Ivy & Laserian

Egyedül voltam. Nem csüngött rajtam egyik társam sem, nem üldöztek a kérdéseikkel vagy a kétségbeesésükkel, esetleg azzal, hogy mi lesz holnap ezen vagy azon az órán. Semmi. Túlélhető. Ez az egész túlélhető. Egy buli viszont annál inkább. Az a legkevésbé sem túlélhető. Jerome már csak tudja. Én tudom. Valójában azt a pillanatot várom, hogy belépjen azon az ajtón, a képembe röhögjön és azt mondja csak egy tréfa az egész. Valójában él és virul, kutya baja. Csak elszabadulni vágyott, tőlem, tőlünk és egy kicsikét élni akart, ahogy a normális muglik is tennék. Bár kétlem, hogy ilyen szerencse érne. Most is a magamnál tartogatott jóslástan könyvét lapozom, mert kettőnk közül ő halálosan szerelmes volt ebbe a tantárgyba, nemcsak a bátyáim, akik szerintem egy kukkot se értenek ebből az egészből. Látszólag marhaság az egész. Mégis ha jobban odafigyelek ezekre a dolgokra, sokkal összeszedettebb leszek, nem értékelem túl a dolgokat vagy alul ha éppen baj közeledne.
Viszont nem járok órákra, nem akarom, hogy ez a dolog kiderüljön, hogy még ennél is kreténebbnek tűnjek, mint amilyen most vagyok. Semmi értelmét nem látom. Még. Talán jobban járok, ha ezt az átkot mélyen elnyomom magamban. Akkor a szavaimmal senkinek sem árthatok. Nem fájna annyira az igazság, ami addig a percig megmásíthatatlan míg valaki meg nem gondolja magát. A ráijesztés meg egy cseppet sem használ. Már van belőle tapasztalatom. Az csak rosszhoz vezet. Hiányzik. Jerome hiányzik. Ahogy kiosztott. Ahogy véleményt mondott. Ahogy a képembe mondta a hibáimat. Dave és Wade erre képtelen, a húgom meg fél tőlem amióta nincs Jerome. Vagy legalábbis szerintem, attól még nem biztos, hogy pont így van.
Ha megtalálnám Kay-t őt piszkálnám, addig is le tudnám vezetni a felesleges feszültséget ami bennem van. Azzal idegesíteni, hogy az imádott személy nem viszonozza az érzéseit kész valóra vált álom. Persze ostobaság, legalábbis szerinte mindaz amit j, mert mindig talál önmagának egy jó kifogást, hogy vajon mi kötheti le a lányt. Szóval hagyjuk. Ideig óráig megfelelő stresszoldó lenne, de nem sokáig.
Felsóhajtok. Otthon egy egész szentélyem van, ahol rá gondolhatok és úgy érezhetem még mindig mellettem van. Itt viszont csak ez a retek könyv, amit azért adott ide, mert… Igazából már nem emlékszem. Talán több hely volt az én táskámban és nekem kellett helyette cipelni, mert a sajátjában már nem fért el. Gondolom a Sors akarja, hogy ezzel az egésszel éljek együtt, mintha ez lenne a végakarata. Jerome végakarata. Ijesztő, nem ijesztő, ez van. Összecsukom a könyvet. Csapom. Tudom, hogy senkit se ijesztenék vele halálra. Szóval megtehetem. Most az egyszer. Majd az előttem lévő kis asztalkára teszem, egyfajta jobb ha távol van most tőlem célból.
Úgyse hagynám itt. Nincs szívem. Tele van a kis okos megjegyzéseivel és persze a nevével, ami az előlapot illeti. Biztos arra gondolt, hogyha egyszer elveszíti a megtalálója tudja kinek kell majd visszaszolgáltatnia. Csodás!

