Nem, persze, hogy nem érdekli.
Undorító, hogy mennyire jólesik most ez a kijelentés, mert Moody pontosan azt mondja, amit hallani akar, hogy továbbra is ugyanannak a könyörtelen, aljas rohadéknak gondolhassa, akinek eddig is. Amit nem is igazán az emlék, hanem annak megmutatása cáfolt csak. Csak mondja még, mesélje csak el a tényleg aljas tetteket, azokat, amikért tényleg megvetheti… mert Rowle megöléséért nem tudja megvetni. Azért, hogy ölt, még ha elkerülhető is lett volna, hogy öljön, nem tudja már elítélni. Ez nem elég.
De Sr. nem csupán a halálos átkot tette legálissá a végrehajtóinak, hanem az összes főbenjárót.
Eddig sem gondolta, hogy Moody idealista lenne, de ez a nyílként semmibe tartó válasz még tőle is mellbevágó.
- Milyen… nihilista – állapítja meg hűvösen. Nem mintha magát annyira idealistának tartaná (pedig ha épp nem elméletben gondolkozik valamiről, az, de mennyire az), de az eszméket pont annyira elengedhetetlennek tartja, mint a vizet szétfolyni nem hagyó edényt: keretet, korlátot, formát ad a tartalomnak. – Ha nincsenek elvek, mi értelme az üldözésnek? Hagytad, hogy tiszteljelek a… a kíméletlenségedért, és most közlöd ezt? Ezt, hogy… hogy az egész csak annyi, hogy intézménnyé tesszük az… aljasságot, hogy a pálca törvényes oldalán állunk? Ez – komolyan ez az, amit gondolsz és sugallsz?
Egyenesen a férfi szemébe néz, de a szenvedélyt igénylő szavak higgadtak, és nyugodtan várakozó a pillantása is. Szomjazik erre a beismerésre. Sóvárog rá. Mondja csak ki, hogy pontosan így van, pontosan az a velejéig romlott féreg, akinek mindig is gondolta. Mondja csak ki, hogy igaz minden szó, amit az aurorokról gondol, és hogy nem kivétel ő sem, és pláne ő nem kivétel.
- Nem mentegettelek – közli szárazon. – Tudom. Láttam az arcodat.
Látta a kendőzetlen élvezetet, a zsigeri diadalt. Nehéz azt igazán, őszintén megbánni, ami ennyire jó volt, ennyire elemi, magyarázatot nem igénylő, megkérdőjelezhetetlen élvezet, feltétlen alapélmény, mint az ivás, evés, baszás.
- De valamiért mégis megmutattad.
Nincs kohézió Moody szavaiban és cselekedeteiben. A korábbi káromkodás igenis azt sugallta, hogy megbánt belőle valamennyit, ha mást nem, a következményeit, és az előző pillantása igenis azt mutatta, hogy tőle várja a feloldozást. A mentegetést, ha úgy tetszik. Nemrég még azt mondta, nincsenek elvek, most azt mondja, mégis kötelesség próbálkozni. Évek előnye van abban, hogy megtalálja és a magáévá tegye a tetteire adható mentségeket és öncsalásokat, de pont olyan zavarodottan és kuszán viselkedik, mint ahogy ő is érzi most magát. És ez kibaszottul dühítő.
Ingerülten ereszti ki a tüdejébe rekedt levegőt.
- Briliánsan kikerülted a választ – mordul bosszúsan, miközben Moody szétrántja a függönyöket. Nem mintha sok értelme lenne, mert kintről is csak a csillagfényes nyári sötétség árad be a fáklyák adta félhomályba. Milyen bizarr is kinézni, és tudatosítani, hogy odakint még mindig létezik a világ, és nem kettejükből áll csak az egész univerzum.
Mikor a tonnányi csendben találkozik a tekintetük újra, már azelőtt tudja, mit fog mondani Moody, hogy kimondaná, és előre belefeszül az állkapcsa.
