Rita & Marlene

Csakis akkor jutok erre a x lehetőségre, amikor aztán már végképp sehol nem tudok gondolkodni. Itt is csak akkor, amikor Myrtle nem lézeng ezen a helyen. Szerencsém volt, mert ma nem találtam itt, biztosan a prefektusi fürdőben terhel valaki mást. Kifejezetten idegesítőnek tartom őt. Elsőben, amikor Lilyvel először betévedtünk ide, még jól kijöttünk és pár szót tudtam is vele beszélni, mert érdekes volt számomra egy szellemmel barátkozni, de ahogyan nőttünk, úgy éreztük hogy egyre csak kínosabb az egész helyzet. Na mindegy is, azóta kerüljük a társaságát. A bájitaltan könyvemmel a kezemben és néhány aprósággal, köztük egy kis üsttel indultam meg a mosdóba, tudom, ott senki nem fog zavarni. Mostanság egyetlen egy ember sem járt itt, amikor végeztem a dolgomat. Azért biztos ami biztos mindig a legjobb helyen telepszem le, az egyik kis eldugott sarokban, ahol aztán nehezen ugyan, de észrevehető vagyok ha mégis valaki bejönne. Szépen mindent elrendeztem és kinyitottam a könyvem az egyik bájitalnál, amit egyszerű hozzávalókkal el lehet készíteni, így em kellett betörnöm sehová se valami plusz dologért. Amúgy sem tenném. Helyet foglaltam a földön és elkezdem olvasni a hozzávalókat. Aztán hallottam meg a hangot, a kijelentést és már forgattam is a szemem, mikor rájöttem kihez tartozik. Pont ő nem hiányzott ma a nyakamra.
- Talán jöttél meglátogatni a barátnőd? Összeilletek... - Inkább magamnak suttogom már az utolsó szót, nem is biztos hogy meghallja. Nem méltatom több szóra, visszafordítom tekintetem a könyvbe, de biztos vagyok benne, hogy nem szabadultam meg tőle ilyen könnyen.

Rita & Marlene

Felvont szemöldökkel pillantok Ritára. Nem teljesen értem a kitörésének okát, de igazából nem mondhatnám, hogy jóban voltunk az évek során. Egy pillanatig sem, nem kedvelem a megszólalását és az újságját sem. Mindig is utálatos volt. Kicsit hajaz nekem Harley felé, talán ezért is dühít annyira, amikor megszólal. Nem kedvelem azokat az embereket akik ítélkeznek. Rita pedig pontosan ilyen. Miért kell mindig negatívnak lenni?
- Nem tudom miről beszélsz. - Felvont szemöldökkel és kifejezéstelen arccal pillantok Ritára. Black és én... nem vagyunk valami közeli viszonyban egymással és nem is voltunk. Csak beszélünk, néha és ennyi. Azt pedig hogy Rita honnan szedte ezt a baromságot... jó, rólam elég sok pletyka terjeng az iskolában és persze egyiknek sincs alapja. Amikor folytatja a mondandóját, csak elmosolyodom önelégülten és megrázom a fejemet a hülyeségén.
- Egy: be sem tudsz menni a hálójukba. Kettő: Olyat biztosan nem találhattál és még hallani sem hallhattál, vagy pedig nem nekem szólt. - Kacsintok és hátat fordítok, becsukom a könyvemet, elteszem a táskámba, majd az üstöm tartalmát is beleöntöm az egyik lefolyóba. Még jó, hogy szinte alig kezdtem neki, így semmit sem ért az egész. - Nem tudsz te semmit Rita Skeeter. Csak a szád nagy. - Bukik ki belőlem, de persze jól fel vagyok készülve, ha kell meg tudom tőle védeni magam. Nem kell félteni engem sem. Egy olyan helyen vagyunk, ami elég félreeső, pálcám kéznél lesz ha támadna véletlenül. De azért reméljük erre nem jut sor.

