Senki sincs itthon. Fogalmam sincs, merre vannak, a szüleim valószínűleg az érdekkapcsolataikat egyengetik, a testvéreim pedig talán éppen egymás agyára mennek, még akkor is, ha nincsenek együtt. Csak én maradtam az ódon kastély cseppet sem meleg, és otthonos környezetében, mintha az egyedüllét nem taszíthatna még mélyebb szakadékba, mint, amilyenben eddig voltam. Mégsem kérek senki társaságából sem, inkább komor magányra kárhoztatom saját magam.
Szellemként sétálok a félhomályba burkolózó folyosókon, a hosszú csigalépcső aljára érve pedig tekintetem a kovácsoltvas, kétszárnyas bejárati ajtó előtt álló férfi sziluettjére esik. Önkéntelenül is elmosolyodom, és szinte a karjaiba vetem magam. Nem is tudja, mióta vágyom már egy erőteljes, biztonságot nyújtó ölelésre. Egészen azóta, amióta megszűnt bennem valami.. valaki. Az átkozott támadás, az iskola, és a halálfalók ostroma óta. Már eltelt, hetek teltek el vele együtt, egyszerűen mégsem vagyok képes kiűzni a fejemből a rettenetes emlékképeket. Vagy inkább érzéseket. Nem is mindenre emlékszem, egyedül Lucius közelségére, a kétségbeesett tekintetére, és a fájdalomra, ami görcsként járta körbe a hasfalamat, újra, és újra, véget nem érően. Azt hittem soha sem lesz vége, mégsem féltem tőle igazán, mert fogalmam sem volt róla, hogy mi is történt velem azokban a hosszúnak tűnő percekben. Csak később, a kórházban kellett, hogy ráébredjek. Borzalmas volt.
- Rodolphus. - suttogom a nevét a mellkasába, és hosszú percekig el sem engedem. Aztán mégis. És rögtön zavarba is jövök az önkéntelen megmozdulásomtól, bármennyire is tudom, hogy Rodolphus, mintha csak a meg nem született bátyám lenne, semmiért sem fog megróni. Viszont a feltett kérdésével az elevenembe vág. Valószínűleg még nem tudja, hiábavaló is lenne azt gondolni, hogy Bella bármit is elmondott volna neki rólam. - Minden rendben van velem. Vagyis.. élek, és az a lényeg, nem? - zavarodok össze, és, mielőtt bármit mondhatna, vagy tehetne, elfordulok tőle, és a nappali felé kezdek el sétálni.
- És veled mi újság? Milyen az iskola nélküli élet? - hadarom szinte egy szuszra, és igyekszem elkerülni a tekintetét. Aztán valószínűleg mindent elrontok. Önkéntelenül a hasamhoz kapok, le a méhemhez, mintha lenne még bennem valami.. valaki.

Rodolphus mindig is olyan volt nekem, mint a meg nem született bátyám, a kapcsolatunk talán pont ezért sokkal őszintébb és szorosabb, mint a családjaink közötti, évtizedek óta tartó érdekbarátság. Hiszek benne, hogyha egy nap feleségül is veszi a nővéremet, és egyszerre a sógorommá válik, a viszonyunk mit sem fog változni, megmarad ugyanolyannak, mint amilyen már a kezdetektől fogva volt, sőt talán még ragaszkodóbbá válunk egymás irányába.
Nem sok embert engedek magamhoz közel, akiket mégis, azokat egyaránt tisztelem és értékelem is. Rodolphus-t is igyekszem őszintén beavatni a bizalmamba és az életembe, és eddig nem is titkoltam el előle semmit sem. Most viszont, az évzáró vacsorán történtek után, egyszerűen képtelen vagyok leülni vele szemben, és elárulni neki mi is történt velem igazából.
