Harold Minchum & Neoptolemus Selwyn

Mágiaügyi Minisztérium, 1977 decemberében, a tárgyalás előtt

Ha valamit nehezen tűrök, az a napok monotonitása. Az aurorok kezdeti lelkesedése, amikor hetente akár több alkalommal is meglátogattak, egyre inkább fogyatkozni kezdett, mintha szándékosan, de meg akarnának feledkezni rólam. Nem segített persze, hogy kivétel nélkül mindegyik engem kihallgató aurort sikerült a tébolyba kergetnem néhány szavammal. Merőben más vagyok, mint bárki más, akikkel eddig dolguk volt, ezt pedig ők is érzékelik – de a leginkább a szavak igazságtartalma az, mely nem hagyja nyugalomban elméjüket. Akarom, hogy foglalkozzanak velem, akarom, hogy elismerjék zsenialitásom, akarom, hogy átérezzék és megértsék művészetemet. Ezért pedig minden eszközt felhasználok, amit lehet. Még ha ez azzal is jár, az auror parancsnokság gyakorlatilag kifogyott minden olyan emberből, akik hajlandóak további kihallgatásokkal részleteket kiszedni belőlem a Nagyúr iránti hűségemről, társaimról, de még inkább, a művészetem iránti szenvedélyemről.
Hetek, sőt, hónapok teltek el azóta, hogy látogatóm érkezett volna, ez pedig rosszabb, mintha dementorok köröznének körülöttem minden éjjel és nappal. Megtanultam ellenük védekezni, így nem jelentenek fenyegetést, de az ingerek hiánya szinte őrjítő egy olyan ember számára, aki hosszas ideig egy állást sem volt képes megtartani, mert minél hamarabb valami újat akart kipróbálni, ami új kihívásokat jelent számára. Minchum maga is így emlékezhet rám azokból az időkből, amikor még nem voltam a bulvár média legújabb szenzációja, már ha egyáltalán fejben tudja tartani azt a megannyi gyakornokot, akik a Minisztériumban kezdenek. Kivételes eset voltam, kivételes tehetség és szorgalom – és kivételesen türelmetlen, hiszen sehol sem tudtam néhány hónapnál többet időzni. Majd végül a Gringottshoz kerültem, és így tovább. A kispolgári lét sosem volt nekem való, a magáncellámban pedig, hiszen mióta bizonyítottan az én kezeim által halt meg néhány további rab, a helyszínelők számára nagy fejtörést okozva, volt időm arra, hogy rájöjjek, az se lenne sokkal rosszabb, és az is ugyanazzal az unalommal jár.
Gyakran hetekig vissza sem változom eredeti alakomba – a dementorok így csupán úgy érzékelnek, mintha megtébolyultam volna, belerokkantam volna jelenlétükbe, és vegzálódnék a nyomorban, amit ők okoznak. A magáncella apró rései legalább arra jók, hogy olykor kimászhassak, és olyan helyekre juthassak be, ahova más rab még soha. Vagy éppen arra, hogy idő előtt észleljem a figyelmeztető jelzéseket – a rutint végre megtörhetem. Látogatóm érkezhet.
Mire a látogató, kinek kilétéről mindeddig nem sikerült megbizonyosodnom, magáncellámhoz érkezik, már emberként várom érkezését. A kényelmetlen, koszos kőpadlóval arra se méltattak, hogy legalább minimális kényelmemről gondoskodjanak – még egy ok, amiért utálok itt emberként jelen lenni. A hidegtől máris kipirul egyébként holtakat megidézően sápadt arcom, bár ez a gyér fényben aligha látszik, lenőtt hajam pedig ápolatlanul takarja arcom. A tekintetem azonban semmit sem változott. Bár emberi maszkommal képes vagyok rá, de szemeimmel nem tudok hazudni. Engem nem tört meg ez a hely, a kirótt büntetés nem váltotta be azokat a reményeket, amiket fűztek hozzá, nem tudok pusztán ennyivel bűnhődni. Legfeljebb csak felbosszant az egész.
A tömör, külső fém ajtó idegborzoló hanggal adja meg magát a bűbájnak köszönhetően, a pálca halovány fénye viszont még így is vakítóan ostromolja meg a súlyos levegőt, amikor rám emeli azt. Szemeim ösztönösen összehúzom kicsit, bár ugyanolyan nagy probléma, hogy annyit járok a pók alakjában, hogy ténylegesen kezdek elfelejteni embernek lenni. Másként látom a világot, ha felöltöm a nyolclábú testet, másként érzékelek mindent, és a mozgásom is megváltozik. Éppen ezért minden alkalommal hosszabb és hosszabb időre van szükségem, hogy normálisnak tűnjek. Legalábbis, ilyen téren.
- Micsoda meglepetés, hogy ily hosszú nélkülözés után végre ismét látogatót tisztelhetek otthonomban. Már azt hittem, teljesen megfeledkeztek rólam a kintiek. – hátamat a falnak döntöm, térdeim valamelyest felhúzom, és lazán helyezem el rajtuk karjaimat. Fejem egyenesen tartom, tekintetem pedig keresztülhasítja a teret kettőnk között. A szemembe sütő pálcafény miatt nem érzékelem, hogy pontosan ki érkezett látogatóba hozzám. Biztos csak egy auror. Nem is érdekes.
- Pedig még karácsony sincs. December tizenharmadika. Tényleg kifogytatok az aurorokból, akik hajlandóak még velem szóba állni? Vagy rájöttetek végre, hogy itt mindannyian az én játékomat játsszátok? Felébredtetek tán delíriumos illúziótokból, melyben hamis biztonságérzetet nyújtott a hit, miszerint ezek a falak megvédenek titeket tőlem? – üresen, lelketlenül elhangzó szavak, azonban a súlyuk megnehezítik a levegőt, megtöltik azt olyan érzelmekkel, amiket a dementorok is képtelenek elvenni.

