Rezzenéstelen arccal fixírozom az előttem csapdosó lángnyelveket a kandallóban. Próbálom rajta tartani a tekintetemet, hogy ne kelljen a háttérzajokra figyelnem, de már annyira égeti az arcomat, hogy muszáj elfordítanom a másik orcámat is. Így viszont elkövetem azt az ostoba hibát, hogy újra nyitok a szobában szép számban összegyűlt díszes társaság felé. Akaratlanul is végigsiklik tekintetem az arcokon. Már, amiket megvilágít a fény, a többiek a hátsó sorokban húzódnak, mint ahogy én is. Jelentéktelen harmadrangú elemei a kirakósnak. Mégis cseppetsem kevésbé undorítóak számomra, mint azok, akik a belső körben pusmognak. Nem hallom, mit mondanak, de nem is érdekel. Eleget hallottam már. Éppen eleget ahhoz, hogy rámtörjön a heveny hányinger. Szeretném kiadni a rókát. Most, ide a kandallóba, de ha megteszem, akkor mindenki rám fog figyelni.
Éppen elég baj nekem, hogy Alecto ott áll a második sorban. Szándékosan nekem háttal, hogy ne kelljen szembenéznie velem. Az élő, kétlábonjáró lelkiismeretével. Talán mindannyiuk közül most tőle vagyok a leginkább rosszul. Még magamnak is szégyellem bevallani, de sírtam tegnap éjszaka. Miután kizártam a szobából és hallottam, hogy az ajtó tulsó oldalán ő is szipog. De nem nyitottam ki az ajtót, nem engedtem be, és nem is szóltam hozzá egy szót sem. De tudtam, hogy nem gondolta meg magát, hogy el fog jönni, én meg az ajtóban megfogtam a kezét, hogy mindenki azt higyje, együtt érkeztünk.
A kandalló mellett állva iszonyatosan meleg van, ráadásul mintha mindenki elszívná a levegőt előlem. Igazán gondoskodhattak volna valami légkondi bűbájról. Vagy beülről fojtogat valami? Fogalmam sincs, mi lehet. Csak érzem, ahogy szédülök, és a nyakamhoz kapok, aztán a következő pillanatban már az ajtó felé botorkálok.
Hosszú percekig csak arra tudok figyelni, hogy visszaálljon a légzésem a rendes kerékvágásba. Kioldom a nyakkendőmet, és kigombolom a felső gombokat az ingemen. Ez segít egy picit, és hamarosan már kapok levegőt. Visszamenni azonban már nem tudnék, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Csak bambulok magam elé, aztán már azon kapom magam, hogy odabent húzogatják a székeket és hangosabbá vált a moraj. Egy pillanat törtésze alatt indulok meg előre a folyosón, nehogy észrevegyenek, aztán az első beugrónál behúzódók és várom, hogy mindenki elmenjen. Ahelyett azonban, hogy nyugisan végignézhetném a gyászmenetet, egy szőke hajzuhatag jelenik meg a látóteremben, majd elállja teljesen a kilátást. Valószínűleg ő is ide akart menekülni, de nem látta, hogy ez a mentsvár már foglalt.
– Hé, szöszi, mi van, csak nem bújkálunk valaki elől?
Egyetlen mozdulattal lépek elő és állok szembe vele, igaz, elég intim testközelben. Ha nem így tenném, egyből észrevennének minket. Így viszont csak kettecskén vagyok Narcissa Blackkel. Azaz, hamarosan Mrs Malfoyjal. Erre a gondolatra gúnyos, keserű mosoly terül e az arcomon. Még mindig nem értem, hogy ez a drága, bájos Cissy hogy képes hozzámenni egy akkora seggfejhez, mint az unokatestvérem.  

