Miután átöltözött a kviddicstalárjába, és a seprűjével a kezében kisétál a teljesen üres pályára, majd a labdákat tartalmazó ládát is kihozza, egy kis időre leül a nedves pázsitra, és megvizsgálja a seprűjét sérülést vagy karbantartanivalót keresgélve. De valójában céltalan ez a tevékenység, hiszen mindenét elmebeteg rendben tartja, inkább csak ürügy a meditációra a simára polírozott nyél és a gondosan metszett farvesszők cirógatása. Még majdnem egy óra van hátra az év első kviddicsedzésének megbeszélt időpontjáig, de jobbnak látta, ha hamarabb kijön, és átgondolja az edzéstervet, ráhangolódik, bemelegít, mielőtt megjönnek a többiek. Pontosan tudja, hogy nem sokan támogatják a frissen elfoglalt csapatkapitányi poszton, és erre a korábbi válogatóval egybekötött szánalmas nulladik edzés is csak ráerősített. Márpedig széthúzva nem fogják megnyerni a bajnokságot. Az időjárás viszont nem kegyes hozzájuk különösebben, állapítja meg az eget vizsgálgatva, egyelőre csak szemerkél, és a szélerősség is egészen tűrhető tartományban mozog (ennyi nehézség még építő hatással is lehet a csapat teljesítményére), de ahogy elnézi a felhőket, az edzés kezdete után biztosan le fog szakadni az ég. Helyes. Ez jó fejlemény. Miközben bőrig ázva, a felhőszakadástól vakon és süketen kidolgozzák a belüket is, legalább nem lesz idejük lázadni ellene.
Egy idő után felkel a fűből, alaposan bemelegíti az izmait, ízületeit, aztán seprűre pattan. A válogató nem igazán fárasztotta ki, tekintve, hogy a hajtójelölteket is beleértve is egyedül Cveta volt az, aki egyáltalán a karikák közelébe tudott jutni a kvaffal, a nyáron meg, hát repülgetett, főleg akkor, amikor vidéki rokonoknál volt rá lehetősége, de azért az mégsem az igazi. Pont úgy ki fogja lehelni a lelkét ezen az edzésen, mint a többiek. Vagy jobban. De most egyszerűen csak élvezi a seprű sima, higanyos röptét, azt, ahogy a hűvös kora esti levegő és az esőpermet az arcába vág, a kviddicspálya és kicsit magasabbról a birtok látványát; a puszta tudatot, hogy most nincsenek muglik, akik elől el kellene bújnia, nincsenek határok, ahol véget érnek a riasztóbűbájok.
Hagyja, hogy a hétköznapi idegességet és az újabb tanévkezdet fásultságát elmossa a repülés megunhatatlan gyönyöre, és már jó ideje ott lehet a pályán a másik, amikor végre észreveszi. Éles, túl merész bukással landol a hollóhátas csapatkapitány mellett. Épphogy sikerül, de hajszálon múlik.
- Gondolom, el tudod olvasni a hirdetőtáblán a kifüggesztett edzésidőpontokat, Belby - szólítja meg nyersen, noha zihál közben. Az tényleg nagyon kell, hogy még más tényezők is gyengítsék a csapat feletti egyébként is halovány kontrollját. - A Mardekár edzése még mindig nem nyilvános. Ennyire nincs ötleted, hogyan készítsd fel a csapatod?

Legszívesebben már akkor seprűre pattant volna, ahogy a csizmája a ködös délutántól nyirkos földre, harmatcsepptől csillogó fűre lépett. Kevés dolgot várt az idei tanévben a kviddicsen kívül. A tanév végén történtek kínos részletességgel, sosem szűnő, torkot szorongató valódisággal éltek az emlékeiben a nyári szünet minden egyes napján. Önmagában is mindent megváltoztattak volna az események, de a kellemetlen családi vonatkozásokra akkor és ott még annyira sem számított, mint arra, hogy ilyesmi megeshet a Roxfort falai között. Ha mindez nem történt volna meg, nem egy hidegháborúban kénytelen tölteni a szünetét. Az otthoni ellentétek kezdtek pattanásig feszülni – ha van hova elmenekülnie, elment volna. A körülmények tökéletes áldozataként azonban nem volt felkészülve arra, hogy mondjuk Edinburgh szabad ege alatt, és utcáin töltse élete hátralevő részét. Persze, elutazhatott volna bárhova, bármelyik barátjához, de nem volt szíve hazavágni mások esetleges felhőtlenségét. Ha lakik még bárki ebben az országban, aki tudja élvezni a nyári szünetet, nem akart ő a sötét felhő lenni, ami beárnyékolja a jó kedvüket.

