem voltak idilliek, örökké vitába torkollott, senki nem tudta a másikkal békésen megértetni a véleményét, ami általában annyit foglalt magában, hogy: a varázslóvérnek tisztának kell maradnia versus nem lehet csak azért másokat lemészárolni, mert mugli, kvibli, sárvérű, félvér. Immáron egyik családi fél sem áll szóba a másikkal. A terebélyes falikárpitról leégetésre, kivágásra került azon rokonok arcképe, akik a Nagyúrral nem hajlandóak egyetérteni, nevük undorodó arckifejezést és néha köpködést von maga után, amennyiben szóba kerülne az illető, míg a bizalmukat Dumbledore-ba vetők semmi ehhez hasonlót nem követtek el, inkább szánakozva gondolnak azon családtagokra, akik ilyen radikális lépéseket tennének annak érdekében, hogy a vér tisztasága fennmaradjon. És én? Én két világ között rekedtem meg, állok a folyóban a két part között és választanom kéne, hogy kinek a pártját fogom, kivel értek egyet, melyik családomról mondok le, kihez leszek hűséges. Anyám képes volt kitagadni a saját öccsét és egyszülött fiát, az én öcsémet, mert nem osztják a nézeteket, ő pedig teátrális hisztériával egybekötött jelenet kíséretében égette ki ezen két férfi képét a falikárpitról, majd tartott nekem könnyáztatta színházi előadást arról, hogy nem szeretné, hogy az én sorsom is ugyanez legyen, hogy egy család nélküli senkivé váljak, ezért döntsek bölcsen, de lehetőleg nagyon gyorsan.
S íme néhány szó a családi dráma előadás színészeiről:
Lorelei O'Connor: a drága édesanya, a család irányítója és egybetartója, aki manipulatív viselkedésével bármit el tud érni, amit akar. Orrát mindig az egekben hordja, büszke és nemes nő, aki undortól eltelve gondol vissza arra, hogy felmenői semmit nem tudtak felmutatni az életben, mindenki megelégedett azzal, amit szánt nekik a sors. Gyermekeit elhalmozta minden földi jóval, ám nem az önzetlen anyai szeretet vezérelte sosem, hanem a gondolat, hogy a két gyermek számára remek befektetés, hisz egyik sem esett a fejére csecsemőkorában, ígéretes tehetségek, s ez a tehetség kamatozni fog. Nyelve éles, akár a kígyóé, nem retten vissza a kemény szavaktól és a büntetések kiosztogatásától sem, mivel mindig úgy forgatja a kártyákat, hogy azok az ő malmára hajtsák a vizet és ő válik sértett, ártatlan féllé minden vita alkalmával. Könnyeit parancsszóra tudja útjukra indítani, ezzel is növelve a bűntudatot az ellenben, hogy szerencsétlen Lorelei-nek van elég gondja, baja, most még ő is rátett egy lapáttal azon terhekre, melyeket a vállán hord, gyorsan vegyük le onnan és ne essék többet róla szó. Kiváló diktátor válna belőle, ő a hétfejű sárkány feje, melyet ha levágsz, vele pusztul a többi is, csak mint tudjuk ez egyáltalán nem könnyű feladat.
