Már bánom, hogy eljöttem.
Amikor Axel szólt arról, hogy bulit szerveznek páran a szükség szobájában és szeretné ha én is megjelennék ott, akkor természetesen igent mondtam mert hát meg kéne ismerkednem az életével. Elvégre, pár éven belül házasok leszünk és akkor minden közös lesz. Ez pedig megijeszt. Hogy miért? Mert olyan emberekkel barátkozik, akikkel én még csak szóba se állnék, sőt egyenesen elmegyek mellettük úgy, hogy csak az álluk érje a földet a hátam mögött. Utálok mindenkit, aki nem a házam tagja, igazából úgy mindenkit, aki nem én vagyok. Nem viselek el senkit, se otthon, se az iskola területén de még akkor se, ha buliban vagyunk. Szörnyű itt lenni.
Ennél elviselhetetlenebb már csak a legjobb barátja jelenléte, aki képes két szóval is az agyamra menni. Nem tehetek róla. Amikor pár hónapja megismertem őket, akkor éreztem valamit amit azóta sem tudok hová tenni Archie Pyrites irányában. Néha az agyamra tudott menni minden apró mozdulatával, megszólalásával és akadtak olyan pillanatok - nagy bánatomra - mikor egy tini picsaként viselkedve bambultam a tejfehér hajú fiút. Mintha egy kislány lennék, aki meglátta a csokis kekszet a konyhapulton és csorgatja rá a nyálát. No-no. Ilyet nem játszhatunk.
Mondjak még ennél is jobbat? A nővérem is itt tengeti az idejét, akivel nem vagyunk jóba elsős kora óta. A család számára még mindig Ő a fekete bárány amiért nem Mardekáros lett. És ez bennem is megmaradt, már nem szerettem időt tölteni vele. Kevesebb nálam.
Lényegtelen.
Hátradobom frissen kiegyenesített hajamat, megigazítom kicsit szűk és sokat mutató ruhámat, majd a piás asztal felé veszem az irányt, hogy egy újabb adaggal jutalmazzam meg magam. Ez már a harmadik, és bizony kezd a fejembe szállni. Talán, ha megtalálom a nagy tömegben kedves Axel-t, akkor rávehetem egy kis hancúrozásra. Elmosolyodok, és tovább sasszézok az embertömegen keresztül amikor is valami hideget érzek meg lefolyni a combomon. Olyan gyorsan történt, hogy a pillanatot sem kaptam el. Csak a tettest és a hatalmas foltot a ruhámon.
- Merlin verjen meg, Pyrites! Mi a fene bajod van? - mordulok fel hangosabban a kelleténél, majd hirtelen felindulásból emelem felé a poharamat és öntöm a fejére a maradék piámat. - Akkora egy rohadék vagy, megáll az eszem. - mérgelődök tovább majd kiviharzok a szükség szobájából és a női mosdóba megyek. Nem is értem miért barátkozik vele a vőlegényem.
- Szakadna rá az első lépcső mikor megy a drága kis Griffendéles barátaihoz. - mérgelődök tovább a ruhámról próbálva felitatni a foltot. Eszméletlen.  

Az első gondolatom Axelről igazán pozitív volt. Jól fésült úriember, aki megadhatja azt, amire egy nőnek szüksége is van, de közben mégis tisztelettudó valamilyen szinten. Jó parti is lenne, ha ilyenek jönnének be nekem. Nyílván a kinézetével nincs semmi gondom, ahogy a származása is tetszetős, de így a srác maga nem mozgat meg annyira, mint ahogy kéne. Pedig próbálkoztam én a jó dolgokat látni benne, a szexi felsőtestét, amitől a nővérem olvadozik, a csibészes mosolyát de valahogy nem fog meg.
A bulira is csak azért jöttem el, mert megkért, hogy én is jöjjek és ismerkedjek, engedjem el magam a társaságában és érezzünk rá egymásra. Pedig nekem most nem erre lenne szükségem, hanem arra, hogy valaki jól a falhoz szorítson és bizonyos dolgokat suttogjon majd csináljon az egész testemmel. Nagyot sóhajtok. A nővérem jelenléte sem segít sokat a kedvemen, ilyenkor mindig előjön a versengős énem és mivel jelen pillanatban a közös pontunk Axel, így muszáj úgy tennem mintha kedvelném és akarnék tőle valamit.
