Selwyn & Moody

Hallja a lépteit - messziről hallja már érkezni, mert ő sem lehet mentes a háború kézfogásától, az az ő vállára is ráteszi magát, ujjaival bekeringőzik a nyelőcsövébe, emésztésre vár, gyomrában szirmot bont, magának követeli, megigézi. De mielőtt belépne az ajtón, mielőtt emberi alakja nevén szólítaná, felpillant az óra közepén, megnézi még egyszer a társait, a mentorát, a kora délutáni párolgó ezüstös fényben a függönyök eszevesztett csapongását, az üvegre ráülő port összes kis álomba merülő szendergését.
Azok a kimért lépések egyre közelebb érnek, a rajtuk utazó kegyetlenség álmainak szereplője: látta már a hószín tükrök között közelebb hajolni, homlokán kirajzolódni azt a domborzatot, amelyet sok hozzá hasonló látott utoljára, mielőtt zöld fény villant és testük a földbe költözött - azaz eltűnt, hogy csontjaikból híreket írjanak, elrettentést, hogy a Vasprefektus diadallal inthessen, hogy kutyái vért ihassanak, hogy mozduljon tovább a rendszer, dübörögjön a gazdaság - hogy a társadalom fialjon, hogy a szörnyeteg legyőzze a szörnyeteget. Nem haragszik rá, még akkor sem, amikor a kopogásban manifesztálódik, minden idegszálán végighegedül valami elborzadó rémület.. de nem kiállt, nem menekül. Most nem pattan szikra lova léptén, de glóriás a koronája...
- Selwynért jöttem. - nem kérdez, nem mutatkozik be, nincs rá szükség, csak végignéz rajtuk, egyből észreveszi őt: most vajon azokat a vonásokat keresi, amelyekről utolérhető a gyilkos? A színt, amely megül a halálfalók szemüregében, a vöröslő bíbor, a zöldellő kék, a fekete-kék jégszín könnyei, elkeveredve valami elveszett gyermekességgel, valami nagyobb jóra vágyással, kakaóval, reményekkel, de nevetéssel és erőszakkal? Nem lát semmit, ő viszont feláll, torkában dobog a szíve, az erek kirajzanak és betöltik a légterüket, gyökeret eresztenek, de elszakad mind, ahogy kilép a padja mellől, hátrahagyja a felszerelését - nem jön vissza, nem lesz rá szüksége. Láthatóvá válik két fehér térde, az egyiken baljós pipacsos seb éktelenkedik, arany, kicsit kopott orrú karaktercipője odasorakozik a férfi oxfordjai elé, és ő felpillant megint, rezzenéstelen áll, mint a vad, ha lelövik, de önként is adná az életét. Vigyél el, Moody, ragadj meg, vigyél magaddal. Tudom, hogy akarod.
A férfi biccent, és mintha tudná, mire vágyik, kinyitja az ajtót előtte és ő egyetlen kurva szó nélkül kisétál az előző életéből...

