Ha most le kellene írnom, hogy vajon milyen látványt nyújtok, akkor abban egyeznék meg magammal, hogy rohadt szánalmasan festek, ahogy egy nagyobb darab fának támaszkodva, minél diszkrétebben próbálok okádni. Na most, ha az ember életében legalább egyszer volt már ilyen fasza helyzetben, akkor pontosan tudja, hogy minél halkabb és diplomatikusabb akarsz lenni, a kis problémáddal, annál valószínűbb, hogy úgy hangzol, mint egy gyomorgörcsös sárkányfióka. Valahogy így voltam én is, az az egy üveg mugli vodka igencsak agyonvágott, szégyen gyalázat, de olyan részeg vagyok, hogy a disznó hozzám képest egy józanságáról és mértékletességéről híres állat. Hogy miért rúgtam be ilyen rondán, méghozzá egyedül? Állati egyszerű a képlet:elegem van. A tököm ki van azzal, hogy valaki mindig a nyakamba áll és mondja a magáét, ha nem valami tanár, akkor a házvezető, ha, nem Lump, akkor anyám, ha nem anyám…dehogynem anyám. Nyilvánvalóan megint ő nyomta fel az agyamat, az aktuális levelében, amiről arról prédikál, mily csodálatos lesz az élet, ha én és az öcsém is beállunk a halálfalók közé. Hetek óta gondolkodom, vajon hogyan közöljem vele hogy JinSeo nénikém Koreában, a fél lábával sokkal nagyobb eséllyel áll át a sötét oldalra, mint az öcsémről nem is beszélve, aki még a légynek sem tudna ártani, nemhogy halálos átkokat durrogtasson gondolkodás nélkül. Miután úgy érzem kiürült a gyomrom, kezembe veszem a pergament és csak amúgy cél nélkül, saját idegesítésemre beleolvasok. Caliban, neked már a Roxfort sem jó? Az öcséd azt írja, hogy nem jelensz meg órákon, nem törődsz a tanulmányaiddal, ne kezdd megint ezt az ostobaságot. Azt mondod azzal a varázslóiskolával van gond, ami kinevelt ki tudja hány generációt? Te meg képes vagy azt állítani, hogy „szar”? Mert neked minden szar, édes fiam, csak azt nem látod, hogy te magad mekkora púp vagy mindenki hátán ezzel a destruktív hozzáállásoddal. Téged még hallgatni is rossz, az nem szar tán, hogy egy nagy nulla vagy… Akaratlanul is anyám kényeskedő, mégis karcos, zsémbes hangján kelnek életre a fejemben a szavak, amitől valahogy, megint csak felfordul a gyomrom. -Ó baszdmeg…-nyögöm, ahogy megint L alakba görnyedek és tenyeremet a fa kérgén nyugtatva szelídítem a rókát. Kizárólag kettő dolog jár a fejemben, az első, hogy meg fogom kérni Cleont, hogy amennyiben nem létfontosságú eszébe se jusson beleírni, akár csak a nevemet is az anyánknak szánt leveleibe. Másrészt pedig a fontosabb, remélhetőleg senki sem látja ezt a cuki kis előadást, amit itt az erdőszélen művelek.
