Nincs sok rokonom. Vagyis nincs sok élő rokonom. Nem vagyunk valami népszerűek a családunk körében, Margareth, Mr. Flufferton és én. Levelünk is csak karácsonykor jön, meg a születésnapokon, olykor a képeslap rejt a belsejében néhány fontot, de még ezzel sem sikerül ellensúlyozni azt a rengeteg ocsmány mintát, amit az elejére nyomtattak, angol bulldogokról, teáskészletekről vagy a királynőről, esetleg ezek indokolatlan kombinációból. Érdekelne esetleg, miért alakult így? Mert engem is, mindenképpen keress meg, ha neked esetleg neked választ adnak erre a kérdésre. Csak kérlek, ne küldj baglyot, Margareth ki nem állhatja őket, összepotyogtatják a szőnyegeit. Mondjuk, ha az ember látta már azokat a kárpitokat, amik öregebbek és kopottabbak, mint Ő maga, osztozik a véleményemen, hogy nem kár értük. De azért mégis, kedvelem Margarethet, mindig fiamnak szólít, pedig valójában a fiának a fia vagyok, ellenben Ő, mint egyszerű, nyugdíjas éveit taposó mugli, nem foglalkozik olyan jelentéktelen dolgokkal, mint a hatványozás, vagy a rokoni kapcsolatok helyes megnevezése. Ellenben legalább nem is vasal, úgyhogy minden ruhám gyűrött.
Anyám születésemkor halt meg, apám jóval később hat éves korom táján, munkahelyi balesetben, szóval ketten maradtunk, a fiú, akivel kiskorában mindenféle furcsa dolgok történtek, és Margareth, aki úgy nevezte el a macskáját, hogy Mr. Flufferton Purrkins. A többi rokonunk szerint bolondok vagyunk, és megérdemeljük egymást, Margareth szerint meg rontást kellene nekik küldenem, de szigorúan csakis levélben, bagollyal, hogy az Ő szőnyegüket is jól összeszarja. Nos igen, Ő még nem annyira érti a varázslóvilág működését, bizton állíthatom, nem is erőlteti meg magát, de addig jó. Ha tudná, hogy két varázstalan szülő varázsló gyereke mennyire hátrányos helyzetben van jelenleg, biztos, hogy meg akarná dorgálni a Nagyurat, és azt határozottan ártana az egyébként jó egészségének. Bár lehet, hogy csak kötne neki egy sapkát vagy főzne neki vacsorára egy adag krumplipürét, marhahúst és párolt zöldborsót. Szerintem mondjuk Voldemortnak nem kell megenni a zöldséget, nem hinném, hogy Mrs. Voldemort meg merné vonni tőle a desszertet, ha a tányéron marad egy kis borsó vagy brokkoli, de ez nem is annyira releváns. Azért nem irigylem az anyukáját, kibaszott ijesztő az a csávó.
Akarod tudni, mit kapsz, hogyha a Boone Robbins nevű terméket választod? Semmi hasznosat, kedves barátom, remélem eltetted a számlát. Mivel a származási helye Brigthon, Nagy Britannia, az egyetlen pozitívuma a brit akcentus, de mivel ez Nagy Britannia területén eléggé nagy számban igaz a lakosokra, nem is biztos, hogy meg kellene említeni, nélküle viszont elég üres a választás mellett szóló lista. Sajnos a minőségét sem őrzi meg túl sokáig, hivatalosan talán 60-70 évig, de a nagy száját és felelőtlen döntéseit figyelembe véve élettartama drasztikusan csökkenhet. Összetevői tekintetében nagyrészt bamba tekintetet, figyelemzavart, lustaságot tartalmaz, kismértékben megtalálható némi egészséges egoizmus és tenyérbemászóan idegesítő pitizés a bájitaltan háziért.
Figyelem, nagy mennyiségű alkoholt, cigarettafüstöt, és borzalmasan rossz szóvicceket tartalmazhat!
Ütögetni, feszegetni, nyílt láng közelében tartani valamint a csomagolást bármilyen módon megrongálni szigorúan tilos és veszélyes!
Boone Robbins első verziós kiadás főbb jellemzői között meg kell említeni a százhetvenkét centiméterbe sűrített tömény szerencsétlenséget, a racionalitás és helyzetfelismerés teljes hiányát, és a saját igazához való megrögzött ragaszkodást. (Figyelmeztetés: az, hogy nincs igaza, nem fogja hátráltatni, pedig amúgy ritkán van. A kellemetlenségért előre is elnézést kérünk).
