Nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak, mikor átváltoztatástan tanárunk bejelentette, hogy páros munka lesz az elkövetkezendő hetekben. Alapvetően birkatermészetemnek köszönhetően jól viselem a csoportmunkákat, és az elméletben otthon is vagyok - ha már gyakorlatban nem lehetek -, deee... volt néhány ember a csoportban, akik köztudottan nem ezekről a tulajdonságukról híresek.  És nem mindig volt egy élmény velük dolgozni, pláne, ha elég sok minden függött a jegyen.
Így hát, elég vegyes érzelmeim voltak, mikor az Aidannel megbeszélt találkozó helyszínére mentem. Alapvetően ki akartam menni a birtokra, de úgy láttam jónak, ha inkább kevésbé... növénydús környezetben találkozunk, már csakis a biztonság kedvéért, szóval a bejárati csarnokban állva vártam, mikor jön majd.
Szokásomhoz híven hamarabb érkeztem, ez is hozzám tartozott. Ha elég időt hagyok magamnak, arra is lesz időm, hogy mindent összeszedjek, sietnem sem kelljen, és még így is korábban érkezzek a megbeszéltnél. Így lehet a legkiegyensúlyozottabb életet élni. Úgyhogy nem is zavart, félre álltam, és a falnak támaszkodva olvasgattam, és figyeltem az elhaladókat. Ahogy telt múlt az idő, nem bírtam megállni, a karórámra néztem. Már tíz perce erre kellett volna jönnie. Ajánlom, hogy valami jó indoka legyen...
Hát, igazából nem erre számítottam. Bármilyen extravagáns ötlet jut az eszembe, mellélőttem volna vele. Éppenséggel jöhetett volna seprűvel, csúszhatott volna végig a korlátokon, félig felöltözve is rohanhatott volna végig az épületen, mert elaludt. Akár még kutyát játszva, négykézláb, csaholva is jöhetett volna, vagy valami talicskán száguldva végig az iskolán, azzal is megbékélek, de neeem...!

Mit sem sejtve löktem el magamat a faltól, és tettem előre egy-két lépést, hogy jobban körülnézhessek, hol késlekedik már. A távolból érező, tompa sikolyok keltették fel a figyelmemet, amik annyira rohamosan közeledtek, hogy mire megfordultam, már...
CSATTPUFFAUMI?!

Tudjátok, van az a jól ismert mondásszerű valami, hogy a menő arcok mindig késnek a bulikról. Az már teljesen mindegy, hogy jelen esetben szó se volt semmi vadulásról, sőt, egy csoportmunkás feladatot kellett összehozni, de… nem én lettem volna én, ha időben érkezem. Mentségemre szóljon, hogy nem direkt csináltam, én csupán csak a körülmények áldozata voltam! Meg Boone barátomé. Annyira lekötött minket egy újabb remek ötletünk kivitelezésének megtárgyalása, hogy mire észbe kaptam, már rögtön késésbe voltam – és akkor még be se pakoltam a táskámba az esetleg szükséges cuccokat, nem is beszélve a görkoriról! Ó igen, mert volt egy ilyen feladatom is, hogy így közlekedjek egy fél napig az iskolán belül és valljuk be – ez még egy könnyebbik opció volt az összes többi eszement feladathoz képest. Félreértés ne essék, nem panaszkodtam, elvégre én magam is tettem azért, hogy Boone-t szarabbnál szarabb helyzetekbe hozzam, de hát… a mi barátságunk ilyen volt. Kedveltük egymást, de ezekben a szivatós feladatokban ez nem mindig nyilvánult meg.
Az már más kérdés volt, hogy mit hoz számomra a nap további része. Layla kisasszonnyal osztott össze a tanár, aki az én ízlésemnek kissé sótlan volt, de úgy véltem, hogy unatkozni azért nem fogok. Erre a lábamon lévő görkorcsolya volt a biztosíték.

Ahogy utat törtem magamnak a diákok tömegében akadtak olyanok, akik sikkantgatva ugrottak el előlem, de nem is tudtam mire vélni ezt a hisztit. Ha még valami mániákusan pálcával hadonászó sorozatgyilkos lettem volna, akkor még tök oké, viszont én csak egy görkoris idióta voltam… na jó, ha ez a görkoris idióta áthajt valakin, az igen fájdalmas lehet, de ez pont nem szerepelt a terveim között.

