Fontoskodva megálltam a kirakatüveg előtt, majd szakértői mozdulatokkal a hajamba túrtam, aztán ezt újra megtettem, aztán megint újra, aztán egyszerre azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen csak a fejemet simogatom és az egésznek kurvára nincs semmi értelme. Kétségbe esetten összeráncoltam a homlokomat. A varázsdrogok - utáni másnapok? -  mindig kiszámíthatatlanok. Tegnap, még elalvás előtt, valójában csak reménykedni tudtam, hogy a lila és a kék bogyó első blikkre barátságosnak tűnő párosításától nem fogok meghalni álmomban, ma reggel erős hányingerrel és a nullához konvergáló életkedvvel keltem. Bár ez utóbbit nem tudom, fair lenne-e mindenképpen a pirulák számlájához csapni.
Szóval álltam a kirakat előtt, bámulva azt a nyomorult képemet, miközben az ujjaim maguktól szaladgáltak a tincseim között.  A novemberi hideg ellenére szikrázóan sütött a nap, a pupilláim pedig még mindig túl tágak voltak tulajdonképpen még a vaksötét Roxfortos folyosókhoz is, szóval kénytelen voltam felvenni azt a hülye napszemüveget, amit még otthon találtam valamelyik fiókban. Egyébként borzasztóan állt, gőzöm sincs, minek raktam el, de hát ez életem egyik legjobb legrosszabb döntésének bizonyult. Leengedtem a kezem, azzal a mozdulattal zsebre is vágtam, aztán elindultam az utcán. Csak úgy egyedül sétálgatva. A tegnapi kviddics meccs után mindenki annyira kiütötte magát, hogy jellemzően csak azok a jobb sorsra szánt, ifjú boszorkák és varázslók voltak talpon a reggeli, Roxmorts-ba menő járathoz, akikkel nyilvánvalóan semmi dolgom nincs. Őszintén, csak a tripem maradékát akartam tisztességgel kiélvezni, belesüppedni abba a mocsokba, amit kihozott belőlem a szer, egy kis séta a szabadban ilyenkor csodákat tesz az ügy érdekében, legalábbis velem. Utána, megtisztulva nincs is más dolga az embernek, mint bődületes mennyiségű édességet magához ragadni a Mézesfalásban, és ez már-már elég is egy elviselhető szombathoz. Asszem.
Tehát mentem az utcán és valahogy megnyúlt a tér. A macskaköves utat bámultam, a földön lévő kosz és árnyékok amorf mindenségéből furcsa, mosolygó arcok rajzolódtak ki, kedélyesen üdvözöltek. Tényleg rém kedvesek voltak. Aztán három lépéssel odébb ez az egész a múlté lett, mikor neki mentem valaki vállának.
- Hé, baszd meg, nézz a lábad elé! – mondjuk pont az volt a baj, hogy kizárólag odanéztem. Pislogtam rá párat. A szemüvegem mögül ez, gondolom, nem látszott ki.
Fájdalmasan zsongott a fejem. Próbáltam összeszámolni a bizsergő pontokat menet közben, mintha abból következtethetnék arra, hogy pontosan hány agysejtemet öltem meg. Kétszázhuszonhárom, kétszázhuszonnégy, kétszázhuszonöt. Vagy már háromezernél járunk? Ez vajon még visszafordítható agykárosodás?
És akkor nekimentem még egy vállnak.

Elszállva gyakran látom Dung-ot, jobban mondva mindig csak elszállva látom, ha lehunyom a szemem és nagyon-nagyon koncentrálok (nem arra, hogy rá gondoljak, hanem éppen arra, hogy ne ő jusson eszembe). Ami mondjuk nem olyan meglepő, mióta Liam magával rángatott abba a szaros koszfészekbe, meg mióta visszajöttem a Roxfortba, meg… hát, érted, úgy általában attól, amit az élet hozott, tényleg magától értetődő, hogy ne fussak össze minden nap vele. Pár hónappal ezelőtt bármennyire is elképzelhetetlen volt, hogy ez valaha is megtörténhet, a legszomorúbb, hogy tulajdonképpen bele tudtam szokni.