   
   

   ©
   

   
   
Az első meglepetés után próbálom kiélvezni a lány közelségét. Az igazság az, hogy már hosszú évek óta nem kerültünk ilyen közel, nem is nagyon voltunk magunkra hagyva, így kihasználom azt a kis időt, maíg összeszedi magát zavarából, és kihasználom a helyzetet. Na persze nem úgy. Abból oltári botrány lenne, és valószínűleg mindketten a kutyák elé vetve találnánk magunkat. Na nem mintha nekem nem lenne erre így is reális esélyem. Amióta csak betettem ide a lábam, attól parázok, hogy fenn akadok valami képzettebb legilimentor horgán és akkor nekem annyi. Mert habár az arcomnak és gesztusaimnak úgy ahogy tudok megálljt parancsolni, a gondolataimnak már annál kevésbé. Így történhet meg az, hogy nem tudom fékezni őket most sem, amikor arra gondolok, hogy milyen kis csinoska lett ez a lány. Olyannyira, hogy az a gennyláda Malfoy egész biztosan nem érdemli meg. Ezt az egyet biztosra tudom, és nem csupán azért, mert túl jó nő, vagy legalábbis hamarosan az lesz, hanem mert ismerem. Gyerekkorunkban sokat lógtunk együtt, habár én aztán elkezdtem kerülni, és azóta sem sikerült visszahozni a rég jó viszonyokat. Milyen kár. De azért így van ez rendjén. Hacsak nem akarom, hogy a nővérem megint kigyót rakjon az ágyába, vagy még ennél is esztelenebb dolgot, inkább távol tartom magam tőle. Most mégsem fordulok sarkon, főleg, mert megtudom, hogy közös a cél. Minketten bujkálunk valaki elől. Hát akkor miért ne tehetnénk együtt? Gúnyos mosollyal konstatálom a helyzetet, de ugyanakkor szemeimben ott a megértés. Nem szándékos, de abban a percben, hogy meglátom a lehetőséget, hogy egy sorstársra találtam, automatikusan elkezd a tekintetem őszintén kommunikálni. A francba.
- Akkor jól sejtettem – bólintok, és közben már azon pörög az agyam, hogy mit válaszoljak. Miért vagyok itt?
A feltételezésére újra mosolyra görbül a szám.
- Ilyen hamar átláttál rajtam? Ez elég elkeserítő – mímelek gyászos képet, majd reménykedve hozzáteszem – De végül is működött, nem? - emelem meg kihívóan a szemöldökömet, majd könyökemmel a falnak támaszkodok és úgy nézek rá, mint valami modernkori Hamlet, a magam kis tragédiájával a hátam mögött. - Tényleg olyen ostoba lennél, hogy akkor is belerepülsz a csapdába, ha pontosan tudod, hogy mi vár rád?
Hirtelen az éjjelilepkék sejlenek fel a gondolataimban. Ahogy folyamatosan a fény felé szállnak, ostromolják rendesen, nem számít, hogy ezzel a vesztükbe rohannak. Furcsa allegória. Ritkán gondolkozom ilyesmiben, de most óhatatlanul is egyértelmű a párhuzam. Mi ketten, az éjjeli lepkék, rohanunk a vesztünkbe. Tudjuk, mekkora ostobaság itt lenni, a kígyófészekben ilyen ingatag ideológiai háttérrel, és mégis ittvagyunk. Merthogy egészen biztos vagyok, hogy Cissy is hasonló kételyekkel küszködik, mint én. Ezt rögtön tudja az ember, ha a másik szemébe néz. Főleg, hogy mi azért ismerjük is egymást.
   
   

   ©
   

   
   