De ugye… ember tervez, isten végez.
Nem tudtam időben reagálni, mikor az a bizonyos alak ellökte magát a faltól, így kikerülni se tudtam. Csodálatos végeredményül tehát én puhán landoltam… ő már kevésbé. Oké, már amennyire puha lehet egy velem korú, vékonyka lány.

- Aúúú… - nyögtem fel, majd végül lepislogtam az alattam fekvőre. Hirtelen fel is derült az arcom.
- Layla! Pont téged kerestelek! - mosolyodtam rá, de egyelőre nem mozdultam fölé magasodó pozitúrámból. Nem, már nem tehénkedem rajta, annyira seggfej még én se vagyok, egy ilyen eset után tovább fetrengjek egy hölgyön… már ha nem kér meg külön erre…

Akkora meglepetésként ért az egész, hogy még megpróbálni megmozdulni sem volt időm. Előbb fogtam fel az esést, utána azt, hogy a földön fekszem, egy nálam enyhén többet nyomó test alatt, harmadszorra meg az eséssel járó ütődést. Ezzel nem is lett volna baj, ha egy átlagos diák lennék - biztos vagyok benne, hogy elég gyakran száguldoznak görkorcsolyások a bejárati csarnokban és landolnak ártatlan nebulókon, vagy ha ez a teljesen normális eset mégis elkerülné őket, tuti, hogy valahogy, valamilyen módon jártak már így; a gond csak annyi volt, hogy akármennyire is nem szerettem volna, az átlagon kívüli tanulók csoportjába tartoztam.
Miután sikerült levegőt engednem a tüdőmbe - jó sokat -, az első mondat, ami kiszaladt a számon még engem is meglepett.
- Merlinre, Aidan, fogyózhatnál, azt hittem, soha többet nem kapok levegőt - nyögtem fel.
Lehunytam a szemem, és sóhajtottam egyet.
- Akármilyen meglepő, én is - néztem fel rá,  ahogy reagáltam megjegyzésére, és egy elég egyértelmű mozdulattal jeleztem, hogy felállhatnánk.
Bámultak már így is elegen.
Ami azonban engem lepett meg a legjobban, egy kicsit sem voltam mérges, sőt, alig sikerült megállnom, hogy kibukjon belőlem a nevetés, erről a mosolyra húzódó szám tanúskodott. A helyzet iróniája tette, gondolom. Vagy megszoktam már? Most egy ideje megint elég jól kezelem az érzelmeimet.
És akkor megéreztem. Nem talár volt rajtam, egy egyszerű, vékony felső, de úgy látszik, hiba volt. Jobb oldali részén egy ötcentis csíkban felszakadt az anyag. Még mindig a csarnok közepén voltam, de legalább már ülve. Kicsit felhúztam a felsőm oldalát, hogy megnézzem - oldalamon egy pár centi hosszú, vékony vágás húzódott. Bosszúsan csettintettem egyet a nyelvemmel. Alapesetben hagytam volna, de elég biztos voltam benne, hogy hamar véres folt keletkezne a felsőmön, és nem volt kedvem rokonságba kerülni a Véres Báróval.
- Ismered a Hippokrax varázslatot? - néztem fel gázolómra, oldalra biccentve a fejemet. - Ha igen, össze tudnád forrasztani ezt? Nincs kedvem erre pazarolni a varázserőmet, ha már az átváltoztatástan miatt jöttünk ide - kértem, bocsánatkérő grimaszt vágva.

