Cassius Theodore Burke

The rest is silence.

-


17


aranyvér


Voldemort (névelgesen)


iker-kötelék (jelenleg nem működik)


mardekár


Tom Webb


olyan keresettféle

Család. Bizalom. Biztonság.
Másnak ezt jelentheti a vér köteléke. Én csak mint kivert kutya ülök búsan egykor családnak nevezett kapcsolattömegem romhalmazain. Vajon mi sodor egy befolyásos aranyvérű famíliát a kihalás szélére? Vajon mennyi elcseszett döntés kell ahhoz, hogy valaki idáig süllyedjen? Mennyi tányérmaradvány, mennyi szétloccsant borfolt a falakon, mennyi könny, mennyi kiáltás a recept arra, hogy megtagadják egy águkat? A pontos mértékeket talán senki sem tudja, de egy biztos, nálunk bőven volt mindenből.
Caractacus Burke. Nagyapa.
Az egész akkor kezdődött, mikor a vénember megírta a végrendeletet, a fivérek közül nem az idősebbre, hanem a fiatalabbra hagyva a felívelő vállalkozását, ami Borgin & Burkes néven fut a mai napig. Aztán meghalt.
Corvus Burke. Az apa.
A menthetetlen alkoholista. Beleőrült abba, hogy nem ő kapta meg az olyannyira áhított boltot. A testvére elvett tőle mindent, kitúrta, egy falatnyit sem adott neki a sötétségből, amit az üzlet jelentett. Megtagadott tőle mindent. Rendszeresen jött haza részegen, megverve az egész családot. Védtelenül, kiszolgáltatva tűrtük minden aljas szeszélyét. Aztán bevitték a Mungóba. Azóta csak kétszer látogattuk meg az elmeosztályon.
Galia Burke (née. Fawley). Az anya.
Mit ér az anya, ha néma? Mi van akkor, ha kísérletező kedve mellett nem gondol semmire, gyermekeire, csak a siker iránti éhség emészti fel mindenét? Csendes, hideg szeretet. Egy rosszul sikerült bájital elég ahhoz, hogy tönkretegye egy családanya életét. Ó anya, mit kezdünk mi a megnyugtató dúdolásod nélkül? Nem marad más mint a gyengéden simító kezeid. De nem gondolod, hogy munkát kéne vállalnod? A pénz előbb-utóbb elfogy, és akkor mi lesz?
Felix Burke. Az iker.
Ketten vagyok. Mindig is így volt. Fél perc, vagy annyi se, amivel megelőztelek. Régen minden olyan idilli volt. Régen tökéletesek voltunk. De most? Csend. Csupán a csend beszél a kötelékünkben, mintha anya némaságával a mi viszonyunk is megnémult volna. Osztozunk a szobán, mindenen, mégis mérföldekre vagyunk egymástól. Mi történt Felix? Ennél még az is jobb volt, mikor kiabálva martunk egymás húsába. Már csak csend.
Voldemort. A Nagyúr.
A Burke család örömét fejezi ki a Nagyúr sikerei felett. Továbbra is lelkes támogatója marad. Ja, hogy a jegy? Nem, köszöni szépen nem kér semmiféle tárgyi bizonyítékot, ami a későbbiekben esetlegesen kínos lehet. Megmarad a gyáva homály örök katonájaként.

Ugyan már, most tényleg annyira nagyon érdekel, hogy milyen is vagyok? Senki nem törődik velem. Faszt se érdeklem. Egyedül egyetlen egy dolog fáj, és az az, hogy elveszítettem Felixet. Persze nem szó szerint, csak képletesen. De az tény, hogy emiatt végtelenül egyedül maradtam.
Igen, nevetek a mardekár klubhelyiségében elhangzó vicceken, megveregetem a haverok vállát. De nem vágyom arra, hogy a középpontban legyek. Csak céltalanul sodródom a semmiben. Egyfelől képes vagyok a tökéletes úriember álcáját magamra aggatni, másfelől meg magasról szarni az egész emberiségre.
Kiismerhetetlen vagyok, szeretek szerepeket játszani, különféle karaktereket magamra aggatni, hogy lássam mások reakcióit. Talán mégsem vagyok akkora mizantróp, mint aminek tartom magam? Gyengének látszani az egyik nap, majd másnap kősziklaként visszatérni. Őrült közelségből vizslatni egy lány szemét, majd mindenkit elkerülni. Egyetlen biztonságom, hogy kiszámíthatatlanul szeszélyes maradjak. Nem tudhatod mit reagálok, milyen leszek a legközelebb. A váratlan meglepetések embere vagyok. Gyorsan változó, keletkező érzelmekkel. Nem tudsz megfékezni. Ha végre találok valami izgalmasat, konokul, megállíthatatlanul haladok felé. De elérem, amit akarok.
Talán… ezzel a sokszínű arc-játékkal igyekszem pótolni az ürességet. Azt az ürességet, amit az elhalványult kapcsolat ütött bennem. Mert már nem érzem Felixet. Nem tudom merre jár, nem látom mit tesz, nem érzem mit érez. Csak a csend vesz körbe őrülten dübörögve a fejemben. Mondd, mikor jössz vissza?