Pár rövid pillanatig csak meredek előre, megvárom, amíg a folyósón elül a zaj. Ilyenkor a halálfalók, akik elfoglaltabbak, azok rögtön kereket oldanak, a többi viszont ünnepélyese kivonul a kúria kertjébe, kriketteznek, koktélozgatnak, nevetgélnek, mintha egy teljesen ártalmatlan dologról lenne szó. Annyira feldühít ez is, de már egyszerűen nincs hol tárolnom magamban ennyi elfojtott indulatot. Ezért jobb, ha mi inkább itt maradunk a kis beugróban, és olyan sokáig, amíg már feltűnő nem lesz a hiányunk És akkor majd kitalálhatjuk, hogy csupán eltévedtünk ebben a hatalmas házban, amikor a mosdót kerestük, és lesz, aki hinni fog nekünk, és lesz, aki majd gyanakodva méreget, de balhé nem lesz belőle. Remélem. Bár ha az igazságosztást a nővéremre vagy az unokatestvéremre bízzuk, abból biztos nem lesz köszönet Fáradtan hunyom le egy pillanatra a szemeimet, egy gyenge, felszakadó sóhaj kíséretében, majd újra Cissa szemeibe nézek. Sajnos nagyon jól megragadta a lényeget. Mégis mit akarok most tőle, hiszen az utóbb években alig beszéltünk. Mégis, olyan, mintha sohasem lett volna az a bizonyos kis szünetünk. Legalábbis most így érzek.
- Jogos – megengedek egy szomorkás mosolyt. - És kicsit bánom, hogy igazad van – ismerem el. Miért is nem lennék őszinte, ha már úgyis elegem van a konstans hazudozásból. Jól esne végre valakivel tiszta lapokkal játszani. - De ha számít ez, emlékszem minden kis sötét titkodra – emelem meg a szemöldökömet kihívóan. - De soha nem árultam el őket senkinek. Még azt sem, hogy te öntötted le a permanens tintával Bella babáját. Fogadjuk azóta is azt hiszi,hogy Meda volt. Azért lehetsz most itt, és nem vagy valamelyik mugliivadékkal .
Jópofának szántam, de rájövök, hogy a végén talán elvetettem kicsit a súlykot. Igazából tudom,hogy nagyjából hányadán áll Cissa az idősebbik nővérével, de hogy a Andromédával mi a helyzet, azt nem tudom. Viszont szándékosan nem mondtam azt, hogy sárvérű, és erre nagyon büszke vagyok. Mocskos egy szó.
Óvatosan nézek le rá, próbálva kipuhatolni, hogy mi lesz a reakciója, de nehéz eldönteni ezt így előre. Úgyhogy gyorsan témát váltok.
– Azért ebben profi vagyok, naná, hogy téged akartalak lépre csalni – húzom ki büszkén magam. Mintha annyira értenék a nőkhöz. Persze, jó vicc. – Szerinted mégis van rajtad kívül itt más partiképes lány, aki ráadásul hajlandó lenne velem szóbaállni? – nevetek fel, és akartalanul is azokra a negyvenes hardcore halálfaló nőkre gondolok, akik mint valami amazonok, úgy járnak-kelnek, és tuti, hogy mint az imátkozó sáskák, párosodás után elfogyasztják a férfiakat.
Nem is akkora meglepetésemre Cissa veszi a lapot. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor beigazolódni látszik a feltevésem. Igen, ugyanazt éljük át. Egy pillanat az egész csak ránézek és tudja, hogy megértem.
– Furcsa, hogy te ezt ennyire készpénznek veszed. Megalapozottnak, sőt sorszerűnek. Én egyre inkább azt érzem, hogy egy idióta vagyok, és hogy biztosan kell lennie más útnak, de nem látom a megoldást. A mondat végére az arcom már teljesen eltorzul. Elcsigázottan dőlök neki a hideg kőfalnak és hajtom hátra a fejem, mitha már nem bírnám tartai. És tényleg így érzem. Mintha ólmos súly nehezedne rám. - És végképp nem látom magam a hős önfeleláldozó képében – pillantok oldalról a lány felé. Talán mégsem ugyanaz a helyzet. Ő valóban kutyaszorítóban van. Ott van a nővére, a jegyese, a családja. Mind halálfalók. Nekem a szüleim függetlenek. Soha nem szorulnának arra, hogy bármelyik oldalt kiszolgálják, sőt, teljesen kikészülnének, ha megtudnák, hogy halálfaló lett a gyerekeikből. Aztán ott van az én jövendőbeli jegyesem, akit sohasem érintett meg a sötétség, s ha rajtam múlik, nem is fogja. Megannyi kiugrási lehetőség. És én mégis sajnáltatom itt magam, holott Cissának lenne szüksége rá. Kezdem rosszul érezni magam.
– Persze nekem lenne választásom, és mégis itt vagyok, bocsáss meg, kérlek, azt hiszem, igazad van, te sokkal reménytelenebb helyzetben vagy.