Laserian & Ivy

termek olyan hatalmasak és fájón üresek, hiába állnak mellettem akár százan is. A barátaim hangja összefolyik a lelkemben tátongó űr sivárságával. Kizárom a külvilágot, de a csend sem használ. A néma csend olyan akár egy tőr, mely ezerszer hatol belém minden egyes alkalommal, amikor egy olyan fiút látok, aki csak távolról, de kicsit is hasonlít rá. Az aggódó pillantások csak még mélyebbre löknek. Miért nem értenek meg? Miért nem érzi át senki sem a fájdalmam? Ő tudná, hogy vigasztaljon meg, Ő képes lenne a legmélyebb gödörből is kirántani egyetlen perc alatt. De épp Ő az, aki már nincs többé. Hiába minden, semmit sem tehetek. Már a sötét varázslatok is megfordultak a fejemben. Ha úgy visszakaphatnám, ha pont olyan lenne utána, mint régen. De ez őrültség, és ha tudná, hogy ilyeneken jár az eszem, biztos nagyon csalódott lenne. A könnyeim egymás után szánkáznak le az arcomon, hogy aztán a könyvem lapjai szívják magukba őket. Csak most, mikor egy erős kéz a vállamhoz ér tűnik fel, hogy nem vagyok egyedül. A professzor csendes, részvétteljes tekintettel enged ki az órájáról, de arckifejezésében ott bujkál az a jól ismert gondolat. Ez nem mehet így tovább! Én is tudom, nem kell kimondania. Sajnálom! Erre gondolok, de a hangos zokogás fojtogat. Nem merek megszólalni, csak felkapom a cuccaimat és amilyen gyorsan csak lehet, elhagyom a helyet. Többen összesúgnak mögöttem, de úgy teszek, mintha észre sem venném ezt. Már begyakoroltam, legalább ebben jó vagyok. Úgy teszek, mintha nem bántana. Ez már semmiség Jerome hiánya mellett. A gyász fájdalma mindent eltörpít, minden olyan dolgot, ami régen fontosnak tűnt. Most csak egyetlen dologra vágyom, látni őt. Vagy átölelni csak egyetlen egyszer, utoljára és a fülébe súgni, hogy mennyire sajnálom. Esetleg zokogva ütni a mellkasát, kérlelni, hogy ha mennie kell, vigyen engem is. Nem! Inkább gyűlölni akarom, amiért csak úgy itt hagyott. S végül, mégis csak úgy érzem, hogy belehalok, ha nem láthatom. A mosdóban szedem rendbe magam, aztán nem is tudom, hogy miért, de az udvarra sietek. Tekintetem körbe jár, és már futok is felfelé. Látni őt, ez az egyetlen, amit még megtehetek. Laze megadhatja nekem ezt az illúziót. Csak még egyszer, utoljára! Mindig ezt gondolom, aztán másnap azon kapom magam, hogy íriszeim egykori barátom ikertestvérének mozdulatait vizslatják. Ezt sem értik meg mások. Nem érik azt, amit én. Nem lepi el őket a nyugalom, ha azokba a szemekbe néznek. De engem igen! Csak egy rövid időre, de ez is több mint a semmi. A semmi szörnyű, a semmi pokoli kín, annál minden jobb. Régebben nem érdekelt a fiú. Csak Jerome testvére volt, semmi több. Most pedig, már a napirendjét is kívülről fújom lassan. Óvatosan lépek a klubhelységbe, de még előtte kifújom magam. Próbálok nyugodtnak tűnni, összeszedettnek, de a homlokomra van írva, hogy nem vagyok az. A szívem nagyot dobban amint megpillantom. Hívják akárhogy, legyen akárki, Jerome vonásai ott élnek benne tovább.
-Mit csinálsz itt egyedül?  – Halkan beszélek és lassan lépek elé, mintha bármivel elijeszthetném. Nem akarom, hogy elszaladjon. Még arra sem vágyom, hogy beszéljen velem, csak a közelében szeretnék lenni egy kicsit.
-Ez az övé volt! Mindig nagyon lelkesen lapozgatta. – pillantásom az asztalon lévő könyvre esik és jobb kezem gyengéden érinti meg a szegélyét. Nem nyitom ki, jól tudom, hogy mi van benne. Láttam már vagy ezerszer, csakhogy, mindig nála volt és nem a testvérénél.
-Annyira hiányzik! – Hangom már talán nem is hallható, néma suttogássá fagyasztja a fájdalom. Nem számít, mert tudom, hogy a velem szemben lévő fiú is valami hasonlót érezhet. Szeretném megvigasztalni, szeretném eltörölni a fájdalmát. Nagyon szeretném Jerome mosolygó arcát látni.

