Elnyiló ajkakkal, lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy apró gyöny fogai a limonádéspohárhoz koccannak, ahogy fekete tűegyenes haja a fedetlen vállára omlik. Ott kuporog a széken, gesztkulálva magyaráz, fejét hátraszegve nevet fel. A nevetése visszhangzik a fülemben és én minden szaván csüngök, mintha azok valami ájtatatos dolgok lennének, pedig közelről sem ilyen jólnevelt. Teljesen hipnotizál, nem is veszem észre, hogy közben az italom kifogyott már s csak szürcsölve szívom a jégkockákról leolvadó, íztelen nedvességet. A népes koszorú, ami főleg korunkbéli fiúkból áll, úgy zárja körül, hogy számomra már nincs hely, csak a hátsósorban. Megalázó. Én is szeretnék olyan lenni, mint ő. Hogy így figyeljenek rám az emberek és közben ne jöjjek zavarba, de tudom, hogy ez teljességgel lehetetlen.
Olyan vagyok, mint egy hisztis kiskölyök, akire nem figyel egy percig az anyja. Ölni tudnék, hogy csak egy pillanatig rámnézzen és csak velem foglalkozzon. De ha erre várok, akkor máris jobb, ha sorszámot húzok.
Kényszerítem magamat, hogy elszakítsam róla a pillantásomat. Hogy végre körülnézzek, mit tartogat számomra rajta kívül ez a délután.
Nem nehéz kiszúrni az egyetlen embert, aki elhatárolódik. Cece Wilkes, aki azt hiszi, mindannyiunknál különb, mert őt a Hollóhátba osztotta a süveg. Elképzeltem jópárszor magamat, ahogy én is az ő kompániáján osztozom, abban a szerencsétlen esetben, ha a süveg semmibe veszi a kétségbeesett hisztimet és engem is oda oszt be, ahová eredetileg szánt.
Eljátszok a gondolattal, hogy egy gyékényen osztoznék a lánnyal, és Alecto bűvköre olyan távol lenne tőlem, hogy talán még elviselhető is lenne. De nem, egyszerűen nem tudom elképzelni azt a párhuzamos univerzumot, viszont azzal talán semmi baj nincs, ha eljátszadozunk a gondolattal.
Ahogy ott méregetem, észreveszem, hogy lopva felém pillant, ami persze nem jelent semmit, de most bennem van annyi dac és bosszúvágy, hogy közelebb menjek hozzá. Hiába néztem körül többször is, ő tűnt az egyedülinek, aki most szóba jöhet. Van olyan jó csaj, hogy felhívjam velem Alecto figyelmét.
Elveszek egy friss poharat az egyik arra baktató házimanó tálcájáról és kínos lassúsággal megközelítem a fehét foltot a tó partján.  
- Hé, Cece, megfognád nekem ezt a poharat? - egy mozdulattal tuszkolom az ujjai közé a poharamat, a következővel már pólómat dobom le, valahol mellé a fűbe, de nem túl távol. Hozzálátok a nadrágom övével foglalatoskodni, lassan, ráérősen, miközben szememmel a vizet pásztázom. Pár pillanat múlva attól a nadrágom is lecsuszzan a bokámig és én egészen elegánsan kilépek belőle. Csak ekkor fordulok ismét hátra, körüljáratva a tekintetemet, de a nővérem látszólag nem figyel. Lenézek ekkor a lányra és beleborzolok a hajamba.
- Hát te meg? Csak azt ne mond, hogy abban akarsz fürödni – nézek elképedve a fehé pongyolára, pedig jól tudom, hogy még csak egy szóval sem említtem, hogy esetleg neki is be kéne jönni. - Na, gyerünk, ne kéresd magad – megragadom finoman a karját és felhúzom a földről, mielőtt még tiltakozhatna – Ez a kedves módszerem, de hidd el, ha ellenkezni akarsz, be is dobhatlak a vízbe.