Harold Minchum & Neoptolemus Selwyn

Mágiaügyi Minisztérium, 1977 decemberében, a tárgyalás előtt

Számolom a bent töltött napokat. Számolom az Azkabanban töltött időm minden percét, még ha keresve sem találnék kínzóbbat, még ott, a dementorok társaságában sem, mint szembesülni azzal, milyen lassan is telik az idő, ha figyelsz rá. Épp, amikor várakozással tölt el, és az órád bámulod csuklódon, mintha bármi is változna tőle, ha néhány percenként visszapillantasz rá. Csupán a különbség, hogy most célt, okot, de végpontot sem tudok meghatározni várakozásomhoz. Számomra az ezzel járó unalom a legnagyobb csapdája ennek a börtönkomplexumnak, vagy siralomháznak, ahogyan azt Mr. McAleese frappáns módon megnevezte. Nem pedig a fekete köpenyes, suhanó alakok, kik csókjaik ígéretével csábítanak inkább a halálba. Különben már rég inkább felkötöttem volna magam, csonka ruháimból készítettem volna hurkot nyakam köré. Így is csupán rongyok fedik azt a testet, mely lassan teljesen láthatóvá teszi az éles bordákat is.
Látszólagos nyugalmam megtartom ugyan, szívem mégis akkorát üt mellkasomban, hogy kénytelen vagyok odakapni balommal. Számára ez a fizikai leépülés jele lehet talán, én azonban tudom, hogy csak egom elégedettsége az, mely integetni kívánt nekem. Tisztában vagyok vele, hogy ha valami, akkor mérhetetlen egoizmusom az, mely egyszer a sírba fog vinni, nem bírom ki, hogy ne az én nevemet rebesgessék ajkaik között, és ne az én tetteim legyenek azok, melyek az elborzadás mellett titkos, bűntudatban jócskán, lucskosan megmártott izgalommal töltsék el őket. Az emberek odakint emlékeznek mindarra, amit tettem, látogatóm pedig azt mondja, a történelemkönyvekbe is beleírtam magam – még ha talán csak képletesen is értette. Semmi sem tölt el nagyobb elégedettséggel, mint amikor éreztetik velem, hogy hatással vagyok másokra. Művészetem tehát nem művelem mindhiába. Még ha szégyellik is, titkolják, de értik. Megértik. Pontosan értik.
- Ugyan, csak hízeleg. – a helyzet, de leginkább személyem abszurditását lefestvén jelenik meg arcomon egy szolid, visszafogott mosoly. Arcvonásaim ellágyulnak ugyan, de egyértelműen érezni, hogy szó sincs itt valódi szerénységről. Megkövetelem, hogy tiszteljék alkotásaimat. Balommal még mindig szívemet markolászva tápászkodok fel nehézkesen a földről, hogy a lábbilincseket hátrahagyva a cella rácsaihoz tántorogjak. Fizikai gyengeségem nyilvánvaló, ahogyan az is, hogy ezek ellenére még mindig jobban tartom magam, mint bármely másik rab. Nem kuporodom össze a cella egyik sarkában a saját szarommal, nem könyörgök térden állva a kegyelmes halálért, s nem dünnyögök érthetetlen szavakat, megbánásokat múltamból, ahogyan azt mások teszik. Főként, mert nincs mit megbánnom. Ostobaság volt persze, hogy magaménak vallottam a valódi Redbridge-i Rém tetteit, az egom kielégítése azonban olyan szükséglet, mely bőven az összes többi felé helyezi magát.