« Zene: ---  |  Szószám: 582 szó|  Üzenet: Imádtam *-* »  

Ivy & Laserian

Olyan sebet hagyott mások szívében, amit képtelenség felfogni, ami hihetetlen. Ha őt ennyien szeretik, mai napig keresik reménytelenül bennem. Akkor hányan utálhatnak engem? Azt amit én képviselek lehetetlen felfogni tiszta fejjel, azt a rengeteg különbséget ami megkülönböztetett engem, tőle. Jerome az élet azon oldala volt, amiről az emberek büszkén beszélnek és kellemes emlékeket okoznak nekik, mert egyszerűen, olyan. Áradt belőle a jóság. Ha tovább élhetett volna, akkor talán még több jóság mérget fecskendez belém, de így. A helyzet csak rosszabbodott, napról napra rosszabbodik. Míg mások boldognak akarnak látni, talpig vigyorban és viccben fenteregve, addig én képtelen vagyok rá. Gyászolok. Megkeseredetten, elzárkózva, egymagam. Utálom a sajnálkozókat, akik úgy hiszik pont az ő tanácsaikra van szükségem, hogy miként kellene tovább lépnem. Mi van ha nem akarok tovább lépni? Mi van ha egyre pimaszabb leszek mindazokkal, akik segíteni szeretnének… nekem, rajtam? Hiszen az ideig-óráig megnyugtat. De semmi több. Nem vagyok a Mardekáros társaim szintjén, annál sokkal többre tartom magam és agyafúrtabb is vagyok náluk, vagyis annak képzelem magam. Aztán lehet mégse vagyok az. Ki tudja?
Ha a boldogtalanságnak lenne egyfajta felismerhető illata akkor sokan befogott orral járkálnának, annyira szívdöglesztő és túl élhetetlen lenne, de nincs, így nem mondhatom azt, hogy amint Ivy is megjelent ugyanezt kellett tennem. Mert az egy dolog, hogy a saját szomorúságomat el tudom viselni, de ha már másé is rám telepedik, az teljesen különböző fogalom a szótáramban. Felsóhajtok. Persze, hogy tudja ez a csoda könyv, nem az én tulajdonom, hanem az övé. Miért is lenne az enyém? Elvből nem merek a jóslástan terem közelébe menni, nemhogy még saját könyvem  is legyen belőle. Most viszont mégis az imént azt szorongattam a kezeim között, mint valami utolsó lehetőséget arra, hogy viszont láthassam az én néhai másik felem. Az örökifjú Jerome-t. Olyan, mint ha végtelen szerelem fűzne hozzá, holott dehogy pusztán soha se jól kimutatott testvéri szeretetről van itt szó. Amit maximum csak akkor tudna meg, ha szellemként bolyongna közöttünk. Amiről nem tudok. Ha így lenne, akkor biztos engem kisértene, éjjel és nappal, nappal és éjjel, amiért nem óvtam őt meg minden erőmből.
– Csak merengek. – válaszolok első kérdésére, de ha nagyon gonosz akarnék lenni vele, bizonyára azt mondtam volna, hogy szeánszot tartok, vagy tartanék, ha nem jelent volna meg. Most viszont szerencséje van. Egy darabig még vissza tudom fogni magam, vagy legalábbis elsőre. Nem mintha nem lenne minden szavam bántó. Neki nem tudom mit mondhatnék. Egyáltalán mondanom kéne neki valamit?
– Betegesen rajongott érte, az már túltett a lelkesedésen, amit ő művelt ezzel a könyvvel. Velem is próbálta megkedveltetni, teljesen sikertelenül. – húzom el a számat, miközben nem az igazat, hanem a hazugságot mondom. Ivy-nak nem muszáj tudnia arról, hogy mennyire tiszteletben tartom ezt a tantárgyat és pusztán azért nem járok az órára, mert nem találom méltónak magam ehhez az egészhez. Van amit az életünk során nem tehetünk meg, el kell kerülnünk, mert ez meg az fog történni ha megszerezzük a kellő tudást. Tartok attól, hogy kihasználnak, mint megannyi híres megzakkant látót. Akik szerintem nem a látomásaiktól kergültek meg, hanem attól az irigykedő és kételkedő tömegtől akik képtelenségnek tartják a puszta tényt, amit állítanak.
– Nekem nem. – felállok ültő helyemből, a könyvét az asztalon hagyom, most úgyse tudnám megfogni és elhúzni onnan, hogy Ivy ne fogdossa össze és az ablakhoz sétálok. Persze, hogy hazudok. Hogy csak próbálok úgy tenni, mintha nagyon jól lennék, de nem megy.
