Caradoc Dearborn

Decipere est iuris gentium.

Doc


40


félvér


Dumbledore


-


a Rend


Viggo Mortensen


canon továbbgondolva

Anyám sosem adott az illő megjelenésre, de valahányszor a látóterébe kerültem, módot talált arra, hogy megkopasszon. Apám egész sráckoromban azon fáradozott, hogy a llanwrsti ház kertjét kikupálja, de máig nem ültetett többet két fánál. (A füvet előbb ő, majd amikor ő beleunt, én nyírtam, természetesen mugli fűnyíróval, ha már egyszer megvásárolta a bolhapiacon.) Hatéves voltam, mikor a nagyapám bal lábát, térd alatt, megcsócsálta egy walesi zöld, így véglegesen hozzánk költözött, és még akkor is mentegette a bestiát – „Nem úgy akarta a kis Betsy, hiszen a légynek se tud ártani, csak kicsit hirtelen a lelkem!” – mikor összepakoltam, és elköltöztem. Utánam pár évre a húgom is megunta nagyapát, aki nyíltan mizogin vicceivel, állandó pöfékelésével és a sárkányokról előadott, nosztalgiagőzös történeteivel elérte, hogy minden rokon pulzusa az egeket verje – pedig azelőtt biztosan nem érte el még a céltartományt sem. De a Dearbornok önfeláldozó lojalitásának jele, hogy nagyapám három évvel ezelőtti haláláig, a szüleim mindent latba vetve ápolták őt. (Még ha nem is szorult erre rá igazán.)

Pipafüst, sáros csizmák, sárkánybőr-kesztyű, még több pipafüst, még több sár. Túl sokszor gyújt rá, és ha teheti, elkerüli a borbélyt – meg az anyját, ha Mrs Dearborn ollót ragad. Negyvenéves, de még mindig kész macskakaparás az írása. Negyvenéves, ezért a családja egyre mohóbban kéri számon rajta az áhított jövőt, állapodj már meg, találj normális munkát, keress magadnak egy kedves, rendes, értelmes nőt – a jelzők az évek alatt sorra elkoptak. Olyan vagy, mint az a kurafi nagyapád, az se tudott a seggén ülni, mondja a nagyanyja, mélyet slukkol a pipájából, és Caradoc gyomra még mindig összerándul, mert ha kissrácként bármit kívánt az égre nézve, hát az az volt, hogy csak ne legyen olyan, mint ő.
Tizennégy éve él a rezervátumban, és amit egykor hóbortnak tartottak – „Majd csak kinövi, ugye? Ugye?!” – mára megszilárdult; a bőrében, a csontjaiban hordja. Talán mára nincs fűféle, fa, virág, termés, amit ne ismerne fel. Talán mára nincs bestia, amit ne tudna megszelídíteni. Nem szószátyár típus, mégis nevetségesen gyorsan kezd kötődni másokhoz. Tanácsot nem szívesen ad, arra ott vannak a nála alkalmasabbak, mint Dumbledore, akitől olykor falra tudna mászni – észrevetted már, hogy az öreg folyton talányokban beszél? -, ugyanakkor, ha a gödör fenekére kerültél, veled megy, míg ki nem mászol belőle. Ha teheti, mozgásban marad, mert az egyhelyben toporgó vadat könnyebb elejteni. A munkatársai szerint olyan, mint a hazatérés csalhatatlan, szilárd biztonsága, ő viszont, ha foglalkozna ilyesmivel, talán inkább azt mondaná: olyan, mint a belül feszítő késztetés, ami minden hegyoldalon magával vonszol – a remény, hogy egyszer megérkezel.

Nem, Rubeus, nem lopok neked sárkánytojást, és különben meg eleget ittál már, add ide a korsót, oké, még egyet, de nem én foglak hazavinni, majd Albus megoldja, Molly, a fenébe, ne nézz már így rám, hát melyikünk mehet a Roxfort közelébe anélkül, hogy gyanús lenne, az öregnek legalább van alibije, várj, kapd el, kapd el, a francba, Hagrid, megmondtam, hogy ne igyál ennyit, neem, bármilyen ázott vagy, akkor se lopok tojást neked, örülj, hogy a múltkori keresztezési ügyedet már kezdik elfelejteni!

Közönséges tyúkhúr, pásztortáska, madársóska. A szürkületben mind egyformának tűnnének avatatlan szem számára, de nem nekem. Körbejárok a leszálló este porától szutykosan, minden bestiát ellenőrzünk, miután megkapták a vacsorájukat. A walesi zöldek a délnyugatra eső völgyben egymás hegyén-hátán alszanak. Mikor földön elnyúló fejük mellett elhaladok, látom az orrlyukaikból felderengő füstöt, mindig elcsodálkozom, hogyan hihetik az emberek ezeket a lényeket eredendően gonosznak.

Szerintem felesleges erről beszélni, Moody nem fog új társat kapni, igen, Ames, komolyan gondolom, mert képtelen másokkal együtt dolgozni, ő egyedül a leghatékonyabb, hát igen, még szerencse, hogy az Albusszal folytatott titkos megbeszélések témái végig titokban maradnak, megkérdezett, de nemet mondtam, ha Mafaldát ki tudta hozni a sodrából, velem még könnyebb dolga lenne, tudod, a magamfajta inkább a sárkányokkal tart, minthogy egy napig együtt kelljen dolgoznia Moodyval, hát tudod, a sárkányok a szóbeszédekkel ellentétben kezesek, hűségesek, és nem pofáznak arról folyamatosan, hogy miért van éppen igazuk.

A völgy mozdulatlan és nyugodt. Míg teljesen le nem ereszkedik az éj sötétje, egy fa tövében ülve várakozom. Ráérek később visszaindulni a bázisra. A jelzővarázslatok a fajok gyülekezési helyeinél sorra kigyúlnak a távolban, minden rendben, és ezúttal talán Hagrid is megkímél minket attól, hogy éjszaka le kelljen kapcsolnunk, miközben megpróbál belopakodni a rezervátum területére. Sóhajtok, néhány mezei katángot morzsolok az ujjaim közt, miközben a pipám megtölti magát. Ízre ismerős. Füst kanyarog a csillagokkal higított égbolt felé.

Granada, hidd el, semmire se vágyom kevésbé, mint átvenni egy bizonyos Ms. Mechtilde Knotley tojását, igen, asszem így kell ejteni, de papírra amúgy is bármit írhatnak, ráadásul ezek az arcok mindig terveznek valamit, sose bízz meg valakiben, aki a semmiből előáll egy tojással és megpróbálja rád sózni, amúgy meg van itt tojás elég, lassan három rántottára való, mégis melyik fészekbe tehetnénk be, ez eszükbe se jut, a civilek mindig kitalálnak valamit, hogy feldobják a napjainkat.