- Nahát, Miniszter Úr. Megtisztel. – gonoszul villannak meg lelkem tükrei, bár sokan talán már kétségbe vonják, rendelkezhetek-e egyáltalán olyannal. Nem vagyok szívtelen persze. Másként hogy lennék képes értékelni és élvezni a művészetet?
- Tegyen csak próbára. Hozzon legilimentorokat, a legjobbakat, a legmegbízhatóbbakat. Mindannyiuk törékeny elméjét megtöröm, és még a kisujjamat sem kell mozdítanom hozzá. – elengedem szívem helyét, két kezemmel pedig rámarkolok a cella rácsaira. Naiv lennék azt hinni, lenne alkalmam ártani neki anélkül, hogy komolyabb bajba ne sodornám magam, mint amiben vagyok. Hadd higgye viszont, hogy ezek a rácsok megvédik őt tőlem. A hamis biztonságérzet legalább a reményét megadhatja számára annak, hogy ebben a helyzetben ő van felül. Bár árulkodó jel, hogy a bokám köré font bilincseket és súlyokat messze magam mögött hagytam. Pedig azt szándékoztak megakadályozni, hogy kellően szabadon mozogjak ezen az alig néhány négyzetméteren, ahová a vastag falak zártak. Elméletileg nem lennék képes kiszabadulni belőlük, ám megvannak az előnyei annak, ha rejtett képességekkel rendelkezel.
- Gondolkozom, tehát veszélyes vagyok. Az én gondolataimnál veszélyesebbet pedig aligha olvashattak a maga dédelgetett kis legilimentorai. Mégis, akkor hol vannak? Hol maradnak kíséretéből, hogy fényt gyújtsanak a sötétségben, s felnyissák azok szemeit, akik még nem jutottak velem egyről a kettőre? – kérdésem költői persze, a válasz már ott van a nyelvem hegyén, csupán egyszerű megállapítása ez a helyzetnek.
- Maguknak nem érdekük megérteni a művészetemet. Maguk csak a gyilkost látják, és a gyilkost láttatják, nem a gondolatot. Úgy döntöttetek, vakok maradtok, márpedig mindenki éppen annyira vak, amennyire szándékozik az lenni. Féltek tehát inkább az ismert kis világotokban, rettegtek kilépni komfortzónátokból, és megismerni azt a világot, amit a Nagyúrral el fogunk hozni. Pedig mind ugyanazokra a csillagokra nézünk fel. Mégis mást látunk. – préselem magam egészen a cella rácsainak. Annyira lesoványodtam, félő, hamarosan akár ki is nyomhatnám magam közöttük. Nem mintha a nagyobb, tömör vasajtó nem lenne elég visszatartó erő.

