Aglaja Varnas & Neoptolemus Selwyn

Egy múzeumban, 1978 tavaszán

Mit számít a múlt dicsősége, ha ma már senki sem emlékszik rád? Csak azok a plakátok hirdetik közellétemet, amivel elfogásom érdekében díszítették ki a Szigeteket, ám azok nem többek a félelem alkotta, tompa árnyéknál, ami kellően alkalmas arra, az egyszerű kispolgárt még inkább bezárja saját fejének zeg-zugos kényelmébe, hogy ne engedjék láttatni, ami igaz. Ők azt mondják, fenyegetés vagyok a társadalomra. Én ezt nem így látom. Kétségtelen, hogy veszélyes vagyok, nincsenek illúzióim ártatlanságom felé, s már akkor tudtam, hogy művészetemet ugyanott folytatom, ahol fél évvel ezelőtt abbahagytam, amikor még csak meg-meglibbent lelki szemeim előtt szökésem valós és reális esélye. Épp, mint Aurora szoknyája, hogy játszadozó térdeivel illúziókat keltsen, és vágyakat mindarra, amit megszerezhetek. S végül meg is szerzek.
A litván lány már idejekorán felhívta magára a figyelmet. Nem ő az egyetlen, aki hajlandó bepiszkolni a kezét, mert ó, igen, mi, akik a Sötét Nagyurat szolgáljuk, s tudjuk, mikor kell fejet hajtani egy olyan hatalom előtt, ami mindannyiunkon túlnő. De igen kevesek azok, még a Nagyúr legintimebb körei közül is, akiken nem érzem, a kegyetlenségnek nevezett állapot nem több csupán, mint maszkjuk, amit emberi arcuk felett hordanak.
De mi, az igazi szörnyetegek emberálarcot hordunk a Fenevad arca felett. Ez pedig jelenleg felettébb hasznos nekem.
Nem kételkedem abban, hogy megfelelő segítségemmé válik majd. Elsődleges oka meginvitálásának még mindig az, hogy szükségem van a jelenlétére és a személyére, hogy a nagy visszatérésem megvalósíthassam. Na meg persze, a pálcájára. Még nem tudja, hogy hamarosan alkotásom alapanyaga maga is megjelenik majd közöttünk, hogy tálcán kínálja fel azt a szívet, amivel majd dolgozhatok. Így aztán, önmagamon kívül egyetlen hozzávalót hoztam csak magammal, ami érintetlenül lapul zsebemben.
Viszonylag forgalmas nap a mai, aminek annyira nem örülök, így a bejutásom után máris megkeresem a legelső alkalmat, ahol észrevétlenül visszaváltozhatok. A sok mugli még kárt tehet póktestemben, vagy épp hisztériát kelthetek megjelenésemmel, elvégre a nyolclábúak nem éppen kedvelt állatok. Egy Leopold Redbridge nevű, nem túl ismert festő egyetlen kiállított darabjához, a Cselédsors című festményéhez kéretem. Persze a helyszínválasztás nem véletlen, ennek pedig nem az az oka, hogy az emberek aligha állnak meg, hogy egy-egy pillantást vessenek a ruháit teregető, szeplőkkel borított, fiatal lány képére.
- Lekötelezel, amiért nem hagytál cserben ezekben az időkben. – köszönök neki, ahogyan mellé lépek. Arcomat nem veszem le a festményről, ámbár nem tűnik úgy, mintha különösebben figyelném is. A műalkotás jelenleg lényegtelen. A helyét hamarosan különben is átveszi majd valami egészen más. De legalábbis kiegészítem ezt a rengeteg, üres teret.
- Percek kérdése, mígnem kéretlen látogatónk érkezik. Úgy tudja, információkat csepegtetsz a hírhedt Redbridge-i Rémről számára, amit majd felhasználhat a következő cikkében. A muglik tömege biztonságot ébreszt majd benne, később viszont hátráltató tényező lesz. – a nyugalom teljességével közlöm vele az információkat. Nincs sok időnk a bájcsevejekre, az majd ráér akkor, amikor nem sétálnak fel-alá körülöttünk.
- Az én pálcám kettétörték, arra pedig még sem vetemedhetek, hogy egy közönséges kispolgár pálcáját tulajdonítsam el egyszerűbb módokon. Segíts a pálca megszerzésében, Laja, és megmutatom, hogy válhat legendássá valami, ami olyan egyszerű… – beletúrok a zsebembe, amiben eddig is óvatosan tartottam azt az egyetlen tárgyat, nehogy összetörjön.
…mint ez a toll. – a tenyeremre rakom a hófehér, már-már túlzottan is rendezett és tökéletes madártollat, és felé nyújtom nyitott tenyerem. Ez lesz nagy visszatérésem legfőbb szimbóluma.

