S hogy, hogy nem, a tervezett útvonaltól eltérve valahol Franciaországban kötöttünk ki. Talán elhamarkodott döntés volt apámtól az, hogy hagyja, az én kezemben kössön ki a kormány, hiszen ő már két éve eldöntötte, mikor a szünetekben vele lehetek, megtanít majd szépen vezetni. Az autó, ami a színesre pingált lakókocsit tolja, persze teljesen balesetbiztos, nem is az a probléma, de muszáj volt jobbra húznom a kormányt egy ponton, mert jól tudtam, fekete macska állja majd az utamat, ha a megfelelő irányba hajtok. Nem attól félek, hogy elütöm, ez ezzel az autóval lehetetlen, de mindenki tudja, hogy balszerencsét hordozó állatok azok, amikkkel csak a baj van. Rengeteg órámról késtem el a kastélyban is, a tanárok értetlenkedve meredtek rám, mert nem értették, miért olyan fontos az, hogy a megfelelő, s persze tökéletesen fekete macska mentes kerülőúton kerüljek be a tanterembe. Ez sajnos gyakrabban előfordult, mint ahogy szerettem volna, nem is értem, mi a többiek fixációja a fekete macskákkal. A legtöbb emberrek ellentétben én viszont olyan családból származom, ahol odafigyelnek még az ősi babonákra meg a régi hagyományokra. Még a vagon ajtajára is olykor szerencsepatkót teszünk.
Így történt az, hogy a napfényes Spanyolország helyett, amit nyaralásként a barátaimnak beígértem egy igen meggyőző látomássorozatom után, mely már napok óta kínzott, amint a szünidő és a vakáció elkezdődött, valahol Franciaországban bukkanunk fel. Nem kis kihívás Párizs utcáin olyan helyet találni, ahol feltűnés nélkül parkolhatunk – ebben még apa segít, már a múltkor se volt jó ötlet, amikor magamtól parkoltam. Míg mások a megrázó utazás fáradalmait pihenik viszont, én a kedvenc, bolygókkal és csillagokkal felfestett pizsamámban nyitok ajtót a zavargónak, aki reggelek reggelén zargatni merészel. Mugli rendőr talán nem lehet – hisz mégis csak varázstalan szemektől elrejtett helyre szorultunk ki.
- Weasley! – meglepetten sóhajtom griffendéles évfolyamtársam nevét, elvégre együtt küzdöttünk meg az RBF hétfejű sárkányként ránk támadó szörnyetegével. Aki jó emberismerő, amilyen az üknagyanyám, Cassandra is volt, annak teljesen egyértelmű, hogy le vagyok döbbenve azon, hogy ő most itt van. De mégis miért is? Mit kereshet itt? Miért kopogott be csak úgy az elvarázsolt lakókocsink ajtaján?
- Tudtam, hogy hamarosan érkezel. De kicsit korábban jöttél, mint amire számítottam. Palacsintát? Még maradt tegnapról, fáradj csak be. – félreállok az ajtóból, hogy beléphessen. A kintről aprónak és szűkösnek tűnő kocsi idebent már igencsak tágas, tértágító bűbájaiknak köszönhetően akár egy hatalmas család is bőségesen elférne. Nem véletlen persze, hogy ennyire sok itt a szoba. Mi, Trelawneyk régen sokan voltunk, és mindig együtt utaztunk, ráadásul gyakran szegődtek hozzánk úti társak is.
- Láttam, hogy mész valahova, és tudtam, hogy itt megtalálsz minket. Amúgy itt van Morgi, Kapi, meg Lörcs is, de még alszanak. Remélem, nincs bajod a függőágyakkal, Kapiék befoglalták a francia ágyas szobákat. Keresel valamit, ugye? Ne aggódj, kérned sem kell, szívesen elviszünk. – darálom neki a jóslataimat, egyszerűen túl jó vagyok hozzá, hogy ne tudjam. Mert érzem, sőt, tudom, hogy azért kötöttünk ki Párizsban, hogy Weasleyt el tudjuk fuvarozni Spanyolba.