Hestia Jones

I found a martyr in my bed tonight.

   Hestia, Tia

   
   21 éves

   
   Aranyvér

   
   #Dumbledore

   
   legilimentor

   
   főnix rendje

   
   Sophie Turner

   
   2% canon, 98% saját

   

Kislányként néha azt képzeltem, hogy Gwen, a húgom és én eredetileg egy test voltunk, csak én gyorsabban akartam lejönni a Földre, és ezért elszakadtunk egymástól. Azután kamaszként már meg voltam győződve arról, hogy a szüleink annak idején paktumot kötöttek egy vajákossal, aki bűbájt olvasott ránk: Hestia a közönségkedvenc, Gwenog a tehetség. Persze, Hestia akar a tehetség lenni, de nincs módja kitörni a skatulyából, amibe került. Minek küzdeni?
Anya és apa szeretnek, eddig oké. A magam módján még bájosnak is tartanak, sőt, olykor mosolyogva korholnak - minek tepersz ennyire, Tia? Lazítanod kéne! -, de mikor tavaly nyáron a Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya baglyot küldött, mondván, elvinnék a húgomat nyári gyakorlatra, pedig még csak tizenhat éves - már tudtam. Tudtam, hogy veszítettem. Hiába szeretem Gwent, hiába örülök a sikerének, ott a tüske belül, ami múlhatatlanul lüktet, mardos, hasogat. Mert a húgom nevét hamarosan újságok hasábjain említik, míg én az enyémeket csak személyre szóló áfonyás muffinok tetején látom viszont.
   

Hestia elsőszülött, és ezzel arányos mennyiségben szorult belé megfelelési vágy, maximalizmusra való hajlam, lendületesség és némi agresszió. Ambíciózus, vállalkozó szellemű, mindig kész áldozatot hozni a siker érdekében. Józan gondolkodású, mindent szeret és hajlamos a kezében tartani, átlátja a dolgokat, és mindent úgy végez el, hogy az comme il faut legyen. Megjelenése tekintélyt parancsoló, ugyanakkor jó csapatjátékos, társait ügyesen motiválja, bárkit képes lendületbe hozni. Hatékonyabb másoknál, belső kényszere, hogy pontokba szedve megtervezze a napirendjét.
Ugyanakkor hatalmaskodóvá válhat, és képtelenné az elengedésre, a lazításra. Gyakran tévedhetetlennek képzeli magát, ösztönösen ráérez mások gyengepontjára, és nem fél rátaposni. Türelmetlen a szétszórt vagy kevésbé akkurátus emberekkel szemben, a váratlan események olykor kibillentik az egyensúlyából. Gyakran nyúl az irónia eszközéhez, önmagát is képes kifigurázni, hogy valódi érzéseit elrejtse.

   

 Emlékszem, ahogy sikítok. Anya nem akarta, hogy bemenjek, maradj itt, Hestia, várj meg, ne mozdulj, várj! Azzal eltűnt a sötét, nyomasztóan néma épületben, ahol a nagyszüleim, az anyukám anyukája és apukája laktak, én pedig nem értettem, miért kell várakoznom, csak rettegtem, néztem a ház felett acsarkodó, zöld fényrajzot, remegett a lábam akkor is, amikor az ajtóhoz léptem, és kilenc évem minden erejével belöktem. Odabent némaság fogadott, fémes íz a számban, az orromban, és utána anyukám térdelő alakja a szőnyegen, ahogy karok és lábak furcsa tömegét szorongatja, a gyér fényben nem láttam arcokat, de beleütköztem egy kézbe, ami valahol a küszöbnél hevert, és sikoltottam. Földbe gyökerezett lábbal álltam, szemeimet összeszorítva, jajveszékelve, mert képtelen voltam közelebbről megnézni, de még így sem felejtettem el. Máig nem.

Anyu szülei tisztességes, hétköznapi emberek voltak, akik mindig kakaóval kínálták az unokáikat, és agyonkényeztettek minket, valahányszor betettük a lábunkat. Hestia nagyi, aki után a nevemet kaptam, a minisztériumi hallhatatlanok közé tartozott, míg a nagypapa számtalan cikket fogalmazott meg a Mugliivadék-ellenőrző Bizottság tervezete ellen. Értelmiségi létükre még akkor sem húztak gyáván nyúlcipőt, amikor az elveikben osztozók közül sokaknak nyoma veszett. Azután őket is eltemettük, anya akkor már nem zokogott, a fájdalma mélyebbről tört föl. Sokszor suttogta maga elé, bárcsak elvennéd, bárcsak elfelejteném az egészet, a hálószobájuk csendjébe, a konyhában mosogatás közben, mikor azt hitte, más nem hallja. Nem vagyok büszke rá, de végül elvettem, mert nem bírtam tovább a térdre kényszerítő könyörgést, a csendesen rohasztó dühöt, ami majdnem teljesen tönkretette a házasságát apával, és amiért  kétszer megpróbálta felkötni magát. Két napja kaptam meg a diplomámat, felajánlottam, hogy megmasszírozom a fejét, és mire felállt, már biztos volt abban, hogy a szülei hosszú, boldog élet után, álmukban költöztek el az árnyékvilágból.

Apa és Gwen tudták. Tudták, de nem szóltak. Az én szakmámban előny a némaság, és nagy jövő áll előtted, ha senki nem jegyez meg magának. Milyen mókás, nem igaz? Egész életemben a felejtésért rimánkodó anyámat néztem, nagyságra vágytam, sikerre, és kikötöttem a senki földjén. Az amneziátor akkor kap prémiumot, ha minél több fejet pucol tisztára, minél több kínos emléket töröl, helyettesít mesterien odaillő darabokkal; egyszerre vagyok művész, ezermester, eltakarítónő és pszichológus. Sürgősségi orvos és láthatatlan ember. Az én elmém pedig, nos, az kisikálhatatlan. Ha újraírod egy amneziátor memóriáját, még aznap este bekopognak és elveszik az engedélyedet, kizárnak a parancsnokságról, mert ez olyan, mintha egy tökéletesen, szervezetten működő méhkasnak nekiesnél fúróval, mondván, csak vágsz nekik egy tetőablakot, hogy több fény menjen be.

Pedig nem kell ide több fény, hidd el. Gwenog, a testvérem, maga a fékevesztett ragyogás, a család büszkesége, aki előtt már most fantasztikus, eposzi jövő áll! Aki a Holyheadi Hárpiák legifjabb játékosa lesz, amint végzett leszerződtetik, és onnantól a csúcsig meg sem áll. Én pedig innen, a közönséges földi halandók porzó talajáról nézem a szárnyalását, megannyi eltemetett titok tudójaként, megannyi fáradtságos meló után, amikért az a helyes, ha nem mondanak köszönetet. Nem vágyom mások hálájára. Csak némi törődésre ebben a hosszú vánszorgásban, a terhek cipelésében, ami megmutatja, hogy van értelme újra és újra beugratni az agyadat.


It's not their pain you're afraid of. It's yours. And as frightening as it can be, that pain will make you stronger. If you allow yourself to feel it, embrace it, it will make you more powerful than you ever imagined. It's the greatest gift we have: to bear their pain without breaking. And it comes from the most human part of us: hope. We need you to hope again.