Feltett szándéka volt hát a lehető leginkább lefoglalni magát az utolsó roxforti évében. Ha a szülei elől meg is szökhetett, a gondolatuk makacs kísértetként követte őt ide is, és megoldatlan problémaként túl sok figyelmet követeltek maguknak. Ennek orvoslására – vagy úgy egyébként, bármilyen gondolati szinten fájdalmas problematika megoldására – a kviddics remek megoldás. Nem nagyon lehet úgy sikeres edzéseket levezényelni, ha fejben nincs is ott, de még játékosként sem lehet igazán a legjobbat nyújtani, ha nem figyel oda minden idegszálával. És ezt szerette benne, végtelenül, megismételhetetlenül, pótolhatatlanul.
- Ha lehet, ne tököljünk fél órát az öltözőben, srácok, oké? – kiabál oda a javarészt előtte a birtokon átszaladó csapattársainak, ő a maga részéről már edzésre készen hagyta el a kastélyt, szinte ki sem tudván várni az edzés pillanatát. Így eshetett, hogy míg a Hollóhát játékosainak első útja az öltözőbe vezetett, az övé a pályára. A nem annyira üres pályára, mint ahogy azt látni szerette volna. Sápadt homlokára azonnal a nemtetszés ráncai rágják oda magukat, a szíve egy pillanatra meglódul nem csak a felháborodástól, de az értetlenségtől is – egészen biztos benne, hogy nem ő van itt rosszkor, nem szokása időpontokat elfelejteni, felcserélni; akkor azonban kétségtelenül felettébb kellemetlen beszélgetés vár rá itt a mardekárosok csapatkapitányával.

Rezignált nyugalommal várja, hogy a magasban repkedő Crouch földet érjen - Én ezt a helyedben még gyakorolnám – első megjegyzése természetesen a fiú meredek leszállását bírálja máris, de hát nincs oka azt feltételezni, hogy nem ez a kulturáltnak is épp csak álcázni próbált stílus lesz az elkövetkező párbeszéd elsődleges stílusa. Rezzenéstelenül figyeli a másikat – hirtelenkék, az esetek nagy részében már-már bosszantóan nyugodt tekintete gyakran zavarba tudja hozni az embereket. Sajnos olyan téveszmékbe nem tudja ringatni magát, hogy majd Crouch is elszégyelli magát csak azért, mert csúnyán néz rá. De ez még nem tartja vissza attól, hogy így tegyen - Meghat az aggodalmad, de én inkább amiatt aggódnék, te hogy teljesítesz majd csapatkapitányként – nem is akar igazán odadöfni ezzel, ez csak egyszerű tény, hogy ő már a tavalyi tanévben is igyekezett legjobb tudása szerint igazgatni a Hollóhát egészen ígéretes csapatát, míg a másik… nos, nem annyira - Olvasásbeli készségeim szintén nem szenvedtek sérülést a nyár során, pontosan el tudom olvasni, hogy a Hollóháté a pálya a mai napon fél hattól – pont úgy, ahogy azt délelőtt az említett hirdetőtábla is közölte boldog-boldogtalannal. Amit ő nem tud, hogy némi átírás következtében délutánra hattól a pálya – az új tábla szerint – a Mardekáré. Nem mintha számítana… hiszen minden csapatnak jogában áll ugyanannyi edzést tartani, mint a többi háznak, ha változás történt, az ugyancsak a Hollóhát hátrányára lenne, így pedig… egyértelműen érdemes arra, hogy felhívják rá egy tanár figyelmét. De addig is, az ő csapata volt itt előbb, nem igaz?

Egy prózai, nem is valami zaklatott szájrándulással nyugtázza csak a megjegyzést. Van benne igazság: valóban túl merészre sikerült, de ennek nem kell törvényszerűen a külső szemlélőnek is észlelhetőnek lennie, még ha olyan tapasztalt kviddicsjátékos is, mint Belby. Egyébként is talpon maradt. Csak egy hajszál elegancia hiányzott a mozdulat befejezéséből. De a fenébe is, nem ez most a téma…
- Gondolom, az elkövetkezendő másfél-két órában lesz is rá alkalmam – közli vontatottan, de jól kiszámolt, szinte tapintható fölénnyel. Érzékeli a Belby-féle szempár mágikus próbálkozásait, de sajnos az ilyesféle trükkök sose hatottak rá. Hacsak úgy nem, hogy az edzésen optimális tartomány fölé tornázzák a pulzusát. Hiába néz ilyen kibaszott higgadtnak álcázott, babakék szemekkel, ez a pálya most az övék, akkor is, ha megy hisztizni a házvezetőjéhez vagy ahova csak akar.
Udvariasan köhint.
- Most komolyan arra vered magad, hogy hetedévesként már két – vagy hány – éve csapatkapitány vagy? Ez azért komoly teljesítmény. Mondjuk a helyedben én is büszke lennék rá, valamiből csak kell építkezni – rántja meg a vállát tettetett együttérzéssel, de az igazat megvallva egyáltalán nincs olyan lesújtó véleménnyel Belby csapatkapitányi (és pláne játékosi) teljesítményéről, mint amennyire szeretne. És abban is igaza van, hogy a Mardekár csapatának idén komoly feladat lesz megbirkózni az ő személyével, és akkor arról még nem is esett szó, hogy a csapat nagyrésze lecserélődött, és így ránézésre a Szárnyas Vadkan egy átlagos csütörtöki vendégforgalmából összetartóbb csapatot lehetne létrehozni, mint amilyen momentán az övék. De ehhez Belbynek semmi köze. Neki magának pedig arcizma sem rezdül, hogy ez lehetőleg így is maradjon.
- Én viszont azt olvastam, hogy a pálya hattól a Mardekáré. Szeretnéd, hogy megnézzük együtt azt a táblát? – kérdezi kihívóan kedveskedve. – Ha gondolod, követheted az ujjaddal a betűket, szerintem nem gáz, tényleg. De meg is egyezhetünk. – Az órájára pillant. – Hatig még van huszonegy perc. Használjátok csak ki, tessék – int a pálya felé nagylelkűen, és jelzésértékűen leszáll a seprűjéről. – Addig… nem is tudom, mondjuk megigazítom a hajam. Talán még kezet is mosok.