Most megkérdezzem, hogy jól van-e vagy hagyjam sorsára szerencsétlent egy fa tövében öklendezni? Arcomon leplezetlen fintorral, az undorról nem is beszélve, vagy éppenhogy megemlítve, nézek a fát támasztó alakra, aki béltartalmának jelentős hányadát hagyja éppen emlékként a Rengeteg peremterületén elhelyezkedő fák egyikén. Mindenbizonnyal jelenlétem lenne a legutolsó, ami zavarná, hogyha fölfedném hollétemet előtte, jelenleg viszont nem áll szándékomban, inkább fintorra, vagyis inkább vicsorra húzott ajkakkal és sűrű redőkbe ráncolt homlokkal figyelem a véget érni nem akaró jelenetet, ami olyan, mintha az órát mindig egy kicsivel visszatekernénk, az adott másodpercek pedig újra és újra lejátszódnak a szemünk előtt. Bámulatos műsor! Lassanként, egyik pillanatról a másikra kezdi elveszíteni az ölemben heverő könyv minden megsárgult papírjával, megfakult szavával együtt az érdeklődésem, s minden figyelmemet az ismétlés pillanatának szentelem egészen addig, amíg a nyár egy lenge szellője felém nem sodorja a hangos csattanásnak nem csak a hangját, de az orrfacsaró, gyomorforgató szagát is, amitől hirtelen nekem is kedvem támad csatlakozni az úriemberhez a fa tövében, hogy egymás támaszai legyünk, amíg ez a rémálom véget nem ér. Ha egyáltalán véget ér. Azt viszont teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy főhősünket ezúttal nem gyomorrontás kínozza, vagy egyéb nyavalya, illetve kór, hanem a színtiszta alkohol, aminek erőteljes szaga elnyomja a visszapostázott vacsorát és egyéb gyomortartalmakat, s aminek keserű szagától én is úgy érzem, hogy holnap a fejfájás fog kerülgetni. Ennyit arról, hogy ma a természet lágy ölén fogok olvasni, távol az iskolától - az a pár perc fárasztó, áldozatos séta A pontból, B pontba -, pihentető jelleggel. Kérdem én és joggal, hogy mi vesz rá valakit arra, hogy ki jöjjön ide, a Rengeteg szélére, ahol a madár még jár, esetleg pár diák, de más azon kívül már nem igazán, hogy kijöjjön ide és könnyítsen a lelkén - a gyomráról nem beszélve - ? A kérdésre a válasz teljesen egyértelmű, értelmetlen volt föltenni saját magamnak; itt érte el a szükség. 'Zseniális vagy, Agatha! Remélhetőleg több ilyen kérdéssel már nem fogsz untatni senkit, főleg nem magadat, amikor csak azért teszed föl ezeket, hogy legyen min szörnyülködnöd majd magadban, mint az igazi vénkisasszonyok, akik híresek az erkölcsről, morálról és a mértékletességről. Az alkoholról is csak hírből hallottál ugye?' - zsörtölődöm magamban, mialatt leselkedem a fa mögül, akár egy hamisítatlan pletykás vénasszony, vagy vén kísértet, akiknek nincs ennél nagyobb örömük életükben, vagy holtukban. A szél továbbra is kitartóan libbenti fel előttem a bűz fátylát, melynek köszönhetően el is jutok a cselekvőképesség állapotáig. A fák lombjainak halk susogásán át is hallom, hogy az éjszaka aktív lények lassanként neszeznek a bozótosban, fák lombajin megbújva, vagy ássák elő magukat a föld alól, nappali társaik pedig nyugovóra térnének rejtekeikben, de az erre való tekintet és tapintat nélkül csapom össze könyvemet olyan erővel, hogy a nyugodt tempóban hazaigyekvő Rengeteg lakók is inkább megkétszerezik lépteiket a robaj hallatán, s ezzel mindenbizonnyal felhívtam magamra fát támasztó ismeretlen barátom figyelmét is. Na igen. És ha ez megtörtént, mi legyen a következő lépés? Hogy értve mi legyen? Attól még, hogy megzavartad egy jelentős tisztulási folyamat közben, nem kell odamenni és bocsánatot kérni... Elnézést, hogy megzavartalak hányás közben azzal, hogy becsaptam a könyvet, csak éppen iszonytatóan büdös, amit nem is olyan sokára majd készülsz itt hagyni, ezért tovább állok, de te folytasd csak nyugodtan! Ajkaim szinte parancsszóra kezdenek fölfelé görbülni, ám mielőtt kezem eltakarhatná a számat, egy halk kuncogásnak sikerül kiszöknie. Átkozott gondolatok! Néha