aurora borealis

Nem ez az első alkalom, hogy hóhérként tűnik fel valahol - még csak az iskolában sem, bár kellemetlen érzés fogta el, ahogy folyosóit rója. A parancs világos, és egészen eddig meg volt kötve a keze, különben rég a nyomába eredt volna, hogy is ne, ha ennyire parlagon felejtették..
Most úgy kíséri a Minisztérium folyosóin, mintha kivégezni kísérné, van valami temetői fennköltsége az egésznek, és ehhez nem szokott, az áldozat kísérgetéséhez nem szokott, az nem illik a profiljába, és ezt annak is sejtenie kellett, aki kirótta rá. Rég adódott kihallgatási feladata, és ahogy most leül a lánnyal - gyerekkel, ez még egy gyerek - szemben, szinte tudja is, miért. Nincs különösebb oka rá, hogy indulatokat érezzen vele szemben, a furcsa szembogarak nem ingerelnek sem haragra, sem együttérzésre, semleges és hideg, és azon kapja magát, hogy kérdezni sincs kedve.
Vajon Selwyn nem számított rá, hogy utána a húga következik majd? Nem ez lenne az első eset, hogy valaki alábecsüli Sr. hatékonyságát vagy éppen túl az emberségét, és a kislány jól teszi, ha nem követi el ugyanezt a hibát. Kétsége sem férhet hozzá, hogy politikai értéke alig, és csak addig marad hasznos, amíg feltételezik, hogy információi vannak - már nem védi az iskola érinthetetlensége, nem fognak neves és gazdag családok kiállni érte, ha igazán bajba kerül..
Őt pedig nem zavarja, hogy csak egy gyerek. A gyerekek is tudnak kegyetlenek lenni, sőt.
- Hol tartózkodik jelenleg a bátyja? - kérdezi egyszerűen, nem hagy kétséget afelől, hogy nála nem nyerhet előnyt sem a külsejével, sem a korával. Selwyn nyomozása csak részben tartozik hozzá, alapvetően túl sok feladat hárul rá ahhoz, hogy valóban lehetősége legyen kutatni a szálak után, de most, hogy Bones felfedte előtte az összefüggéseket, mégis részese lett, elvégre ezen a ponton nem alkalmazhatja a szokásos módszereit, nem alkalmazhat csak úgy egyszerűen fizikai erőszakot vele szemben. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem is akar, ha úgy alakul..
- Nem tudom.
Nincsenek szemtanúk, a falak pedig hermetikusan zártak - egyikük sem lepődne meg, ha órákkal később jutna a válaszaihoz olyan módon, amelyet nem lehet címlapra tenni, akármilyen bejáratott is az arca. Pálca nélkül még azt a csekély védekezést is elvette a lánytól, amit az kifejthetne, és van valami kényelmetlenül űzött vad aurája, ami őt vadászatra ingerli, hogy ha kell, ha vét ellene, kikényszerítse, kikaparja a sápadt szemgolyói mögül a szükséges értesüléseket. Selwyn lánya, Selwyn húga, Selwyn nővére, Selwyn unokahúga, Dolohov sógornője, talán Rowle jegyese.. és most itt ül előtte, bántóan érzéketlenül, holott félnie kellene tőle, nem a neve miatt, hanem mert valószínűleg ez az első eset, amikor egyiktől sem remélhet védelmet. Azok egyike sem gondolta végig, mit jelenthet elveszteniük maguk közül egyet, még ha ennyire jelentéktelent is, ennyire könnyen leírhatót? Nem elégszik meg a nem tudommal. Válaszokat fog kapni.
- Miért ragaszkodik ehhez a magatartáshoz? - feleslegesnek érzi hozzátenni, hogy innen úgysem nyílik kiút számára, ezt a lány nála még sokkal jobban eszébe véshette. Ennyire ismeri már a rövid idő alatt is, mert a hallgatása tudást rejt, nem annak hiányát, csakhogy ezek szerint meg akarja tartani magának, és ő fel fogja feszíteni a zárait, tekintet nélkül arra, mi marad belőle utána.
- Mert mondandóm van. Tudja, egy halálfaló húgának mindig van, és szeretném, ha meghallgatna. Utána megüthet, ha akarja.

Megannyi üvegen szétszóródó sejtés a hangja, amikor feje fölött halkan megkongatják az órát, és ő elengedi azokat a szótagokat, végiggurulnak a meredek szőnyegen, aztán hatalmas robajjal, íny és dobhártyasértő fanfárral felkarcolják a lépcsőt lefelé, a zuhanásba, az igazságba, a félelmetes vallomásba.
Édesem, drágáim, miért nem gondoltatok bele, hogy egy halálfaló húgának mindig van mit mondania..?