Nem mondom, hogy nem hoz zavarba az, hogy így végigmér, tetőtől talpig, de attól egy kicsit jobban érzem magam, hogy látom, ő sokkal inkább zavarban van. Mindig is olyan furcsák voltak számomra azok a lányok, akik ilyen könnyen elpirultak, akiket ilyen egyszerűen zavarba lehetett ejteni. Nem igazán tudom, hogy hogy kéne reagálnom, így inkáb széles vigyorra húzom a számat, és lopva a válla fölött visszanézek az asztal körül maradt társaságra. Alcto nagy valószínűséggel még azt sem vette észre, hogy eltűntem, és ez annyira bosszant, hogy szánt szándékkal erőszakolom a tekintetemet, hogy újfent az előttem álló lányra szegezzem. Salazárra, éppen vetkőzik. Ez teljesen normális reakció kéne legyen, és mégis azt érzem, hogy különösebben nem érdekel. Mármint tőlem akár teljesen meztelenre is vetkőzhet, és ha a nyakamba mászna, jó eséllyel akkor sem tudnék vele mit kezdeni. A művigyor még mindig ott van az arcomon, és most először veszem a fáradságot, és a közénk földre dobott fehér ruhadarabtól indulva végihordozom a tekintetemet. Mert ezt csinálják a srácok, nem? Ha előttük van egy lány, csaknem meztelenül, akkor azért egy minimális kíváncsiság van bennük, nem?
Meg kell hagyni, Cece kellemes meglepetés. Meglepetés azért, mert tulajdonképpen egészen idáig még csak el sem gondolkozhattam azon, hogy vajon hogy nézht ki ruha nélkül, szóval elásrásaim sem voltak tulajdonképpen, mégis azért messze felülmúlta őket. Nem is gondoltam volna, hogy a kis piszkaszár lábak fölött már ilyen nőeis vonalak bújkálnak. Nos, ha valamitől zavarba jövök, hát az ez lesz.
- Nem igazán értem, hogy ezt miért kell rejtegetni – szólalok meg kisvártával, ahogy megtalálom valahol a hangom. Nem is veszem észre, hogy már kb fél perce nem néztem a válla fölé, pedig ez azért szép haladásnak számít. - Nem mintha bántani akarnálak vagy ilyesmi, csak fürdünk egyet. Szoktak ilyesmit csinálni az emberek – vonok vállat és egy lépést közelebb lépek hozzá és a fa felé. Mint mondtam, a meggyőző készségem sosem volt túl kifinomult, ha egyáltalán létezik. Próbálok belesni a hajfüggöny mögé, bár ha őszinte akarok lenni, kicsit jobban lekötnek egyéb testrészek, de azt is elkönyveltem magamban, hogy ez nem az őszinteség pillanata. Szóval egy lépéssel kizárom közöttünk a távolságot és tétova mozdulattal kisöpröm a haját az egészen pirosan izzó arcából.
- Szóval, mint mondtam, létezik a kedves módszer. Szerintem totál nem kellemetlen, de azért érdekelne, hogy te miért tartod annak? Jó, vágom, hogy nem én vagyok itt álmaid lovagja, de ilyesmit nem illik az ember orra alá dörgölni. De ha másra nem vagyok jó, legalább félékennyé teheted – vonok vállat mindenki magából indul ki alapon, és kihasználva a pillanatot, ezúttal a fa mögül lesek a többiek felé – szóval melyiküket kell féltékennyé tenni? - végighordozom egytől egyig mindenkin a tekintetemet, aztán se szó, se beszéd, megragadom a kezét, és elindulok a víz fele. Előbb a fű simogat, aztán az apró, hideg hullámok nyaldossák a talpamat, de én ügyet sem vetek rá, gázolok tovább.

A nagy lendületben elfelejtek olyan inkonzisztenciákon agyalni, hogy például miért van az, hogy fél perccel ezelőtt még bőszen tiltakozott, most meg szinte ő parancsolja, hogy fogjam be a számat, és menjünk fürödni. Egy vállrándítással intézem el, és húzom magam után a vízbe, szerecsére még csak erőszakoskdnom sem kell, az valahogy elveszi az egésznek a varázsát, meg aztán nem is vagyok feltétlenül az a szadista fajta, aki attól érzi csak módfelett jól magát, ha ráerőltetheti az akaratát másokra.
Persze ha egy kicsit is figyelnék rá, úgy igazán, már rég leesehetett volna, hogy csak a témát próbálja kerülni, de őszintén szólva, annyira nem is érdekelt a válasza. Nem hiszem, hogy fel lennék készülve valami különösen nyálas, lányos csevelyre.