azt kívánom bár üres lenne a fejem. Nem kerülnék kellemetlen helyzetbe egyáltalán. Ujjaim szinte illatoznak a könyv régi papírjainak köszönhetően, ami a sok órányi lapforgatás után kezdett ráragadni, ez pedig kijelenthetem bátran, hogy édesebb minden illatnál. A jelenlegi helyzethez köthetőnél legalábbis mindenképp. Ám a nyári fuvallatot hamarosan, szinte villámcsapás szerűen váltja fel egy erősebb széllöket, a lemenő Nap fénye helyét pedig már csak a csillagokkal találkozik az ember tekintete a sötét égbolton. Ennyire sokáig ültem volna egy helyben, hogy közben eltelt egy nap, egy délután? Szőke hajzuhatagom meglepetésként csap az arcomba, melyet a rövid ideig tartó jó kedvem helyét átvevő dühvel és hirtelen mozdulattal söprök odébb, hogy látóteremet semmi ne takarhassa. Döntésemet azonban hamar meg is bánom és gondolatban könyörgöm a szélnek, hogy támadjon fel újra, kusza sörényemmel újra fedje el az elém táruló látványt, a majdhogynem már telihold világító kövér képét, ami hogyha tudna, most önelégülten bámulna rám, rücskös, ragyás arcán kaján vigyorral. Megbabonázva, egyetlen pislantás nélkül figyelem a hatalmas égitestet, ami úgy tűnik, mintha egyre közelebb és közelebb kerülne hozzám, mintha egyenesen, a lehető legközelebbről akarná az orrom alá dörgölni, hogy ideje felkészülni a hosszú, álmatlan éjszakákra, a nehezen gyógyuló sebekre és fizikai fájdalmakra. Ideje felkészülni a félelemre, ami körbe fog ölelni és előkészíteni a legszebb fohászaimat az éghez, hogy teljes el egy újabb hónap anélkül, hogy bárkit meginvitálnék a saját halotti torára, ahol ő az est közép - és fénypontja minden tekintetben. Ökölbe szorított kézzel nézek a Nagy Fejűre, akinek ha lenne hangja, biztosan olyan csúszós lenne, mint a csiganyál, de mégis fülbemászó, viszont egyáltalán nem megkapó. Elérné, hogy odafigyelj rá, cserébe végig kényelmetlenül éreznéd magad, s tudod, hogy kívül bizony tágasabb lenne, mintsem a Hold társaságban ücsörögni és egyre inkább összemenni, hátha a végén sikerül eltűnni is. Ám hiába a mérhetetlen düh, harag, hogyha gyűlöletem tárgya nem éppen karnyújtásnyira, hanem felmérhetetlen távolságra van tőlem. Farkasszem párbajomat a Holddal azonban a már jól ismert toccsanás és köhögés páros zavarja meg, viszont nem annyira megszokott, hogy elengedhessem a fülem - és az orrom - mellett. Tekintetemet a fában támaszára lelő fiúra szegezem újfent és mint a híres gyöngyhalászok, nagy levegőt véve indulok meg felé, ízlelgetve a rövidesen elhasználttá vált oxigén ezüstös ízét. Ugye? Hogy lehet az oxigénnek íze? Ráadásul ezüstös? A költő fölébredt és jelt ad magáról, hogy róla se felejtkezzünk meg. 'Gyanítom nem azzal a darab papírral akarod megtörölni a szád.' - szólítom meg az idegent egy mély lélegzetvétellel egybekötött fuldoklást követően, melyből kikövetkeztethető, hogy koránt sem érdekel a béltartalom orrfacsaró, gyomorkavaró szaga. - 'De hogyha igen, egy percig sem zavarok tovább, folytasd csak egész nyugodtan.' - lehetséges, hogy ideje ezután a mondat után visszavonulót fújni, hiszen a fiú és gyomra állapotából, na meg a szagból ítélve a délután java része nem a mértékletesség jegyében telt el, ami arra enged következtetni, hogy szegény félnótás agya csak információ morzsákat képes feldolgozni, ez pedig félreértések sorozatához vezethet záros határidőn belül. Arról nem beszélve, hogy részéről elég egyetlen ballépés és a saját maga által állított csapdába lép bele, hogyha esetleg kézzel-lábbal próbálná nekem elmagyarázni, hogy rövidesen magához szólítja őt az anyaföld egy kiadós alvásra. Hagyjuk, hogy a szervezet elvégezze öntisztítási folyamatát, majd pedig, hogy egy mohával borított kő legyen a kényelmes tollpárnája. Ez így van rendjén, s ebbe csapongó agyam habozás nélkül egyezik bele. Korán este nem tartunk föl senkit.