– Neked is el kellene felejtened őt. Úgy minden könnyebb lesz. – beszélek bele az ablaküvegbe, szó szerint nem pedig hozzá. Pedig megérdemelné. Tudnia kéne az igazat.
– Jerome nem örülne ha az emlékében ragadnál és nem próbálnál meg boldog lenni nélküle. Szerintem ezt te magad is tudod anélkül, hogy ezt mondanom kéne neked. Elvégre te voltál a legjobb barátja Ivy. – felé pillantok, mintegy kissé érzelemmentesen, igazi pókerarccal, amit magamra erőltetek, de nem megy.
– Mit akarsz mit tegyek? Mit tenne ilyenkor ő? – nem rivallok rá, csak majdnem, egy picivel emelem fel a hangom, semmi ártó szándékkal. Bár talán ez őt akár meg is rémisztheti, nem ilyen hangnemhez van szokva. Jerome nem így beszélt vele. Bizonyára a tenyerén hordozta és mai napig azt tenné, ha még élne. Tudom. Hiszem.

Laserian & Ivy

mély gyász nagyon furcsa dolog. Legalább olyan változatos, mint a fakószürke szín, melynek annyi árnyalata van, hogy szemünkkel nem is vagyunk képesek mindet észlelni és megkülönböztetni egymástól. Van, aki gyertyát gyújt, más füstölőt. Van, aki sír és van, aki ünnepli a túlvilágra való átkelést. Vannak, akik csendesen magukban őrlődnek és olyanok is, akik kibeszélik magukból a fájdalmat. Mások végigbaktatnak a gyász, különböző fázisain. És vagyok én! A gyász, különböző fázisait hullámokban élem át. A tagadás, a harag, az alkudozás és a depresszió a mindennapjaim részévé váltak, éppen csak a legfontosabb lépcsőfokot, az elfogadást nem tudom elérni.  Felfoghatatlan számomra, hogy miként élhetnék egy olyan világban, ahol Ő nem létezik. Talán, tudat alatt, nem is akarok továbblépni. Szeretnék belesüppedni ebbe a gyötrő fájdalomba, mert ez az egyetlen dolog jelenleg, ami még hozzá köt. Butaság az egész! Mintha egyedül életképtelen lennék, pedig ez nincs így. Nekem szükségem van rá, csak RÁ és senki másra! Önző vagyok, csak magamra gondolok, pedig van, aki még nálam is jobban szenved. Ha csak fele annyira szerette a fivérét, mint amennyire ő rajongott érte, akkor Laze fájdalma az enyémen is túltesz. Vajon ő hogy képes tartani magát? Ki az, aki vigaszt nyújt neki? Elképzelem, ahogy egy gyengéd kéz csendesen átöleli, s letörli könnyeit. Beleborzongok a gondolatba. Nem! Nekem kéne Jerome fájdalmát elmosnom. A féltékenység zord villámként cikázik át rajtam. Csakhogy ő nem Jerome! Újra és újra emlékeztetnem kell magam erre. Laserian és én, soha sem álltunk közel egymáshoz, semmi jogom sincs a nyakára járni, vagy épp bármi máshoz, s mégis, már megint előtte állok. Beszélgetést kezdeményezek, és meg sem lep a személytelen, rövid válasza.  
- Értem. – Halk hangom talán el sem jut hozzá, de mindegy is. A legjobb barátom régebben szerette volna, hogy jobban megismerjem a testvérét, de Laze már akkor is ezzel a kimért távolságtartással jutalmazott meg. Az én hibám is ez, soha sem próbálkoztam igazán a baráti körébe kerülni, megelégedtem azzal, hogy Jerome mellett lehetek. Most viszont, fuldoklóként kapálózok és ez a rideg fiú az egyetlen mentőöv a fájdalom hatalmas tengerén.
- Régebben volt benne egy ezüst szegélyű, megsárgult régi boríték. Egyszer azt mondta, hogy abba gyűjti az emlékeit és az összes apró cetlit belegyömöszölte, amit órai levelezés címén, vagy épp a folyosókon kapott. – Halványan elmosolyodok az emlék hatására, majd hófehér arcomra visszatérnek a fájdalom jelei. Jerome népszerű volt, néha túlzottan is.
- A jóslástan nagy kedvence. Csak miatta élem túl azokat az órákat, nekem cseppet sem mennek könnyedén. – Húzom el a számat és fel sem tűnik, hogy jelen időben emlegettem, pedig ő már nincs köztünk.  Csak pillanatokkal később jövök rá erre a hibámra.