Őszintén, mélyen meg voltam győződve arról, hogy el fog küldeni a francba. Vagyis, az emberek nagy része ezt tette volna az adott helyzetben, vagy minimum gyilkos pillantásokkal méreget. Olyan tévképzeteim nincsenek, hogy lenne egy titkos rajongói bázisom, akik lelkesen hagynák, hogy átgázoljak rajtuk; így pedig kellően nagy talány maradt számomra a kisasszony hidegvére. Sőt. Az első mondatra amit benyögött rögtön nevetésre késztetett. Kezdtem arra gyanakodni, hogy lehet valahol létezik egy személy, aki még nálam is idegesítőbb tud lenni és ő nehezíti meg drága Layla mindennapi életét.
De ha már belementünk ebbe a témába…
- Mih? Te most azt mondod, hogy kövér vagyok? - néztem rá megjátszott döbbenettel, majd mikor végre lemásztam róla rögtön nyújtottam is a kezem felsegítés céljából.
- Szerintem én egy igazán édes teher vagyok, tekintsd megtiszteltetésnek, hogy rád estem - kacsintottam rá, majd nem foglalkoztam a ránk szegeződő tekintetekkel. Boone-nal közös játékunk miatt már úgy is fura figuraként tartanak számon, így nekem aztán végképp nem gond, ha egy cseppet több figyelem terelődik rám, mint amennyit amúgy kapnék. Már így is bőven elég embertől kaptam meg a nagy kérdést, hogy mi a fészkes fenéért viselkedem ilyen hülyén… amire én legtöbbször csak megvontam a vállam. Mindenkinek kell valami, amivel kikapcsolhatja a túlpörgött agyát, főleg a mostani időszakban. Azt hiszem így már bőven belefér, hogy egy kicsit kattant legyek.
A továbbiakban is nagyon elégedett lehettem volna magammal, ha nem veszem észre én is a sebet.
- Aú - nyögtem be, majd kicsit elhúztam a számat.
- Bocs, ez aztán végképp nem volt a terveim között - tettem hozzá, majd mikor jött a kérdés, akkor kicsit megingattam a fejem.
- Ja, ismerem, de nem gyakran használtam. Szeretnél a kísérleti nyulam lenni? - vigyorodtam rá, majd előkotortam a pálcámat. Jó, lehet kicsit túlzás volt kísérleti nyúlnak nevezni, mert úgy véltem csak nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy ebben a helyzetben elrontsam. Ha mégis… akkor lehet Layla örülhet egy harmadik karnak! Vagy egy szemnek. Nem mondhatná, hogy nem néz ki menőn.

Enyhe büszkeség töltött el amiatt, hogy a legnegatívabb érzelem, amit éreztem, egy kis bosszúság volt, semmi más. Még magamnak sem tudtam megmagyarázni, mitől volt most jó kedvem, pláne nem, hogy miért most. Pár hete még a legkisebb dolog miatt is kibuktam, és folyamatos veszélyben volt emiatt. Ha ezt a napot ennyivel megúszom, az egy új szintet jelentene az önuralmamban, ami már így is elég magasan van, az átlaghoz képest.
Az édes teher megjegyzésre csak megforgattam a szemeimet. Ha nem vesszük figyelembe, hogy RAVASZ előkészítő év volt, közel s tova hatodik éve jártam Aidannel órákra, és ugyanennyire rúgott az egyik klubhelyiségben töltött évek száma is. Azért ennyi tapasztalat után az ember néhány megjegyzést szimplán megtanul elengedni a füle mellett.
A seb nem volt valami mély, ezért nem is aggódtam miatta. Azt sem tudtam, mi okozta, elvégre körülnézve semmilyen gyanús növényi maradványt nem találtam... Lehet, Aidan azt is szétnyomta, mint engem, és emiatt nem tudott nagyobb kárt okozni bennem? Ha ez így van, fel kell bérelnem őt növényirtónak, biztosan jó munkát végezne. Eh, ha erre hat évvel korábban jövök rá...
- Ó, az enyéimben mindig ott van, nyugodj meg - mosolyodtam el. - Hobbi szinten űzöm a random évfolyamtársak általi elgázolódást, és az emiatti megsérülést - forgattam meg a szemem. - Mindig ki kell pipálnom a naptáramban, enélkül nem teljes a hetem.
Egy pillanatra az ajkamba haraptam, és megráztam a fejem. Bizarr dolog volt ilyet mondani, nem is értettem, hogy csúszott ki a számon.
- De nem te tehetsz róla - jegyeztem meg komolyan, egy fokkal halkabban, csak azért, hogy biztosan tudja.
A bűbájra vonatkozó kijelentését hallva összeráncoltam a szemöldökömet, és egy pillanatra haboztam. Talán mégsem kéne rábíznom... Aztán megráztam a fejemet, és kiűztem belőle a nyugtalanító gondolatokat.
- A nyulak legalább aranyosak, ha annyira elrontasz valamit, hogy örökbe nyuszi testbe leszek zárva, annyi legalább bizonyos lesz, hogy cukin halok meg  - vigyorodtam el.
Eszembe jutott ittlétem eredeti célja, amiről időközben teljesen megfeledkeztem. Merlinre, Layla! Jó, mondjuk, talán a kilapulás elég nagy indok.
- Amúgy azért itt vártam az udvar helyett, mert gondoltam, inkább a folyosó végi kutas-parkos részre menjünk.

