Már az első roxmorts-i hétvégémen megkedveltem a Mézesfalás nevezetű helyet, hiszen édesszájú leányzó révén az volt az első megálló, ahol kikötöttem. Míg mások a különböző bazárokat járták én temérdek számra vettem a különböző édességeket a tökös derelyétől kezdve, a Bogoly Berti féle mindenízű drazsén át egészen a csoki békáig. Nem tudtam betelni velük és tudtam, hogy annyit kell vennem, hogy az kibírja a következő kirándulásig. Csendesen megjegyezném, hogy az én esetemben itt nem egy vagy két csomagról lenne szó. Ezen jó - vagy talán rossz - szokásom a mai napig sem változott. Boldogan pakolom bele a tökös derelyéket a kosaramba és vidáman figyelem a kínálatot, hogy hátha kiszúrok valami olyan nyalánkságot, amit még sosem kóstoltam.
- Istenem Sidonie! Olyan vagy, mint egy rossz gyerek - Elladora hangja ránt ki a gondolataimból, s hirtelen felé kapom a fejem. Csak elnevetem magam, majd folytatom is az iménti tevékenységemet, amely egy kicsit sem deríti jobb kedvre az én türelmetlen barátnőmet. - El fogsz hízni - próbálkozik tovább, mire ezúttal teljes testemmel felé fordulok és csípőre teszem a kezeim.
- Ha olyan hízékony lennék akkor már rég be sem férnék a Roxfort ajtaján, ami nem túl kicsi és ezt te is tudod. Plusz úgyis kitalálnám a módját, hogy valamilyen bűbájjal lefogyasszam magam - utalok a kis kísérletezéseimre, amelyek nem mindig sülnek el valami jól. - Menj vissza a többiekhez, én is hamarosan megyek csak még beszerzek pár dolgot meg fizetek - sóhajtok fel. Nem kell kétszer mondanom. Amilyen hirtelen ejtem ki a szavakat a számon, olyan szélsebesen tűnik el Elladora is. Egy cseppet sem lep meg, senki sem bírja kivárni, míg én bevásárolok bármiről legyen is szó. Nem szeretem elsietni a dolgokat, általában a vizsgákat is én fejezem be utoljára, amennyiben írásbeliről van szó.
Még gyorsan végigfuttatom a tekintetem az édességeken és éppen nyúlnék valami új finomság után, amikor egy belső hang azt súgja, hogy ez már tényleg túlzás. Könnyen elszalad velem a ló és ilyenkor muszáj megálljt parancsolnom magamnak. Ez is egy olyan eset. Lassan sétálok a pénztárhoz, elnézve a mostani adagomat jó mélyen a zsebembe kellesz nyúlnom. Talán igaza van a barátnőimnek és tényleg hülyeségekre szórom el a pénzt.
Még mielőtt a kasszához érnék egy ismerős alakot vélek felfedezni az üzletben. A szívem hirtelen melegséggel telik el és a számra is egy apró, ám annál elégedettebb mosoly kúszik fel. Mindig hasonló érzelmeket köszöntök, amikor megpillantom Laze-t és ez most sincsen másképp. Nehezemre esik levakarni azt az ostoba és idegesítő mosolyt az arcomról, de erőt veszek magamon és sikerül. Irányt váltva a pénztár helyett a srác felé igyekszek, s hamar ott is találom magam előtte.
- Szia Laze - köszönök neki, s csak akkor esik le, hogy mennyire gyerekesnek tűnhetek az egy tonna édességgel. - Tanultál mágiatörténetre? - kérdezem, de már előre tudom a választ. Sosem figyelek azon az órán, mivel az közös órám a sráccal és többnyire egymás üzeneteivel vagyunk elfoglalva. Én konkrétan azt sem tudom mi a mostani tananyag eme csodálatos tárgyból.

Sidonie & Laserian

Mindig szükség volt egy kis kikapcsolódásra a nagy tanulás közepette. Ezért volt annyira csodás amikor a barátaimmal kihasználtuk az alkalmat és hétvégénként a roxmorts-i kocsmákba kötöttünk ki. Vagyis csak részben, megesett már, hogy amit kértünk azt nem hozták ki és helyette valami bébi italt kellett választanunk. Persze az is mókás volt, még véletlenül se gondolok az ilyen esetekre rosszként. Csak tanul belőle a varázsló fia. Hogy legközelebb inkább kedves legyen és átgondolja mit kér s, csak azután cselekedjen ténylegesen.