Használati útmutató valószínűleg sosem készült hozzá, legalábbis érthető nyelven, de feltételezhetően vajsörrel, édességekkel és sokáig alvással működtethető megfelelően. Ezek hiányában hajlamos lassulni, vagy akár teljesen használhatatlanná válni. Néha ezekkel együtt is.
Otthonosan mozog a muglivilágban, bulikon, emberek közelében. Könnyen ismerkedik, az idegenekkel való kommunikáció abszolút nem okoz problémát számára, előszeretettel keresi fura figurák társaságát. Estéig ritkán tölti egyedül. Estéire ritkán emlékszik. Ritkán emlékszik bármire is.
Nehezen koncentrál, és abszolút nem mutat kiemelkedő teljesítményt egyik iskolai tantárgyban sem. Az iskolai klubbok vagy órák utáni tevékenységek viszonylag ritkán keltik fel az érdeklődését, a legtöbbtől már el is tiltották. Egész biztosan több időt töltött már büntetésben, mint a könyvtárban, aminek a holléte mellesleg nem biztos, hogy száz százalékig tiszta számára.
Boone Robbins elengedhetetlen tartozékai között megtalálható a pálcája, amivel általában a legjobb barátját bökdösi, némi nassolnivaló, amit feltételezhetően a konyháról csent el, és a Batman Kellogg’s Special #6 képregény eredeti példánya, amit a világon mindennél nagyobb becsben tart.
A termék vissza nem váltható, egészségügyi okok miatt nem cserélhető, és az átvétel után reklamációt nem fogadunk el.
Sajnáljuk Köszönjük, hogy Boone Robbinst választotta.
Én igazából csak olvasni akartam. Csendben lapozgatni a Batman Kellogg’s Special #6 számát, aminek a megszerzéséhez ipari mennyiségű gabonapelyhet kellett megennem, és egy egész napra menő is lettem tőle, amiért nekem már megvan, de hát nem. Varázslóéknál ez nem ilyen egyszerű, soha semmi nem ilyen egyszerű.
Az egész ott romlott el, mikor ez a kis búgócsiga, kérdés nélkül robbant be a kabinomba, mintha csak a kalauz elől menekülne, és nagyon reméltem, hogy nem így van, mert nem voltam biztos benne, hogy nekem van kezelésre felmutatható jegyem. Vagy, hogy kell-e egyáltalán ilyen. Meg amúgy, hogy hol a viharban vagyok.
Izéke maradt, nem kérdezte azt se, leülhet-e, én meg kedvesen úgy tettem, mintha nem zavarna a jelenléte, mert Margareth azt tanította, hogy én sem szeretem, mikor piszkálnak, úgyhogy legyek kedves a fogyatékkal élőkkel. Én megpróbáltam. És büszkén el is buktam.
Aidan – mert, hogy állítólag ez a neve, amiben így az évek múltán még mindig kételkedem – annyit beszélt, mint egy televíziós szappanopera drámai főhőse, és látszólag cseppet sem hatotta meg az első találkozásom a mindenízű drazséval, aminek egyik-másik darabjától könnyezve fuldokoltam. Cserébe engem sem hatott meg, ahogy bosszúból teljesen hülyét csinál magából egy kupéval arrébb, hat döbbent arcú diák előtt táncolva, énekelve.
És ezzel elkezdődött valami, ami – a szabályok és testi épségünk érdekében hozott megállapodások ellenére – egyre inkább kezdett kicsúszni a kezeink közül. Igen, ezzel nyugtatom magam, hogy a rendszerünkben keresem a hibát, amiért nem használtam el egy passzt erre a feladatra, de már mindegy volt.
- Miáú! – közlöm dorombolva a lányokkal, ahogy lehuppanok közéjük, addig fészkelődve, amíg arrébb nem mennek, hogy kényelmesen elférjek.
- Te mégis mit csinálsz? – nézett rám kacagva Dot, majd felvéve a játék fonalát azonnal beletúrt a fekete tincseim közé, amit más esetben valószínűleg sokkal kevésbé viseltem volna jól. De a játékért mindent, ugye.
Releváns kérdés volt egyébként, hogy mégis miért vagyok megint ennyire ostoba, de erre amúgy sem tudtam volna válaszolni, a reggeli idejére macska voltam, a macskák minden rossz tulajdonságával, és egyetlen pozitívumával, hogy nem beszélnek.
- Prrrrrr! – dörmögve belesimulok Dot fülvakargatásába, akit látszólag szórakoztat a helyzet. Daisyt, a másik lányt már kevésbé.
- Gügyeátkot szórtak rád, Robbins? Vagy mi bajod van, megszúrt a nap? – morcosan húzza el a száját mielőtt belekortyol a teájába – Még csak nem is szereted a macskákat.