Már egy jó ideje ismertem Laylat, de kezdett egyre inkább meglepni. Be kell valljam, hogy elég sokáig egy olyan kép élt bennem róla, hogy egy inkább félénk, talán kicsit unalmas személy, akkor viszont sorra nyögte be az olyan poénokat, amikre önkénytelenül is elvigyorodtam. Valahol az is eszembe jutott, hogy lehet beverte a fejét mikor rá estem és ennek hatására egy új viselkedésformát szedett magára… de akkor majd később nem győz majd nekem hálálkodni! Ki mondta, hogy egy Hugrabugos nem lehet hős? Jó, nem világmegmentői babérok, de azért mégis milyen menőn hangzik, hogy nekem köszönhetően egy lány mondhatni új életet kezdett? Jó-jó, erről az exeim is regélhetnének, hogy mennyire változtattam meg az életüket, ami nem igazán vetne rám túl jó fényt, de… ezt a hűség dolgot ilyen formán túlértékelik. De sose hallgatja végig egyik se a magyarázatom!
- Wow, és vezetsz ilyen bakancs listát is, hogy igen, görkoris most már feldöntött, de még kelleni fog mondjuk egy biciklis, vagy épp egy seprűn közlekedő ember? Avagy valaki bohóc maszkban? - ha hülyeség kell, nekem sose kellett érte a szomszédba mennem. Lelkesen fűztem tovább a témát az adott irányba, miközben megpaskoltam mindkét görkoris cipőm, így eltüntetve a kerekeket. Igen, hála a jó égnek némi mágiával voltak felturbózva, de nem annyira, hogy önálló életre keljenek. Mint például egy-két tankönyvem, akik nehezményezték, hogy kevésbé használom őket, ezért az éjszaka leple alatt megtámadták a lábamat. Oké, benne van a pakliban, hogy Boone bűvölte meg őket, de mindezt a mai napig tagadja. De ha egyszer lebukik… jaj neki!
A „nem a te hibád” részre egy kicsit megnyugodtam, de azért annyira nem vettem volna mérget a dologra. Elvégre… én döntöttem fel, nem? Így valahogy megvágta magát. Épp ezért közvetve-közvetlenül, de részese vagyok a dolognak, viszont ez pont nem az a témakör volt, aminek kapcsán vitázni szerettem volna. Úgy véltem, majd kitalálok valamit a kárpótlására, csak kell némi idő… meg ihlet.
A nyulas megjegyzésre viszont újfent felvihogtam.
- Végül is, ez is igaz. Bár a családod asszem nem igazán értékelné, ha kis nyuszit csinálnék belőled, hiába mondanám, hogy ezután felelősséget vállalok a nevelésedért. Pedig marha önzetlen lennék, nem de? - vigyorogtam, majd biccentettem szavaira.
- Nekem is korrekt az a helyszín. Szerintem menjünk oda, ott letudjuk a nyúl léted is, meg nekiláthatunk a projektnek. Maximum te majd maffogsz, jelezve ha hülyeséget írok az anyagba. Vagy milyen hangot ad ki egy nyúl? Maffog, nem? - életem egy újabb nagy kérdése. Véleményem szerint egy nagy tudós veszett el bennem valahol mélyen. Nagyon mélyen.