- Vagyis, eddig csak miatta… - Próbálom kijavítani magam, de nem akarom hangosan kiejteni, hogy ő nincs már, mert attól az egész olyan valóságos lenne. Így is nehezen tudom visszatartani a könnyeimet. Csak annyit tudok mondani, hogy hiányzik. Arra számítok, hogy Laze figyelmen kívül hagyja a szavaimat, de mikor megszólal, falfehér arcom még az utolsó csepp színét is elveszíti.
- Ne mondj ilyet! – Rivallok rá és azt hiszem, most jött el az a pillanat, hogy faképnél hagyjon, de csak az ablakhoz lép. Nem hallhatja megkönnyebbült sóhajom. Legalább nyertem még pár percet vele.
- Gondolj bele, hogy érezné magát, ha ezt hallaná! Tudom, hogy neked is legalább annyira hiányzik, mint nekem! Így kell lennie. – Tényleg tudom? Nem, egyáltalán nem vagyok magabiztos, csupán szeretném, ha így lenne. Nem akarok rosszat Jerome testvérének, de kevésbé érzem magam egyedül a világon, ha tudom, ő is hasonló érzésekkel viaskodik. Megint csak az önzőségem fölényeskedik.
- Elfelejteni? Nem! Az lehetetlen! – Hátrálok egy lépést, mintha a fiú a szavaival is képes lenne bármit kitörölni a memóriámból. Hogy mondhat ilyeneket? Ennyire félreismertem volna?
- Nem akarok tovább lépni! – rázom meg a fejem riadtan, hisz már ennek a gondolata is megrémiszt, majd vonásaim mély szomorúságot tükröző felszínné rendeződnek, miközben csendben átgondolom a fiú szavait.
- Nem vagyok képes rá! Nem tudom, hogy kéne és…   Jerome? Mit érezne, ha csak úgy elfelejteném? Épp azért, mert én voltam a legjobb barátja, nélküle boldognak lenni…  nem tudom, hogyan kell és egyébként is, az olyan lenne, mintha elárulnám őt. – Szaggatottan beszélek, ami rögtön elárulja zaklatottságomat. Ennyi erővel akár a homlokomra is írhatnám, hogy mennyire elveszettnek érzem magam a legjobb barátom nélkül. Mindenki azt szajkózza, hogy lépjek tovább, de fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelentett ő nekem. Jóval több volt, mint egy egyszerű barát. Ő a legjobb barátom volt, a legfőbb támaszom és az első bár viszonzatlan szerelmem. Laze hangos kérdéseire figyelek fel, hirtelen meg is rándul a testem a szokatlan hanghordozástól.
- Nem akarok tőled semmit, nem is várhatok el semmit, tudom jól! Csak szeretném, ha jóban lennénk, azt hiszem. – Mit mondhatnék? Mit kellene mondanom? Fogalmam sincs, azt sem tudom igazán, hogy mit szeretnék.  Azt nem mondhatom, hogy vele akarok lenni. Azt sem, hogy csak csendesen nézni szeretném, hogy ezáltal úgy érezhessem, Jerome még velem van. Ilyesmiket, nem mondhatok, hiszen nem szeretném őt megbántani. Már így is túl sok mindennel meg kell birkóznia, többek közt az én mindennapos zaklatásaimmal.
- Ő, azt hiszem, csak átölelne, hagyná, hogy kisírjam magam, aztán azt mondaná, hogy minden rendbe jön, végül pedig, megpróbálna mosolyra bírni. – Szavaim közben sűrűn kapok a szememhez, hogy gyorsan letöröljek egy-egy könnycseppet. Bőgőmasina lettem az utóbbi időben. Abban viszont biztos vagyok, hogy Jerome ezt tenné. Mindig tudta, hogy mire van szükségem.