Marcus O'Connor: a családfőnek beállított báb, aki úgy táncol, ahogyan anya füttyent neki. Akaraterejétől már réges régen megfosztották, egy üres héjhoz tudnám hasonlítani, aki már feladta annak reményét, hogy valaha is szabad lesz, hogy visszakapja azt a fontos dolgot, amit életnek lehet nevezni, már ha képes lesz egyáltalán egyedül levegőt venni, hogy közben anya nem szól rá, hogy az oxigén cserélést ismételni kell, nem ímmel-ámmal elvégezni. Na jó, azért ennyire nem vészes a helyzet, van benne némi költői túlzás, hogy úgy fogalmazzak, de apa jobb szereti a dolgok irányítását és vezetését anyának. Nevetve szokott szabadkozni ilyenkor, hogy Lorelei úgyis jobban ért ezekhez, nem veszi ki a kezéből a munkát és nem kuszálja össze a szépen kibogozott szálakat, mert a végén csak baj lesz belőle. Már pedig nem akarjuk, hogy anya megharagudjon, ugye apa? Ellentétben anyával, aki otthon ülve, az íróasztal mögül mozgatja a szálakat, apa a Minisztérium Titkárságának megbecsült és tiszteletreméltó tagja. A józan ész azt diktálná, hogy az otthon elszenvedett elnyomásokért cserébe a munkahelyén ő az az ember, akivel nem szabad szórakozni, mert ha ránézel máris kiszabja, hogy az elkövetkezendő öt évben túlóráznod kell mindennap és egy hibát sem véthetsz, de valahogy ezeket képes a Minisztériumon kívül hagyni. Szigorú, mégis engedékeny, humora a helyén van és képes szemet hunyni apróbb hibák fölött, Majd legközelebb jobban odafigyelsz címszóval. No persze, hogyha ordashibát követsz el, annak bizony megvan a következménye, ami nem jár sem csapkodással, sem kiabálással, egyszerűen összekulcsolt kezekkel, pislogás nélkül magyarázza el, hogy még egy hiba és a koboldok fogják átvenni a helyedet, te pedig az övékét.
Thomas O'Connor: egyetlen testvérem, az én kisöcsém. A család legfeketébb báránya, aki Dumbledore elveinek hitvallása miatt kikerült a családi fészek melegéből és nagybátyámékhoz költözött. Immáron a Főnix Rendjének tagja s egy másodpercig nem bánta meg, hogy fölvette anyámék ellen a kesztyűt. Könnyed életfelfogása miatt nem rúgta gyomron a tény, hogy kikerült a családi albumból, sőt mintha meg is könnyebbült volna, hogy már csak a nevük azonos, nem említhetik velük egy lapon őt. Legalábbis bízzunk benne. Esze vág, mint a borotva, hogyha hibázik sem éli meg tragédiaként, hanem egyetlen laza vállrántással kezdi elölről a dolgokat, amíg rá nem jön a megoldásra. Két évvel fiatalabb nálam és már bőven tovább kéne tanulnia, legalábbis az elvárások szerint, Thomas mégis még csak nyálazza a prospektusokat oda és vissza, ezért több helyen a papírokról már kikopott a minta, de csak annyit álmodott meg idáig, hogy szeretne tovább menni az életben, mégsem tudja, hogy merre és hogyan, de azt nagyon. Eredményei egy kis megerőltetéssel lehettek volna kiválóak is, de megelégedett a lagymatag átrugdalásokkal. Gyermekként roppant nagy érdeklődést mutatott a rontások és átkok iránt, így idősebb korára könyvek és természetesen anya segedelmével elsajátította valamennyit, így egy szempillantás alatt hosszabb időre is képes valakinek az életét elrontani, tehetségét mégis megtartja magának és olyan munkát szeretne, amit még nem találtak ki, csak az ő fejében létezik, de az a legjobb lesz a világon. Bízom benned öcskös, neked szurkolok!

'Megjötteeem!' - dobom le ütött-kopott, sárfoltos zsákomat a bejárati ajtóban, kiáltva az üres kis lakásnak, hogy tulajdonosa megérkezett és mindenféle csetepatét, ami esetleg a kiskanalak között kialakult immáron befejezésre ítéltetett. A lakás állott levegőjét némileg felfrissíti a bejárati ajtón beszökött enyhe légáramlat, de ahogy bezárom magam mögött az ajtót, mintegy kirekesztve a külvilágot ismételten rátelepszik az előszobára a fülledt, nehéz, oxigénben szegény légkör, nem beszélve a saját szagomról, ami igen erősen okot ad arra, hogy levélírás után hosszabb ideig tartózkodjak a fürdőszobában a dörzsi szivaccsal. Halkan nyekeregve és fájdalmaimmal megbirkózva hajolok le, hogy túrabakancsom fűzőit kioldjam és végre megszabadulhassak tőlük egy időre, amíg a Gringotts újabb tanulmányi útra nem küld - legalábbis ahogy ezt ők nevezik -, hogy egy értékes sírt, kegyhelyet, rég elfeledett várromot, leáldozott csillagú kultúrák maradványait átkutassam és semlegesítsem társaim segítségével a rajtuk ülő évezredes átkokat, hogy az út végén rejlő kincs végül az ő markukat üsse. Hosszan kifújva a levegőt egyenesedem fel és támasztom meg a derekamat, mint aki várandós és szisszenek fel a hangos roppanás hallatán, melyet csontjaim hallatnak.