- Láttam magát szeretkezni. - mosolyodik el, feláll a helyéről, ahová nem kötötték oda, lapos talpú, selyemmel borított cipőorr követ kopott, egykor selyemmel borított cipőorrot, hideg ujjai a férfi arca felé nyúlnak, mint a kis csápok a napfény felé, mint a haldokló szirmok a nap felé, de az elhúzódik, undorodva néz végig rajta, és ő nevet. Megáll most. - Engem is meg fog erőszakolni, mint az anyját?
És ennyit kellett tennie, már hozzá is érnek - a koponyája nekivágódik azoknak a hermetikus falaknak, ezerfelé freccsen a fájdalom bíbor látomása mindenfelé, szorosan lezárja a szemhéját, a vérző ajkát nyalogatja, de a gesztus emlékeztetheti még valamire a kínzóját, és újra csókot vált a felülettel, fog reped, halkan sírni kezd.
- Azt mondja, amit hallani akarok. Most.
Megsimul a fal mellett, tenyerét ráfekteti a sebre, és halkan lázálmodik, ahogy tizenkétszer ezelőtt. Türelmet virágzik az a néhány vércsepp, megfestik a szőke haját, összeragasztják a bűnösök névsorával, adatokkal megannyi sejtéssel.. egy olyan háború bábjává teszik, amelyben nem hisz, amelyben mindenkit ostobának tartott.
- Nem tudom, most hol van: járt a Roxfortban, járt köztünk.
A pókháló szálai messzebbre elérnek, minthogy maga felderíthetné.. elfutnak a miniszteréig, elfutnak az utcákig. Ha arra kíváncsi, nem ő a rém a történetekből.. de nem erre kíváncsi. Mire kíváncsi?
- Ne szórakozzon velem, Selwyn. - nem elégedett, és ő nem gondolta volna, hogy ennyire fájhat annak a szép cipőnek a nyoma, amelyet idefelé figyelt, és most már figyelhet majd tükröződő felületeken a saját arcán is. Nem mozdul, szinte nem is lélegzik, de aztán újra elmosolyodik óhatatlan, mint a felhő mögül kileső napfény, és az artézi kutak a térdén kifakadnak, szikra pattan lova léptén 's glóriás a koronája.
- Látogassa meg az én kedves apámat.. látogassa meg a szobájának könyvespolcait, az alattuk húzódó üregeket, látogassa meg az emlékeit.. Maga az apámat kellene, hogy keresse. Vagy ha még éhes.. lakmározzon Ragnar Rowle holttestéből, a gyermekei holttestéből, ízleni fog.
Lakmározzon Lestrange holttestéből, lakmározzon Flint holttestéből..
Felemelik a nyakánál fogva, mintha csak elringatni akarnák, pedig nem - tudja, hogy odakint legilimentorok járják az elméje erdejét, keresve az állításaira a magyarázatot, térde most nekisimul a férfi hatalmas tálcához hasonlatos mellkasának, a puha anyagnak, a fehér ingen piros mosolyt hagy, az arcán meg sötétséges fellegeket, mintha vihar készülne éjszakon, ladikon ringatva sokszáz halál csecsemőjét, dajkálva sorsukat. Levegőhöz jut, belenéz a Vörös Kígyó szemeibe, mely beleharapott már a saját farkába, és meg akarja érinteni homlokát, tenyerét a sebhelyekre nyomni, megérteni, megérinteni.. de hideg van és ő elveszett. Nem fogják hazavinni.
- És ha már nem mondok többet, mert nem lesz mit, akkor megöl, ugye? És soha senki nem tudja majd, mi történt velem.

aurora borealis

Legszívesebben elroppantaná a lány koponyáját az ujjai között - bárhogy is jutott arra a következtetésre, szeretné magát beleásni az agyvelejébe és onnan kitörölni egyenesen, hogy írmagja se maradhasson, hogy élő ember se maradhasson, akinek csak feltételezése is van, hogy ilyesmit őriz magában. Tudni biztosan nem tudja sehonnan, Mafaldában még a történtek után is maradéktalanul megbízik, és egykori társa halott sem lehet, ma reggel még látta a helyén.. Ez a kis kurva nem tudhat semmit, és mégis, milyen pontos észrevételei vannak még a saját helyzetét illetően is. Valóban, az imént már elmerengett azon, hogy ha esetleg rosszul alakulna mindez, pontosan milyen balesetnek tituláltatna a halála: valószínűleg Sr. felhasználná a propaganda etetésére, magot szórna a vakok közé, és a szalagcímen a báty lenne a gyilkos, ezen talán meg sem lepődik már senki..
De a kislány túl messzire ment, még ha utána el is árulta a válaszokat.
- ... - valódi válasz helyett csak megszorítja a vékony nyakat, az egyik ízülete jólesően roppan, ahogy nyomot hagy, lilát és kéket, ahogy elszorítja a levegő útját, és látja a lány szemhéján kirajzolódó apró ereket. Nincs szüksége rá, hogy bármit is megmagyarázzon, bármilyen kérdésére is feleljen, nincs olyan helyzetben, hogy akár egyezkedni kezdjen vele.
Bizonyítékokat kell szereznie, de egy házkutatási parancsot nem olyan nehéz kérvényeznie.. alig pár óra, és utána járhat, Selwynnek pedig bizonyára eszébe sem jut, hogy előbb-utóbb ilyen módon éri el a végzete. Mintha lenne valamilyen minta az általa üldözött családok sorsában: ő ölte meg Ragnar Rowle bátyját, és elképzelhető, hogy most ők következnek. Elengedi a lányt, annak vékony csontjai roppannak a földetéréskor, zsebre dugott kézzel figyeli a vergődését, ahogy oxigénhez jut, ahogy elkínzottan fel-felköhög. Mennyivel könnyebb lett volna, ha nem ragaszkodik ahhoz a színpadias fellépéshez, mennyivel inkább megőrizhette volna a türelmét vele kapcsolatban.
- ...miért nem öl meg egyszerűen? - szedi össze magát, őt bámulja, de a szemei nem könnyesek, nem tűnik sem bűnbánónak, sem rettegőnek, inkább csak egy kérdést tett fel, mintha nem fogná fel, mit kockáztat ezzel. Nem érinti meg újra, reagálni sem reagál érdemben, várja a folytatást, mert ahogy volt alkalma megismerni a középső Selwynt, nem így fejezi be, biztosan kell, hogy tegyen még valamilyen utálatos drámai megjegyzést. - ...de akkor nem mondhatom el, hogy van az apja és a testvérei.

