Elegem van abból, hogy mindig én legyek a józan ész, a kibaszott higgadt fél, aki mndig visszahúzza Alectót, hogy valami őrültséget csináljon. Látom a szüleink szemében, a tanárokén, sőt, még egyes iskolatársaimon is, ahogy jelentőségtelejesen rám néznek, és várják, hogy megnyomjam a kikapcsológombot. Mintha az olyan egyszerű lenne. S mintha azt hinnék, rajtam keresztül vezet az út a megnyugváshoz.
Csakhogy elegem van már ebből. Rohadtul. Azt akarom, hogy egyszer úgy csináljon valamit a flúgos nővérem, hogy ne engem vonjanak érte felelősségre. Mindig azt mondják, hogy szokás a nagyobbikat hibáztatni mindig. Nos, esetünkben mégis a kicsi a bűnbak. Ha egyáltalán nevezhetem magam kicsinek amekkora nagy mamlaszra megnőttem.
Köpök arra, hogy éppen rossz lábbal kelt fel a hónapban már harmincadjára, és arra is, hogy a világon őt senki sem érti meg csak én. Hosszas könyörgés, hiszti, és egy kellemetlen párbaj után lélekszakadva rohantam ki a kastélyból, mint egy tébolyult. Nem érdekel, hogy közben hány alsóbbévest, manót vagy egyéb másodrendű lényt kellett félrelöknöm, egy percre sem álltam meg, csak amikor már annyira hasított a mellkasom, hogy egyáltalán nem tudtam tovább lépni.
Így rogyok le féltérdre ereszkedve, a falnak támaszkodva, és várok, hogy végre múljon el a sípolás, amit minden szapora levegővételemet követi. A léptek zaját sem hallom meg körülöttem, csak akkor eszmélek fel, amikor hang is társul hozzá.
Az arcom nyilván ki van pirulva, ég is rendesen, és a csípős tavaszi szél ahogy az arcomba vág, na attól sem lesz rohadtul kellemes. Mégis kellemes bizsergéssé lényegül át, amikor meglátom Lestrange tenyérbemászó arcát, amit már lassan hónapok óta akarok satuba szorítani, és végighallgatni a szenvedéseit. Kezem ökölbe szorul, de végül nem szólalok meg. Még csak köszönésre sem méltatom. Ha most elszakad a gát, ami mögött hömpölyög a mérgem és a keserű indulat, annak nem lesz szép vége.
Persze nem a saját seggem féltem, azt bármikor szétrúgathatnám. A baj csak az, hogy ha pattogok, akkor azzal csak Alectonak csinálok balhét. Így sem fogja fel, hogy ezek között az idegbetegek között veszélyben van az élete. Csak azért járok el már hónapok óta vele gyűlésekre, hogy óvjam minden lépését, és szemmel tartsam.
Éppen ezért, bármennyire is haragszom most a nővéremre, erőt veszek magamon, és követem Lestranget a nyitott ajtón keresztül be, a Szárnyas Vadkanba. Már a hely nevétől is undorodom, hiszen az utóbbi gyűléseket szinte kivétel nélkül itt tartottuk, de veszek egy mély levegőt, és követem az asztalhoz. Se szó, se beszéd leülök, és némán nézek farkasszemet a hideg szempárral. Jól ismerem már, elsős korunk óta együtt rontjuk a levegőt, és tulajdonképpen mindig is egy bandába tartoztunk, de az évek során az ártatlan szivatások átmentek valami igazán kegyetlenbe. Valamibe, amit az én gyomrom nem vesz be.
- Egy dupla lángnyelv-whisky-t – szólalok meg kisvártával. Nyilván a csaposnak címeztem, de a tekintetemet még mindig nem vettem le a velem szemben ülőről. Vajon Alecto küldte utánam, vagy csak simán unatkozik? Nehéz lenne megmondani.  

   
   

   ©
   

A Lestrange fiúkat sikerült elkerülnöm az elmúlt két hétben. Mindig úgy alakítottam az órarendemet, vagy éppen a R.A.V.A.Sz-ra vagy a Hopp-tanfolyamra fogtam, mindegy, csak ne kelljen velük egy légtérbe tartózkodni. Emiatt persze voltak már surlódások Alectóval, de hát manapság már egy szál gyufán is képesek vagyunk órákon keresztül tépelődni.
Amíg a pincér a whiskyvel bíbelődik, én lassan, komótosan kibújok a kabátomból, majd óvatosan az egyik szabad karfára helyezem. Ez a kedvenc kabátom, nem akarom, hogy ebben a koszos krimóban valami baja legyen. Egyáltalán nem szeretem ezt a helyet, főleg, hogy most, hogy már nagykorúnak számítok minden rendesebb varázslótársadalomban, előnyben részesítem a Három Seprűt. Valahogy élettel telibb, és segít elrugaszkodnom a rideg valóságtól.
Amikor látom, hogy Rod is ugyanazt rendeli, csak biccentek, és megvárom, amíg mindkettőnk italát kihozzák egyszerre. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy mit akar tőlem. Gyanakodva méregetem egy pár pillanatig, de amikor belekezd a gondtalan csevelybe, egyből beigazolódik a félelmem. Valamit akar tőlem.
- Semmi új. Tudod, csak R.A.V.A.Sz meg a Hopp-tanfolyam, nincs nagyon időm bandázni, de gondolom Alecto mesélt róla – állok elő a mesével, amit már rég érlelgetek magamban. Végül is nagyon is hihető, mindig is egy kibaszott könyvmoly voltam. Legalábbis mardekáros viszonylatban mindenképp. Mivel ugyanabba az évfolyamba járunk, azért gondolom van fogalma, hogy milyen nyomás nehezedik ránk. Bár számomra tudjuk, hogy mi jelenti az igazi nyomást.
Amikor a pincér leteszi az asztalra a két poharat, felgyűröm a pulóverem ujját, és egy pillanatig elmélázok a csupasz alkaromat bámulva. Vajon hogy nézne ki rajta a Sötét Jegy? Annyiszor gondoltam már rá, és van már tetoválásom korábbról, de ez a kígyós valahogy nem illik a képbe. Főleg, hogy tudom, mivel jár együtt.
- Egészségedre, öregem – emelem meg a poharam, amikor kizökkenek végre az elmélázott állapotomból. - Fenékig! - toldom meg egy cseppet sem lelkes csatakiáltással, majd nagyot kortyolok a pohárból.
Már lassan annyit iszom, hogy szinte már nem is érzem. Úgy gördül le a torkomon, mintha víz lenne. Leteszem a poharat, majd a kabátom zsebében kezdek kajtatni a cigim után. Nem kérdezek semmit, hadd lássa Rod, hogy nem áll szándékomban folytatni a kis csevelyt. Inkább igyunk, addig sem kell vele beszélgetnem.




©