- A légy szíves, maradj is megtette volna – sőt akár légy szíves nélkül is. Azért vagyok itt, mert itt akartam lenni, és ha maradok, az azért lesz, mert itt akarok maradni – közli annyira nyugodtan, amennyire csak képes rá, mert nevetséges lenne, ha a sokadszori verbális hatalomgyakorlás után, amelyet szó nélkül lenyelt, erre most valami gyerekes felcsattanás lenne a válasza. – Azt gondolod, korlátlanul rendelkezel felettem? – Azt akarja mondani: azt hiszed, birtokolsz? Találóbb lenne. De akkor be kéne ismernie, hogy igen, valamilyen értelemben birtokolja, annyira bensőséges részeket adott oda neki magából. Erre meg gondolni sem akar. Éppen elég érezni. – Talán rendelkezel is – teszi hozzá –, mert beleegyeztem. De mit csinálsz, ha mégis elmegyek? Letartóztatsz? – Eddig tartott a tökéletes nyugalom álarca, most kiszisszen a hangjából az indulat. Az előző kijelentő módú parancsa után úgy hozta ide, mint egy elítélt foglyot, és az egészen csak az ő együttműködése kozmetikázott valamennyit. És ő még ezek után is tartotta a szavát, és megmutatta neki az emlékeket. Mégis mennyit kellene adnia ahhoz, hogy Moody végre elégedett legyen?
Aztán az indulat elszivárog valahova, amikor meghallja azt az utolsó mondatot – belerándul az arca, mintha Moody tényleg arculvágta volna. Nem tudhatja. Nem tudhat semmit, mert akkor nem ezt mondaná. Összehúzott szemmel nézi azt a bizarr mosolyt. Megrázza a fejét kissé.
- El tudom képzelni, hogy milyen lehet. Láttam az arcodat közben. De nem, nem tudom, pontosan, hogy milyen érzés. – Felboncolja ez a tekintet, csak épp nem a húsában, hanem az elméjében vájkál, és felmerül benne az az iszonyú gondolat, hogy Moody esetleg mindvégig valóban olvasott benne, nemcsak a szó hétköznapi értelmében. Ez végre meg tudja rémíteni annyira, hogy képes legyen újra uralkodni magán. Kiüríti az elméjét. Semmi nem marad benne, csak az érdeklődés. – Hajlandó vagy esetleg válaszolni is egy kérdésre végre, vagy ez most már kihallgatás, és csak te kérdezhetsz? – rezzen meg a szemöldöke, és állja a pillantást, és nem hátrál el előle, bármennyire is kívánja, hogy egy egész kontinensnyi távolság legyen köztük, ha lehetséges. Legalább fizikailag. Mert máshogy már, úgy tűnik, soha többé ebben a büdös életben nem lehetséges.
- Mondd meg te, milyen érzés. Még mindig élvezed?

Nem erre a reakcióra számított, nagyon furcsán hangzik, kicsit olyan, mintha védekezőállást venne fel, ami azért mégiscsak bizarr gondolat. Itt. Most. Kettejük között. Egy kissé megtorpan a saját indulatában, mintha a védekezés puszta feltételezése is arra késztetné, hogy leengedje a fegyvert. Talán így is van.
- De nem lep meg. – A pillantása kutatóan fürkészi Moody vonásait, amelyeket egyszerre talál feszültnek és talán valamiképpen fásultnak is. Fáradtnak. Mintha mélyebbek lennének az árkok az arcában, amióta utoljára látta; talán csak a fények teszik.  – Ismerek néhány aurort. Ha nem is igazán jól, de azért eléggé – A vele szemben álló férfi persze nem tartozik közéjük. Semmilyen értelemben. Egy darabig talán azt gondolta, de most már kizárt – és épp őt engedte ennyire közel (engedte? volt ebben valódi beleegyezés, vagy kényszerpálya volt az egész?), akit ennyire kevéssé tud a maga hasznára manipulálni, és akinek ennyire zavarosak és ambivalensek a szándékai és ennyire kiszámíthatatlan és törékeny a jóindulata.
- Az lep meg, hogy ezt valaki kimondja – hogy te kimondod. Ha nem is magadról beszélsz: olyasmiről, aminek a része vagy.
Elhallgat.
Nem mondja ki, hogy marad. Szükségtelen lenne. És éppolyan sértő a másik önérzetének, mint amennyire a parancs volt neki – de ez kevés lenne kielégülésnek, provokálásnak viszont túl ostoba.