Akarok is, jobban mondva a szüleim szeretnének sokkal több dolgot, de én belementem. Emlékszem arra az estére, mikor behívtak a szobájukba, becsukták az ajtót és varázslattal hangszigeteltté tették, hogy a nővérem ne hallja a beszélgetést. Anya arcán lévő büszkeséget még mindig látom magam előtt, ahogyan bejelenti a dolgot, apán viszont mást véltem felfedezni. A büszkeség mellett a félelem is megjelent, de nekem tetszett az ötlet. Benne voltam, mert hogy találhatna az ember fia jobb tisztelgést a szülei irányába mint az, hogy elfogadja a döntéseiket és próbál boldog lenni? Nos, én most majdhogynem boldog vagyok.
Vagyis lennék, ha ez az idióta Pyrites nem önti le az új ruhámat. Nem volt egyszerű elrejteni anya szemei elől, ezt a kissé sem takaró ruházatot. Nagyon tüzetesen átszokta nézni, hogy mit viszek el és mit nem, főleg most, hogy menyasszony lettem. De fura ezt gondolni… fehér ruha, meg ilyesmi. Fúj.
- Kifogások! Jobban kellett volna figyelned az italodra, miért nem fogtad erősebben? – mordulok még egyszer vissza rá, miután ráöntöttem az italomat. Kissé elégedett mosoly ül ki az arcomra, ahogyan futok is tovább kiszedni a foltot a saját viseletemből, mikor is valaki megfogja a csuklómat. A folyóson vagyunk, és itt már nincs is senki körülöttünk, a zene sem hallatszik.
- Miért is kérjek bocsánatot? – árad belőlünk a másik irányába táplált frusztráltság, és bármennyire is akarom tartani magam nem megy. Ahogy rám néz azokkal a kék szemekkel egyszerűen nem bírom, közelebb hajolok hozzá és csókolom meg közelebb húzva magamhoz. Egyszer élünk, nem?

Archie Pyrites. Magas, szőke, pofátlanul helyes és elképesztő égkék szemekkel megáldott egyed, akinek láttára szívesen megszabadulnál egy két ruhadarabtól csak azért, hogy rád nézzen. Legalábbis a legtöbb lány így vélekedik róla, s bár tényleg nagyon helyes a fiú és szívesen megrágcsálnám néhány helyen a nyakát mégsem érzek irányába akkora vonzódást. Vagyis ezt próbálom bemagyarázni magamnak, mert mióta megláttam érzem ezt a fajta feszültséget, amit kétféle módon lehet megszűntetni: az egyikhez szükség van egy ágyra és két meztelen testre, mely egymáshoz ér és érdekes dolgokat csinálnak, míg a másikhoz egy bizonyos átok is elég. De az utóbbit hanyagolnám, ha lehetne.
Amikor először megláttam a tejföl szőke fejét a konyhánkban már akkor éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Vagy megfullad valamelyikünk a patak vizében, vagy Axel-t bántjuk meg egy életre. Pedig próbáltam, és még mai napig próbálok úgy tekinteni rá, mint egy piócára, akit el kell taposni a cipőnk hegyével. De nem megy, most sem tudom eldönteni, hogy az átázott felsője miatt vagy csak általános kisugárzása miatt szeretnék egyből, a táncparkett közepén rámászni és olyan dolgokat csinálni vele, amit nem lenne szabad kisebbek jelenlétében.
Polly, kedvesem, fejezd be.
Amúgy sem tudok róla semmit, nekem pedig nagyon fontos, hogy minden klappoljon. Nem engedhetek magamhoz közel semmitmondó embereket, ezért kerültem el ennyi éven keresztül a saját nővéremet. A szüleim bíznak bennem, számukra én vagyok a tökéletességet megtestesítő lány, aki nem hoz szégyent a családra azzal, hogy más. Én, Appoline Mazekeen Rayne vagyok a családunk egyetlen vállalható tagja. És ezt még a nővérem is tudja. Ezért bököm annyira a csőrét azzal, hogy bekerültem ebbe a csapatba. Bevallom, nekem se sok kedvem van velük lenni, de hát mit tehetek ha egyszer a jövendőbelim imád velük lenni?