Kinyújtja az elméje tenyerét, vegye el róla a húst, az áldozatot, ha már ő maga nem volt elég neki: vegyél el, egyél meg, fogyassz el, Moody, látom rajtad, hogy éhes vagy és téged nem lehet kielégíteni csak úgy, szavakkal. Tudom, hogy mit akarsz belőlem, és az nem én vagyok, nem a szerveim, nem a testem, a roppanó, ruganyos hús, sem a selymes belek sokasága, nem a szemgolyóim, amelyek csak úgy elpattannának a fogaid között: neked a fejemből kell nagy kanállal kóstoló először, aztán megragadod a koponyám és miután oltottad a szomjad, kinyalod, lefetyeled a maradékot, elcsapod a gyomrod, ott élek majd benned, egyek leszünk és te üvöltve kaparod majd a nyelőcsöved, kívánod majd az enyhülést.
- Hát tudd meg, hogy az nekem sem jutott. Egyikünknek sem! Azt hiszed talán, ezek az aranyvérűek szokásos sirámai a kivételezés és a sötét örökség bilincsében fetrengve?! AZT HISZED, HOGY ÉN AKARTAM EZT. NE NÉZZ FÉLRE, TUDOM, HOGY AZT HITTED, TE IS AKARTAD, MIND AKARTUK ÉS TESSÉK, MI LETT BELŐLE...! AZ ÖSSZES ÁTKOZOTT ÖNZŐ GYERMEK, AZ ŐRÜLT SELWYNEK A MAGUK ÖNKÍVÜLETI ÖNGYILKOSSÁGAIVAL, A BALSORSÚ, SEMMI ELLEN PERVERZ MÓDON LÁZONGÓ BLACKEK, A KÉT CROUCH AZ EMBERI ARCUKKAL, AMI A LEGRÉMISZTŐBB DOLOG, MIKOR VALAKINEK EMBERI AZ ARCA, DOLOHOVÉK A DACCAL ÉS ÜVÖLTŐ KEGYETLENSÉGGEL MÁSHOZ LAPULVA, AZ ÁRULÁS SÖTÉTJÉBEN BOLYONGÓ FLINTEK A RETTEGÉSÜKKEL, A SÁPATAG, GYÁVA GREENGRASS KLÁN, LESTRANGEÉK, AKIK OLYAN MESSZIRE JUTOTTAK MÁR A SEMMI NIHILJÉBEN, HOGY ÜVÖLTENI TUDNÉK FÉLELMEMBEN, HA CSAK ESZEMBE JUTNAK, ÉS MACNAIR ÉS MALFOY ÉS AZ ÖNGYILKOS PREWETTEK... MI MIND! AZT HISZED, MINDENT LÁTTÁL ÉS TUDSZ, ÉS EGYSZER LESZ VÉGE...?!
Soha nem lesz vége. Soha.
Soha.