Először azért hallgat, mert gondolkodik, próbálja elemezni a szavakat, ennek az egésznek a dinamikáját, aztán azért, hogy uralkodjon a haragján (micsoda képmutatás hivatalos talárt ölteni a pusztítás vágyára, és eközben Voldemort követőit ugyanannak a vágynak a puszta ösztönlényeivé alacsonyítani...!), és végezetül azért, mert attól, ahogy Moody az élvezetről beszél, kilibabőrösödik a karja a dísztalár alatt, és kiszárad a szája. Most nagyon is egyet gondolnak. Vagy nem, mégsem egészen: a bűnösen jóleső, vibráló izgalom, ami eltölti, most is beleütközik a szuperegó morális parancsaiba. Elfogadható élvezni? Elfogadható akár a megbecsült hivatásba, akár egy új világrend ideológiájának igényeibe szublimálni ezt a késztetést? Nem lehet elfogadható. Utóbbi kevésbé undorító ugyan, de éppúgy helytelen.
A bőrén viseli a maradandó nyomait annak az egyetlen módnak, amelyet elfogadhatónak talált.
Zaklatottan néz vissza Moodyra, egy darabig küzd azzal, hogy mondjon valamit, aztán végül is nem mond. Talán nem is kell.
Lehet, hogy Moody épp ezt látta meg benne. Kényelmes gondolat lett volna egy pár órával ezelőtt, hogy Moody tényleg valóban önmagát kedveli benne, és nem kell szerepeket játszania, hogy megtartsa az érdeklődését, most viszont dühítő és meghasonlott, most újabb lemeztelenedés, amit nem akart. Ezt az önmagát senkinek sem, talán csak Selwynnek, vagy talán neki sem, neki is csak azért, hogy taszuljon tőle végre és hagyja békén; ez az önmaga szégyenletes titok, amellyel együtt tud élni, ameddig a saját maga által szabott szabályokat követi, de megosztani ezt mással, és épp vele – hát ezt nem.
- Hízelgő, hogy azt gondolod, volt bármilyen csata, amit megnyertem ellene.
Most végre megint nyugodt és érzelemmentes a hangja.
- Honnan tudod ennyire biztosan, hogy ismerem?
És most sem csattan fel. Az beismerés lenne. Nem ismeri be. Csak egy lélegzetvétellel később:
- Miért gondolod, hogy olyan vagyok, mint te?
A kérdés hamarabb jön, mint hogy igazán átgondolhatná.
Elfordítja róla a pillantását, mintha szégyellné magát, hogy kimondta, vagy pont azért szégyelli magát, amiért Moody ezt gondolja, vagy azért, mert ő ezt gondolja, vagy azért, mert részben igaz, legalábbis abban az aspektusban, amelyről most szó van.
Folytatni akarja, moccan a szája, azt akarja mondani, hogy én nem élvezkedtem soha senki szenvedésén, de ez ilyen formában egyszerűen nem lenne igaz.
Dolohov.
Az az extázis.
De megérdemelte.
Kitartóan elnéz Moody válla fellett.
Bár derűs a hang és szelíd a megrovás, azért megrovás, és most is dühítő, egyébként is nehezen tűri, ha olyan hibákért korholják, amelyeket nem érez magáénak, de ebben a helyzetben, az elmúlt percek után, ennyire feltárva minden félig semmi is elviselhetetlen, amely újra megbolygatja az integritása határait. Sebbe nyomott gézgombolyag, amit időről időre megpiszkál, mintha csak azt tesztelné, meddig mehet el, amíg el nem kezd üvölteni.
Nem azért kérdezte, mert nem tudta a választ. Azért kérdezte, mert hallani akarta. Hogy beismeri. Hogy ő is tisztában van vele.
- És honnan tudod, hogy az élvezet csak eszköz és nem cél? Honnan tudod, hogy tényleg nem önmagadért van, hanem másokért, ahogy mondtad, és ez nem puszta törvényes keretet jelent? – A kérdés igazából többes számú személyes névmással szól helyesen, de már nem vesződik azzal, hogy ezt leplezni próbálja, ha Moody meglátta benne önmaga egy szilánkját, hát legyen. Most inkább legyen ez, mint más. Belevillan a szeme.
– Honnan tud…juk, hogy ez nem önáltatás?
Mert ő biztos benne, hogy rohadtul az.

Csak biccent a kijelentésre, tudomásul veszi, nem valami nagy meggyőződéssel, bármilyen ellentmondást nem tűrően hangzik is, bár ellent éppen nem mond neki. Ugyan, hogyan is lehetne csatát nyerni azzal szemben, aki oda se néz, aki jelen sincs ebben a háborúban.
Egyetlen dolgot mondhatna győzelemnek az apja felett, de az már annyival több, mint puszta győzelem az apja felett, hogy nem is nevezi annak.