Amikor a hullámok már a vádlimat nyaldossák, és a lábujjaim egészen belesüppednek a puha iszapba, hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül állok meg. Hallom a hátam mögött a szisszenést, és habár tudom, hogy valószínűleg nem több a hideg vízzel való találkozásra adott ösztönös reakciónál, azért mégis kérdőn bámulok a magát takargató lányra. Rosszallóan csóválom meg a fejem. Tehát még mindig nem sikerült levetkőznie ezt a gyerekes szégyenlősködést vagy egyszerűen csak fázik. Nehéz lenne megmondani, de tekintve, hogy az én testemen is végigfut a libabőr, az utóbbi lehetőséget sem zárom most már ki.
Újfent végignézek rajta, már amennyi kilátszik belőle a vízből, de mielőtt kibökném a nyelvem hegyére toluló kioktató szavakat, Cece nekiiramodik és a következő pillanatban már hunyorítanom kell, hogy ne pancsolja a szemembe a vizet, ami egyébként nem egy szar ötlet, mert a göndör tincseim már így is csurom vizesek lettek.
- Csak szeretnéd. Mindössze lovagias vagyok, s hagytam neked egy kis előnyt - kezdek el automatikusan védekezni, és aztán egy futamodással és lendülettel már én is mellette termek, de anélkül, hogy összevissza pancsolnám a vizet. Szemem sarkából újra az egyre távolabb kerülő társaság felé pillantok, és a tekintetem egy pillanatig találkozik a nővéremével. Egy becsmérlő pillantást kapok csupán, mint ahogy az ember a szomszéd kutyájára szokott nézni, ha éppen zavarja a csendes óráiban. Én meg majdhogynem dacosan hajolok egészen közel a már csurom vizes lányhoz. Mármint egészen zavarbajetően közel. -  Úszóverseny a szikláig. Mutasd mit tudsz, Cece – ujjaimmal megintcsak kisöpröm a szeméből az immár vizes tincseket, és ajkam mindenre elszánt vigyorra húzódik, ahogy tekintetemet a lányról a tavacska közepetáján lévő szikla felé fordítom. - Vigyázz, kész, rajt! - szavaim szinte a semmiből csattannak, szigorúan, kétség sem férhet ahhoz, hogy ez igazi verseny, aztán elrugaszkodom a talajtól, és pár karcsapás után a víz felszínéről alámerülök, de még mindig tartva az irányt.
Alectoval mindig volt ez az idióta játékunk. Verseny a szikláig. Az elején mindig olyan baromira lelkes voltam és elszánt, hogy végre egyszer, hátha valamiben sikerül beelőznöm. Mindig olyan lelkesedéssel lendültem neki, széles karcsapásokkal, egészen belefeszülve, ő meg amikor érezte, hogy képtelen felvenni velem a versenyt hosszú távon, alámerült és alattomos támadásba lendült. Alám került, és elkapta a derekamat, lehúzva engem is magával, én meg hiába tudtam, hogy ezt fogja csinálni, mindig ugyanolyan lelkesedéssel vetettem magam a vízbe.
De ezúttal most én kerülök a szaporán igyekvő Cece alá, és mint egy mélyvizi ragadozó, a derekát átkarolva húzom le magammal a mélybe.

Ahogy a víz alá rángatom, és jórészt meztelen testének egyre több négyzetcentijén siklik végig a bőröm, valami különös, addig ritkán tapasztalt érzés lesz urrá rajtam. Először érzem, hogy milyen, ha nem én vagyok a préda, ha én támadok, és habár az áramlatok minduntalan szembecsapnak, és azért Cece sem hagyja magát, mégiscsak én irányítok.