De ki veszi figyelembe az ilyesmit? Szerintem manapság nagyon kevesen és ha elég pénzük van akkor előbb követelőznek és aztán köszönik meg amit kaptak. Már ha kiszolgálta őket a pultnál lévő  hölgy. Nem csodálom ha fintorog olykor és megjegyzést tesz az egyik ismerősének aki éppen ott ücsörög s, a jól megérdemelt sörét fogyasztja.
Ezek az emlékek persze semmik ahhoz képest amik sokkal más témára és más személyre korlátozódnak csak. Mindebből igazából csak azt sajnálom, hogy eddig nem igen érdekelt a létezése, hogy másra fecséreltem az időm. Most meg sajnálkozok. De hát még van időnk. Nem késtem le arról, hogy még jobban megismerjem őt. Szerencsémre. Vagy szerencsétlenségére. Igazából nézőpont kérdése a dolog. Néha nem tudok rá jönni, hogy mi járhat a fejében és mit gondolhat rólam. Talán mindkettőnknek jobb ez így. Addig megvan az a bizonyos varázs és titokzatosság a kapcsolatunkban. Kapcsolat? Ismeretségünkben.
Különben most is a kocsmában voltam, de és itt jön a bökkenő, én menni akartam a többiek meg maradni ezért azt mondtam, hogy majd összetalálkozunk valahol, ha nem akkor a kastély belsejében és kész. Nem kell megvárniuk, ha mindenhová velük mennék az olyan, mintha kíséretre lenne szükségem. Nekem, meg nincs szükségem erre. Különben se hiszem, hogy nagyon hiányolnának, láttam, hogy jól elvoltak beszélgettek erről-arról, amibe én most nem akartam beleszólni. Nem láttam értelmét és amúgy is el kellett terelnem a gondolataimat. Ők meg pont olyan témára terelték a beszélgetésük tárgyát, amitől én menekülni próbáltam. Csajok. Hát persze! Mi más tud tőlük elriasztani, ha nem ez a téma? Amikor teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy mostanában senkinek se okoztam szívfájdalmakat, csak saját magamnak. Vagy legalábbis nem tudok róla, mert szándékosan most nem tettem semmi rosszat.
A Mézesfalás felé vettem az irányt. Nem csak szimplán el akartam menni az édességbolt előtt, hanem be is szerettem volna menni. Inkább ilyesmire költeném a pénzem, mint sörre. Mert ha úgy tennék, mint mások és száműzném az édességet az életemből, akkor nem lennék különb náluk. Tudják, hogy megvannak a saját szokásaim, nekik is megvannak a saját szokásaik, de ez még nem tesz tönkre semmiféle barátságot köztem és a barátaim között. Tudják, hogy számíthatnak rám, ott vagyok mellettük ha baj van és ha kell akkor – hihetetlen elképzelni rólam – de verekszem értük. Mert néha nem elég varázsigéket vágni a másik fejéhez, hanem cselekedni is kell. Tudom, drasztikus esete annak, hogy miként legyünk tisztességes Hollóhátasokból bajkeverők. Nem tehetek róla.
Odabent azonban újfent előtérbe került az elsős énem, aki rá se hederített a lányokra, a piára, a barátai unszolására, mert neki csak az édesség kellett. Mostanában nem szoktam nagy bevásárlásokat tartani, szétnézek és csak egy sima csokoládéval távozok. Mert úgy hiszem az elég. Holott, dehogy. Épp pont ilyen szétnézelődést tartottam, amikor meghallottam a hangját. Az Ő hangját. S. Az én S.-em.
– Szia S! – köszönök, bár tudom a nevét és azt is nagyon jól, hogy nem csak egy sima betűből áll az egész. De annyira rá ragadt ez az egész, hogy nem tudnám máshogy szólítani. A Sid megszólítás az olyan fiús, és bizonyára kikérné magának ne hívjam így. A Sidie meg, nos az lehet találna hozzá, de még sose hívtam én így és bizonyára fura lenne ha ezt tőlem is hallaná. Ha rendesen kimondanám a Sidonie nevét az meg túl hivatalos lenne és azt hinné, hogy falakat emelek közénk. Amiről szó sincs.