- De még milyet! Képpel, dátummal, aláírással kirakom a hálónkba - kacsintottam egyet. - A többiek meg is akarnak ölni miatta.
Elszorult a torkom, ahogy a "többiekre" gondoltam. Szegények, mit ki nem kell állniuk miattam...Nekik muszáj tudni, mi bajom, és nem tudom eléggé kifejezni a hálámat, hogy nem terjesztették már szét mindenfelé. Persze, pletykákkal így is tele van a suli, süket, aki nem hallja ezeket... De csak kevesek tudják biztosra.
Eszembe jutottak az esetek, mikor egy órán történt valami. A nevetséges kifogások, amikkel leplezni próbáltam, vagy a tanárok, ahogy falaztak nekem...
Próbálok nem belegondolni, de igenis nehéz nap mint nap így élni. Lehet meglepetést szerezni nekem, de ne lepődjek meg nagyon, lehetek egy picit szomorú, de ne túlságosan, hallgathatom a többieket a kviddicsről beszélni, de nem nézhetem a meccset, érezhetem jól magam, de nem engedhetem el magam teljesen... A folyamatos határok közé való szorulás időről időre megszorongatta a lelkemet.
De aztán mindig eszembe jut, hogy milyen lehet bátyámnak, vagy szüleimnek, akik mindent feláldoztak értem, és magamban tartok mindenféle panaszkodást vagy szomorúságot. Ha másért nem, miattuk emelt fejjel kell viselnem.
Mennyim van még? Nagyjából 7 év?
- Ó, hidd el, a család csak örülne, főleg bátyám, ha nyúllá válnék. Sokkal kevesebb probléma lenne velem- nevettem egy aprót, de nem volt teljesen őszinte. Ó, hogy ez mennyire igaz... - És tudtommal makog - kacsintottam egyet visszafordulva, ahogy elindultam a folyosón.

Erre elnevettem magam.
- Akkor kezdem magam jó helyzetben érezni, hogy a szobatársam csupán csak azt veti fel néha, hogy szuperhősökkel kellene kiplakátolnunk a szobát - vigyorodtam el a dologra. Nem mintha nagyon ellenezném Boone képregény mániáját, de azért mégis vérciki lenne, ha az alsóneműjüket kívül hordó pasikkal díszíteni a szobánkat. Előbb raknám ki valamelyik rajzolt nőjét, de akkor persze az lenne a baj, hogy totál beteges rajzolt nőkért rajongani. Így üres a fal – ha akarja, ha nem.
Igazából feltűnt valamennyi abból, hogy a nevetése nem teljesen őszinte a bátyjával kapcsolatban, de kíváncsi természetem nem terjedt ki az ilyen szintű „mások életében vájkálásban”. Én is találkoztam olyan emberekkel, akik nem érezték, hogy mikor jön el az a pillanat, mikor nem kellene feltenniük a „mi a baj?” kérdést, továbbá unszolni se kellene a másikat, hogy nyugodtan mondja el, ő meghallgatja… mert ezek a nemesnek szánt gesztusok sokszor inkább arra vezetnek, hogy előbb érzik a kérdezőt egy púpnak a háton, mint valódi támasznak. Így tehát visszamosolyogtam a szavaira és csak vittem tovább a témát.
- Ne is mondd! Szerintem az én bátyám is hálát adna az égnek, ha nem emberi lény lennék. Előszeretettel húzza az agyam azzal, hogy egy házi ölebnek jobban beválnék - sóhajtottam fel és bánatos képpel beletúrtam a hajamba. Tény, így is látszott, hogy újfent csak elviccelem a dolgot és nem érintenek olyan mélyen bátyám vágyálmaim, hogy végül álmatlanul sírjam tele a párnám teliholdas éjszakákon. Bár… ezzel a megfogalmazással kissé túldramatizálom, nem?
Majd jött a nyulas válasz, amire nagy szemekkel tekintettem rá.
- Jé, hogy te mennyi mindent tudsz! Hát nyomban lehidalok! - mondtam nagy lelkesen, miközben megállíthatatlanul haladtunk úti célunk felé.
- Remélem beadandónk témájában is ilyen tudással rendelkezel… bár jó, az átváltoztatástan pont egy olyan téma, ami egész jól megy. Azt mondják van valamennyi érzékem hozzá. Nem mintha nagyzolni akarnék, vagy hasonló… - húztam ki magam, mint valami marha elégedett egyén, akit épp piedesztálra állítanak. Igaz, hogy az esetek nagy részében még a legkomolyabb témákat is próbáltam elviccelni, mert… még tulajdonképpen gyerek voltam. Meg aztán sose bírtam a túlzottan begyöpösödött agyú embereket, akiknek sose látni egy mosolyt sem az arcán. Tegyük hozzá azt is, hogy az akkori időkben szinte jól is jött az, hogyha valaki képes volt így szemlélni a világot – mindenkiben ott volt még az a bizonyos rettegés a múltban történt dolgok miatt. Oké, az se szerencsés, ha mindent a szőnyeg alá seprünk, de ha nulla-huszonnégy rettegünk, azzal nem haladunk előre semmit. Sőt. Épp ezért próbáltam napról napra élni az én kis idióta világomban… elvégre az ég tudja mikor jön el az utolsó és igazán a szívemre venném, ha pont saját félelmeim akadályoznának egy-két célomban. Ugye milyen Griffendélesen hangzik, ugye? Mondom én, a Süveg elcseszte, én igazából totál Griffendéles vagyok… vagyis erről győzködöm magam titokban.