Hallom, ahogy a nevetése belehasít a csöndbe, és valószínűleg messzire viszi a szél, talán ki a partra  is, és hát valahogy mégiscsak elértem a célomat. De csapnivalónak bizonyulok, mert nem tudom fogva tartani a végtelenségig. Egyszerűen csak kényelmetlen a rabtartó szerepe, sokkal inkább illik hozzám az áldozaté. Arról voltak sejtéseim, hogy hogy kell megszerezni a birtokló pozíciót, de hogy vajon hogy lehet azt megtartani, arról fogalmam sincs. Eltökélten kapálózik, néha belekönyököl a bordáim közé, máskor csak a vizes haját tömi a számba, és pici de éles körmei végigszántanak a hátamon. Folyamatosan engedek neki, egyre több uralmat kap a teste fölött. Úgy festhetünk, mint két delfin párzás közben. Ettől a gondolattól pedig annyira zavarba jövök, hogy végül hagyom, hadd csússzon ki könnyedén a kezeim közül. És meg próbálom magamat felszínen tartani a víz alatt evickélve, türemesen kivárva, amíg egynesbe hozza magát, amíg fel nem bukkan a felszínen, és én akaratlanul is hullámzó mellkasára szegezem a tekntetem, mert most először nem áll módjában eltakarni magát.
Valami furcsa, gurgulázó nevetéssel reaglok az ellenem felhozott vádakra. Valószínű, hogy megtelt a viaskodás közben a torkom vízzel, de méltóságomon alulinak tartom Cece előtt krákogni, szóval inkább elfojtom az érzést.
- De csak mert neked áramvonalasabb a tested, olyan sima, mint egy delfiné – hozom fel a védelmemre az egyetlen kifogást, ami eszembe jut, és újfent megérintem a bőrét, de ezúttal sokkal finomabban, a vízből kibukkanó vállán végigsimítva. De a fröccsenő víz az arcomba talál, és akaratlanul is elkezdek prüszkölni. Reflexszerűen próbálok visszapancsolni, közben elfordítva a fejemet a meglehetősen közel kerülő szikla felé.
- Nyugi kislány, nem kell szörnyektől félni, a nővérem egész biztosa kint van a parton – jelentem ki egy halovány mosoly kíséretében, majd pár menekülőnek szánt karcsapás után a vállam finoman nekiütközik a sziklának. Némi habozás után sikerül egyből kihúznom magamat, aminek különösebben örülök, mert nem állt szándékomban a lány előtt bénázni, és így legalább sokkal magabiztosabbnak tűnök, mint ahogy érzem magam. Lekuporodok, és hagyom, hogy a víz szanaszét csepegjen mellettem, miközben előre dőlök, és kinyújtom a kezemet Cece felé.
- Ezúttal nincs semmi csel, bízz bennem – próbálok olyan őszinte lenni és komoly, mert az általában segít – Csak nem akarom, hogy szétázzon a szép delfinbőröd - érvelek egészen hihetően, de persze ez is féligazság, hiszen inkább csak még egy pillantást vetnék arra a hullámzó mellkasra úgy tejes valójában.

Mintha az egész ragadós lenne. Ahogy érzem, hogy fokozatosan elengedi magát, egyre felszabadultabban nevet, és szenvtelenebbül néz néha a szemembe, és nem kapja el a pillantását pár másodperc után, mintha én is könnyebben el tudnám engedni a partot, amit már rég magunk mögött hagytunk. A szél már nem hozza ide a hangokat, és nem is érzem a kényszert, hogy pár másodpercenként hátrafordítsam a fejemet, még erőlködnöm sem kell, egyszerűen csak már jobban leköt az, ami most itt van előttem.
- Mi vagyok én? Hát mond meg te. Talán gőte? - szemöldököm egy pillanatra magasba szökik, kérdőn, de nem igazán várok valódi választ. A külvilág véleménye mindig is megijesztett kicsit. Mi van, ha egy egypúpú tevéhez vagy egy flamingóhoz fog majd hasonlítani? Abba biztos belepusztulna az egóm.
Már így is érzem, hogy a pillantása nyomán mintha felégetné a böröm, mintha nem csak a mellkasom, hanem az egész pucér seggem kilátszana a vízből és teljesen meztelenül állnék előtte. - Mégis mit gondolsz, csak úgy hasonlítgatnálak bármihez is, amit csak képeskönyvben láttam? – válaszolok enyhén sértődöttséggel a hangomban - Persze, hogy láttam. Sőt, simogattam is – hangomból most már nem csak a sértődöttség, hanem az enyhe fennhéjázás is kihallatszik, mint amikor a nyári élményeket meséltük régebb a srácokkal, és próbáltuk egymást túllicitálni. Aztán persze egy idő után a nyári kalandok már nem voltak elég izgalmasak, ha csak delfinlovagolásról meséltünk, de ha tarkítottuk a történetet egy-két nyári hódítással, akkor annak máris nagyobb piaci értéke volt. Mondanom sem kell, hogy idén ősszel is én leszek az egyetlen, aki hosszú és részletekbe menő kiselőadást fogok tartani a fluoreszkáló japán angolnák roppant érdekfeszítő párzási szokásairól.