- Fogalmam sincs, de gondolom, hogy a szüleim az érdekkapcsolataikat ápolják. - vonom meg a vállaimat keserédes mosollyal az arcomon. - Azt pedig csak remélni tudom, hogy a nővéreim nem éppen egymás megölésével próbálkoznak. - tréfának szánom, mégis beleborzongok a szavak kiejtésébe. Mostanában minden megváltozott a családunk életében. A szüleink még kevésbé figyelnek ránk, csak az számít nekik, hogy mihamarabb egy potenciális jelölt karjaiba taszítsanak minket, a testvéreim pedig leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy egymás idegeire menjenek, minden egyes alkalommal, szünetet sem tartva benne.
- Ugyan, ne akard nekem bemesélni, hogy nem élvezted, amikor szerencsétleneket kínozhattad. - nevetek fel kicsit rosszallóan. Soha sem értettem, hogy miért kell azokat a gyenge lelkű gyermekeket bántani, akik képtelenek megvédeni magukat a másiktól. Nem elég, hogy a vérmánia egyre inkább elhatalmasodik felettünk, egyesek még rá is tesznek egy-két lapáttal a félvérűek és a muglik szenvedéseire.
Mintha csak egy idegen és ismeretlen otthonban lennék, szinte azt sem tudom, hogy mit csinálok. Leülök egy kényelmesnek ígérkező, de most mégis kimondottan kényelmetlen fotelba, a lehető legtávolabb Rodolphus-tól, ezzel megadva magamnak a lehetőséget, hogy megpróbáljam eltitkolni előle a zavarodottságomat. Persze túlságosan szép is lenne, ha minden egyszerűen és könnyen menne, a férfi szavainak hatására pedig a reménysugaram is hamar elillan. - Ugyan, nem kell aggódnod. Minden a lehető legnagyobb rendben, nincs nekem semmi bajom se. Ha lenne, akkor elmondanám neked, nem igaz? - próbálok kedvesen és ártatlanul mosolyogni rá, több-kevesebb sikerrel.

Mindenki, rajtam kívül, ejteném ki szívem szerint az őszinte szavakat ajkaimon, mégsem teszem. Hallgatok, és titkolózom, azelőtt a személy előtt, akit bár nem vér szerint, de lelkileg mégis csak a meg nem született bátyámnak nevezek. Bűntudatom is támad mélyen legbelül, mégis tartom magam a Luciusszal kötött egyezséghez; a titkunk, ami egyrészt elszakított, majd még közelebb vont egymáshoz minket, titok marad, főleg a családjaink, a szeretteink előtt, hiszen mindkettőnknek jobb, ha megpróbáljuk minél előbb elfelejteni a történteket, de legalábbis hagyjuk a mély sebet beforrni, meggyógyulni. Bár a heg örökké érezhető, és látható marad, igyekszünk a kelleténél kevésbé felszakítani azt, hogy a gyógyulás teljes folyamata megvalósulhasson, bármeddig is tartson.
- Ismerlek már, mint a tenyeremet, te is jól tudod. És, habár mást elítélnék a viselt dolgai miatt, téged soha sem tudnálak, túlságosan is sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy ezt valaha is megtegyem. - mosolygok rá szeretetteljesen. Rodolphus egy azok közül az emberek közül, akiket teljes szívemből, őszintén szeretek, és engedek magamhoz, bármiféle kétség nélkül. Sokat jelent nekem a társasága, és kijelentésére legszívesebben a karjai közé vetném magam. Az igazság egyre jobban szorítja össze a torkomat, és facsarja a szívemet, mégsem vagyok képes beismerni neki, hogy koránt sincs velem minden rendben. A hallgatás beleegyezés szokás mondani, éppen ezért inkább egy szóval sem reagálok a bizalmat sugárzó szavaira, csak aprót bólintok, mintha valóban az igazat mondanám neki, miközben mélyen belül már sejtem, nem leszek képes sokáig eltitkolni előle a történeteket, de, amíg tudom, addig igyekszem, és tartom magam előtte is.