Jó, mondjuk tényleg nem, de most mit csináljak, nem én szopatom magam ezekkel a feladatokkal.
Kecses mozdulattal átnyúlok az asztal felett, ahogy azt otthon Mr. Fluffertontól is számtalanszor láttam már, kicsi kacsóm addig püföli Daisy tányérjának mintás szegélyét, amíg az az asztal széléig nem táncol, megáll egy pillanatra, majd billen, és…
- Nenenenene! Ne! Boone! – de már késő, a tányér borul, a tejben áztatott gabonapehely nagy része a sipákoló Daisy talárjára, a maradék a földre ömlik. Komolyan elgondolkozom azon, hogy fellefetyelem. – Az istenért, menj innen! Tünés! Sicc! SICC!
Daisy dühösen ütlegeli a fejem, Dot nevet, ahogy a testi fenyítést kikerülve felugrok az asztalra, a reggeliző diákok ölébe söpörve a jobb esetben félig üres edényeiket, vinnyogok és fújtatok még párat, mielőtt visszahuppannék a földre és négykézláb távozok a nagyteremből.
Én egyébkén olyan szívesen maradtam volna az ismeretlenség láthatatlanná tevő leple alatt. Aidan nem hagyta. Aidant ezért már kétszer tarkón vágtam, érett éppen a harmadik. Mert, hát miért kell minden áron folyton feltűnést keltenünk? Miért nem maradhatunk inkább kedvesen átlagosak, észrevehetetlenek, mint a többi Hugrabugos diák. Őszintén, fel tudsz sorolni háromnál több Hugrást? Még mi sem biztos, hogy képesek vagyunk rá. De nem. Nem, a fenébe is, ennek az isten átkának minden áron az a célja, hogy megkeserítse az életem, mintha erre egyébként nem lenne elegendő a származásom. Az mondjuk mókás, hogy pont ilyeneken gondolkozom a Kviddics válogató előtt. Az nem, hogy nem önként vagyok itt. Másodikban mondjuk, taknyos kis tizenkét éves fejjel népszerű akartam lenni, úgyhogy jelentkeztem, de kiderült, hogy kurvára nem is érdekel az egész, meg amúgy is iszonyatosan béna voltam a válogatón, szóval negatív rekorddal derékba is törtem a sportolói karrierem. Amúgy is, a borzok nem valók az égbe.
Most viszont, mindenki megdöbbenésére újra itt voltam, készen arra, hogy a válogató végén elkaparjam magam a pálya alá. Megvártam, amíg a többi versenyző seprűre pattan, felreppen az égbe, és játékba kezd, majd belekezdtem a táncba.
Igen, táncba.
Nem, ez nem egy finom kis hasonlat arra, milyen kecsesen repülök a seprűvel. Nem vagyok kecses, rajta maradni is alig bírok.
Tánc. Tangó, hogy teljesen pontos legyek. Vagyis valami olyan szörnyűséges vonaglás, amit tangónak kereszteltem, mert az igazinak nem ismerem a lépéseit, meg ahhoz, ha jól tévedek, partner is kell, valamivel hajlékonyabb, mint a seprű, amit kölcsönkértem.
Úgy az előadás felénél eszméltem rá, hogy nem sokat segítene amúgy sem egy partner, a fenékrázást és csípőringatással egybekötött előre-hátra lépkedésem egy tangózni tudó fél sem tudta volna már megmenteni, ha lett volna rózsám, biztos azt is a számba veszem. Volt ott minden, pörgés, forgás, emelések és egy merész dobás is, aminek következtében a
partnerem seprűm az előző napok esőzésének sarából kellett felszedni, volt talár-csavarás, hajdobálás, szenvedélyes, partnert-bedöntős csókjelenet, a fejem felett pedig zajlott a válogató meccs azok számára, akik komoly céllal érkeztek.
Nem is tudom, talán jó voltam, azért nem rohant be egy tanár sem a pálya közepére, hogy a fülemnél fogva cibáljon be a lelátó mögé, vagy csak nem akarta kizökkenteni azokat, akik egyébként arra koncentráltak, hogy bekerüljenek a csapatba, minden esetre, mikor a többiek földet értek mellettem, megengedtem magamnak egy mély, színpadias meghajlást.
- Hű, te ijesztően hülye vagy, Boone. – jön a dicsérettel egybekötött hátba veregetés az egyik hetedévestől, kis híján térdre bukok az ütés erejétől, de büszkén tűröm, ahogy a lapát kezei a bordámig tolják a gerincem, talán még meg is köszönöm a bókot, bár abba nem vagyok biztos, hogy a tüdőmbe szorult levegő végett kutyajátékra emlékeztető sípolásomból bárki bármi érthetőt ki tud venni.