Minden, ami irritáló Belbyben, ott van az arcán jól láthatóan, a betegesen kék szempárban, ez a nyugalom, ez az idegesítő kizökkenthetetlenség. Mintha immunis lenne az oltásokra. És ehhez nincs hozzászokva. Mindenkinek van valami gyengepontja, és szinte senki nem leplezi el tökéletesen. Belbynek is kell legyen egy, és csak idő kérdése, hogy elővillanjon valahonnan, mi az.
A jellegzetes grimasszal az arcán bólogat a megjegyzésre.
- Nos, meglehet. Akkor csak utánad. Hölgyeké az elsőbbség.
Az ilyen őskori udvariaskodásoknak a legcsekélyebb helyük sincs egy kviddicspályán, szóval ha akarná, se tudná letagadni, hogy gúnyolódik. A civilizáció csúcsa az agresszió átterelése fizikai síkról valamely másikra, most épp ebbe a szópárbajba. De az agresszió ettől még megmarad, ha nem is ökölharcban vagy varázslópárbajban ölt testet. Az agresszió teljes megszűnése pedig nem civilizáltság volna, hanem mese habbal.
Kissé vértelen mosolyra húzza a száját, de a szeme keményen villan.
- Húsz perc múlva én sem leszek egyedül. Akkor mit csinálunk? Lejátszunk egy spontán meccset, vagy a csapatom egyenként lehúzogatja a kislányaidat a seprűjükről a hajuknál fogva? - Nem annyira viccel. Ami őt illeti, persze, maximálisan a szabályok betartása mellett van (és jóval komolyabban veszi őket általában, minthogy beérje azzal, hogy a látszat meglegyen), de a Mardekár kviddicscsapata mostanában nem vádolható meg azzal, hogy ne lenne szükségük egy jól definiált külső ellenségre frusztrációlevezetés céljából. Gyakorlatilag garantált, hogy ebből balhé legyen. Akkor pedig neki meg kell majd próbálnia megzabolázni a saját csapatát, és van egy olyan undokul tehetetlen, rossz megérzése, hogy esetleg még akadályokba ütközhet ezen a téren, ami pedig sem a csapat hírnevének, sem az ő pozíciója szilárdságának nem tenne jót.
Persze, ez utóbbinak az különösen nem tenne jót, ha a kitűzött edzésidőpontjukban a nyomorult hollóhátasok bohóckodnának a pályán.
Mosolya tökéletesen örömtelen, de makacs kitartással ott marad a száján, miközben végignéz a pályán, majd a pillantása újra megállapodik Belbyn.
- Biztos vagyok benne, hogyha most megkeresnénk az ügyeletes tanárt, akkor a hirdetőtábla alapján nekem adna igazat. - Állja az idegesítő kék szempár pillantását, egy darabig farkasszemet néz vele, aztán inkább folytatja. - De időközben eltelne az edzésre fordítható időnk nagy része. Gondolom, egyikünk sem szeretne olyan összetűzésbe kerülni, ami esetleg odáig fajul, hogy valaki a gyengélkedőre kerül, és a házainkat kizárják a kupaversenyből. Úgyhogy legyünk... civilizáltak - rándul meg gúnyosan a szája -, és játsszuk le ketten. - Markolja meg a seprűje nyelét, és a karikák felé int a fejével. - A vesztes csapata szépen csendben eltakarodik, és a továbbiakban jobban odafigyelünk arra a kibaszott táblára.