Igen, beleszoktam, hogy egy szaros levelet sem tud írni. Beleszoktam, hogy marha magasról tesz arra, hogy általában mi van velem. Beleszoktam, hogy az egész létemet Liam-re hagyta, meg hogy úgy döntött, hogy akkor majd biztos jobb lesz nekem nélküle. Beleszoktam, hogy nyoma veszett. Komolyan. Mundungus Fletcher felnőtt ember (hahaha), és körülbelül annyira szilárd jellem, mint a futóhomok, aki hozott egy döntést és most aszerint él valahol. Vagy… nem tudom. Most mi a fenét mondjak? Bekattantak nála azok a gének, amik anyánál meg apánál is (meg talán egy nap majd nálam is bekattannak, vagy épp Liam-nél, aztán mondjuk ő is lelép, én pedig végre tényleg egyedül maradok egy kiteljesedő szenvedéstörténetben), elment valami jobb helyre (nem, nem úgy értem, hogy meghalt volna, baszd ki, eleve ki találta ki, hogy a halál tényleg egy jó dolog?), én meg mindebbe, mondom, tökéletesen beleszoktam. A jobb, józanabb napjaimon legalábbis. Addig a pontig, amíg szét nem csapom magam, hogy aztán a legváratlanabb pillanataimban premierplánban vibráljon a szemhéjamon minden, amit valaha elvesztettem: álmok, ambíciók, egy Scotty nevű plüssnyúl hét éves koromból, anya, Dexter, apa, egy Patti Smith bakelit két héttel ezelőtt meg Dung.
Igen, szóval Dung. Akiről biztos nem beszélnék ennyit, ha nem épp a szemem előtt táncolna. Hunyorogtam. Aztán pislogtam. Aztán megint hunyorogtam. Soha többé nem szabad ilyen pirula kombót bevennem – már ha lesz még legközelebb. Mert ha már a nyílt utcán, fényes nappal is hallucinálok, az már tényleg a vég, bár, hogy őszinte legyek, a legkevésbé arra van szükségem, hogy most feldobjam a talpam, miközben Dung-ot látom magam előtt. Miért nem lehet itt inkább anya? De tényleg – miért nem?
Csak hogy, mondjuk, ott van az az aprócska tény, hogy az agysejtjeimen kívül sehol máshol nem éreztem magamon a haldoklást. Ez persze más esetben már elegendő alapot nyújtana egy kisebb hattyúhalálra, de hát ez nem egy más eset volt. Ez az az eset volt, amikor Dung állt előttem. Mármint tényleg ő. Tényleg, tényleg, tényleg, tényleg. Ebben biztos voltam. Nem is akkor, mikor hozzám szólt, hanem annál a pontnál, ahogy lekapta a napszemüveget a fejemről, és elvakított a fény, és fájtak a szemeim, és fel kellett emelnem a kezemet, hogy árnyékot vessek az arcomra, és akkor, igen akkor ő még mindig ott állt. A hallucinációk nem tesznek ilyet. Pláne nem a mai hallucinációim, mondom, a legnagyobb rengéseken már túl voltam a tripből, ma úgy hetven százalékban placebo minden, amit érzek. Harminc százalék meg nem tesz annyit, hogy Dung itt álljon előttem.
Szóval szétnyíltak az ajkaim. Aztán meg összezáródtak. Aztán meg megint szétnyíltak. És még mindig összevissza hunyorogtam, és kerestem azt a mondatot, amit hirtelen érdemes lett volna kimondani. Például, hogy-hogy én mi a faszt keresek itt? Vagy hogy mi a picsa rajta ez a rongy (nem mintha én nem Liam egyik levetett kabátjában feszítettem volna, elég sokat nőttem nyáron, nem mennek rám a tavalyi cuccaim)? Meg hogy mi fenéért veszi el azt a kibaszott napszemüvegemet? De igazából, mielőtt még bármit is mondhattam volna, megveregette a vállam, aztán úgy iramodott neki, mint egy kurva rajzfilmfigura. Épp csak az egyhelyben rohanás hiányzott körbe forgó lábakkal, meg egy gigantikus porfelhővel, én pedig még ekkor is csak álltam egy helyben, mint egy hülye, eltátott szájjal meg minden. Aztán ő meg elzakózott, mire én pár pillanatig még mindig nem tettem semmit, csak ugyanilyen pózban újra és újra azt ismételgettem magamban, hogy húbaszdmegező, húbaszdmegező, húbaszdmegezténylegő.
Aztán eltelt az a pár pillanat, amiről az előbb beszéltem, én meg végre kezdtem komolyan felfogni, hogy akkor mi is történt épp előttem, és az egyetlen szóba jöhető reakcióként elröhögtem magam, mint ha épp a Prérifarkas járt volna pórul a Kengyelfutó gyalogkakukkal szemben, és mondjuk rárepült volna egy szikla – azzal együtt, hogy azért ez nem volt egy szép esés. Meg azzal együtt is, hogy egy kis részem még bele is rúgott volna, ha már így a földön kötött ki.
- Helló. Hé, öhm… - azt mondjuk még mindig nem találtam ki, hogy pontosan mit kéne mondanom. – adsz egy cigit?