►××× szó ; 1101► jegyzet: lesz ez erősebb is
I solemnly swear
I am up to no good
Caliban Malachy
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
~ Min Yoongi (Suga)
»
»Vas. 16 Júl. - 11:42
Ver a hidegverejték, minden tagom összerándul, Merlinre, de rühellem ezt az érzést. Jogosan kérdezheti akkor bárki, hogy mégis mi a francért iszom, de szerintem erre mindenki könnyen kitalálhatja a választ. Azért vedelek, mint a gödény, mert végtelenül betelt a pohár és azóta is folyamatosan túlcsordul, minden áldott nap azon gondolkodom, hogy mit kellene tennem. A legkellemesebb lehetőség az lenne, ha fognám a cókmókom és angolosan távoznék, amint lehet. Még nem vagyok halálfaló, még senki vagyok, elmehetnék Ázsiába vagy valahova, ahol egyedül lehetek nyugodalomba és mindenki békén hagy, de bármilyen eszményi is ez a gondolat, tudom, hogy nem valósulhat meg. Nem hagyhatom itt az öcsémet egyedül, ő nem olyan, mint én, hiányzik róla a Seomunokra jellemző vastag páncél. Ami azt illeti anyám és én teljesen olyanok vagyunk, mint a csótányok, bármit megeszünk, vastag a bőr a pofánkon, túlélésre vagyunk kalibrálva. Apámra és Cleonra ez már nem jellemző, ők egy kényelmes élet intelligens és jóindulatú teremtményei, maximum a hivatali élet való nekik. Anyám okos nő, pontosabban inkább azt kellene rá mondanom, hogy ravasz, hiszen tisztában van vele, hogy nem értek egyet vele, ez abból a rohadt levélből is tisztán kiolvasható, mégis tudja hogyan láncoljon hozzá az öcsémhez, hogyan fog az egyetlen ember, aki iránt szeretetteljes érzelmeim vannak akaratlanul is belerántani valamibe, amitől undorodom. Ez a terve, én pedig most ezért adom ki magamból még a májamat is, itt a sötétben, egy fa rücskös kérgét markolva tehetetlenül. Ennek is megvan a maga pozitívuma, legalább senki sem nézi végig…a nagy francokat! Hamarosan alábbhagy a rosszullétem, aminek örülök, mert már azt hittem, hogy a holnaputáni vacsorámat is sikeresen kibokákoltam. Támaszkodom és bámulok a rengeteg felé, miközben próbálom normalizálni a légzésem. Még a hajamból is kifutott minden szín, így most izzadtan és hófehéren tapad a homlokomra és akkor hangot hallok magam mögül. Na ez már mélytorkos, komolyan mondom a Roxfortban már megdögleni sem hagyják az embert! Megtörlöm a számat és szembenézek a „támadóval” akinek a neve hirtelen nem ugrik be, de az arca határozottan ismerős. -Kurva jól gyanítod-válaszolok, miközben a markomban lévő papírt, még inkább galacsinná gyűröm, már ha erre még van lehetőség. Mondanám, hogy hasonló erőkkel próbálom összeszedni a méltóságomat, de azt olyan mélyre sikerült most ásnom, hogy valószínűleg már rég a vakondokkal barátkozik. -Nem zavarsz, reményeim szerint abbahagytam-vonom meg vállamat, gondolom az előbbi térdrogyasztós jelenet után, mikor is magabiztosan okádtam, mint a lakodalmas kutya, elég meglepő lehetett, hogy értelmes,összefüggő mondatok jönnek ki a számon gyomorsav helyett. Az agyam hálisten bírja a piát, ha testem más részei nem is. -Egyébként mióta megy ez a kis megfigyelés?-érdeklődöm meg arcomon egy biztatónak szánt mosollyal.
Kezdőlap