« Zene: ---  |  Szószám: 871 szó|  Üzenet: Kicsit hosszú lett, bocs!    »  

Ivy & Laserian

A testvérem az ellentétem. Nem úgy gondolkodtunk ahogy a másik, mégis folytatni tudtuk egymás szavát ha arra volt szükség. Hiányoznak azok az idők. Most mindent csak magamban folytatok, amit Jerome mondogatna, helyettem. Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Különben nem tartanám magamnál egyfajta ereklyeként a könyvét. Egy kincs, ha úgy vesszük. Az ő hagyatéka. Persze nem nekem, mégis kisajátítom, mint az összes többi tárgyat, ami valaha az övé volt. Kifacsart narancs vagy citrom, így kell elképzelni perpillanat a kedvem, meg úgy általában, ha a halála jut az eszembe. A veszekedésünk. Hogy még az utolsó pillanatban is kiabálok vele, utoljára, véglegesen és soha többé. Azt kívánom, bárcsak itt lenne és veszekedhetnénk. Az még mindig jobban lenne, ha azt látnám, hogy nincs itt és mindenki, aki valaha ismerte őt az bennem keresse tovább az ikertestvéremet. Ivy a legkitartóbb. A többieket valahogy sikerült elbátortalanítanom magam mellől, de őt egyszerűen lehetetlen. Talán a Sors akarja így, nem tudom. Különben, hogy mondhatnék róla olyasmit mennyire utálom, amikor nincs így? Hisz pusztán csak önmagamtól próbálom megóvni őt. Még nem kutakodtam a saját jövőmben, meg se próbáltam, mert nem érdekel. Jerome nélkül semmi sem érdekel. Ez az egész jóslásos dolog meg pláne nem. Mégis ellent mondok magamnak és a könyvével bajlódok. Hisz mardos a kíváncsiság. Ebbe lehet, hogy bele fogok őrülni, de mit számít?
Kíváncsian figyelem Ivy-t. Olyan akárcsak az a fa, amit megannyi vihar tépett már meg, a gyökerei félig kint vannak már a földből és senki sincs, aki segíthetne rajta. Na jó talán van. Hisz itt vagyok én. Simán tehetnék még egy lapáttal a fájdalmára. Elmondhatnám neki az igazat. Nézhetném ahogy szenved. De nem lennék ettől boldogabb. Sokkal inkább ostobaságnak tartaná az egészet, mert a testvérem sose merészelt közeledni felé. Persze biztos apróságok útján próbált utalni valamit, de sosem volt az a típus, aki megmondja egy lánynak, hogy szerelmes belé. Bezzeg én! Semmi perc alatt elmondom valakit, hogy mit érzek iránta vagy mit nem. De általában az utóbbi szokott lenni, mert ha nem muszáj senkit se engedek a közelembe a testvérem halála után. Nincs értelme. Tartok attól, hogy mindenkit elveszitek.
Annyira halk. Nagyon oda kell figyelnem a szavaira, hogy mit is mond vagy próbál mondani nekem. Esetleg reagálnom kell-e valamit vagy sem és hasonlók. Felvonom a szemöldököm, amikor Jerome borítékjáról beszél. Kiráz tőle a hideg. Megnézném a könyvet, hogy vajon esetleg még benne van-e, de tudom már nincs. Hisz nem ez az első alkalmam az átlapozgatásra. Meg annyiszor átnéztem. Mit mondhatnék most? Hogy ne beszéljünk róla, mert már nincs többé és felejtsük el az egészet? Hiszen nekem se megy. Mégis arra kérek mindenkit, hogy tegyék a lehetetlent. Ők meg tennék is, ha nem ivódott volna az elméjükbe a testvérem emléke. Van aki mai napig összetéveszt vele és Laserian helyett Jerome-nak hiv. A felháborodott képemet látva meg hevesen kérnék a bocsánatot, ha megvárnám a beszélgetés végét, amit rendesen miattam el se kezdtünk. Viszont szerintem Ivy-t ez nem érdekelné. Ő élete végéig nevezne Jerome-nak, hiába más vagyok, mint az akit látni szeretne bennem. Ökölbe szorítom a kezem a gondolatra. Nincs mit mondanom a borítékra. Hiszen ugyanúgy tudok róla, ahogyan ő. Csak megbillentem a fejem, egyfajta igen emlékszem rá mozdulattal s, mivel nem akarok beszélni róla, biztos sejtheti talán többet tudok, mint amennyit kellene ezekről a dolgokról. De nem teszek szóvá semmit sem. Semmit. Nem lehet. Nem szabad.
– Tudom. – ismételten rövid és távolságtartó válasz. Mintha ez lenne minden amit mondani tudnék. Persze, dehogy. Tudok én beszélni. Csak nem vele. Túl kényelmetlennek érzem én ezt a helyzetet. Meg az egészet, amit vele kell töltenem.