Nem tudná megmondani, hasznos-e az, hogy Moody hasonlónak találja önmagához, vagy legalábbis hasznosabb-e, mint amennyire csuszamlós kötelék.
Érzékeli a gúnyos odanézést, kihallja a hangból, hogy mulat rajta, de elengedi, nem reagál rá, csak a pillantását helyezi át egy másik pontra, miután futólag ránézett Moody arcára.
- Mi zavar? Hogy hasonlónak gondolsz? Vagy az, hogy hasonló vagyok? Az, hogy olyan vagyok, amilyen? - Megrándul a szája. - Ha így is van, ez nem olyasmi, amit meg akartam volna osztani bárkivel.
Most újra őt nézi, figyelemmel, pedig szinte azonnal kiderül, mennyire másról beszélnek, hiába a véresen karizmatikus, lánglelkű prófétahang. Megrázza a fejét.
- Nem a hitben kételkedem. Hanem abban, hogy a hit és az ölés közötti kapcsolat ok-okozati és nem puszta kényelmes mellérendelés.
Túl sokat mondott volna? Gondatlanul fogalmazott?

Kimarad egy szívciklus.

Összeszűkült szemmel néz vissza rá, csak a pupillái sokkosan tágak.
- Micsoda? - sziszegi önkéntelenül, aztán egy hosszú csend erejéig csak nézi, kétkedve, hitetlenül. Számított volna erre egy korábbi ponton, de most? Épp most? Milyen kibaszott aljas játékot játszik, bármit is akar nézni a karján, milyen kibaszottul, elviselhetetlenül aljas, mennyire kielégíthetetlenül az. De van egy elképzelése róla, hogy mit akar. - Baszd meg magad - szakad ki belőle, nem is indulattal igazán; az indulat, az a lendületben van, amivel most valóban elindul kifelé, az ajtó felé, de aztán a második lépésben megáll.
Visszafordul felé. Úgy érzi, egy csepp vér sincs az arcában, a torka körüli artériákban lüktet mind egy szálig, és a vértömeg elszorítja a légcsövét.
A balján az összes általa ismert kendőzőbűbáj bonyolult szövedéke alatt a Jegy és azok a túl közeli, túl élesen végződő hegek körülötte, amelyek a hiányában is kirajzolnák az alakját. A jobbon a puszta valószínűtlenül sima bőr. Mindkettőn a sebhelyek, amelyek biztosan megadják magukat az első felderítő igézésnek; nem erőltette meg magát azzal, hogy a leggondosabban rejtse el őket.
Nem mintha bármelyiket is Moody szemének szánta volna.
- Nézd meg, amit akarsz - veti oda fagyosan, kihúzott gerinccel, de nem emeli fel a kezét, egyiket sem. Moody eddig is remekül kiszolgálta magát belőle. Irtózik az érintéstől? Akkor erőltesse meg magát. Egyenesen a szemébe néz most, pedig az undor és a csalódás mögötti meleg fészekben kezd éledezni a korábbi dermesztő pánik is. A saját, nyomokban udvarias gúnyt tartalmazó hangját szinte kívülről hallja:
- Aztán elmegyek. Ha megengeded.

Belefeszülnek az arcizmai ebbe a váratlan nevetésbe, belevonaglik az arca, de nem válaszol arra a hergelő mondatra, ami rávilágít, mennyire kivetkőzött magából voltaképpen, miatta, és egyúttal arra is, mennyire gyereknek tartja. Frusztráló. Megalázó. De korántsem annyira felkavaró, mint látni, ahogy közelít.
Minden sejtjében vonít, hogy nem, rohadtul nem akarja, hogy Moody megint hozzáérjen, és rohadtul nem akarja, hogy bármit is megnézzen, hogy bármit is lásson még belőle, pedig ez már csak a puszta test, amire ugyan ráírta a legbensőbb valója következő fejezetét, de mégscsak puszta test: hiszen már annyi mindent feltárt és látott belőle korábban, már annyi mindent elvett tőle... De lehet, hogy épp ezért értékelődik fel a hús, mint utolsó védelmi vonal, az integritása utolsó megbontatlan bástyája - amelyet máskülönben sokkal könnyebben, magától értetődően dobott volna oda neki, olcsón, ha valaha látta volna rajta ezt a kendőzetlen tekintetet, ezt a vérivó arcot.