Elgondolkodva hajtom fejemet a tenyereim közé. - Valóban, mindenben, amiben csak tudok, segíteni fogok Bellának, az anyánk ezt már előre eldöntötte, és ismered már mennyire határozott asszony, képtelenség neki ellentmondani. - rázom meg a fejem mosolyogva. Szeretem a szüleimet, de talán anyámat jobban, hiszen túlságosan is sok a közös tulajdonság bennünk, nemcsak külsőre, de belsőre is, és bevallom, ez kicsit meg is rémít. Ha ránézek, szinte látom magam előtt az előre elrendezett életemet.
- És te, nálad is minden a közelgő esküvő körül forog, ahogy a szüleidnél? Vagy téged kevésbé érdekel, és inkább mással foglalod le magad? - kérdezem tőle kíváncsi mosollyal. Tudja, hogy nekem mindent elmondhat, ahogy azt is, hogy ismerem az ő, és a testvérem álláspontját is a kettőjük érdekkapcsolatáról, tehát felesleges lenne hazugsággal etetnie engem.. azt inkább én teszem most meg vele, akaratom ellenére is.

Őszintén sajnálom, hogy hazudni kényszerülök neki, mégsem vagyok képes beavatni a történtekbe, egyszerűen képtelen vagyok rá. Még nem. Andromeda nővérem volt az egyetlen, akinek a bizalmamat feltétel nélkül odaígértem, akinek töviről hegyire mindent elmeséltem, a kezdetektől a végéig, és, aki a lelkemet simogató szavaival, és érintéseivel részben feledtetni tudta, és kicsit bár, de összeforrasztotta a lelkem szilánkosra tört darabjait.
Amúgy sem szeretném terhelni őt a tragédiámmal. Egyszerűen nem látom értelmét, hogy bárkire is rázúdítsam mindazt, ami velem történt, és amúgy sem kívánom érezni senkinek sem az együttérzését, sem pedig a szánalmát. Bármennyire is gyenge vagyok, és nagy szükségem lenne rá, mégsem szeretném, helyette a saját levemben főve, magamba fojtok minden rosszat, ami megtörtént velem, és ezáltal akaratlanul is bár, de a részemmé vált, mintha csak a születésem óta hozzám kapcsolódna.
Elpirulok, mikor fényként allegorizál, hiszen jelen pillanatban pontosan arra lenne a legnagyobb szükségem az életemben. A jóra, a világosra, vagy bármi más pozitívumra, ami képes lenne megmutatni nekem, hogy igen is van még értelme az életemnek, és nem szűnt meg egyik tragikus eseménnyel sem, csupán csak új kezdetét vette, hogy engem, és a sorsomat is mássá formáljon.
- Én is remélem. - próbálok legalább egy halvány mosolyt csalni az arcomra, mikor Luciust emlegeti. Nálam jobban nem is remélheti senki, hogy, ahogyan a kettőnk korántsem egyszerű kapcsolata indult nem is olyan régen, egyáltalán kitart még a történtek ellenére is mellettem, és nem hagy egyszer csak magamra, hogy nélküle kelljen majd boldogulnom. Ha mégiscsak megtenné, valószínűleg az lenne az a pont, amiből talán nem bírnék soha sem kilábalni. Nélküle már valóban nem érne semmit sem az életem..
- Hát, ha ő nem lenne, és a nővéremen múlna minden, fogalmam sincs hol tartana még az esküvőtök. - nevetek fel halkan, amint elképzelem Bellatrix-ot az ülésrendet nagy gonddal szerkesztve.
Ismételten felkacagok. - Nehogy azt hidd, hogy nekem például olyan könnyen menne. Én örülnék a legjobban, ha az anyám minden teendőt kivenne a kezeim közül, és a saját szája ízére szabná. Amúgy sem vagyok egy határozott teremtés ahhoz, hogy ilyen fontos dolgokban, mint a sétányt övező díszítés, dönteni tudjak.
- Tényleg, mesélj, hogy tetszik a munkás élet? - őszinte kíváncsisággal tekintve rá húzom magam alá a lábaimat, hogy kényelembe helyezkedve tudjam őt hallgatni. Érdekel az élete, és minden, ami azzal kapcsolatos, hiszen nagyon jól tudja, talán én vagyok számára az egyetlen, akinek tényleg szó szerint bármit elmondhat.