„Mindenkiben van fény és némi sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket.”
Nagy Britannia, a szülőhaza, az ősi birtok, a nemesi vonal és ami ezzel jár. London, mert itt születtem.
Aranyvérűként olyan követelményeknek kellett megfelelnem már kiskoromtól kezdve, amit játéknak fogtam fel, ám ami mindenkit meglepett, hogy minden egyes tanítómat elutasítottam.
Teljesen más voltam, mint a testvérem, ő mindig remekelt.
Túlságosan érdeklődő, nyitott gyerek voltam, ám nem éppen az kötött le, amit gondolnának egy ilyen korú gyermekről. Elhatározásom már akkor is az volt, egyszer még megemlegeti a világ a nevemet, nyomot hagyok a történelemben. Félelmetes kijelentés volt ez a számból.
Aztán bekerültem a Roxfortba, ahol a süveg a
Hugrabug-ba osztott be. Volt egy bizonyos baráti köröm, de nem igazán éltünk át nagy kalandokat. Valahogy azokban az éveimben taszított mindenki.
Édesanyám megmutatta a hippogriffeket, amik teljesen elvarázsoltak és ekkor kezdtem azt gondolni, hogy meg kellene őket védenie valakinek, hiszen kevés van belőlük. Nagyon kevés.
És miért ne lehetnék ez a valaki
én?
Az itt eltöltött éveket rendkívül élveztem, barátaimtól elvonultan belemerültem a rengeteg információba, míg testvérem teljesen másnak tanult. Az évek alatt eléggé elszigetelődtünk egymástól, nem volt valami rossz testvéri viszonyunk, de a külön ház valahogy még jobban szétválasztott.
Ő a Godrikba ment auror-i karra…
Végül meg ismerkedtem egy különleges lánnyal, akivel nagyon jóban lettünk. Leta Lestrange. Ugyanúgy tisztelte ezeket a mágikus lényeket, mint én… mi ketten kívülállók voltunk. Aztán egy baleset miatt majdnem kirúgattak minket, de Dumbledor a pártomat fogta. Mivel magamra hárítottam az egész katasztrófát.
A végsőkig ellenezte, hogy kicsapjanak, mellettem volt.
Ez volt az a pofon, az a pillanat, amikor magamhoz tértem s megéreztem, hogy baj van. Tudtam, hogy két választásom van: vagy kimászok a gödörből, vagy ücsörgök az alján, de akkor búcsút mondhatok a terveimnek.
Nos, megembereltem magam.
A Mágiaügyi Minisztériumba jelentkeztem természetesen a megfelelő RAVASZ eredményeimmel, és az alkalmassági vizsgák akadályait is jól vettem, hatalmas nagy akaratom sokat segített ebben. Bár elértem a célom, tudtam, hogy a java még most jön.
A Roxfortban a tanulás miatt meglehetősen háttérbe szorítottam mindent, most pedig megcsapott a szabadság szele.
Úgy döntöttem a varázslények mellett fogok állni.
Még mindig ez volt az álmom és
nem mondtam le róla.
Ezeket a lényeket óvni kell, s nem kiirtani. Megmentem, gondozom, védelmezem az állatokat.
’’Aki aggódik, az kétszer szenved. ’’
- Apa!A hátam mögül jövő kislányhangra megálltam a nyirkos fűben. Hallottam a lépteit, ahogy sietősen közeledtek felém, ami megmosolyogtatott. Még nem fordultam meg. Megint utánam kiáltott, a hangja már nagyon közelről jött. Aztán éreztem, hogy ott van, közvetlenül mögöttem. Gyorsan megfordultam és a magasba kaptam a kislányt, aki felsikkantott a meglepetéstől. Nem volt nehéz művelet, csupán három éves volt és könnyű, akár egy tollpárna.
- Apa! – nevetett fel.
Én is nevettem egy sort, majd óvatosan leraktam a földre.
– Hol a testvéred? – érdeklődtem tőle, miközben letérdeltem elé. Tudta hogy kit kérdezek, mivel két nagy testvére is volt.
Az egyik csak pár évvel volt idősebb tőle, a másiktól csupán percek választották el.
– Anyuval van. Ebédet mesélnek a kicsinek. – magyarázta.
A válla felett a kúria felé pillantottam. Egyszerű volt és letisztult, fehér téglafalakkal, reneszánsz ablakkeretekkel és kisebb díszelemekkel.
Meleget sugárzott, nyugalmat és boldog, családias légkört sejtetett a falain belül.
- Megmutatod őket? – suttogta hirtelen, majd lepillantottam rá és kacsintottam egyet.
– Ha nem eteted agyon őket megint…igen. – válaszoltam neki, majd kisleányom a kisujját nyújtotta
ígéret gyanánt.
- Anyunak egy szót se.... 
Kezdőlap