Végiglépdeltünk a folyosón, egy utolsó kapu, és... a friss levegő megcsapta az arcomat, mélyen beszívtam a tavasz illatát, a friss fű, a virágok, a levelek... Mindig olyan felszabadultnak éreztem magam, kedvem lett volna kirohanni a birtokra, kitárni a karjaimat, forogni a hűs szélben, míg el nem szédülök, aztán elfeküdni a dombon, a fűben... aztán a valóság mindig visszaránt, és emlékeztetnem kell magamat, hogy nem lehetek ennyire felszabadult, pláne nem odakint, ahol minden, ami valaha ártott nekem, vesz körül.
A szökőkút csobogása megtöltötte az érzékeimet, akaratlanul is mosolyognom kellett, mintha könnyedebbekké váltak volna az érzékeim, ahogy egy szabad padhoz lépdeltem, ahova odatűztek a játékos napsugarak, megcirógatták és áthatoltak tincseim között, aranyos játékot játszva a padon. A szellő azonban átfújt a felsőmön, megfújta a sebet, és csípni kezdett, eszembe juttatva a korábbi kis incidenst, keserű mosolyt csalva az arcomra.
Bár tétovázva, de ismét megkértem Aidant, hogy hozzon már rendbe, és elismételtem a varázslatot, nehogy rosszul mondja ki, majd ahogy megmutattam a sebet, egy pillanatra lehunytam a szememet, talán a lélegzetem is visszafojtottam, várva az ítéletemre.
Mikor ezzel megvoltunk, előszedtem pár tekercs pergament és egy tankönyvet, kinyitva a múltórai tananyagnál.
- Itt a varázslat - mutattam a megfelelő helyre a tankönyvben.
Minden az arcára volt írva. Nem tudja, mi a feladat, se a házi, sőt, még arra sem emlékszik, mit csináltunk múlt órán. Visszagondoltam, egyáltalán részt vett az előző átváltoztatástanon? Az egyedüli válasz, ami eszembe jutott, az volt, hogy testileg igen, bár szellemileg nem annyira.
Felsóhajtottam, és megforgattam a szemeimet.
- Élőt élővé változtatni a tananyag, a legnehezebb átváltoztatási forma. Valami olyasmi volt a feladat - próbáltam visszaemlékezni -, hogy különböző rovarfajokon kell próbálkozni, és lejegyezni a tapasztalatainkat, hogy milyen különbségek figyelhetők meg az egyes fajok között, ugyanannak a varázsigének a hatására.
A hátizsákomban turkáltam, mígnem sikerült előhúznom egy befőttesüveget, különböző ízeltlábúakkal tele, és kettőnk közé raktam.
- Ezek az órákon kapott példák - magyaráztam -, illetve a hálóban találhatók, amik miatt nem tudtunk aludni, és a vadászat végén én raktam el őket mintának - mosolyodtam el.