– Készül belőle Seymour, majd jó alaposan megnézem a füzetét ha mellém ül. – ez egyszerűbben értve egy nem akart lenni. Csak az túl személytelen lett volna és témalezáró, amit most még nem akartam. Végignéztem rajta, persze csak szépen és alig észrevehetően, nehogy a végén még a tenyerét is meg kelljen csókolnom. Viszont a kosarára térve felvontam a szemöldököm. Biztos nagy mulatságot terveznek a barátnőivel. Nem rám tartozik, ezért is inkább az arcára húztam a tekintetem. Fő a szemkontaktus.
– Na és a kis Csizmás hogy van? Sikerült igaz barátra lelnie vagy sem? – ez meg egy rejtett hogy vagy kérdés akart lenni, de nekem ezt is muszáj eltréfálnom. Jellemző.

Az iskola falai között töltött napok csak bezártságot és fáradtságot eredményeznek a már amúgy is túlterhelt diákok számára. Egy átlag iskolában jobban ki tud kapcsolódni az ember, de a Roxfort abban is más, hogy itt nem járhatsz haza kedvedre és nincs mindennapos kimenőd, hogy odamenj, ahova csak akarsz. Itt szigorú szabályok között élünk, ami már egy idő után fel sem tűnik, s természetessé válik a szemünk előtt. A mugliknak bizonyára furcsa lehet, hogy ott tanulunk, ahol élünk is és ez egy cseppet sem fogható azokhoz az oktatási intézményekhez, amelyekben ők is tanulnak. Egy kastély számukra maximum egy műemlékkel, s egy kirándulásuk célpontjával érne fel, míg nekünk az otthonunk.
A roxmortsi kirándulások harmadéves korom óta minden egyes alkalommal feldobják a kedvem. A két éven át tartó folyamatos bezártság után rendes felüdülés volt az apró faluba kilépni, amely már az első pillanattól fogva elvarázsolta az elmém. Sosem voltam egy olyan típusú lány, aki túl sok mindent szeretett volna magának és ebből kifolyólag többnyire a jövőmet is valami ehhez fogható helyen képzelem el. Roppant hívalkodó álomnak tűnik Roxmortsban vagy egy hasonló faluban megtapasztalni az öregkor minden egyes aggályát és örömét. Már a gondolat is mosolyt ébreszt bennem, még ha sokak szerint korai is ezen gondolkoznom, de hát az élet már csak ilyen. Hamar elrepül felettünk és én pedig imádok tervezgetni.
Az első helyek között szerepelt a Mézesfalás, amit felfedeztem. Igazi édesszájú révén nem okoztam csalódást se magamnak, se a barátaimnak, hogy minden alkalommal, amikor itt voltunk egy tonna különböző, finomabbnál finomabb rágcsálnivalókkal tértem vissza a kastélyba. Ez a jó szokásom a mai napig érvényben van. Így már anya és apa sem küldözget nekem heti szinten édességet, mert magamnak is be tudom szerezni. Rendesen függő vagyok, míg más a dohányt, a drogokat és az ehhez hasonló tudatmódosító szereket nem tudja elengedni, én a rágcsálnivalókkal vagyok így. Érdekes, nemde?
Vegyes érzések vannak bennem itt állva Laze előtt, hiszen biztosan gyerekesnek vagy csak éppen furcsának tart, hogy ennyi hízlaló dologgal állok itt előtte, amelyeket nem mellesleg még ki sem fizettem. Nem is értem, hogy miért foglalkoztat ez a kérdés, hiszen sosem érdekelt, ha mások megszóltak valamiért vagy bolondnak tartottak. Ennek egyikhez sincsen köze, mindössze édesebb szájú vagyok az átlagnál.
Mosollyal kísérem minden szavát, mondatát. Valahogy jobban megértem magam ezzel a sráccal, mint bárki mással, legyen szó bármiről. Mikor először szembesültem az úgynevezett „kódnyelvével” érdeklődve figyeltem a leveleit és rendesen vártam őket a mágiatörténet alatt, s ezzel most sem vagyok másképp. A véleményem nem is fog változni erről a közeli jövőben.
S. Olyan jó ezt az egyetlen betűt hallani a szájából! Senki más nem szólít így, Ő az egyetlen ember és nem is akarom, hogy ez változzon. Furcsán hangozna a szájából a Sidonie, de még a Sidie és a Sid is. Ez így tökéletes.
- Nekem is hasonlóképpen kellene viselkednem, mint neked. Hiába vagyunk hollóhátasak, a sztereotípiával ellentétben mi sem tanulhatunk meg mindent - rántom meg a vállam mosolyogva. A legtöbb házban azt hiszik, hogy mi a nap huszonnégy órájában a könyv felé görnyedve tanulunk és próbáljuk beszippantani az információkat, amikor ez nem fedi a valóságot. Furcsának tűnhet, de még köztünk is vannak olyan diákok, akik nem tanulnak jól. Persze itt nem magunkra célzok, mert a mágiatörténet kivétel a többi óra alól, mert ott túlságosan jól elszórakozunk a kis leveleinkkel.