- Te meg ki vagy? Mi? Te is csak egy kibaszott újságíró vagy. Hát az én történetemből nem kapsz, az én fejemben nem turkálsz!! Hallod, te mocskos kis parazita - apa agresszív felindulásán már meg sem kéne lepődnöm. Nem is tudom miért jöttem, miért próbálkozok még mindig. Láthatóan sikerült neki annyira elinnia az agyát, hogy ne ismerjen meg.
- Nem apa. Én vagyok, Cassius, a fiad - sóhajtok fel megfáradva. Kezeimet védekezően emelem magam elé, mikor egy váza csapódik a falnak a fejem mellett. Apa csak ordít, tudomást sem véve rólam. Egyedül jöttem, anya és Felix tudta nélkül, de nyilvánvalóan hiba volt. Csak némán hátrálva indulok a kijárat felé. Szemeim hitetlenkedve figyelik a tomboló férfit. Ismeretlen. Ez az első szó, ami eszembe jut, mikor ránézek. Teljesen elképedek a gondolatra. A saját apám idegenné lett a szememben. Mégis mit gondoltam, mennyivel lesz jobb ettől? Az ajtót becsukom magam mögött. Ezért aztán tényleg nem érte meg ellógni az Átváltoztatástant. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, hátamat a falnak támasztva.
- Fiatalúr minden rendben? - csinos kis nővérke, meg kell hagyni, fut át a fejemen a gondolat, amint felrebbenő tekintettel mérem végig a hölgyet. Csak kurtán bólintok, aztán ellököm magam a faltól. Ideje visszamenni a Roxfortba.


Felix és én a születésünktől fogva össze voltunk kötve. Ha akartuk láttuk amit a másik, éreztük egymás fájdalmát, örömét. Még az is előfordult, hogy a másik gondolataiban olvastunk. Aztán ez idővel elhalványult és nem marad más a családban, csak a némaság. Most valószínűleg valamit mégis megérezhetett, mert mikor visszaérek az iskolába, rögtön ő fogad.
- Nála voltál, igaz?
- És ha igen? - hanyag vállrándítással lépek el mellette, de ő megragadja a kezemet. Hirtelen fordulok felé, farkasszemet nézve a tükörképemmel.
- Mikor veszed már észre, hogy fölösleges amit csinálsz, apa, az az apa, aki volt nem jön vissza többé? - hiába próbálja elfojtani, én megérzem a hangjában bujkáló kesernyés ízt. Gúnyos vigyor terül el arcomon. Válasz nélkül hagyom a kérdését, hiszen nyilvánvalóan a saját kétségbeesése beszél belőle. Ajkaim közé biggyesztett cigarettával lépek el mellőle, ezúttal elenged. Távozva még visszapillantok rá.
- És te? Te mikor fogadod el? - kérdések, néma, ki nem mondott válaszok. Ennyik vagyunk. Már semmi sem lesz úgy, mint régen. Lépteimet lassan elnyeli a folyosó csendje.


három…
Megragadom a kezét, és behúzom egy sarok mögé, szőke hajának illata megcsap, torkom kiszárad, és számat mohón, követelőzve tapasztom puha ajkaira. Ophelia-t ugyan meglepetésként érhette a hirtelen kis támadásom, mégis remekül reagál minderre. Hozzám simulva túr bele a hajamba, mire elégedett morranás hagyja el a torkomat.

kettő…
Egészen egy eldugott szertárig rángatom. Durván hurcolva magammal a folyosókon. A tomboló vágy szétfeszít. Minden értelemben. Különös játékunk, rekedt zihálásunk megnyugtató megszokottsággal tölt el. Nem vagyunk többek a másiknak mint puszta testi vonzalom. Mégis kell ez a csók, hív ez a tűz. A szertár ajtaját egy pálcamozdulattal zárom magunkra.

egy…
Ütemes mozgás, izzadság, sikolyok. Karmolás. Majd lihegve dől a mellkasomra. Pár pillanat; ennyit engedhetek csak meg magunknak. Mert ha tovább maradunk így, megtörténik az, amit nem akarok. Nem szeretnék érzelmileg kötődni hozzá. Csak a feszültséglevezetés. Csak valaki, akin kiélhetem magam. Mindenféle finomkodás nélkül lököm el magamtól.
- Ne… - halkan kérlelve kapaszkodik belém, de én csak a fejemet rázom meg, hogy aztán elkezdjem magamra rángatni a ruháimat. A zár kattan, és én hátra se nézve hagyom ott a szertár koszos padlóján.

nulla.
A számból bodorodó füstöt figyelem. Beletúrok göndör hajamba. Ki tudja mit hoz a holnap?