Nyilvánvalóan csak a lesajnálás eszközeként nevezte a Hollóhát csapatát kislányoknak, de lesajnálásnak is elég halovány volt, a visszavágás viszont elég jó ahhoz, hogy tovább feszegesse a most épp amúgy sem annyira kisimult idegeit. Ha nem lenne ez a helyzet tökéletesen alkalmatlan a hasonló önreflexiókra, bevallhatná magának, hogy Belby személyében nem csak a játék szempontjából talált emberére.
- Hát, ha te egy elsőst érzel magadhoz való ellenfélnek – von vállat hanyagul, bár kicsit ingerült a hangja.
Szívesen megjegyezné, hogy egyébként a miniszter kis drágái közül történetesen egy pont Belby házában van, szóval talán nem kéne elsietni az epés megjegyzéseket, mert könnyen előfordulhat, hogy a másik Minchum is kedvet kap a kviddicshez, és akkor majd a hollóhátas csapatkapitány is megtapasztalhatja a felsőbb beajánlással bekerült csapattagok áldásos hatásait. Szívesen megjegyezné, tényleg. De egyrészt a kiscsaj valóban egész ügyes, még terelőposzton is jobb, mint azt kora és alkata alapján várta volna, másrészt ha a kibaszott seprűjén se tudna megülni, a mardekáros becsület akkor sem engedné, hogy a legkisebb bírálatot tegye a játékosaira mások előtt. Pláne egy rivális csapat tagja előtt. Még ha nem is áll összhangban az elképzeléseivel Minchum részvétele a csapatban.
Mostanra mindenesetre már kezd nyilvánvalóvá válni számára is, hogy hacsak Belby és a többi hollóhátas nem sokkal ravaszabb és alattomosabb, mint amit kinézne belőlük, akkor itt mindketten súlyosan át vannak baszva. Mert az igaz, hogy a Hollóhát valóban ott volt a táblán fél hatra ütemezve, másrészt ő valóban hetekkel ezelőtt leegyeztette ezt az időpontot, és valóban a Mardekár is ott volt a táblán hatos kezdéssel.
Sajnálatos módon pedig erre a leglogikusabb magyarázat az, hogy valaki a saját házából képes annyira alárendelni a csapat kupaesélyeit az iránta való egyéni ellenszenvnek, hogy direkt fúrta meg ezt a mai edzést.
Ha pedig a Mardekárnak el kell kullognia a kijelölt edzésidőpontról, akkor az a seggfej, bárhogy is csinálta, még sikerrel is járt, és az ő presztízsvesztésén vajmi keveset segít, hogy utólag, mikor felgöngyölítette a szálakat, megtalálja és kinyírja (mert ez nyilvánvalóan meg fog történni). Na, most már ideges. Bármennyire is hozza a megszokott, arisztokrata halvérűségét, nagyon is feszülten figyeli Belby összepréselődő ajkait.
És még feszültebb lesz, amikor beleegyezik. Mindent vagy semmit, de negatív előjellel. Ha ő nyer, megkapják ugyan az időpontot, de ezért senki nem fogja vállon veregetni, épp csak nullszaldó. Ha viszont veszít, nem kenheti a hollóhátasok balfaszságára az elúszott edzéslehetőséget, egyértelműen az ő hibája lesz. Muszáj győznie.
- Rendben.
Vesz egy mély lélegzetet, és végigfuttatja a pályán a pillantását. Belby ötezer éve játszik hajtóként, és a fenébe, tényleg elég jó hajtó, ő viszont még messze nem olyan tapasztalt őrző. Ha egész pályán játszanak egy-egyet, Belby simán lenyomja a gyorsaságával, a seprűik sincsenek egy súlycsoportban, az övé elsősorban inkább izmos darab, tavaly terelőként is arra volt szüksége, idén őrzőként is ezt gondolta praktikusnak megtartani. Ha meg utol se éri, akkor a védőhelyzet nagyon esetleges. Persze, ha egyszer nála a kvaff, nincs az az isten, hogy azt Belby visszaszerezze. Viszont megintcsak hülyeség lenne azt gondolni, hogy tud olyan pontosan dobni, mint a hollóhátas.
- Félpálya, ugyanarra a három karikára játszunk, öt gólig – mondja végül. Nem próbál ravaszkodni, házerények ide vagy oda, még ebben a kutyaszorítóban se lenne képes meggyalázni a kviddicset azzal, hogy nem ajánl becsületes játékot, de azért nem akarja odaajándékozni se Belbynek a meccset. – És elengedjük mindkét gurkót.

