Az évek alatt már megszoktam, hogy ilyenkor a Roxfort annyira kihalt, hogy szinte már rémisztő. Csupán néhány tanár lézeng a folyosókon és pár diák, akik hasonlóan mint én, nem tudnak hová hazamenni az ünnepekre. Annyira kibaszottul meghitt ez az egész szeretet ünnepe faszság, hogy szerintem én soha nem fogom ünnepelni. Nem látom értelmét. Az egyetlen jó dolog ebből az időszakból a szilveszter éjjel.
Igazából ez a nap sem indul másként, mint a többi. A klubhelyiségbe lépve hunyorognom kell, hogy a vakító fénytől, amit a díszlet kölcsönöz jelen pillanatban a helyiségnek, ne hányjam el magam. Valami cudar káromkodással hagytam el a kh-t - még jó, hogy a házvezető nem volt a közelben, mert biztos azon nyomban kiugrott volna a bőréből ennek hallatán - és egyelőre csak a földszintre vettem az irányt, valami táp kerítése érdekében. Közben persze eszembe jutott, hogy Csilinek is valahol itt kellene lennie. Elvigyorodtam és pálcámat az arcomhoz téve sétáltam tovább a Nagyteremhez tartó folyosón.
- CSILI! Bújj elő, bújj elő, akárhol is vaagy! - A hangosításnak köszönhetően még a saját dobhártyám is majdnem beszakad, szegény ártatlan lelkek, akik most ezt hallják biztosan maguk alá pisilnek ijedtükben, oly váratlanul kezdtem bele ebbe. Elteszem a pálcám és benyitok a Nagyterem ajtaján, miközben letépek egy kis fagyöngyöt az ajtóról - minek már az, úgyis elmúltak az ünnepek - és azt szórom el útközben, teljesen nyugodtan haladva előre, a tanári asztalhoz, Dumbledore helyét elfoglalva.

Már réges-rég lejárt a reggeli idő, mire Ren letolta a seggét a nagyterembe, de mivel szerető és gondoskodó barát vagyok, félre raktam neki két muffint meg egy bögre langyos tejeskávét, mielőtt az egész terülj-terülj asztalkám kámforrá lett volna. Szép lassan eltűnt a reggeliző népség – ilyenkor reggel sokkal kevesebben jönnek le enni, mint vacsoránál szoktak, volt valami fájdalmas a sok foghíjas ülés látványában, ugyanakkor ritkán ennyire lenyűgöző egy reggeli – én meg ott maradtam valami ponyvát olvasni, mert hát megígértem Ren-nek, hogy itt várom meg, bár arról szó sem volt, hogy ennyit fog késni. Már-már azon voltam, hogy hagyom az egészet a picsába, mikor azon a zsongó, túl hangos hangján szólítgatni kezdett. Öt éve még szabályosan ijesztő volt, ma inkább röhejesnek nevezném. Szóval közeledett, én meg nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy egyszerűen csak rám találjon, szóval mielőtt még benyitott volna, bemásztam az asztal alá, majd aminthogy elfoglalta Dumbledore, elduruzsoltam azt a varázsigét, amit még hónapokkal ezelőtt tanultunk egy könyvtári portya alatt. Instant tűzijáték, durranó petárda, egy pillanatnyi színes fényár a nagyterem kellős közepén – mi lehetne ennél szilveszteribb? Szóval durrantottam egy ilyen varázspetárdát, csak azzal nem számoltam, hogy a király látványon kívül ez valami iszonytató zajjal is jár, de akkorával, hogy még én is majdnem beszartam. Nos, remélem, ő is, végső soron biztos nem olyan klassz dolog egy semmiből rád támadó tűzijáték rakéta.
Kis piros szikrák mindenütt. Kipattantam az asztal alól, amint hamuként aláhullott az utolsó csillámló kis szar is.
- Hú basszus. Nem hittem, hogy ez ekkorát szól majd. Gondolod, hogy más is meghallotta? – a hülye kérdések feltétele a védjegyem. – Vagy mindegy, ha valaki kérdezi, úgyis rád kenem. Itt a kávéd, szívem – böktem az asztalra – szóval, ha végeztél ott fenn…