Viccen kívül: mi ebben az élethelyzetben az elvárt és helyes cselekvés? Mert azt hiszem, azt, amit én tettem, nos… az mégsem volt az igazi. És azt is hiszem, hogy akármi mást csináltam volna, az ugyanilyen szerencsétlenül jött volna ki ez az egész. Minden ugyanannyira szükséges, mint amennyire felesleges is, csak erre célzok. Például biztos ráférne, hogy betörjem az orrát, meg ráférne, hogy megöleljem, és ráférne, hogy milliárd kérdést tegyek fel, sőt, ráférne, hogy hozzá se szóljak - minden ráférne erre a helyzetre, főleg az, hogy kitaláljam, hogy… hogy mi fog történni. Mert mi fog történni? Mi a bűn, amiért meg kell lakolnia? Kell-e lakolnia?
Voltaképpen szeretem árulásnak felfogni azt, amit Dung tett velem, mert bizonyos értelemben az is volt, és… haragudtam rá. Igen, nagyon is haragudtam rá, napokon, heteken, hónapokon keresztül, ha belegondolok, sokkal jobban haragudtam rá, mint apára, de annyira viszont nem, mint amennyire, mondjuk anyára. Szóval, ha rangsorolni kell (de baszd meg, miért van az, hogy egyáltalán ilyesmit kell, vagy egyáltalán lehet csinálnom?), azért elég súlyos cserbenhagyás volt, de nem a legsúlyosabb.
Vagyis… volt?
Csak volt?
Nem tart még most is?
Végignéztem, ahogy hever a földön. Pontosan úgy nézett ki, mint azok a fura, kétes alakok a Zsebkoszköz környékén, akiktől korábban pont az ő tanácsára igyekeztem távol maradni. Nem az ijesztő a legjobb szó, de ez jut először az eszembe. Olyan… megtört, tönkrement valaminek tűnt, mint egy elnyűtt játék, ami már régóta a végét járja, amit valami hülye gyerek inkább az utcára hajított, most meg már tényleg csak meg kell pöckölni, hogy icipici darabokra essen, amiket onnantól könnyű szerrel felkapna a szél és meg se állna vele Franciaországig. Vagy… merre felé szokott innen fújni a szél? Jó, mindegy, nem lényeg. Csak arra célzok, hogy a legkevésbé úgy nézett ki, mint aki azért volt itt, hogy engem kihúzzon a szarból, amiért először kicsit csalódott voltam (nem kicsit, nagyon nem kicsit, csak próbálom szépíteni, na), aztán meg, ahogy újra végignéztem a helyzetet, inkább haragudtam magamra. Mi a francért várnék segítséget pont tőle? Ez egy nagyon-nagyon sokrétegű kérdés. Első körben bővíthetjük úgy, hogy: ugyan, miért várnám, hogy bárki is segítsen rajtam? Vagy, hogy: hogy a fenébe gondolhatom, hogyha valaki, akkor pont ő? Esetleg: miért egyből magamra gondolok? Aztán meg jöhetne egy csomó olyan gondolat, ami mentén az jönne ki, hogy őt sajnálom a koszos, szakadt ruháival, meg a kifolyó könnyével és taknyával, amitől megint csak haragudtam magamra, mert biztos vagyok benne, hogy rosszul esne neki, ha képes lennék nekiállni sajnálkozni felette, nekem pedig az esne rosszul, ha pont ezzel okoznék neki rossz érzést.
Egyszerűen szólva: rohadtul össze voltam zavarodva.
Szóval megpróbáltam visszavezetni magam a kiinduló ponthoz. Itt van Dung előttem. Itt van. A földön fekszik. És sír. És itt van. És nem tudom, miért van itt, de mondom, újra mondom, mert még mindig nem hiszem el egészen én sem, hogy itt van! Igazából a legkevésbé az hiányzik ebből a helyzetből, hogy orrba vágjam, nem? Mondjuk, az sem feltétlenül hiányzik, hogy szívjak egyet az orromon (nem minden sértettség nélkül) azért, mert beszólt a kabátomra.
- Ennyire nem nézek ki rosszul. – mert hát… ennyire tényleg nem néztem ki rosszul. -  És, öhm… tudod, mit? – még mindig rohadtul összezavarodva a zsebembe nyúltam. – Igazából nálam van cigi. – elővettem egy puhadobozos Lucky Strike-ot, és felé nyújtottam, mintha csak zsebkendő lenne. – Nos? – most vagy noszogatni akartam, hogy vegyen egy szálat, vagy arra vártam, hogy megmagyarázza ezt az egész helyzetet, vagy nem is tudom, mire vártam. Ez a nos a lehetőségek nos-a. Nos-ja. Hogy mondjuk ezt? Mondunk ilyet egyáltalán?