'Kimerültél Adele, ez az igazság.' - közlöm magammal, mintha ezt eddig nem tudtam volna, majd zsákomon átlépve, csapzott, kócos fürtjeimet apró copfba fogva teszek meg pár lépést a nappali bejáratáig, ami most már a hálószobámat is képviseli, amióta hajlamos vagyok tanulás közben elaludni a kanapén. Minden úgy van, ahogy hagytam, bár igencsak meglepődtem volna, hogyha a lakás átrendezi saját magát, amíg én távol vagyok, bár szó mi szó, örülnék, hogyha az ablak bizonyos időközönként kinyitná magát egy frissítő szellőztetésre. Megkerülve a dohányzóasztalt sétálok a kétszárnyú ablakhoz és tárom szélesre, a külvilág zajai pedig ismét megtöltik kicsiny otthonomat. Őszintén szólva örülök neki, hogy most az autók tülkölését hallgathatom és az emberek társalgását olyan nyelven, amit meg is értek, nem pedig hablatyolást, amiből még a bolond is ki tudja találni, hogy most ötletelik ki, hogy hogyan egyék meg a belsőszerveimet.
'Nem változtál sokat pár hét alatt, világ, amíg nem láttalak.' - kémlelem a szomszédos épület ablakait, ahol a függönyök hol ki vannak húzva, utat és teret engedve a napsütésnek, nem beszélve a kíváncsi szemekről, hol be vannak húzva, hogy még a madár se lássa mi folyik a zárt ajtók mögött. Tömeg van, bár ezt már megszokhattam volna, mégis mindig újdonságként ér, ahogy hazaérek egy hosszú út után, hogy mennyien tudnak nyüzsögni a városban. Akár a szorgos hangyák, mindenki igyekszik a dolgára, munkába, iskolába, haza, boltba, fodrászhoz, pletykákat kiteregetni, bárhová. Nők és férfiak egymásba karolva andalognak és kacagnak, vagy sétálnak egymás mellett feszített tempóban, nem beszélve másról, mint a munkáról, arról a bizonyos Hivatalról, ahol mindenki dolgozik ebben a városban, csak én nem, pedig kezdenek meggyőzni, hogy jó hely lehet ezek alapján, ha mindenki oda megy és onnan jön. De minden a régi és ez számít, itt nem kell rendet tennem! Karjaimat a magasba emelve nyújtózom egy nagyot és újabb nyekkenés közepette fordulok sarkon, s teszem meg rövid utamat az íróasztalomig, ahol egyszer rendet fogok tenni, ahogy már megígértem ezt magamnak sok ezerszer. Nem sürget senki, na! Rajtam kívül más nem igazán jár ide és amíg a ház úrnőjét nem zavarja, addig gond sincs.