Nem foglalkozván az idővel, egyszerűen csak végigmasírozok a folyosón, tudván, hogy Bunny tutira ott üldögél a Nagyterem egyik már jól ismert padján, és vár engem. Azért még reménykedtem benne, hogy beleférek a reggeliidőbe, mert a tegnap este után, csupán arra tudok gondolni mindvégig, hogy mennyire össze van száradva a szám, és hogy kicseszettül ég a gyomrom.
Aztán mégis csalódottan lépek be és nézek körül, se kaja, se Csili, így hát egy nagyot sóhajtva azért mégis elfoglalom a 'méltó' helyemet, hátha megjelenik még a kis nyuszi és segít nekem némi kaját szerezni valahonnan. Valahogyan.
A nyugalmam mindössze néhány pillanatig tart, ugyanis a közelben eldurranó tűzijáték akkora ijedtséget vált ki belőlem, hogy azt sem tudom hogyan sikerül felmásznom a szék leges legmagasabb pontjára, anélkül, hogy az nem dőlt el mellesleg. A szívem az majd kiugrik a helyéről, - ezekben az időkben sosem lehet tudni, hogy terrortámadásról van e szó vagy valami ilyesmi - aztán mikor már a tűzijáték fénye világítja be a Nagytermet, csak pár mély levegőt kell vennem, hogy sikerüljön kicsit lejjebb vinnem a szívveréseim számát. Utána látom meg Bunnyt, aki gondolom igazán jót nevethet most rajtam. Mert vicces látvány vagyok tuti.
- Bazdmeg Bunny. - Igyekszem mihamarabb, a lehető legbiztonságosabb módon lemászni onnan, a masszív szék tetejéről ameddig még lehet, mert különben ezt fogom hallgatni életem végéig majd, szerintem. Közelebb lépdelek a sráchoz. - Szerintem ezt még Londonban is hallották. Azt hittem kiesik a szívem. - A kávé láttán mint egy aranyos kiskutya - vagy mi? - loholtam oda Csilihez, pattanva be mellé az asztalhoz és vetettem rá magamat a kávéra.
- Isten vagy, ezek után bármit rám foghatsz. Azt hittem már itt fogok elszáradni. - Ehhez most már csak egy bagó lenne igazán dukáló, de hát tegnap mindet elszívtam. Pech. Az egyik muffint is jól betűrtem, kérdés nélkül.
-Szóval ...- Kezdtem bele teli szájjal. - Szerintem az lenne a legjobb eshetőség, ha befejezném a reggelit és lelépnénk innen, mielőtt még ideözönlenek az emberek. Ez nem az a nap, amikor lenne kedvem magyarázkodni másoknak. Mit szólsz, merre menjünk? - Mondhatnám, hogy ez a legjobb nap az egész évben. Sok mindent fel lehet fedezni és el lehet rejteni a gyanakvó szemek elől. Lehetne többször is ilyen alkalom, de hát sajnos nincs.

Kajánul vigyorogtam, mert amúgy jó hecc volt, szóval kábé olyan volt, mint amikor elsütsz egy faszviccet, aztán csak idétlenül vihogsz rajta, pedig tudod, hogy hülyeség és anyu nem lenne boldog, ha ezt hallaná, de nincs mit tenni, ezen túl is egy csomó mindennel el tudnám szomorítani, ha végre venné a fáradtságot, hogy rám nézzen.
Egyébként a tanárok szerint pont emiatt az attitűd miatt végezzük majd egy nap valami rettenetes muglitelepen, mugli kábítószerekre függve, ami mondjuk innen, innen még elég hosszú út, és hát pont ezért járnánk jobban, ha hagynánk ezt a sok magunkra erőszakolt féleszmét, és megpróbálnánk funkcionális tinédzserekként viselkedni és, például, nem felrobbantani a nagytermet, de ha hülye vagy, akkor hülye vagy. A sorsod meg egyre jobban közelít. Te meg tudod, hogy milyen szar lesz, aztán mégis csak röhögsz ezen, meg a petárdán is, meg ha úgy alakul, akkor már tényleg MINDENEN. Még ráérsz pofára esni, vagy ha nem, akkor meg mi van?
Az meg jött a kávéra, mint keselyű a döghúsra, mint szép szárnyú pille illatos virágra.
- Hát, talán jobban is járunk, ha elszáradsz. - vállat rántottam. Imádom Ren-t, de tényleg nem érdekel a reggelije azon túl, hogy kikészítem neki és gondoskodok róla, hogy meg is egye. Még ha csak egy kávéból is áll. Hálás érte? És? Az ő baja.
- Hát, ami azt illeti... - sóhajtottam. A valódi tervem az volt, hogy visszamászok a hálókörletekbe, felveszek egy pizsamát, leheverek az ágyba, kiverem, ha unatkozok, azon túl pedig szórakoztató akármiket olvasok, meg rajzolok, és pont leszarom, hogy vége az évnek, úgyis jön egy másik, ha olyan fontos dolog ez, hát azt majd csak-csak észreveszem. - ...nem tudom. Vágytál már valaha egy magányos, csendes estére?