- A kis Csizmás élete teljében van, igaz barátait egy kezén is meg tudja számlálni, de elégedett is ennyivel - válaszolom a rejtett kérdésére, ami másoknak csupa érthetetlen dolognak tűnik, pedig egyszerűen csak a hogy létem felől érdeklődik, amire készségesen reagálok. Mindössze annyit vázolok neki, hogy jól vagyok, mégis egy nyaka tekert mondatnak tűnik mindez.
Csak pár másodperccel később jut eszembe, hogy fizetnem is kellene és aztán talán még be is ülhetnénk valahová, de inkább nem hozom fel, hiszen okkal jött a Mézesfalásba. Talán Laze is venni akar valami apróságot, biztosan kevesebb dolgot, mint én és nem szeretném ezt megakadályozni, ezért is döntök úgy, hogy míg Ő nem szól, hogy továbbállna, én sem fizetek. Van egy olyan érzésem, hogy a mai kiruccanásunk alkalmával már nem térek vissza barátnőimhez.

Sidonie & Laserian

Néha dacolnunk kell mindazzal ami előttünk áll vagy amivel szembe találjuk magunk. Simán leállhatunk vitázni a Sorssal, hogy mi nem azt érdemeljük, amit ránk mért és köszönjük szépen mi mást fogunk tenni, mint amit ő szeretne. Holott titkon lehet, hogy mindvégig az általa kiválasztott úton sétálunk. Próbáltam azt hinni, hogy mindent amit teszek az a jót szolgálja. Talán gyerekként elhatároztam, hogy más leszek, mint a többiek. Nem azt teszem amit a szüleim elvárnak tőlem, hanem amiről úgy hiszem helyes. Ezért lehet az, hogy nem igen jövök ki jól velük. Ez bizonyára azért van, mert ők csak kötözködni tudnak, én meg újabb kifogást előhozni minden tervemre. Amivel talán ideig óráig csillapíthatom nyugtalan kedélyeiket, de az eddig sose volt a végső megoldás. Talán sose lesz az. Ha szembe kell néznem a jövőmmel, akkor azt úgy szeretném irányítani, hogy nekem legyen megfelelő ne másnak. Mármint a szüleimnek. Mert ők az ellenszenvesek, mindig is azok lesznek és ez alól semmi sem kivétel. Akárhová megyek, akármit teszek, az nem jó. Nem az általuk elfogadott megfelelő út. Másak az elképzeléseink. Ezzel persze nincs baj, hisz kritikusokra mindig szükség lesz. Akik ráébresztenek arra, esetleg amit tesz az illető az helyes és ezt próbálják aláásni egyesek. Persze nem minden szól az önbizalomról. Ha egyszer csak önbizalmad van és semmi más, talán egy darabig elveszett vagy. Mert semmi másban nem hiszel, csak önmagadban. Ami nem jó. Egy idő után nem. Mert minden elvész. A nyugalom. Amit mélyen legbelül akkor érezhetsz, ha nincs egyáltalán semmi zavaró tényező, talán minden a legnagyobb rendben van. Bár ezt, csak pillanatnyilag jelenthetem ki. Nem él igazán az, aki azt mondja, hogy unalmas az élete és nem történik semmi. De mindig történik valami, csak nem szabad a szobánkban kuksolva várni, hogy történjen is valami. A dolgok odakint történnek, a békés házunkon kívül. Csak ki kell tennünk a lábunk és szembe nézni az utca veszélyeivel. A mi világunk meg tele van veszéllyel. Bár nem tudunk róla, de ott motoszkál a hátunk mögött a szörny, akitől gyerekként óvva intettek, nehogy még véletlenül se menjünk a közelébe. Mert gonosz. Persze, hogy szerintünk gonosz. Ezt nevelték belénk, nincs kivétel. Nincs jó a rosszak között, eleve romlott minden és mindenki. Az én nézetem azonban teljesen más. Ezért ütközhetek megannyi félreértésbe azokkal szemben, akik hisznek és van egy határozott, stabil elképzelésük azzal kapcsolatban, amit én próbálok megcáfolni. Nem az a gyerek voltam akire nekik szükségük volt. A bátyám azonban tökéletes példája annak, hogyan kellene eleget tenni a szülők akaratának úgy, hogy közben még mi is jól szórakozzunk és ne érezzük kényszernek mindazt amit tőlünk kérnek. Próbált erre engem is megtanítani, de sehogy se ment neki. Hisz különbözünk. Mindig is különböztünk, ezt akár egy vadidegen is megmondhatta volna.