   
   

   ©
   

   
   
Minden olyan békés volt akkor. Pedig megvoltak a magunk kis harcai, surlódásaik és mégsem kellett senkinek sem félteni az életét. Nem járta át az életünket a konstans félelem, ha arra gondoltunk, hogy mi történhet azzal, akit szeretünk, ha egyszer elmegy és nem jön többé vissza. Ezért loholok folyton a nyomában mint egy kiskutya. Ez a konstans félelem vezérel abban, hogy feladjak mindent, amit valaha fontosnak gondoltam. Kivéve persze egyetlen dolgot, ami mondjuk jócskán elbillenti a mérleg nyelvét.
Tisztában vagyok azzal, hogy hogyan néznek és mit gondolnak az emberek Cissáról. De őszntén szólva én sohasem láttam annak a makulátlan, feddhetetlen lánynak. Nem azért, mert talán nem igaz, csupán nem hiszem, hogy ilyennek kéne látni bárkit is. Igenis készüljünk fel, hogy minden embernek vannak hibái, és legyünk készek elfogadni őket velük együtt. Nem kell tökéletesnek lenni, senki sem várja el. Szeretném ezt mondani neki, de helyette inkább csenben maradok és a háttérben hallom ahogy az utolsó halálfaló kopogó éptei elhalkulnak és a bejárati ajtó becsukódik mögötte. Végérvényes, megnyugtató csönd telepszik az egész házra. Mintha ezzel együtt a lelkem egy darabja is megnyugodna. Persze teljesen úgysem tud, de ez most nem számít.
- Igazad van, tényleg abszurd. Sokkal valószínűbb, hogy egy másik életben történt – engedek meg egy féloldalas mosolyt, de egészen őszintét. - Ahogy az is, hogy egyszer valami borzalmas kórókat szedtem neked a nagyszüleid kertjében. Azt hittem, valami különleges virágok, amik csak ránézésre tűnnek rondának – váltok egy árnyalatnyit csevegőbb hangnemre. - Aztán kiderült, hogy mérgezőek – nevetek fel halkan, ahogy az emlék betolakszik az elmémbe. Talán én több bosszúságot okoztam Cissának, mint amennyit a nővérem összesen. - De megnyugtató, hogy azóta eltűntek azok a csúnya csípések – szelíden a karja után nyúlok és felemelem, mintha orvosi szempontból is meg akarnám vizsgálni az esetet. A bőre makulátlan, fehér, mintha sohasem lett volna ott semmi. Talán nem is volt. - Áh, mondtam, hogy egy másik életben történt – engedem el a kezét, mintha hirtelen zavarba jöttem volna. És igaz is, a szavai, a téma, egy kissé zavarba hoz.
- Azért még beszélsz a nővéreddel, ugye? - teszem fel óvatosan a kérdést, még mindig tapogatózva. Én el sem tudnám képzelni, hogy ne beszéljek a sajátommal. De talán ez egy másik történet.
Következő szavait hallva azonban arckifejezés megenyhül és egy játékos, elvetemültnek szánt vigyor jelenik meg az arcomon.
- Nem is a jelöltek hiánya, inkább csak szeretném feldühíteni kicsit a kedves unokatestvéremet. Képzeld el, milyen jelenetet rendezne, ha most rajtakapna minket, ahogy a sarokban pusmogunk – vigyorom ha még lehet, szélesedik, de tudom, Cissa nem fogja ezt felettébb olyan viccesnek tartani, mint én. De én annál inkább, sosem kedveltem Luciust, de amióta belerángatta Alectot ebbe a hülyeségbe, egyenesen gyűlölöm. Minden porcikámmal.
Nem tudom, hogy mire szmítottam, amikor felhoztam a témát, de arra, hogy Cissa őszinte lesz velem, ilyen mértékben, arra semmiképp. Elkerekedett szemekkel nézek rá egy másodperc töredékig, majd bólintok, mint aki sokat megért abból, amit most érez. Nem állíthatom biztosan, hogy teljesen érteném, hiszen mindenki más ott legbelül, de mégis, vannak dolgok, amiket én is átéltem már.
- Szóval te is attól félsz a legjobban, hogy elkárhozik a lelked? - szólalok meg kisvártatva, úgy mosolygok, mintha valami vicces gyerekkori történetről beszélnénk még mindig. Sohasem hittem semmilyen felsőbb hatalomban, pokolban vagy menyországban. Ezért olyan vicces az egész - Annyira nevetséges, de rájöttem, hogy minden közül ettől félek a legjobban. De talán attól méginkább, hogy Alecto lelke is elkárhozik. Mondjuk akkor legalább megint együtt leszünk – morfondírozok egy pillanatig, de leállítom a gondolatmenetet, mielőtt még betegesbe csapna át. Inkább felemelem a fejemet, és egyenesen a szemébe nézek. - Mit csinálnál akkor, ha lenne más választásod? - teszem fel a kérdést, amit már annyszor átrgátam önmagamban, de bárhová is kalandozott el a fantáziám, végül mégscsak erre az útra tereltem saját magam.
   