Egy pillanatig közelről méregetem a tényleg iszonyatosan simának tűnő bőrét, aztán ujjam hegyével éppen csak, de végigsimítok a kulccsonytjának ívén, megállapodva a kis gödörben, ahol felgyűlt a víz, de szigorúan kerülöm a szemkontaktust.
- Pontosan ilyen volt, én mondtam – szólalok meg, különösen húzva az időt, és éppen csak egy pillanatig fúrom a tekintetem a kíváncsi írszekbe, aztán már kapom is vissza a kezem, mintha forró edényhez értem volna, és inkbb visszavonulót fújok.
Persze naiv dolog azt hinni, hogy ezelől el lehet menekülni. Talán nem is menekülni akartam, csak végre kimászni a vízből, ami olyan bosszantóan takarja azokat a részeket, amik leginkább megmozgatják a fantázámat, és egyébként is elfáradtam, de ezt már a világért sem vallanám be.
Megkönnyebbülve konstatálom, hogy mindeféle kéretés nélkül elfogadja a kezem, és ugyancsak meglepődve konstatálom, ahogy kimászik a vízből és keresi magának a helyet, hogy a feneke és a combjai egyáltalán meg sem közelítik még a rozmár bőrét. Guggolva nézem, ahogy letelepedig a sziklára, kicsavarja a hajából a vizet, aztán mintha csak egy kikerics bontogatná szirmait az ég felé, úgy fekszik ki ő is, minden egyes porcikáját felfedve, amire valaha is kíváncsi lettem volna, talán még annál is többet, mint amiről azt gondoltam valaha is, hogy kíváncsi lehetnék rá. A vízcseppek még ott gyöngyöznek a fehér, makulátlan börén, a lába enyhe, alig észrevehető terpeszben, a melle fel-le hullámzik szaporán, és valahol ott motoszkál bennem a kérdés, hogy vajon szárazon milyen lehet hozzérni a bőréhez, milyen lehet megmarkolni a csípőjét, és hogy vajon milyen illata van a hajának. A torkom egészen kiszárad, és hangom reszelőssé válik, de ezt csak akkor veszem észre, amikor előáll a meghökkentő kérdésével, én meg hirtelen a hülyét akarom tettetni.
- Tessék? - vagy ez inkább a süket? Zavartan rázom meg a fejemet, ezzel jó néhány vízcseppet magam mellé hullatva a hajamból. - Miért kérdezel hülyeségeket? - éppen csak egy pillanat kell, hogy megtaláljam a hangomat, és a kezdeti nehézség után csaknem gorombán ledoromboljam.
Agyamra mennek a lányok akik alacsony önbecsülésüket ilyen aljas módszerekkel akarják feltornászni. De az is lehet, hogy egyszerűen csak zavarba jöttem, túlságosan is. Mire az automaikus reakció az lenne, hogy elfordítom a fejemet, vagy visszamászok a vízbe, hadd hűsoljon a felhevült testem és az elmém egy kicsit, de helyette elszakítom a tekintetem a zavarbaejtő köldökéről, közelebb araszolok és letérdelek mellé a kőre, és egészen közelről kezdem el fIxírozni a temérdek szeplőt, amelyek most a nap hívására merészebben bújtak elő, és amiket mindig is különösen figyelemre méltónak találtam Celestineben. Mondjuk azelőtt, mielőtt még láttam volna csaknem meztelenül terpeszkedni alig pár lépésre tőlem.
- Miért, van egyáltalán olyan srác a suliban, akinek ne tetszenél? - térek ki végül gyáván a válasz elől, és már rég megbántam, hogy nem másztam mégis inkáb vissza a vízbe.