'Papííír...' - huppanok le a kényelmetlen fából készült székbe, amin a párnát már eléggé kiültem ahhoz, hogy sürgönyözzek magamnak egy másikat, de még mindig nem annyira kényelmetlen, hogy még ma el kelljen érte mennem - de -. Odafigyelés nélkül nyúlok az asztal jobb oldalán lévő alsó fiók fogójáért és rántom meg két - három alkalommal erősebben, hogy a magát egyre nehezebben megadó fa végre engedjen és halk nyikorgás közepette feltárja tartalmát: megannyi üres pergamen, penna és tinta. Szegény Thomas, mindig napokba telik neki, mire elolvassa az összes oldalt, amit megírok neki. Merre jártam, kikkel voltam, mennyire pórul jártam majdnem és kapom az aggódó választ tőle hosszas mondatokba és sorokba belefűzve, hogy jobb lenne más elfoglaltságot találnom magamnak, mint az, hogy kockára teszem az életemet egy kacatért, amit a Gringottson kívül nem keres senki, maximum a régiséggyűjtők, de azok is inkább megbíznak valakit és azzal még pénzt is lehet szerezni, a hivatás öröme nem elég.
'Úgyhogy megint megvárjuk a kedves és aggódó választ tőle, hogy a fiókban végezze válasz nélkül.' - csapom az asztalra a pergament és mártom pennámat a tintába, hogy nekikezdhessek a szinte végeláthatatlan kisregénynek.

Tommy!

Remélem megkaptad a képeslapot, amit Guatemaláról küldtem neked! Három hét eltelte után végre sikerült hazaérnem és csak, hogy idegesítselek, megint tele vagyok szebbnél szebb foltokkal és sérülésekkel, melyeket a guatemalai maja romoknál sikerült szereznem. El sem tudod képzelni, hogy mennyi maják által készített építmény maradt még egyben! Van néhány jó dolog is abban, hogy a mugli régészek megtalálják ezeket a helyeket: újjáépítik őket, hogy lássák milyen volt anno a birodalom, mielőtt a világ elé tárják a felfedezéseiket, hogy mások is megcsodálhassák őket, mi pedig a köztes időben hatástalanítjuk a rajtuk ülő átkokat és elvisszük, ami kell...

A penna csak úgy süvít a pergamenen, egyre több és több halmozódik fel egymás tetejére rakosgatva az asztalon, számomra pedig mintha megszűnne a tér és idő, amiben vagyok, mert újra látom magam előtt az ősi templomokat és komplexumokat, melyek az egekbe nyúlnak, hogy elérhessék az isteneiket. A sötét kövekről eltüntették a vadul és erőszakosan terjeszkedő növényzetet, hogy semmi ne gátolja őket a felújításban és a terület tanulmányozásában, állványokat építettek a fő templom oldalába, hogy restaurálják és tanulmányozzák az esetleges kőbe vésett jeleket, megfejtsék a mondandóikat. Egy teremtett lélek nem volt ott rajtunk kívül, kivéve a kíváncsi hüllők és ízeltlábúak, melyek követték a négy idegen felbukkanását az éjszaka közepén. Az ok, amiért mentünk a fő templom szívében rejtőzött, egy apró, aranyól készült szobor, melybe elméletileg egy maja istenséget zártak, egy rendkívül gonosz és ártó szellemet, aki a népre nem hozott mást, csak éhínséget és halált. Mit akar vele kezdeni vajon a Gringotts?