Belbyben általában az a legidegesítőbb, hogy sokkal érettebben viselkedik, mint az kényelmes lenne, és elég gyakran, mint például most is, igaza van. Teljesen felesleges folytatni a vitatkozást, a Hollóhát és a Mardekár nem ebben a beszélgetésben méri össze az erejét, és még ez az edzés sem számít igazán. Ha veszít, akkor veszít. Ha hagyja, hogy felülkerekedjen rajta a félelem, hogy nem nyeri meg az edzéslehetőséget, akkor teljesen esélytelen, hogy elnyerhesse. Belby halálosan nyugodtnak tűnik most is, de igaz, neki nincs annyi veszítenivalója, betonbiztos a pozíciója, isteníti a csapata. Neki meg… hát, néha az az érzése, sokkal könnyebb lenne feladni ezt az egész értelmetlen szélmalomharcot a presztízsért, a háza tiszteletéért, és különösen értelmetlennek látszik a nyár után. El kéne dobálni a jelvényeket, és remeteségbe vonulni a klubhelyiség legfélreesőbb sarkába, lehúzni valahogy ezt a maradék két évet…
De az annyira nem ő lenne, hogy szavakkal ki sem fejezhető.
Türelmesen és kicsit fásultan várja, hogy Belby átgondolja a szabályokat, és mérlegelje, igazságosnak érzi-e őket, de ez a fásultság amennyire közönyössé teszi, pont annyira veszélyes. Sokkal jobban működne, ha tudna dühösnek lenni, gyűlölni, hiába tudja, hogy amatőr dolog, de a kviddicset valójában olykor szimplán feszültséglevezetésre használja, és sajnos ez általában még javít is a teljesítményén, terelőként legalábbis így volt… Mostantól viszont hideg fejre van szüksége. Így ha már Belby véget vetett az acsargásuknak, nem kezdi újra azzal, hogy hát ez kurvára egyértelmű volt, csak egy bólintással fejezi ki az egyetértését.
Kinyújtja a kezét habozás nélkül, a tekintete is nyílt, és azt üzeni, hogy nem tervez csalni, de aztán elbizonytalanodik. Ketten két gurkóval épp elég káoszban lesznek folyamatosan, hogy lenne még arra is energiájuk figyelni, hogy csal-e az egyikük? És valóban, nem lenne valami szerencsés, ha az időközben előkerülő csapatok próbálnák meg eldönteni a meccs eredményét… de ez újabb időveszteséget jelent. És Belby elfogadta a feltételeit gyakorlatilag változatlan formában.
- Ha te szükségesnek érzed, megvárhatunk valakit – bólint, és egy kis kelletlen szájrándulással adózik annak a széles körben elterjedt sztereotípiának, hogy a mardekárosok csalnak a legtöbbet és legsúlyosabban. Ez egyszerűen nem igaz. De persze érthető… hiszen ők csinálják a legjobban. – Én nem ragaszkodom hozzá – nyújt kezet. Belby az egyik utolsó ember, akivel szemben hasonló biztosítékoknak szükségét érezné. És ez nem valami szentimentális bizalom, csak a tapasztalat.

Egy kicsit meglepődik azon, hogy Belby mennyire könnyen lemond a semleges bíró lehetőségéről, igaz, a hollóhátas eleve ezt mondta, hogy nem ragaszkodik hozzá, de azért mégis… és nem is igazán leplezi ezt a meglepetést. Azt az önkéntelen, mérsékelt, de valós elismerést sem, amit kivált belőle a gesztus. Egy másodperccel később persze már inkább egy utolsó gyanakvó pillantással néz végig rajta újra, miközben viszonozza a határozott, de nem erőfitogtató kézszorítást. Azért Belby hidegvére mégiscsak valami kényelmetlen tiszteletet ébreszt benne időről időre, ha ezt általában nem is szívesen vallja be magának vagy pláne neki. Ez is egy ilyen pillanat.
- Abszolút – bólint rá, és megint egy lopva elismerő szemvillanással kell adóznia ennek a kölcsönösen előnyös feltételnek, mert ezt a mentalitást valóban sokkal inkább feltételezné a saját csapatáról, mint a Hollóhátról, tehát jobban rászorul a szünetkérés lehetőségére, mégsem neki jutott eszébe. Igaz, a mardekárosok fegyelmezetlensége persze kettejük párviadalában nyilván az ő malmára hajtaná a vizet, de végső soron ugyanolyan presztízsvesztést jelentene, ha nem jobban, mint elveszíteni a meccset. Ezt viszont Belby nyilván nem látja át.
- Van – egyezik bele magától értetődően a spontán leosztásba, ellenőrzi a gurkókat a helyükön tartó pántokat, nehogy hamarabb szabaduljanak el, és pálcával a kezében seprűre pattan. Érez némi kényszert rá, hogy tiltakozzon, de fölösleges időhúzás lenne, legyen akkor így, mindenki hazai pályán, még ha ez egy hajszállal előnytelenebb is számára most. – Számoljunk vissza együtt, egyig – kiált, mikor már a levegőben vannak, és közelítenek a startpont felé. – HÁROM – KETTŐ – Villámgyorsan átgondolja, milyen stratégiával kezdjen, magától értetődőnek tűnik, hogy várjon egy tizedmásodpercet, hogy előnyt szerezzen a gurkók első röppályáinak belátásával és kicselezésével, és így várhatóan Belbyt támadják, de a hajtóval szemben nem engedheti meg magának, hogy időt veszítsen, és ezzel legrosszabb esetben akár a védés lehetőségét, így úgy dönt, inkább az oroszrulett, és érjék a gurkók mindkettejüket váratlanul. – EGY!
Egy gyors bűbájjal kioldja a gurkókat, és csak a szeme sarkából igyekszik szemmel tartani őket, már száguld is Belby után, miközben elrakja a pálcáját, hogy elé vágjon. Tiszta játékot ígért, és ez még csak az első támadás, így nem próbálkozik azzal, hogy még a karikák elé érve megpróbálja megszerezni a kvaffot, de nem is akarja túl közel engedni hozzájuk a lányt, tudván, hogy sokáig úgysem cselezhetnek, patthelyzetre egyszerűen nincs idő, amíg terelők nélkül mindketten tökéletes célpontot nyújtanak a gurkóknak. Dinamikus, sőt kegyetlenül izzasztó játékra számít – és amint képes háttérbe szorítani a tudatot, hogy mindenképpen nyernie kell, ez a gondolat inkább felvillanyozó, mint ijesztő.