Harold Minchum & Neoptolemus Selwyn

Azkaban, 1977 decemberében, a tárgyalás előtt

Bőröm viszolyog a rácsok érintésétől. Hideg, épp, mint a mocskos padló, melyen még matrac sem fekszik nyughelyemként, s ki tudja, ezen a helyen miféle fertőzéseket kaphat el az egyszeri látogató. Mégis úgy viselkedem, mint aki egyszerűen vendégségben jár itt. Mintha még mindig házimanók teljes armadája vetné ágyamat, és készítené számomra a reggelit. Nem más ez a hely számomra, mint egy jól megérdemelt nyaralás, amikor ugyanis kellően elmerenghetek mindazon, melyre eddig nem szorítottam elég időt. Magammal foglalkozhatok. Önmagammal, és a vízióimmal, melyeket egyszer még életre keltek.
Mert Neoptolemus Apollo Selwyn, a Mardekár hajdani, aranylóan fénylő csillaga, családjának büszkesége, az aranygyermek, a kirakatba tehető csodafiú öl, ölt és ölni fog.
Felveszem a miniszterrel a szemkontaktust, még csak nem is pislogok, mikor felhorkant. Hozzászoktam az egyszerű elmék gúnyos felhangjához, én azonban királyként felülemelkedek rajtuk. Én egyáltalán nem tartom viccesnek és szórakoztatónak, amit gondolok és mondok, valahol legbelül pedig ezt ők is tudják.
- Cseppet sem, Miniszter úr. Félreért, tudja. – szorítom fejem két rács közé. Az Azkaban hatással van rám is, még ha ezt sohasem vallanám be. Legyengültem fizikailag, arcom beesetté vált, a talár, amelyet annak idején Anglia legjobb szabója varrt éppen rám, már rongy csupán, mely elfedi a szinte hústalan csontot és bőrt, amivel rendelkezem. Testem van, a lélek maga vagyok.
- Úgy gondolom, nem akarja senki megérteni apró fejem gondolatait. Mégis ki akarna a fejemben lenni? Még én sem vagyok igazán a saját fejemben. – követem tekintetét, és ha figyeli, talán már az is feltűnhetett neki, hogy hosszú idő telt el utolsó pislogásom óta. Emberi szervezet már rég nem bírta volna. Gondolhatja, öntelt vagyok – felesleges is lenne tagadnom. Tisztában vagyok vele, hogy elteltem magammal.
- Mit gondol, Miniszter úr, ha valaki elveszíti a lelkét, és tud is róla, vajon valóban elvesztette-e azt? – mint a brit időjárásról, faggatom, holott aligha izgat, épp milyen az idő odakint.
Érzem szándékát, ahogyan feldühíteni próbál. Szociopatának és pszichopatának neveznek, mégis könnyedén ráhangolódok még áldozataimra is. Az ő szempontjából ebben a helyzetben nem vagyok több, mint egy ártalmatlanná tett, megtörendő rab, mégis, ostoba, ha azt hiszi, biztonságban van tőlem. Felkuncogok szavai hatására, a gyermeki finomság azonban aligha hajlítja édes dallammá.
- Legyen igaza, Miniszter úr. Legyen igaza. Ne kelljen festményként végeznie. – ernyednek el karjaim a rácson. Nem izgat, ha a halál csókja is vár rám – én tudom, hogy az Azkaban sem elég hozzá, visszanyerhessem trónom. S még inkább ünnepelni fogják azt, aki egyszer megöli majd Harold Minchumot, a Mágiaügyi Minisztert.