   

   ©
   

   
   
Amint felültünk a nosztalgiavonatra, tudtam, hogy előbb-utóbb felmerül a téma, ami Cssyvel kapcsolatban meglehetősen érzékenyen érintett. Nem azokra az időkre gondolok, amikor a keményvonalas udvarlója voltam, hanem közvetlenül azokra, amik ezt az időszakot követték. Nem volt egy feltétlenül szép történet, mégis mindig azzal bíztattam magam, hogy ennek így kellett történnie. Mindenki lelki békéjének érdekében. Ha nagyon akartunk volna, biztos később is egymásra találhattunk volna, de erre nem került sor, és nem is azért, mert nem a szőkék volnának az eseteim, mert mint kiderült, ők a gyengéim végsősoron. Nem, csak egyszerűen mindennek megvan a maga ideje, és akkor nekem még túlságosan is Alecto volt a világom ahhoz, hogy készenálljak mást is beengedni rajta. A nevetése nem feltétlenül dobja fel a hangulatomat, de határozottan megnyugvás most megtépázott lelkemnek. Szóval nem utált annyira. Ezt azért jó hallani.
- Az időzítés nem volt éppen a legjobb. Egyébként sem akartam, hogy mégbetegebb legyél – mondom el a fél igazságot, de persze azért több van emögött. De talán már tényleg nem lényeges. Magam is elmosolyodok halványan, ahogy kislányosan lebiggyeszti az ajkait, de nem helyeselek, nem is zsólalok meg egy pillanatig, csak emésztem magamban azokat a dolgokat, amiket Médáról mesél.
- Tudod, hogy nem kell bekövetkeznie. Ne foglalkozz azzal, amiket Belláék vagy a szüleid mondanak. Ha szereted, nem hagyod, hogy közétek álljon az, hogy egyes dolgokról nem éppen ugyanúgy vélekedtek. Különben tényleg elveszíted – szólolak meg végül komoly arccal, egy mély sóhaj kíséretében.
Egy pillanatra megmerevedek, ahogy játékosan belém könyököl, aztán felvont szemöldökkel pillantok le rá. - Szóval tényleg hozzám akartál jönni feleségül? Én meg azt hittem, hogy csak bemeséltem magamnak – hogy leplezzem zavaromat, beletúrok a sötét göndör fürtjeimbe. Elmondhatnám, hogy legszívesebben azt szeretném, ha Lucius bejönne és megint jól egymásnak esnénk, végre megint lenne rá oka, de nem akarom ilyen barbár dolgokkal traktálni a lányt. Vár még rá sok sötét óra anélkül is. Helyette inkább mélyen magam elé bámulva hallgatom a gondolatmenetét. Nem is érzem igazán, hogy közbe kéne szóljak, de végig érzem ahogy a görcs szorongat ott legbelül.
- Persze mondani könnyű. Vagyis pontosabban még azt sem, de ha egyszer kimondod, akkor talán rájössz, hogy mennyire kevés annak a valószínűsége, hogy erre valaha is sor kerül – beszélek helyette is, beszélek magam helyett is. De aztán elakad a szavam, és enyhén tátva maradt szájjal, levegővétel nélkül nézek a szemébe. Pontosan tudom, hogy mire gondol. Az utóbbi hónapok visszatérő gondolata volt. Ami emésztett, ami a maga nemében tönkretett. - Gondoltam rá. Azaz, gondolok rá minden áldott nap. És mindig arra jutok, hogy inkább nem is akarok az lenni, ami nélküle lehetnék – csűröm meg a mondat végét, hogy már én sem vagyok benne biztos, hogy azt mondtam-e ki, amit akartam. Hirtelen zajt hallok a bejárat felől. Ajtócsapódás, majd kopogó léptek. Tágranyílt szemmel vetek egy gyors pillantást Cissára, majd tenyeremet a szája elé tartva, finoman, de határozottan beljebb tuszkolom és várok lélegzetvisszafojtva, hátha nem találnak ránk.
Hát ez az a világ, amiben élni akarok? Ahol még azzal sem beszélgethetek nyugodtan, akivel szeretnék?