Mégis mennyi öngyűlölet kell ahhoz, hogy ennyire vágyjon megnyúzni épp azt, akiben felismerte az önmaga szilánkját?
Most már látja ezt, mintha a helyére került volna egy kirakós. Most újra itt az illúzió, hogy végre érti, mi játszódik le Moodyban, és ezáltal hatalma van felette újra. Csak ezért bírja elviselni, hogy itt van, ennyire közel, hogy úgy néz rá, mint egy darab húsra, és egy olyan darab húsra, ami önmagát szimbolizálja.
- Értelmetlen vergődést - visszhangozza üresen.
Az önáltatás nagymestere. Biztosan erre is van valami gondosan megkonstruált ideológiai alapja, bizonyára az ő hasznára történik minden, vagy bizonytalan körvonalú "másokéra", törődésből, figyelemből, gyengédségből, tudja a kurva isten, hogy miből, de biztosan nem azért, mert Moody erre vágyik. Nem teszi meg, ami az arcára van írva, nyilván, azt talán magának se tudná már megmagyarázni. De azt, hogy ugyanezt megteszi szavakkal és az önkéntessége kikényszerítésével, persze, könnyen igazolhatja magának.
Hát rohadjon meg, rohadjon meg, és bassza csak meg magát.
Megrebben a tekintete a mozdulatra, felkészül rá, hogy talán mégis megteszi, mert a szeme azt ígéri, hogy igen, de aztán mégsem: undort érez csak a látványra. Komolyan azt hiszi, hogy ezzel kiegyenlít? Komolyan, ettől kölcsönösnek gondolja, ettől, hogy ad valamit, amit nem kért, cserébe azért, amit ő nem akar odaadni neki? Hát ennyire nem látja már saját magát?
A pillantása hideg, érdektelen, távolságtartó; épp csak egy másodpercig pihen a meztelen bőrön, szinte udvariasságból, mielőtt újra belenézne a másik szempárba.
- Nem voltam kíváncsi a tiédre, és most se érdekel - közli már majdnem nyugodtan. - És kurvára nem beszéltem ilyesmiről.
Tudna mélyebbre vágni bármilyen érintéssel, mint ezzel az önhitt, ellentmondást nem tűrő, de azzal még csak számot sem vető utasítással? Kizárt, hogy bármi, amire Moody fizikailag képes, lehet ennyire undorító és fullasztó és kizsigerelő, mint ez a meghasonlott, ambivalenesen gyengéd, féltő-óvó figyelemmel és élesre fent gyűlölettel egyaránt csordultig telt igyekezet, hogy abszolút az uralma alá hajtsa.
Megint ez a kibaszott erő, ez a zsigerből parancsolás, amitől még az ő gerince is hajlani akar, a gerincvelői idegek vannak ehhez elég primitívek és állatiak, csak megtenni, amit akar, hogy végre szabadulhasson. Meg se moccan. Könnyebb nem kilépni a viharfelhők aurájából, és nem elfordítani a fejét, ha minden izomrost a testében mozdulatlanul végpontig feszült és újabb összehúzódásra képtelen.
- Nem. - Halkan mondja, szinte csak egy erőltetett, tompa kilégzés, most először mond nyíltan nemet a kibaszott parancsaira, utasításaira és úgynevezett "kéréseire", mert azt gondolta, ha nem tiltakozik, akkor legalább nem erőszak, nem kényszer, akkor legalább nem szennyezi be a köztük lévő kapcsolatot az agresszió dinamikája, akkor megtartja a saját méltóságát, hogy nem gyűrték le, csak beleegyezett, de ezek most mind rohadtul öncsalásnak tűnnek. Kényszer volt így is az egész, hogy eleinte még hasznot remélt belőle; akkor kellett volna nemet mondania, amikor Moody azt mondta, máshol fogja megválaszolni a kérdéseit. Akkor. - Nem fogok levetkőzni.
Szinte megkönnyebbül, szinte valós nyugalmat érez, hogy képes volt meghúzni a vonalat, de a zaklatott légvételeinek nincs elég idejük lecsillapodni, bármennyire is kiüríti az elméjét, hogy uralkodni tudjon magán. Erőltesse csak meg magát. Tudjon róla végre, hogy átlépi a határt, ha megteszi, hogy már rég átlépte, csak eddig túl büszke volt hozzá, hogy kimondja, de most tudjon csak róla, hogy átlépte azt a kibaszott határt, még ha nem is menekül el, még ha ezenkívül egy rezdüléssel sem is fog ellene szegülni. Mert nem fog. Ha tud uralkodni magán, akkor nem fog.