Így utólag érdemes lenne átgondolnia, hogy rendelkezik-e bármennyi józan belátóképességgel, mert ugyan azt gondolta, hogy tisztában van azzal, mit vállal a saját kétgurkós feltételével, de mikor valóban rájuk szabadulnak a gurkók, az minden előfeltevést felülmúl. A terelőposzton beleégett ösztönöket pedig határozottan idegesíti, hogy nincs a kezében ütő, amivel elhessegethetné őket, puszta kézzel ütögetni őket meg azért még tőle is durva önpusztító magatartás lenne, így kénytelen kitérni, aztán megint kitérni, de ha ez így folytatódik, nemhogy öt gól nem lesz, de még talán kettő se jön össze, és máris eltelt három edzésnyi idő azzal, hogy kerülgették az agresszíven támadó golyókat.
Nem ágált az ellen, hogy Belby kezdjen, de ezt már határozottan bánja, mert védésnek gyakorlatilag helye nincs, pedig nem engedheti meg, hogy az övé legyen az első gól, mert pontosan tudja, mennyire demotiváló hatással lesz rá, ha sikeresen végződik a másik csapatkapitány támadása – már ha támadásnak lehet nevezni ezt a szétesett, kaotikus partizánharcot… (Bár a kurva életbe, Belby, mint minden kibaszott válsághelyzetet, ezt is rohadtul jól kezeli, vagy legalábbis jó abban, hogy azt a benyomást keltse, hogy jól kezeli.)
Eleinte azzal próbálkozik, hogy a saját gurkójával hadakozva cikázik ide-oda a karikák előtt, hogy így a testi épsége megóvása mellett legalább statisztikai esélyt adjon magának a karikák védelmére, aztán egy hirtelen ötlettel megindul vissza, Belby felé, hátha sikerül kicseleznie, és esetleg a saját gurkója is inkább Belbyre kap kedvet.

- Bassza meg! - hördül fel hangosan, amikor felfogja a helyzetet.
A rohadt életbe, hát ez hihetetlen, de Belby tényleg képes saját maga ellen fordítani a tervét, és az első gólt babonásan sorsdöntőnek tartó gondolkodásmódjával egy fél másodperccel tovább tétovázik azon, hogy beáldozza-e azt a kibaszott első gólt a saját testi épségéért, mint kellene, így aztán valószínűleg sikerül máris könnyebben lesérülnie, miközben Belby nyugodtan beviheti azt a támadást.
Ha mindenesetre így is történik, összegyűjti minden makacsságát, hogy úrrá legyen a kudarcon és az esetleges fizikai fájdalmon, és máris a karikák felé kormányozza a seprűjét, hogy elkaphassa a kvaffot, és mi hamarabb ő is támadást indíthasson ugyanazon karikák felé a megbeszélt félpályán, ameddig Belby a gurkókkal birkózik. Ha kell, inkább kockáztat és távolabbról lő, de lehetőleg azonnal, mielőtt védésre kerülhetne a sor, csak hogy ne kerüljenek újra patthelyzetbe, aminek elkerülhetetlenül sérülés lenne a vége megint az eddigi tapasztalatok alapján. Aztán a megbeszélt szabályok alapján Belbyhez kell kerüljön a labda ismét úgyis.
A fenébe, miért is ragaszkodott ehhez a kurva edzéshez, átengedhette volna az egész nyomorult pályát a kibaszott Hollóhátnak, akik valószínűleg időközben végeztek az öltözéssel, és most azt figyelik, hogyan törli fel vele a csapatkapitányuk a szépen gondozott pázsitot... Aztán rájön, hogy ezek a gondolatok rohadtul nem fogják segíteni, és ha már játszanak, muszáj kitartania és egyben maradnia gondolatban is, hogy legalább esélyt adjon magának a győzelemre, így újra kizár minden zavaró gondolatot, és egyedül a kvaffra és azokra a rohadék gurkókra koncentrál. Ja, és persze Belbyre. Hát igen, az ő jelenlétét nehéz lenne elfelejteni.

El tudná viselni, ha a Hollóhát csapata addig fület mosna inkább vagy valami, de összeszorított szájjal tűri az egyoldalú üdvrivalgást és biztatást (egy normális meccsen legalább nem kénytelen az ember folyamatosan Belby nevének áldását hallgatni, sőt alig hall ki egy-egy szót a morajlássá összemosódó üvöltésekből, vagy annyit sem). Abban legalább bízhat, hogy ha esetleg az ő javára fordulnak a dolgok, és a hollóhátasok elveszítenék a fejüket, Belby majd rendet vág köztük. Már ha akkor még életben lesz ebben az öngyilkos játékban.
Egy másodpercnyi megkönnyebbülést se enged meg magának a sikeres lövés után, mielőtt visszakormányozná a seprűjét száznyolcvan fokos fordulattal, hogy valami legalább majdnem ideális védőpozíciót vegyen fel, mivel a kvaff most úgyis Belbyé, repüljön utána ő. Csak ekkor veszi észre, hogy eközben az egyik gurkó a lány seprűjébe csapódott.
- Jól vagy? – üvölti oda a hangzavaron keresztül, nyilván nem lenne rossz ez figyelemelterelésnek se, de őszintén szólva rohadtul megkönnyebbülne, ha Belby esetleg le akarná fújni az egészet. Még három gól kell, egyelőre döntetlen, és egyre inkább lehetetlennek tűnik, hogy addigra legalább egyikük (hát mondjuk ő) megússza komoly sérülések nélkül. Arról nem is beszélve, hogy hamarosan az ő csapata is előkerül… és amit most művel, azért azzal nem dicsekedne a sajátjai előtt, ha a hollóhátasokkal kapcsolatban már mindegy is. Mindazonáltal felkészül rá, hogy védeni vagy kvaffot szerezni próbáljon, ha Belby tudja folytatni a játékot.