Rengeteg dolgot talált haszontalannak azok közül amit én szerettem vagy hasznosnak, amit én például ki nem állhattam. Abban azonban egyet értettünk, hogy a csokoládé az finom, és nincs kedvenc vagy utált, mert mindegyiket szeretjük. Tehát valahányszor csokoládét veszek, mindig beugrik az arca, amint nevet rendszerint rajtam, mert tiszta csokoládé volt a szám körül szinte minden, majdnem az orrom hegye is. Ez persze észlelhető, hogy nem mostanában volt. Már nem vagyok négy éves. Az viszont jól esett, hogy összefuthattam S.-el.
– Így van, aki nem ismer minket annak jobb lesz ha elmondjuk van olyan tantárgy amit egy Hollóhátas se szeret. – azonban kell a mágiatörténet óra, ha az nem lenne akkor nem láthatnám őt. Nem lennének furcsa levelezések és hasonló furcsa szójárások, amit hála Merlin-nek ő is megért.
– Akkor mi mást mondhatnék? Örülök, hogy ő jól van és barátokra talált. Hiszek abban, hogy majd lesz több is. De azt szokták mondani, a kevesebb néha több. Minél nagyobb egy baráti társaság annál nagyobb az esély arra, hogy nézeteltérések legyenek. – tapasztalatból beszélek, észre vettem, hogyha esetleg hatnál többen vagyunk akkor annál nagyobb a feszültség is. Valaki mond valamit, a másik meg nem ért vele egyet, aztán a harmadiknak kell a semlegesnek, a béke bírónak lennie. Tehát sehogy se jönne ki belőle jól, mert ha az egyiknek ad igazat, akkor a másik megharagszik és indulhat a békítő program egy negyedik személy bevonásával. Aztán a végén ha kibékülnek akkor ráébrednek, hogy ostobaságon vesztek össze és nem ér annyit a dolog.
– Hmmm segítesz? Nem tudom eldönteni mi lehet Csizmás kedvenc édessége. – vagyis inkább az övé, ha nem is most, legalább legközelebb tudjam ha esetleg ezt az információt fel akarom használni ellene. Mert esetleg kedveskedni szeretnék és hasonló. Az egy dolog, hogy lenézhettem a kosarára és megállapíthattam volna onnan. De mindenből elengedő adag volt ahhoz, hogy döntésképtelenné tegyen.

Mindig is volt bennem egy kicsi megfelelési kényszer, mióta a Roxfortba járok. Egyre jobb és jobb akartam lenni, míg nem ötödéves koromban megkaptam a prefektusi címet. Azóta a jelvényem büszkén ott áll a taláromon, ám úgy érzem mindez hiába volt, hiszen attól nem leszek se okosabb, se kedvesebb, se jobb, s ehhez hasonló szépen csengő jó tulajdonságok. A kezdeti öröm hamar elillant és onnantól, mint kőkemény feladat úgy vettem. Néha lazítanom kellene, elfelednem az otthoni problémákat, de ez általában csak egy esetben érvényesül, még pedig egy Laserian Lambrick nevű fiú közelében, aki a már hülyének mondható kódjaival elröpít egy teljesen más világba. Egy olyan világba visz, amely hihetetlenül messze áll a valóságtól és a boldogás, pajkosság szövi át. A mesék, amelyeket együtt kreálunk a világon a legjobb kikapcsolódás számomra, mint valami menekülés a szüleim, az otthonom elől. S miért is kell ennyire eltűnnöm onnan, amikor javarészt a Roxfortban élek és még a karácsonyi szünetben sem feltétlen kell hazautaznom? Magam sem tudom a választ, valószínűleg az lenne rá a leglogikusabb magyarázat, hogy annyira beleivódott ez már a mindennapjaimba, hogy nem tudok elszakadni tőle. A család mindig is az ember része lesz, legyünk varázslók vagy muglik nem számít. Egyszerűen csak így vagyunk összerakva és bármennyire is próbálunk elszakadni tőlük soha nem fog menni teljesen. Hazudhatunk magunknak, de attól az igazság még nem fog megváltozni.