A megkönnyebbülés tényleg csak egy pár másodpercig tart, aztán újra tudatosul benne, hogy mennyire görcsösek feszültek az izmai, és milyen nehéz állni a tekintetét és várni, hogy a férfi elkezd-e végre szégyenkezni, mutat-e végre valami kételyt. Képes-e rá tényleg, hogy ideológiát faragjon az öngyűlöletéből.
- Már odaadtam, amit akartam. Ezt te akarod. Hát akkor vedd el.

Nem lepődik meg igazán, de valahogy nem is hat megkönnyebbülésként. Hiszen eddig a legkisebb vonakodását is azonnal megtorolta, épp a nyílt ellentmondást ne büntetné meg? Furcsa, hogy még ez is tud büntetésként hatni, még ezek után is tud sértő lenni az elfordulás, az örömtelen mosoly, amiből nyilvánvaló, hogy itt most ennek vége van, nem ment át a sokadik teszten. Persze, hogy értéktelen, ha nem a megadás manifesztációja, az emlékei sem kellettek volna úgy, hogy igazán önként adja, a bőrébe írt önmaga sem kell, ha ez nem jelent feltétlen behódolást. Meg kéne végre könnyebbülnie, de talán csak akkor fogja érezni, hogy megszabadult, amikor Moody már nem lesz vele egy légtérben.
Hiszen ez még akkor se érné meg, ha Moodyból a világ összes információját kisajtolhatná érte. Ez nem olyan, mint az eddigi játszmák voltak, az, amit Moody akar tőle, túl valóságos, túlságosan is súlya van. Ezt az árat nem akarja megfizetni.
Lassan, majdnem hangtalanul kiereszti a tüdejébe rekedt levegőt. Értelmezze megkönnyebbült sóhajnak, ha akarja. Értelmezzen akármit akárhogy, és menjen a pokolba.
- Köszönöm, nem, egyáltalán nem ragaszkodom hozzá - viszonozza a távolságtartó hangnemet gúny nélkül, kifejezéstelenül, annyira bezárulva, amennyire csak lehetséges. Szimplán csak udvarias. De bármennyire is vágyott rá, hogy visszatérjenek ehhez a három lépés távolsághoz, most ez sem jó, már ez sem elég, csak gúnyos kifejezése annak, hogy ez a kár már megesett, és már semmilyen távolságtartás nem teszi meg nem történtté, hogy Moody ott van a sebeibe égve.
Nagyon jóleső lenne ezzel a végszóval el is menekülni, de... hova? A semmi közepén van. Sőt azt sem tudja, hogy földrajzilag hol, és milyen messze lehet az első kandalló, amelyik be van kötve a hálózatba. Éjszaka, gyalog a semmiben, varázslótalárban: csodálatos. És ezt az estét tényleg csak az tudná igazán megkoronázni, ha most vinnék be jogtalan bűbájgyakorlásért. Nevetséges lenne elrohanni a semmibe, gyerekes, nem illik hozzá. Moody pedig nem érdemli meg, hogy lássa, mennyire mindenáron el akar szabadulni innen. Mély levegőt vesz, és a határozottan élettelennek tűnő kandalló felé fordítja a pillantását.
- Megengedi, hogy használjam a kandallóját?
De ha a Hop-hálózat mégsem jön szóba, akkor akármilyen infantilis dac is, hacsak magától fel nem ajánlja, hogy még néhány perc jeges hallgatással  és az ezúttal elkerülhetetlen érintéssel meghosszabítsák ezt az estét, aminek a végére már semmi nem fér be, csak egy kongóan udvarias köszönöm, minden jót, akkor nem fogja megkérni, hogy vigye vissza arra az átkozott estélyre vagy pláne haza, még akkor se, ha ezért azért éretlen makacsságért le kell gyalogolnia a lábát.
Most már tényleg semmit nem akar, csak otthon lenni, megfürödni, és kivésni a tenyeréből a Moody pálcája után maradt, félig gyógyult vágásokat, aztán ez egyszer kivételesen, nyom nélkül begyógyítani őket. Mert senkinek nincs joga ahhoz, hogy nyomot hagyhasson rajta, még ha múlandót is - senkinek rajta kívül, kivéve azt az egyetlen egyet, aki már megtette.