Közben még a Hollóhát csapata is megjelenik - Theia ezt épp csak a hangokból tudja leszűrni, mert arra nem igazán van sem alkalma, sem lehetősége, hogy pillantásokat pazaroljon bárminek irányába, ami nem Jr., nem gurkó, vagy nem kvaff. Noha ez olyasmi, aminek jobban örül, mintha a Mardekár csapatjának ócsárolását kellene hallania odalentről, de leginkább már ott tart, hogy legjobb lenne egyáltalán nem itt lenni - semmilyen körülmények között.

Ahogy Barty elhajítja a labdát teljes sebességre kapcsol - újfent a seprűje dőlve ösztökéli azt egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra. Kezdetben nem is tűnik annyira hülyének az ötlet, hogy beelőzze a labdát, és így akadályozza meg a gólszerzést, de aztán az eddig is fülében susogó egyik gurkó csak megakadályozza a tervét. A gurkó a seprű végét találja el, ezzel teljesen eltérítve az iránytól, amiben haladt, sőt, félig meg is pördül a saját tengelye körül, ezzel kissé kicsúsztatva lovasát az egyensúlyából, ahogy a sebességet nincs lehetősége csökkenteni. Kisebb csodának éli meg, hogy most nem zuhant le jól a seprűjéről, és csak egy enyhe szédüléssel kell megpróbálnia újra átvenni az irányítást a seprűje felett.

Nem a világ legelegánsabb manőverével sikerül ezt végül végrehajtania, de végül a zuhanó kvaff nyomába eredhet, és csak akkor méltóztatik válaszolni a Jr. által feltett kérdésre, amikor már a kvaffal a karja alatt cikázik el előtte - Persze - máskor persze mondhatta volna, hogy "csak szeretnéd, hogy ne legyek jól", de most még a beszéd is csak időpazarlásnak tűnik. Szeretne mihamarbb túlesni ezen, és ezt csak akkor teheti meg, ha teljesen a játékra koncentrál.
Elsuhan hát Jr. mellett, közel, de pont nem annyira, hogy könnyedén cselre adjon lehetőséget, és megiramodik a karikák felé. Ő maga sem taktikázik - ezúttal a sebességre számít, és arra, hogy időben ki tudjon térni egy újabb gurkótámadás elől, miközben kellőképp közelről céloz be valamelyik karikába.

Jr.-nak nagyon kell igyekeznie, hogy utolérhesse Theia-t, aki bizony vészes sebességgel suhant el a karikák felé. Úgy tűnik nem volt valami kifizetődő ötlet megállni, és a lány testi épségéről kérdezni, de ha elég gyors a seprűje, még beérheti a Hollóhátas lányt. A gurkók idő közben taktikát váltottak, és amíg az egyik Theia nyomába eredt, és elég közel jár hozzá, a másik a pályát megkerülve tart Barty felé. Nehezítő körülmény lehet még az is, hogy időközben befutott a pályára a Mardekár csapatának hiányzó hatosa, és az, amit látnak, nagyon nem tetszik nekik.

Hát a büdös kurva életbe, ennyit az úriemberségről, szívja a fogát, miközben teljesen reménytelenül megpróbál Belby nyomába eredni, de már előre látja, hogy a közelébe se fog jutni a karikáknak, és hacsak a lány nem képes egy teljesen tiszta helyzetet (na jó, már amennyiben gurkóval a seggében tiszta lehet) elcseszni, akkor ez csakhamar 2:1 lesz. Nem jellemző rá, hogy könnyen feladná, de így, hogy a másik gurkó megint rajta van, legalábbis megfontolná, hogy erőt gyűjtsön inkább a fölösleges száguldozás helyett (amiben, mint azt kezdettől tudta, esélye nincs Belby ellen; sem a seprűje, sem a fizika törvényei nem állnak a pártján ebben a kérdésben), és lerázza a gurkót, de így, hogy volt ideje időközben a saját csapatát is észrevenni, csak azért is erőlködik. Ha Belby beviszi, és az ő következő támadása nem sikerül, akkor legalább vége – ez a gondolat az előbb még vigasztaló lett volna. Most valahogy kevésbé tűnik annak. És még ha sikerül is egyenlítenie, ha Belby újra megelőzi…
Merlin retkes faszát.
Megpróbálja előre lerázni a gurkót, mielőtt egyáltalán újra hozzákerülne a kvaff, lehetőleg kizárja az agyából a Mardekár csapatát és az önbeteljesítő jellegű „ha nem sikerül…” gondolatokat, és amikor újra nála a labda, akkor úgy dönt, hogy leszarja a fizika törvényeit meg a seprűjét is, és ezt akkor is belövi, ha beledöglik. Ez utóbbira mondjuk van esély.
Aztán ha sikerült, majd akkor foglalkozik a gurkókkal meg azzal, hogy megelőzze Belbyt egy (ezúttal lehetőség szerint adekvát) védőpozíció felvételével. Majd. Ha.