'O'Connor! Menj előre és nézz körbe, hogy nincs-e valahol járőr, éjszakai őrség, esetleg, bár kötve hiszem, hogy lenne, egy őslakos.' - intett fejével csoportunk vezetője, Joseph Walsh, a főtemplom irányába, amit úgy is neveznek, hogy a Jaguár Temploma, mely Tikal legközepén foglal helyet. Ez volt a centrum, a gyülekező, a közösségi élet fő színtere, s itt mutatták be az áldozatokat az istenségeiknek, hogy azok vérszomjas vágyait kielégítsék és ne sújtsák őket átkokkal, rossz terménnyel, háborúkkal, melyeket nem tudnak megnyerni, vagy pusztító, halált hozó betegségekkel, ami a kultúra és a népesség végét jelentené. - 'Lorenz, te vele mész, de madártávlatból kíséred. Több szem többet lát, indulás!' - Walsh előszeretettel küldi terepfelderítésre az újakat, hogy szembenézzenek azzal, hogy ez a munka nem lesz soha fenékig tejfel, mindenhol lapulhat ellen és minden lehetséges eszközt, tudást be kell ahhoz vetni, hogy egy kiküldetés sikerrel járjon, ne pedig csúfos kudarccal végződjön. Lorenz pár pillanat múlva már az eget szelte sólyom formájában, körözött a fejünk fölött, akár egy dögkeselyű, ami várja, hogy a kiszemelt áldozat végre kilehelje a lelkét, vagy hogy a nagy vadak befejezzék a lakmározást és lecsaphasson a maradék cafatokra, én pedig beleolvadva az éjszaka sötétjébe, nesztelen léptekkel indultam feltérképezni és bebiztosítani a területet. A Jaguár Temploma, hisz akkor én itt szívesen látott vendég vagyok! Legalábbis könnyelmű, gyermekded logika alapján a fekete nagymacskát átengedik az átkok és rontások, bár a lehető legkevesebb esélyt látom rá és kockáztatni sem szeretnék, vagy pont levonást szerezni Walsh-tól, amiért önálló akció keretein belül, felbuzdulva animágus alakzatomon szabályt szegek. Pedig akkor igazán megérte volna a számolhatatlan órányi küzdelem és félresikerült átváltozás, hogyha az átkok a fekete jaguárra nem lennének hatással. Cserébe fölmerül a kérdés, hogy miután visszaváltozom emberré nem érkezne-e csőstül a baj, vagy még erőteljesebb formájában. Ám mielőtt engedtem volna a kísértésnek és félredobtam volna józan eszem egy próba kedvéért, visszarohantam a többiekhez, minek után az egész környéken egy teremtett lelket nem találtam és nem is éreztem. Ugyan ki lenne itt ilyenkor? gondolhatná ezt az ember nyugodt szívvel, mert az éjszaka kellős közepén járunk, még a fűszálak is alszanak, ha úgy tetszik, de az első szabály, hogy jobb félni, mint megijedni.
'Nem találtam senkit a környéken.' - igazgattam meg magamon ruhámat és húztam ki bakancsomból a pálcámat újfent, Walsh pedig egyetlen kurta bólintás után már tovább is indult.

... és elértünk a bejárathoz! Még most is összevissza kalapál a szívem, hogyha arra gondolok, hogy ott álltunk ezen monumentális építmény előtt és alig láttuk a tetejét, az átkokat pedig körbe vésték a kőből készült keretbe a bejárat előtt. Gondolhatod, hogy mi mindent foglaltak össze a maják, nem kíméltek senkit egyáltalán!

'No kérem! Az ábrák szerint különféle nagyon rút, ocsmány és halálos átokkal állunk szemben, amennyiben elemeljük a helyéről a szobrocskát, amiért jöttünk. Van még itt egy igen furcsa jel...' - mutatott Walsh pálcájával három jel együttesére, de úgy vélem azért is nem várta el tőlünk, hogy megfejtsük mi lehet az, mivel elég bamba ábrázattal, hunyorgó tekintettel, értetlenkedve néztük egymásra Lorenzzel, utána az ábrára és Walshra, ebből ki merem következtetni, hogy rájött, hogy a maja nyelvezet vagy nem tartozik az erősségeink közé, vagy még nem mentünk bele ennyire mélyen a tanulmányozásába. Ez utóbbi a helyt álló. - 'Úgy vélem most már aktualitását vesztette, ugyanis maja katonákra hívja fel a figyelmet, akik az átkok ellenére meg fogják nehezíteni a betolakodó dolgát, a tolvaj jussa pedig, halál. De, mint említettem, ez a veszély már nem fenyeget minket, tekintve, hogy egyetlen fennmaradt apró törzsről sem tudunk a világban.' - nyugtatott meg minket vezetőnk több-kevesebb sikerrel. Lorenz akkorát nyelt, hogy erre bárki alvó őrszem felfigyelt volna, Walsh pedig hátat fordítva nekünk húzott elő a zsebéből egy kerek, kőből készült korongot és helyezte bele a kapu közepén található lyukba. Tökéletesen illeszkedett, vezetőnk pedig egyetlen laza kézmozdulattal fordította el kétszer jobbra a korongot, utána közénk hátrált.