   
   

   ©
   

   
   
A léptek vészjóslóan visszhangoznak az egyébként üres kőfolyósón. Egészen megmerevedek. Lélegzetvisszafojtva hallgatózok. Először nem akarom kimutatni, hogy mennyire felzaklatott, de aztán rájövök, hogy éppen eléggé megnyíltam már Cissa előtt, hogy ez ne jelentsen problémát. Ebben az esetben minden alanyi jogunk megvan ahhoz, hogy be legyünk szarva.
Női léptek, ezt meglehet állapítani a cipők kopogásán. Ahogy elhalad előttünk, Cissa tekintetét vizsgálom és az agyam azon kattog, amit még azelőtt mondott. Hogy szét kell szakadnia. Én még szerencsésnek mondhatom magam. Nekem nem kell két ember között őrlődnöm legalább. S ha Aleco és önmagam között kell választanom, akkor egyértelmű, hogy ki kerül ki győztesen. Nincsen ebben semmi újdonság. Eddig még mindenhova követtem. A Mardekárba, az életbe, miért lenne éppen a halálfalóság a legrosszabb? Mostanában folyton arra gondolok, hogy jobb lett volna, ha még az elején bezártam volna a pincébe, és vele együtt magamat is, és soha nem engedtem volna ki. De ez azért elég beteg gondolat. Ráadásul már amúgy is túl késő. Szóval ez így egyszerű, de mit tennék, mondjuk akkor, ha nekem is kétfelé kéne szakadnom? Mármint úgy igazán kétfelé?
Egy mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy a léptek egészen elhalkulnak, és nem is tiltakozom, amikor Cissa elveszi a kezemet a szája elől, és nekem szegezi a kérdést, ami valójában nemrég már felötlött az én fejemben is. Legszívesebben úgy tennék, mintha nem hallottam volna, de a helyzet eléggé adja magát. Nincs menekvés.
- Mindig azt gondoltam, hogy önző dolog folyton csak arra gondolni, hogy mi az, amit szeretnék – szólalok meg egészen halkan. – Őszintén szólva én nem látom azt a szebb és jobb jövőt, így sem, úgy sem. Ez a mocsok – pillantok a hátam mögé egy pillanatra – ami itt van, egyszer kiszabadul a világra. Talán hamarabb, mint gondolnánk. És akkor már tényleg nem fog sokat számítani, hogy ki mit akar – húzom el a számat keserűen. Idegen tőlem ez a gondolat. Valójában még sohasem mértem fel, hogy milyen lesz majd viselni a jegyet, amitől többezrek rettegnek halálosan. Mindig csak a kis képet figyeltem, hogy Alecto mindig egy lépéssel, de egyel se többel, előttem legyen, és onnan szemmel tarthassam, hogy semmi hülyeséget ne csináljon, és ne kerüljön bajba. De vajon arra gondoltam egyáltalán, hogy mondjuk eközben én majd hány visszafordíthatatlan hülyeséget csinálok majd?
- Tudod, hogy kiléphetsz. Tudod, hogy van egy hangyányi esélyed rá. Még igen – azt már nem teszem hozzá, hogy mennyire kevésnek tartom a túlélési esélyeit egyedül a nagyvilágban, de nem akarom méginkább elrontani a kedvét.
- De bármennyire is életmentő most a társaságod, most már kénytelenek leszünk felbontani a kupaktanácsot, Cissa. Kezd elég forró lenni a helyzet – engedek meg egy utolsó vigyort és hátrébb lépek, hogy kiengedjem a sarokból – Hölgyeknek az elsőbbség.


   
   

   ©