Aglaja Varnas & Neoptolemus Selwyn

Egy múzeumban, 1978 tavaszán

Nem kétlem, hogy a megfelelő személyt választottam a feladatra. Laja még sokra viheti, ha hagyja magát kibontakozni, és nem riad meg attól, ami az én, de mások szemében is művészet, éppen csak a magukat is hazugságokkal átverni próbáló köznéppel ellentétben nem ostorozza magát felesleges bűntudattal, mikor titkon vagy kevésbé titkolva bevallja önmagának, hogy látja a szépet a groteszkben, látja a formákat, alakokat, jelentéstartalmat, melyet egy-egy alkotásomba beleillesztek. Hazug társadalmunk arra épül, hogy elítélje az ilyesfajta művészeteket, mindenféle, hamis ideológia mögé bújva, mely azonban nem több, mint puszta félelem gerjesztette ítélkezés. Éppen ezért emelkedik a magunkfajta az efféle köznép felé, hiszen minket nem tudnak megtéveszteni hamis eszméikkel, s mi nem zárkózunk el tőle, hogy az élet olyan oldalának is odaadással adózzunk, amitől ők vakon elfordulnak, legfeljebb szemeiket takaró ujjaik résein át kukucskálnak sóvárogva egy olyan szabadságért, ami számukra ép ésszel fel nem fogható.
- Köszönöm. – már-már szerénynek is nevezhető megbecsülése ez annak, ahogyan kifejezi örömét munkámban. Mióta ismerem, tudom, hogy azon kevesek közé tartozik, akik képesek látni azt, amit én láttatni akarok, mégis, ezidáig még nem volt része olyan alkalomban, hogy személyesen mutathattam meg neki, hogyan dolgozom. Persze, fejben már mindent tisztáztam magamnak, tökéletesen ott lebeg fantáziám küszöbén az a kép, amit meg akarok valósítani, és már a módjával is tisztában vagyok. Vannak azonban olyan részletek, amikre nem fordítottam időt, mert feleslegesnek véltem. Engem nem érdekel, hogy ezek a muglik, akik közönségre sem méltóak, élnek-e vagy halnak. Nem érdekel, mennyi idő lesz, mire az aurorok felfedezik alkotásomat, és az sem, a varázstalanok sajtója vajh’ időben beszámol-e erről, mielőtt az egész amneziátor hadtestet bevetik a nyomok és emlékek eltüntetéséhez.
- Nem, egyáltalán nincs. – felelem, a tenyeremen pihenő, fehér tollat figyelve. Még a legapróbb kis pihéi is olyanok, mintha most festettem volna fel őket. Nagy tekintettel és óvatossággal voltam iránta, hiszen nem akartam, hogy megsérüljön. Tökéletesnek kell lennie akkor, amikor szimbólummá válik.
- Nem zaklat fel különösebben a muglik életben hagyásának vagy kivégzésének kérdése. Cselekedj, ahogyan jónak látod. Nem leszel egyedül döntéseddel. Téged még kötnek rabláncaid a társadalomban betöltött szerepedhez, a gazda pedig akkor jó, ha azt hiszi, a szolga nem tudja, hogy láncra verték. – élek egy kedvelt hasonlattal. Megvan az előnye annak, hogy a halálfalók többsége a társadalomba való beépülést választják, mégis, én kényelmetlenül éreztem magam, bárhol is voltam. Alig néhány év alatt megannyi különböző helyen és pozícióban dolgoztam, de legfeljebb pár hónap után mindegyikre ráuntam. Nem tudtak nekem olyat ajánlani, hogy megérje nekem tovább játszanom színjátékom.
- A toll végét méreggel kezeltem. Légy óvatos vele, tönkre ne tedd. Itt leszek a közelben, mindent figyelek. A szíve… A szíve pedig mindenképp maradjon ép. – átnyújtom neki a pelyhet, magam pedig hátralépek, hogy a tömegbe vegyülve megkereshessek egy olyan helyet, ahol senkinek nem tűnik majd fel, ha átváltozom. Természetesen a közelből figyelem az eseményeket, nyolclábú alakomban viszont láthatatlan vagyok, az újságírónak ekképpen pedig fogalma sem lesz róla, valóban mekkora bajba is keveredett. Vagy mekkora kegyben részesülhet.
Csak percek kérdése pedig, míg az újságíró pedig valóban képviselteti magát. Margot Chaisty tartalmas, hosszú cikkeket írt rólam, azonban a legutóbbival igencsak megcsúszott. Már rég szabadlábra helyeztem magam, mire az írása a tárgyalásomról megjelent. Nem hibáztatom érte, ez csak egy buta újságíró, aki nem fogja tudni azt sem, most miért épp neki kell meghalnia. A harmincas nő sárkánybőr csizmája hangosan kopog a márványpadlón, homokszínű ridiküljét pedig szorosan magához ölelve közelíti meg Laját. Mialatt én már rég magasan vagyok, pontban a fejük felett, s próbálom elkapni beszélgetéseik foszlányait.
- Ms. Varnas, ugye? – lép mellé. Egyedül jött, állapítom meg akkor, amikor az újságíró helyett a környezetet szemlélem. Megtehette volna, hogy értesíti az auror főparancsnokságot, hogy kísérjék el, azonban Aglaja maga is auror, így nyilván azt gondolta, hogy a Minisztériumtól kapott informátort általa. Mindezek mellett pedig Ms. Chaisty sem több nálam abból a tekintetből, hogy hasonlóan becsvágyó. Kell neki a hírnév, s inkább kockáztat hát, mintsem hogy saját biztonságáról gondoskodjék. Egy jó cikk mindent megér…
- Margot Chaisty, Próféta. – lakkozott, bézsszínű körmeivel véget érő kezét kéznyújtásra nyújtja, majd kutakodni kezd a táskájában. Innen nem látom pontosan, de valószínűleg íróeszközt és jegyzetfüzetet kereshet.
- Köszönöm, hogy felkeresett. A főparancsnokság nem valami bőkezű információk terén. Hol tart tehát a nyomozásuk? – hangzik el tőle az első kérdés, amit bizonyára tucatnyi másik fog követni azzal kapcsolatban, hogy miért nem adnak ki elég hírt a keresésről, történt-e hozzám köthető gyilkosság, vagy kihallgatták-e már a rokonaim és barátaim. Kérdések armadája, amik oly könnyedén hagyják el rúzsozott ajkait, amilyen könnyű az a toll is, amelyet magammal hoztam.