'Hiába a rontások, gondosan ügyeltek arra, hogyha már valaki be akar jutni, még az is nehezére essen. Egy mexikói múzeumban volt kiállítva ez a kulcs, csak a zárat nem találták hozzá.' - hessegette maga elől Walsh a felszálló port, amit a lassan fölfelé húzódó kapu vert föl. Orromra felrántottam a felsőmet és Walsh példáját követve hadonásztam magam előtt, hogy minél gyorsabban elüljön és megpillanthassam a templom belsejét. Nem tudom, hogy mire számítottam. Talán a legendákból kiindulva a temérdek mennyiségű aranyra, hogy megtaláltuk Cibolát és a kapzsiság próbája elé állítanak minket, vagy hullák, csontvázak, mumifikálódott holttestek tömkelege tárul elénk, akikre lesújtott az átok, mielőtt a szoborral együtt friss levegőt szívhattak volna, némileg csalódva kellett konstatálnom, hogy egyik sem várt ránk, csak egy csarnok, melynek falai tele voltak szimbólumokkal, jelekkel és életből kiragadott jelenetekkel.

'... de a levegő Tommy! A levegő! Éreztem, hogy van ott valami, vagy valaki, mert a szaguk eltért a miénktől. Nagyon gyengén, de éreztem, mégsem szóltam, mert azt hittem csak a kimerültség és az izgalom játszadoztak velem. Walsh kiselőadást tartott nekünk a lehető legjobbkor a különféle ábrázolásokról és azoknak módjairól, mi mit jelent, vagy jelenthet. Még azt is megtalálta, hogy valahol a közelben lehet elrejtve Cibola! Belegondoltál már abba, hogy találsz egy várost, ami színaranyból készült? Vagy a csalódásba, hogy csak egy legenda, amivel a kíváncsiskodókat akarták szédíteni, hogy a valódi kincsekről a figyelmet eltereljék? Kár lenne érte, hogyha csak egy okos trükk lenne, semmi több, vagy már fel lenne tárva, ki lenne fosztva, vagy az idő vasfogai szétőrölték volna és nem maradna más belőle, mint egy nagy kupac föld, némi arany morzsával.
Lorenz megsérült menet közben. Óvatlan volt és a talpát átszúrta egy földből kiugró nyíl, úgyhogy ő hátra maradt a medimágussal, hogy az ellássa a sérülést, mi meg ketten mentünk tovább Walsh-al, de rendkívül fegyelmeznem kellett magamat, mert amilyen rövid távot tettünk meg, annyival több csapdával találtuk magunkat szemben, mégis a falakon lévő, érintetlen és meg sem kopott festmények elvonták mindig a figyelmemet. Nagyon primitív festmények voltak ezek, mégis az nyűgözött le, hogy évezredek alatt nem kopott meg, illetve, hogy egyszerű rajzaikkal mennyi mindent ki tudtak fejezni és mennyi mindent el tudtak velük mesélni. Legközelebb viszek magammal fotómasinát és megörökítek mindent, mert ezt látnod kell neked is!'

'Hihetetlen, hogy még mindig működnek a csapdák, annak ellenére, hogy nem két napja csinálták meg őket...' - töröltem az arcomon éktelenkedő vágásból a vért felsőmbe, de csak nem akart elállni, Walsh pedig felsőbbrendűen horkantva egyet szegezte tekintetét a kőből készült oltáron álldogáló szoborra, melynek vicsora olyan volt, akár a majmoké az arcszerkezetével egyetemben, mégis kis tömzsi teste ember alakú volt, ahogyan a végtagjai is. Hatalmasra formált, pufók hasa előtt két vaskos kezét összekulcsolta, apró lábai pedig hihetetlen, hogy egyáltalán meg tudták tartani ezt az aránytalan formát. Maga az oltár jelentéktelen volt, egy keskeny kőoszlopon állt a terem közepén, melyet dúsan benőttek már a növények, így ha volt is rajta figyelmeztetés, nem láttuk.