Amúgy tényleg ilyen elbaszott, szar helyzet ez, vagy csak én dramatizálom túl? A fél nyarat mozi matinékon ülve töltöttem (a másikat otthon az ágyban maszturbálva), lehet, hogy Hollywood végérvényesen átmosta az agyamat, és amúgy nem minden másodperc az életemből egy véget nem érő szenvedéstörténet csúcspontja, tetőfoka és végjátéka, és az is lehet, hogy nem minden szavamtól függ a második világháború végkimenetele, vagy az igaz szerelem beteljesedése, meg amúgy is, tiszta gáz, hogy ennyit kattogok Hollywood-on meg a kibaszott színpadias faszságokon. Már-már megértem, hogy miért akarják bizonyos radikális erők kiirtani a mugli kultúrát a varázsvilágból, tényleg szétcseszi az ember agyát, nem? Még akkor is, ha jó a tévé, meg a gyors kocsik, meg a hamburger és a füves cigi, sőt, még a londoni lakótelepekben is találtam valami különös bájt. Pedig, érted, ott Liam-mel lakok, törvényszerű lenne, hogy ne szeressem, hogy minden négyzetcentiméterét gyűlöljem – elvégre, tudod, köze van Liam-hez, ez már csak így megy – de mondom, az is lehet, hogy tök fölösleges ez a non-stop szenvedélyesség. Meg végletesség. Meg minden.
Szóval, hagyjuk, hogy a düh és a zavarodottság és a kétségbeesés és a szeretet még egyszer áthullámozzon rajtam, úgy, mint ahogy a táj hullámzik, ha egy forró aszfalt kerül a képbe nyári deleken, aztán pedig… engedjük el. Miért is ne? A nihilizmus divatos – ezt megint csak a rohadt mugli filmekből tudom, bár nem igazán tudom, hogy mit jelent, de gondolom, valami ilyesmit. Nem törődni a dolgokkal. Nincsen más, csak Dung és és meg Roxmorts, és Roxmorts-ban ez a hülye padka, amire ráült.
Nincs miért felhúznom magam, nincs miért kiakadnom és nincs miért örülnöm. Ez is csak egy találkozás, aminek a végén nekem ugyanúgy vissza kell mennem a Roxfortba, neki meg… hát, tudja a fasz, hogy hova. Akkor már megkönnyíthetném azzal a helyzetet, hogy nem valami nyálas dráma királynőként értetlenkedek itt. Ha nagyon koncentrálok, ha odafigyelek, ha kibírom, hogy ne jusson eszembe tízmilliárd film, ami erre a helyzetre nagyon hasonlít (Főleg azokra a feliratos francia filmekre nem akarok gondolni az ötvenes meg a hatvanas évekből. Ó, Merlin, vajon melyik Anna Karina szerep illik rám?), még akár össze is jöhet ebből valami emberire hajazó párbeszéd.
- Hát, még így is jobban nézek ki nálad. – Vagy akár ezt az emberi párbeszéd dolgot is elengedhetjük. Vállat rántottam, aztán vágtam valami grimaszt Liam nevére. Azt a grimaszt, amit alapesetben mindig ellövök, ha kettőnk között Liam-re terelődik a téma. Igen, az a gyerek egy két lábon járó fasz, de akkor is a tesóm, és szeretem, mert a tesóm, aztán ha Merlin kegyes, kiderül, hogy csak adoptálták, vagy kiderül, hogy az élet egy rossz vicc, de azért még érthető a poénja, hát kacagjunk inkább! Na, valami ilyesmit jelent ez a grimasz.
Lehuppantam mellé, persze, hogy lehuppantam mellé. Az egyre múló tripem különben sem szerette az egy elyben ácsorgást. Vagy ülök, vagy sétálgatok. Állni, azt nem. Akkor csak szédülés van, meg szenvedés, ez utóbbiról pedig ugye alig pár másodperce tettem le. Rágyújtottam a saját tüzemmel, fa-zippoval, azazhogy gyufával, de fa-zippoként sokkal jobban hangzik, ez már vagy kéthetes Hugra-szleng, igyekszem terjeszteni. – Én… igazából nem emlékszem. – Valójában hazudtam, tudtam, hogy nem ettem még aznap, de féltem bevallani, hogy kurvára szétcsaptam magam tegnap és reggel nem is voltam olyan állapotban, hogy egy teán kívül bármit magamba imádkozzak. – Szóval nosztalgiázni jöttél? Kell valami szuvenír is? Elkísérjelek képeslapot venni? Vagy hűtőmágnest? – slukkoltam.