Vér csöppen a homlokán, lerohan az arcán, cseresznyés ajkai elnyelik, remeg már nem csak a hangja, de a térde, az egész gerince, fényév távolságra szakad most attól a fényországtól odafent, ahol lelke mindig jár, ahol elsimul, most itt van, most átszakadt a valóságba, üvöltő száj lett, és nem tudja elviselni. Zokog, a férfi mellkasába bújik, és menedéket keres.. menedéket a szörnyű igazság elől, ami akkor is ott lesz, ha esetleg megtalálja a nyugalmat.
- Al..Alastor, az apád is halálfaló. Találkozol majd még vele, és meg fogod ölni. Te is tudod, nélkülem is tudod. Ha engem is meg akarsz ölni, csináld gyorsan. Nem bírom tovább, érted, nem bírom tovább..
Aztán elhallgat, elnémul, megmerevedik. Nem mozdul többet, elhűlnek az ujjai, elhűl minden élni akarása.
Ott a tenger... itt az én hajóm.
Soha nem lesz vége.
Soha.

aurora borealis

Arca szigorú maszkká merevedik, vonásai régi emlékek sötét sejtését rejtik magukba, de ő csak áll, végignézi a lány tombolását, ami ezúttal nem ellene irányul, és talán.. talán valahol megérti a belőle áradó tehetetlenséget. Tenni nem tesz ellene, de érdekében sem, csak hallgat, mint a bírák kérlelhetetlen ignoráns szobra, sötét talárja nyugszik a vállán, a jellegzetes tekintete belefúródva merevedett keményre, tűr és vár.
És emészt.. mert ha semmi haszna nem is lenne ennek az egésznek, megint felbukkant előtte az apja alakja, a gyáváé, akinek történetét végül soha nem ismerhette meg, és ha kérdeznék, le is tagadná, nincs dolga vele.. ugyanakkor hiába érti motivációit, hiába lehetett volna sorstársa, megveti és egy része sosem fogadta el a távozását. Él valahol, bűntetlenül, maga mögött hagyva egykori félelmeinek tárgyát, és ezek közé most már ő is tartozik, hiszen kérdőre vonná, keményen kikényszerítené, hogy valljon, ha már futott, miért nem vele? Meddig terjed egy szülő szeretete, ha mérlegre kerül önmagával szemben? És most megint majdnem elérhető közelségbe került.. megint itt áll mögötte, megint megfogalmazza, hogyan szólítaná meg, milyen átkokat használna, beavatná-e abba, hogy bánt az anyjával, a nővel, akitől az a férfi olyannyira rettegett, hogy az egész életet adott érte, kivéve a saját életét.
Hideg kézzel nyúl a talárja zsebébe, suhog az anyag, és a pálcája végén születő zöld villanás valóban véget vet a lány szenvedéseinek. Vékony tagjai felett elvágja vele a kötelet, magatehetetlenül a földre hanyatlik, mint olyan sokan előtte, és ő még mindig csak áll és figyeli, míg újra csend telepszik közéjük. Lassan hajol le, felemeli, alig nyom valamennyit a nem ilyen terheléshez szokott izmai között, míg átszeli a termet, maga mögött hagyva a vérfoltos falat, a vallató hermetikus falait - odakint odaszól a legközelebbi kollégájának, mielőtt tovább haladna.
- Szóljon a társamnak és az éppen aktív állománynak. Selwynékhez megyünk, utólag igazolom. - nemet int, mikor át akarják venni a testet, ügyet sem vet az aggódó tekintetek össztüzére, a sápadt arcok néma kérdéseire, csak kongó léptei árulkodnak arról, hogy már rég eltervezte, hogyan tesz pontot az ügy végére.. Alig pár óra, és az idősebb Selwyn méltatlankodó üvöltése tölti meg a folyosót, ahogy ígér aranyat, ígér neveket, ígér mindent, csak szabadlábon védekezhessen: mielőtt rázárul az Azkaban zárkája, megátkozza az összes gyermekét egytől egyig, aztán hangja ellobban, mint a láng, amelyre egy sovány kislány ráfújt.
Szikra pattan lova léptén, 's glóriás a koronája.

» Moody & Crouch, Jr.
» Crouch Jr. & N. Selwyn
» Selwyn & Selwyn
» Selwyn & Selwyn
» Selwyn, Crouch

Selwyn & Moody

Selwyn & Moody

Similar topics

Similar topics