'Figyelj, O'Connor és tanulj!' - léptünk együtt közel a szoborhoz vezetőmmel, aki pálcáját a szoborra szegezte és úgy kezdett különféle átok - és rontástöréshez használatos varázsigéket kántálni, engem viszont jobban aggasztott a hátunk mögül érkező éles, sikogató hang, ami visszhangzott a járatokban. Pálcámat izzadt tenyeremben szorongattam és a bejárat felé fordulva hátráltam az oszlop mellé, hogy jobban rálássak a sötét járatra és Walsh-t meg tudjam védeni, amikor...

'... amikor kicsúszott a lábam alól a talaj és úgy éreztem, hogy a hátamra dobtak egy zsákot. Hasra estem és a fejemet mért ütések elől akartam kitérni, de a nagy kapkodásban és a hirtelen események miatt csak úgy tudtam kivenni a támadómat, hogy ismét átváltoztam  és elhátráltam tőle. Nem fogod elhinni! Egy akkor ember állt előttünk, mint amekkora Josh unokaöcsénk! Nagyjából egy tizenéves gyerek magasságát közelítette meg, de az elmaszkírozás ellenére is láttam, hogy közelről sem gyerekről van szó, hanem egy felnőtt emberről. Walsh kántált tovább, nem mondom, hogy nem zavartatta magát, de úgy gondolta, hogy ezt az apró zavart én is tudom kezelni. Amikor meglátott a kisember elkezdett valamit magyarázni, meg csattogtatni a nyelvét, közben Walshra mutatott, viszont, ha Walsh nem mondja el, hogy mit akart, sosem jöttem volna rá. A kisember nekem ártani nem akart, mert a Nagy Jaguár bennem lakik, ebből kiindulva nem is mert volna, de Walsh-t nem hagyhatja, hogy tovább csinálja az átok levételt...

'Bölcsen döntöttél, O'Connor...' - veregette meg a vállamat vezetőm, ahogy álltunk a kis őslakos kővé dermedt teste fölött, Walsh kezében aranylóan ragyogott a szobrocska. - 'Ha magához tér valószínűleg elátkozza a családodat, de annyi baj legyen, a lényeg, hogy nem történt fölösleges vérontás. Ideje menni!' - jóságos ég! Lorenzék! Mi csak egy majával találkoztunk, de ők?...

'Miért - most - kellett - elfogynod?!' - rázom a földre a kiürült tintás üveget, ami cseppekben szórja szét maradék tartalmát, de többet nem ad magából. Ráncolt homlokkal és résnyire szűkült szemekkel, a bosszú szikráit szórva nézek az üvegcsére, mintha azt várnám tőle, hogyha eléggé csúnyán nézek rá, vagy fenyegetően, akkor újra megtelik színültig, hogy befejezhessem a mesémet, viszont akármennyire reménykedem benne, ez nem történik meg. Csüggedt sóhaj kíséretében dobom az asztalra és nézek a szépen felhalmozott papírmennyiségre, az összegyűrt galacsinokra. Egyáltalán mennyi az idő, mióta írom a levelet? Az asztalon álló vekkerre nézek, aminek mutatói lassan a kilenc felé közelednek, a kinti sötétség pedig teljesen rátelepedett a városra és csak az utcai lámpák fénye szűrődik be, valamint a szomszédos lakásokból némi világítás. Ma már nem fogok tintát venni, az egyszer biztos. Arcomat megdörzsölve állok fel és sétálok az ablak elé, kibámulva a lassan elnéptelenedő utcákra, ahol nem is olyan régen még az emberek a Hivatalról beszéltek, nevettek és beszélgettek, most meg már javarészt a részegesek ténferegnek föl és alá, mellettük a munkából hazafelé igyekvők vágtatnak el. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar rám fog esteledni.