Szörnyű érzés arra ébredni egy hosszú éjszaka után, hogy begörcsölt a bal lábad, mert mérhetetlen nagy tehetségről árulkodva az íróasztalnál aludtál el a szoba legkényelmetlenebb székén. Ha ez még nem lenne elég, félig kómásan ráeszmélsz arra, hogy rányáladztál egy kölcsönkapott könyvre, a hajad kifésülhetetlen csimbókokba tömörült, a szobádban kissebbfajta atombomba robbant, a fwoopered pedig újfent öngyilkosságot készül megkísérelni.
- Ne, ne, ne! Whoopie, drágám. – rohantam a kalitkához és rutinos mozdulattal nyomkodtam vissza a madár fejét két rács között. – Tudom, hogy hiányzik a hangod, gyönyörűen énekeltél hajdanán, de hidd el, ez még nem ok arra, hogy kinyiffantsd magad. – kivettem a kis élénkrózsaszín tollpárnát és megnyugtatásképpen simogatni kezdtem. Egy évvel azelőtt, hogy roxforti tanársegéd lettem, egy afrikai zsibvásáron találtam rá. Az öreg boszorkány azzal hencegett, hogy az ő madarai sokkal kevesebb fejfájást okoznak gazdáiknak, mivel nem szükséges hónaponként némító varázsigével ellátni őket. Szerencsétlen állatoknak rezgésképtelenné tette a gégefőjét és megfosztotta őket attól, ami a legértékesebbé teszi őket, a hangjuktól. Szerencsére ez a barbár nőszemély ma már egy varázslóbörtönben senyved, a megcsonkított állatai pedig egy kényelmes rezervátaum lakói lettek. Kivéve Whoopiet, ő nem bírt megválni tőlem.
- Gyere kincsem, kiengedlek repkedni egy kicsit. – vittem az ablakhoz és kitártam az ólomüveget. Mélyet szippantottam a reggeli friss levegőből, majd mindennapi körútjára engedtem a kis madarat. Ahogy így nézegettem a távolodó rózsaszín pontot, megláttam Bernhartot, amint határozott léptekkel trappol a rengeteg felé és akkor bevillant a minapi beszélgetésfoszlányunk és az ígéretem, hogy vele tartok.
- Mio Dio! Hol az eszem? – csaptam a homlokomra és rohanva magamra kaptam az első dolgot, ami a szekrényemből a kezembe akadt. - Mit is mondott, mit keresünk? Na mindegy... – gondolkozni sem volt időm, gyorsan bakancsot húztam és fénysebességgel csomagoltam be a legszükségesebb dolgokat, majd rohantam is le a birtokra.
Merlin tudja hogyan, de sikerült utolérnem a férfit még mielőtt belépett volna a fák sűrűjébe.
- Üdv, professzor! – viszonoztam mosolyát és lelkesen bólintottam amikor ismertette a mai kirándulásunk célját. – Én mindig készen állok. Ez egy magizoológus dolga, nemde? – kivéve amikor szétszakadni véli az agyát, mert három napja nem aludt egy rendeset és folyamatosan úton volt. És talán még koccintott is néhányat egy régi jó baráttal, de hát ez igazán nem mérvadó...
- Van már ötlete, hogy merre fészkelhetnek? És ha szabad kérdeznem, mit szándékszik kezdeni vele, ha találunk egyet? – kérdeztem, felvéve a társalgási hangnemet. Hát csak nem fogunk hallgatni és masírozni egész végig. Nem ismerem olyan jól Berniet és mivel ő az, akivel a tanári közösségből a legjobban kellene összedolgoznom, nem árt egy kis összerázódás. Erre pedig mi más is lehetne kézenfekvőbb megoldás, mint egy unalmas létet felpezsdítő váratlan kaland.