- Ja, kár, hogy nem pontoztak. Erős hetes lennél a tízből, sokat rontott a koreográfián, hogy leejtetted a partnered. – Aidan olyan kárörvendően nevetett, hogy muszáj volt tarkón vágnom a seprűvel. És ezzel itt a jól kiérdemelt harmadik tockos.
- Nevess csak, de most én jövök. Jobb, ha futsz!
Persze, tudhattam volna, hogy az eddigi feladataink fényében az, hogy női ruhaneműt kell kunyerálnia magának, már igazán nem okoz majd nagy fejtörést, de nem hittem volna, hogy ilyen büszkén újságolja majd a végrehajtás körülményeit. Mondjuk, hat boldog év alatt már rég a földdel tettük egyelővé egymás méltóságát, egy idő után a kellemetlen feladatok már nem számítanak kellemetlennek, ha az embernek nincs mit vesztenie.
- Amúgy… – dobok unottan egy lapátnyi földet a cserepembe – Nem is állna jól a kék. Túl sápadt vagy hozzá.
- Kevesebb csacsogás, több ültetés! – trillázza Bimba professzor a hátunk mögött bájosan boldog hangján, majd már tova is libben, hogy valaki olyan órai munkáját figyelje, aki amúgy legalább egy minimálisan hajlandó komolyan venni a feladatot.
- Ez a gyógynövénytan tök béna, azt se tudom ez mi a fene. – fintorgok párat a sisakvirágra, mielőtt bedobnám az új cserepébe – Csinálhatnánk valami hasznosabbat is. Valami izgalmasabbat. Kár, hogy Dumbi nem tart nekünk órát. Mennyire jó lenne már!
- Dumbi? – néz rám megrökönyödve Aidan – Nem biztos, hogy örül, ha így hívod. Mégis mióta tegeződtök?
- Ugyan már, miért haragudna néhány becenév miatt Dumbes? Dumbly, Dumbler, a jó öreg fehérszakáll?
- Tudod mit, mindegy. - Dan nem ért egyet, de rám hagyja. Jó kutyus. - Izgalmasat akarsz? Nyald meg a padlót.
- Hogy mi?
- Nyald meg.
- De… dehogy nyalom. És ez szerinted miért izgalmas? Amúgy is, miért nyalnám meg?
- Mert ez a következő feladatod. Állj oda Bimba professzor elé, és nyald meg a padlót.
Csak nézek rá, bele egyenesen azokba az átkozottul megkapó, kék szemekbe, amikbe most legszívesebben beleszórnék egy marék homokot, majd morogva ott hagyom.
A házvezetőnk serényen járkál körbe az üvegházban, felügyeli a növényei, meg kis mértékben valószínűleg a mi épségünket is, alig sikerül úgy sertepertélnem, hogy elé kerüljek. De amint sikerül, nincs menekvés, térdre vágom magam előtte, még látom, ahogy barátságos mosolya döbbent értetlenkedésbe csavarodik, majd két kezemmel támasztva magam megteszem, amire Aidan utasított.
Milyen mesteri, milyen ördögien zseniális, hogy egy ilyen, alapjáraton talán nem is annyira kellemetlen feladat végrehajtásához pont az egy üvegházat kellett kiválasztania, ahol a föld konkrétan FÖLD. Menthetetlenül beborítja a nyelvem, hiába próbálom lesöpörni, az önkéntelen nyelési reflex gyorsabb, a nyelvemre tapadt kosz pillanatok töredéke alatt szánkázik le a nyelőcsövemen, olyan heves köhögési rohamot váltva ki belőlem, hogy egy percre azt hiszem, meg is fulladok. Rám szegeződnek a tekintetek, a síri csöndet csak Aidan elfojtott röhögése, és Bimba professzor hitetlenkedő hangja töri meg.
- Mr. Robbins, mit művel? Elment az esze?
- Én… meg tudom magyarázni, tanárnő!
- Figyelek.
- …
- …
- …
- …
- Jó, hát igazából mégse.
- Gondoltam. Na, igyon egy kortyot, óra után nálam jelentkezik büntetőmunkára.
Ennyi volt. Az első és legfontosabb szabályunk, soha, semmi esetre sem áruljuk el a játékunkat senkinek. Ha törik, ha szakad, ha lángol, ha fulladásveszélyes. Amennyiben nem tudunk kitalálni egy hihető igazolást az elmebajunkra, hallgatunk, és csendben tűrjük a büntetőmunkát. Így megy ez már hat éve, pedig Merlinre esküszöm, én akkor, mikor ez elkezdődött, tényleg csak olvasni akartam.
Kezdőlap