A kvaff még mielőtt a karikák egyikén keresztülmenne, hirtelen leesik a földre. A gurkó pedig szintén ugyanezt teszi. Így az előbbit eldobó Theia furcsán-csalódottan pillanthat körbe, az eszeveszetten száguldó Barty pedig először kikerüli az egy helyben lebegő lányt, majd ő is ugyanarra a pontra fókuszál, mint társa. Két tanár siet be eszeveszetten a pályára, hogy az önnön kviddicsmeccset - ha már csírájában nem is - de elfojtsák. Odaintik magukhoz mindkettejüket, majd egy alapos fejmosás kíséretében mindkét csapatot levezényelik a pályáról, még mielőtt személyi sérülés történik.

Ahogy újra hallani kényszerül a fülében zörgő-susogó hangot, mely egyértelműen gurkó közeledését jelenti, kezd egyre inkább ráébredni, hogy ez az egész katasztrofális hülyeség volt. Miért nem engedtek szabadon mondjuk csak egy gurkót…? Egy értelmes ok nem jut eszébe, ez miért nem fordult meg egyikük fejében sem, de ez annyira nem is meglepő, hiszen a gondolatai épp elég szűk mezsgyén mozognak. Kvaff-gól-repülés-kitérés. Ha jobban belegondolna, valószínűleg arra jutna, hogy mindkettejük kicsit sokat képzelt saját magáról, és kicsit túlságosan is megszokta, hogy egy átlagos meccsen két terelő gondoskodik arról, hogy ne legyenek folyamatos veszélyben a kiszámíthatatlan, támadó labdák miatt. Ha egyszer vége lesz ennek a buta kis játéknak, sokkal jobban fogja értékelni a terelői által végzett remek munkát…

Távolról hallja csak, hogy a lentről felhallatszó, eddig csak szolid, inkább csak aggodalmas, vagy épp izgatott nyüzsgésbe ezúttal már másféle hangok is keverednek. Nem kell nagyon találgatnia, hogy a másik ház csapata is befuthatott, hogy szemtanúja legyen a csapatkapitányok most már inkább öngyilkos merényletnek tűnő párharcának, de csak görcsösebben kapaszkodik ettől a seprű nyelébe, miközben továbbra is a karikák felé száguld. Kezd ijesztően elmosódni a mellette elsuhanó, egyre sötétebb horizont, a lelátok, normál körülmények között szabályosan veszélyes lenne ilyen tempóban repülni, amikor bármikor nekimehet egy másik játékosnak, de ettől itt nem nagyon kell tartania… attól már inkább,  hogy mintha egyre közelebb hallaná magához azt az átkozott gurkót, és még csak levegőt venni sem torpanhat meg, vagy biztosan eltalálnák…

Igyekszik nem tudomást venni a szorításról a gyomrában. Hiába küszködik, hogy újabb gólt lőjön, utána folytatni kellene, amit elkezdtek, de egyre kevésbé találja magában erre akár a motivációt, akár a reménykedést… jó kis lecke lesz ebből a nap végére. Akárhogy is, ha már elindult, természetesen befejezi a manővert, amint elég közel ér a karikákhoz igyekszik jól helyezkedni, minél kevésbé lassítani arra az időre, amíg a karikák felé dobja a kvaffot, nehogy pont ebben a pillanatban kapja hátba egy gurkó, de… épp csak elhajítja a piros labdát, amikor az a földre zuhan, és a gurkók jellegzetes hangja sem duruzsol tovább a fülében. A lendület azonban még viszi tovább, jó nagy ívet kell leírnia a karikák körül, hogy visszafordulva, és  pillantását Juniorra, majd a pályára irányítva, le tudjon lassítani. És amit odalenn lát, arra igazán nem számított… vajon valaki értesítette a tanárokat? A Mardekár aligha, ha ez történt, akkor bizony a saját háza táján kell körülnéznie, de épp csak eljut eddig a gondolatig, amikor már tudja, le sem tagadhatná… a szorítás enyhülni érződik a gyomrában, és hiába nem akar megkönnyebbülést érezni, azért mégis ezt üzeni neki minden remegő idegszála, amiben még zavartan pumpál az adrenalin.
Mit lehet tenni…? Engedelmesen lát hozzá a landoláshoz, és csak odalenn igyekszik elkapni a Mardekár csapatkapitányának pillantását. De mégis mit lehet mondani egy ilyen helyzetben? Hát, bocs, ezt most lefújták? Hogyne.