Rita & Marlene

Őszintén megörülök amikor sarkon fordul és elindul kifelé. Nincs kedvem az undok személyiségéhez és a balhéhoz, amit persze ő magának köszönhet amiért felhergel engem. Mert nem vagyok egy harcias típus egyébként és inkább elkerülöm az ilyesmit, csak ha nagyon muszáj, akkor megyek bele. Most úgy tűnik, nagyon muszáj. Rita kicsit hasonlít Harleyhoz nekem, szinte össze is puszilkodhatnának és ugyan nem vagyok benne biztos, de szerintem jóban is vannak. Két ennyire undok és gonosz nőszemély, már miért ne lenne? Pálcámat a kezemben tartom, de egyelőre csak magam mellett, de amikor meglátom a tekintetét, úgy érzem, jobb lenne ha magam elé tenném. Az ajtó bezárása már csak hab a tortán, nem is tudom miért kellett ebbe belemennem...csak elsétálhattam volna egy szó nélkül amikor ő bejött, de mégsem tettem. Most pedig vállald a következményeket McKinnon! Pálcámat magam elé emelem amikor ő elmormolja azt a varázsigét, a kőlapot pedig figyelmesen szem előtt tartom.
- Nem kell ezt csinálnod. - Rázom meg a fejemet, de ekkor már késő, és a kőtömb felém suhan, pálcámmal tudok védekezni és éppen az utolsó pillanatban sikerül annyit elérnem, hogy ne telibe találjon el, hanem csak megüssön. Előttem esik a földre és ezzel a lábamat találja el, ami hirtelen sajogni kezd, de nem mutatom ki a fájdalmamat a lány felé, inkább dühös tekintetemmel nézek rá, és pálcámat felemelem. - Locomotor mortis! - Bököm ki és az ártást Rita felé lövöm, ha sikerül akkor annak reményében, hogy ameddig ő elbíbelődik ezzel a bilinccsel, én simán kijutok innen és nem kell végre őt hallgatnom.

Rita & Marlene

Sóhajtozom. Őszintén semmi kedvem ehhez a meccshez már. Fintorogva tekintek Rita után, amikor az ártásom - amit egyébként dühből lőttem már csak felé - nem találja el, de valami időt sikerül nyernem, amikor ő magával bajlódik. Engem aztán nem érdekel, hogy megsérültem e vagy sem, csak a lényeg, hogy most már kijussak innen. Nem kellene büntetés, nem kellene mínusz pont sem, és ha így folytatjuk, mindkettőt meg fogjuk kapni. A lényeg, hogy semmi ihletem Ritával lehúzni egy büntetőmunkát pl a rengetegben. Vagy mit tudom én, a folyosónsem.
- Elég lesz már! - Ugyan a kőszobor ami mögött sikerült elbújnom, félig felrobban, ezzel csodásan összekoszolva a cuccaimat, az átok nem talál be és én pedig nem lövök újabbat, hiszen valami nagyon de nagyon furcsa történik. Egy srác, Leonard Parkinson, besétál a mosdóba - én mondtam, hogy tök hangosak vagyunk, még jó hogy csak ő jött... - és azzal a bájos baba mosolyával felém indul, szólítgat. Pillanatokig csak meglepetten tekintek vissza rá, majd Ritára, mert félek, újabb átok indul felém, de ekkor valami igazán érdekes történik velem, ami egyébként eddig még nem túl sokszor fordult elő az életemben, Parkinson megcsókol. De meg ám! És én meg úgy belepirulok, hogy hirtelen sikerül visszacsókolnom is akaratomon kívül, és ebből aztán senki sem mondhatja meg, hogy ez nem egy igazi csók volt. Vagyis az volt... na, tényleg az volt. Hagyom, hogy húzzon magával és elindulok mellette, mint egy aranyos kiskutya - mellesleg most épp annak is érzem magam - de nem nézek vissza Skeeterre. Épp elég volt.
Amikor kiérünk, kicsit zavarodottan állok meg, messzebb a mosdótól. - Ez durva volt Parkinson! De azért köszi. - Motyogom még, mielőtt sarkon fordulnék, vissza a toronyba, a lehető legrövidebb úton. - Biztos, hogy csak egy csoki volt az ára? - Meglepetten tekintek még a fiúra, de aztán csak megvonom a vállamat és gyors léptekkel elindulok fel a lépcsőn. Mindenesetre végig olyan vörös a fejem, hogy ilyen színem talán még sosem volt. Nem mondom, érdekesre sikeredett a harc vége, és azt hiszem kicsit élveztem is...


//Kösziiii <3333333