Nem mondom, hogy én vagyok a női lélek nagy szakértője, mert ezen a nővérem és az exeim is röhögő görcsöt kapnának. Rebecca egyszerűen csak úgy vélekedne, hogy hiába ismerem jó régen, sose tudtam neki normális szülinapi ajándékot venni – oké, ennek kapcsán valljuk be, hogy sose erőltettem meg magam annyira a választás terén – utóbbiak kapcsán meg… na jó, hagyjuk.
Na tehát pont emiatt lilám se volt néha, hogy mi játszódik le Layla fejében, de nem is akartam kielemezni a dolgot. Alapvetően úgy tűnt számomra, hogy jól érzi magát – leszámítva azt a sebet, persze – de néha mintha lett volna némi… hangulatingadozása? Talán. Lehet csak én beszélem bele a dolgot, mint mondtam, se gondolatolvasó, se érzelemértelmező kéziszótár se vagyok. De ahogy kiértünk, mintha még virágosabb hangulatba került volna… majd visszatértünk a gyógyítós témára. Ahogy újra elmagyarázta nekem a varázslatot, hogy miképp és hogyan csináljam, hát… hogy mondjam? Kezdtem attól tartani, hogy iszonyat hülyének tart. Jó, nem tagadom, nem vittem túlzásba a tanulásra fordított időt, de az valahol inkább a saját lustaságom számlájára volt írható. Magyarázkodhatnék még és mondhatnám, hogy ami tényleg fontos varázslat, azt általában próbáltam minél előbb elsajátítani, de olyan baromságokra, mint mágustörténelem, hát… kevéssé fordítottam időt, na.
- Nyugi, menni fog - mosolyogtam rá bíztatóan, majd elégedetten nyugtáztam, mikor sikerült is végrehajtanom a dolgot. Nem nevezném magamat zseninek, de azért van érzékem bizonyos dolgokhoz, kár tagadni.
Ennek hatására úgy hittem, végre sikerült valamennyi elismerést ébresztem a hölgyben, de csúfos kudarcot vallottam, hiszen végül is úgy látta jónak, hogy elmagyarázza nekem, hogy pontosan mi is a házi feladatunk. Lehet valami instant sötétség sugárzott az arcomról? Fene tudja, végül inkább nem akasztottam meg a gondolatmenetében és nem kezdtem el neki elmagyarázni, hogy ja, amúgy figyeltem az órán, az átváltoztatástan a kedvenc tantárgyam, jej. Oké, kellemetlenül érintett a szemforgatás, de vannak pillanatok, mikor az ember inkább úgy dönt, nem szól bele, csak folyik az árral, majd később ráér felvilágosítani a másikat a dolgokról.
Így aztán csak egy nyugodt, mosollyal bólogattam Laylanak, ahogy magyarázta a dolgokat, majd mikor előkerültek az üveges bogarak, akkor én is belenyúltam a nálam lévő táskába. Nálam egy eredetileg hörcsöghordozó doboz volt… a nővéremnek volt egy, de már egy ideje egy szebb helyen megy másnak az idegeire azzal, hogy éjnek évadján is futkos abban az átkozott mókuskerékben, ami iszonyúan zörög… na mindegy is. Tehát abban hoztam el saját szerzeményeimet, azaz két szarvasbogarat; meg úgy voltam vele, ha ezek nem elegek, akkor még biztos találunk a szabadban néhány rosszsorsú élőlényt. Viszont a befőttes üvegre nézve láttam, hogy csak nem fogunk rászorulni plusz kutatásra, hacsak nem szabadulnak el a bogarak valahogy.
- Hah, na látod, készültem - vigyorodtam rá elégedetten, majd ha már Layla elővette a könyvet, nem fáradtam azzal, hogy a sajátom is elővegyem, inkább csak alaposabban szemügyre vettem, hogy mit is ír, milyen mozdulatok szükségesek a varázslathoz, miképp is ejtsük és a többi… elég kellemetlen következményekkel jár az, ha valamit elront az ember.
- Akkor gondolom… fogjunk is neki. Kezdesz? - tettem fel a kérdést, hátha az megnyugtatja, ha ő csinálja meg először. Tényleg nem igazán bízott bennem, ezért azt gondoltam, hogyha letudja a „bemutatom neki hogy kell” kört, akkor csak nem lesz baj.