Szeretném azt hinni, hogy Laze egyszer majd változtat a lelkivilágomon, hogy elhiteti velem a család igenis fontos. Merem azt hinni, hogy a család fogalma nem feltétlenül a szülőkben és a testvérekben merül ki, hanem a többi szerettünket is jelentheti, akik nem vérszerinti rokonaink. Akárcsak a barátnőim Gwen, Lia és Ella vagy akár Laze.
- Hogy őszinte legyek szerinted van olyan, aki szereti a Roxfortban a mágiatörténetet? Binns professzor többnyire csak felolvassa az ezeréves jegyzeteit, míg az osztály háromnegyede alszik. Azért a szenvedélynek is van egy határa, mert attól függetlenül, hogy életében ez volt a mindene halála után igazán abbahagyhatta volna. Valaki olyan professzor kellene, aki még ezt az unalmas tantárgyat is kissé felpörgeti - magyarázom Laze-nek, habár legmélyen örülök neki, hogy nem úgy van, ahogy mondom, hiszen akkor sosem kezdtünk volna levelezésbe. Szeretek figyelni az órákon - vagyis néhányon biztosan - és nem feltétlen tudták volna kezdetben Laze levelei elvonni a figyelmem. Talán az elején nem válaszoltam volna neki, talán el sem olvastam volna őket, aztán meg az ő kezdetleges öröme is lankadt volna idővel.
- Egyet kell értenem veled. Sokan azt mondják három még társaság, négy már tömeg. Vajon ez a való életben is teljesül? - kérdezem elgondolkozva, ezúttal már nem használom a kódnyelvünket, tényleg érdekel a válasza. Mi négyen vagyunk elválaszthatatlan barátnők és még egyszer sem mondtam azt, hogy ez túl sok lenne és egyikünknek le kellene kopnia ahhoz, hogy a másik három jól érezze magát. Felettébb elgondolkodtató, de mindenesetre érdekes dolog.
- Véleményem szerint Csizmás a tökös derelyét szereti a legjobban, de nem rémül vissza attól, hogy kísérletezzen Bogoly Berti mindenízű drazséjával - válaszolom könnyedén. Ha az édességekről kérdeznek bármikor, bárhol, rögtön tudok megfelelő és kimért választ adni. Néha valóban még mindig olyan vagyok, mint egy jóllakott ötéves, hiszen ezekkel az egészségtelen dolgokkal tömöm magam és sokszor jobban érdekelnek, mint bármi más. Érdekesnek tűnhet, ha azt mondom, hogy jnagyobb örömre lelek, ha édességet kapok ajándékba, mintsem valami gyönyörű ékszert. Talán ebben különbözök a legjobban a többi lánytól. - Szeretnéd meglepni Csizmást valami ajándékkal? Lehetséges, hogy valami ünnep közeleg? Születésnap, névnap? - kérdezem kíváncsian. Tényleg szeretném tudni, hogy mikor vannak ezek a napok Laserian életében, s reményeim szerint pár percen belül meg is kapom a kérdésemre a választ, hogy aztán megjegyezhessem, de ha nem se baj. Egyszer úgyis megtudok mindent, nem kell elsietni.
- Tudod, nem kell venned ám semmit Csizmásnak, egy lelkes segítő ad a saját zsákmányából, szerintem ez is megfelelne neki. Csak előbb még pár galleont le kellene raknia az árúért cserébe - szólalok meg ezzel jelezve, hogy szívesen adok neki az édesség tengeremből, ami nagy szó, mert ha erről van szó nem vagyok valami osztozkodó típus. Habár először fizetnem kellene. - Nem tudom, hogyan érez éppen Csizmás, talán nyüzsgést szeretne és szívesen folytatná az útját a Háromseprűben egy finom vajsör társaságában, de ha csendre vágyik a Szárnyas vadkan is szívesen befogadja - utalok rá, hogy ideje lenne továbbállni. Én személy szerint mind a két említett helyet kedvelem, még ha az utóbbiba jobb, ha viszel magaddal egy saját poharat, viszont cserébe csendes és egy vagy két furcsa alakon kívül senki sincs ott. A Háromseprű már más préda. Felkapott hely a diákok és a tanárok részéről is. Nem egyszer történt már meg velem, hogy sokáig álltam a sorban, mire kézhez vehettem az italom, aztán szomorúságomban még helyem sem volt leülni. Száz szónak is egy a vége: mind a két hely csodás a maga nevében.