– Pedig ez a legegyszerűbb tantárgy, ha megvan hozzá a fantáziád észreveheted, hogy a jelek túl egyértelműek. Meg persze függ attól, kinek jósolunk. Egy általánosítást nem húzhatunk rá mindenkire. De viszont ott van az a sok versike amit azért kreáltak, hogy ráijesszenek az olyanokra, mint mi. Hogy ne legyen túl egyértelmű mindaz amit üzentek nekünk. Ez elég érdekes. De egy idő után számomra unalmassá válna. Hiszen a jövő még változhat, ha elhiszed, hogy az amit mondanak neked igaz, az foglalkoztat minden egyes percben, akkor egy idő után magadhoz vonzod ezt az érzést és tényleg bekövetkezik. – heves magyarázásba kezdtem, még engem is meglep. Mindez viszont csak azért lehet, mert nem járok az órára, csak a könyvet láttam, nem tudom, hogy működik ez az egész. Hisz lehet, hogy a tanár halálian kedves, meg szépen magyaráz és nem buknék le előtte az első percben, de inkább nem próbálkoznék meg vele. Túl gyáva vagyok én ehhez és alattomos. Igen. A legalattomosabb mind közül. Mert elrejtem az igazi énemet, azt ami számíthatna, az erőmet. Aztán az ablakhoz megyek, nem láthat ilyennek. Nem láthat gyengének. Ezért a támadás a legjobb védekezés módszerét használva ellent mondok, mindannak amiben hiszek. Dehogy kéne elfelejtenie a testvérem. Sőt. Emlékezzen rá! Legalább nem lennék egyedül, teljesen egyedül.
– Ha ezt hallaná? Megkönnyebbülne, hogy nem ragadtam meg egy emlékben. Az ő emlékében és tovább léptem. Nem élhetem le búskomoran az életem. – pedig fogom, hiszen most is ugyanezt teszem. Leragadok. Gorombáskodok. Néha még akkor is amikor semmi értelme.
Talán ráijesztettem, talán csak el akar menni. De hiába lépett egyet hátra, nem megy tovább. Nem leszek egyhamar egyedül. Vállat vonok. Mintha olyan lehetetlennek tűnne mindaz amit mond. Pedig valóságos. Tudom, hogy képtelenség elfelejteni valakit, aki olyan, mint Jerome.
– Akkor szomorkodj… A te döntésed. De senki se fog egy idő után törődni veled, azt hiszik majd elment az eszed és ki tudja miket gondolnának még rólad, pusztán azért, mert hű akarsz lenni a halott barátodhoz. – aztán persze beadom a derekam. A testvérem nem akarná, hogy ráijesszek a legjobb barátjára, ehhez meg nem kell jól ismernem őt, mert tudom miként viselkedne egyes helyzetekben. Hogyan reagálná, ha azt látná mennyire tökelütőt vagyok, egy olyan személlyel akit ő szeretett.
Meglep. Ez a lány, mindig meg tud lepni. A hajamba túrok, jobb ötlet hiányába egyrészt az idegeskedés miatt. Azért nem számítottam arra, hogy tényleg válaszol a kérdéseimre.
– Ha jóban lennénk? Azt akarod, hogy megnehezítsem az életed? Én nem a szeretni való testvér vagyok. – valójában csak félek. Attól, hogy mit hozna ki belőlem ez az egész. Aztán szembesít azzal is, hogy mit tenne most a testvérem. Hát persze! Elnevetem magam. Ez a tipikus Jerome. Tényleg így tenne. Közelebb lépek Ivy-hoz. Már csak azért is, mert van amit tudnék neki teljesíteni és elhitethetném, hogy az vagyok aki nem vagyok, de van amit nem.
– Miért akarod, hogy hazudjak neked? Hisz semmi sem lesz rendben. Egy idő után talán igen, de addig semmi értelme hiú ábrándban ringatnunk magunk. De ha ez minden vágyad… – felsóhajtok, nem esik nehezemre, hogy megöleljem őt. Mert gondolkodás nélkül, talán még túl hirtelen is, magamhoz tudom húzni, ezzel önmagamat is megnyugtatva egy úttal, de beszélni. Hazudozni a lehetetlen jövőről, nem megy.
– Most sírhatsz! Senki se fog látni. Senki se fog piszkálni. Nem hagyom. – igyekszem határozott lenni, mert talán ezt… ennyit meg tudok tenni még érte.