- Merlinre! Te egyáltalán nem értesz a nők nyelvén? Azt hiszed mindent meglehet oldani egy apró bocsánattal, vagy azzal amivel, mert még ennyit sem hallottam tőled. Annyira arrogáns vagy, hogy az már nekem is sok. Komolyan. Ja, és én nem hisztizek, hanem nők módjára előadom a bajomat. – talán nem kéne folytatnom ezt a beszélgetést, abba kéne hagyni, én elmegyek és ruhát cserélek ő meg mehet vissza fűzögetni azt a lányt, akit az előbb is, és mindenki boldog marad.
- Én? Makacs? Néztél már tükörbe? – én eltudnám viselni, ha őt látnám magam mellett a tükörben. Túl sokat akarok már, túl sokat belőle, ezért nem tudok ellenállni és megcsókolom. Már hetek óta erre vártam, hogy végre megtehessem és érezzem ajkait az enyémen, az oldalát simogassam és a hajába túrjak, hogy közelebb húzzam magamhoz. Kicsit felszisszenek mikor a fenekemet megfogja, majd „bosszúból” harapok bele alsó ajkába miközben a karján simítok végig. Lassan, apró puszikkal haladok ajkairól a nyaka irányába, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem fog senki se erre jönni. Pár apróbb puszi után elhúzódok tőle, hol az ajkát hol pedig a szemeit nézve.
- Ez… problémamegoldás volt a javából… - nyögöm ki nehezen.

Talán, ha más lenne az én családi helyzetem és az Archie Pyrites-é is, akkor lehetne valamit kihozni a kettőnk között lévő kémiából, de ez nem az a történet. Már annyit hallottam a többiek által emlegetett mugli történeteket, ahol mindig valami boldog befejezést kapnak a szereplők, legalábbis a jók mindig megkapják a szerelmet, a boldogságot és a gazdagságot, míg a többiek maradnak a nagy semmivel. Én is azzal maradok, mert egy szörnyű perszóna vagyok és ezt mindenki tudja. Még a jövendőbeli férjem is, mégis kedvesen áll hozzám, próbál kicsit megváltoztatni, érzem én és talán értékelném is, ha nem akarnék olyanná válni, mint a nővérem. Ki akarna olyan lenni?
Archie hiába szőke, Ő nem az a lovag, akire én várok egy lovon, sőt. Minek ló? Egy újfajta seprű teljesen megteszi a dolgot, vagy, hogy jobb legyen minden jöhetne inkább thesztrálon. Az teljesen hozzám illene. Egy fekete lovag, fekete paripán érkezik, hogy elvigye a fekete szívű hölgyét. Badarság. És a gyengéknek való az álmodozás. Én nem álmodozhatok, hiszen kész tények elé vagyok állítva, ha tetszik, ha nem férjem megvan és bár nem az a tipikus személy, akinek odaadnám a bugyimat első látásra, mégis meg akarom ismerni. Tudni akarom milyen, mégis a másik részem a legjobb barátjához húz. Talán a mostani affér is a sors keze által keletkezett. Másképp miért pont Őt öntöttem volna le? Vagy miért pont az Ő itala ömlik az új ruhámra?
- Azért lennék hisztis, mert nem tartom magamban a véleményemet, mint mások? Merlinre mondom! Felnőhetnének már az emberek, és nem igazán érdekelnek mit gondolnak rólam a tanárok. Hisztis lennék? Talán. De legalább én, nem a legjobb barátnőm nője után csorgatom a nyálam! – talán nincs így, talán a jeleket, amiket szokott küldeni felém teljesen félreértelmezem, de az is lehet, hogy nem. Viszont, ahogy néha ránézek, érzem a gyomromban azokat a nyomorult lepkéket, amelyek verdesik az oldalamat és cselekvésre késztetnek. Pedig próbálok én ellenállni! Bizony.
- És nem láttad magad benne? Mert nézni egy dolog, de látni... – próbálom türtőztetni magam de nem megy. Én akarok ettől a fiútól sok mindent, talán nem ebben a percben, de máskor biztosan. Nem fogok addig megnyugodni míg nem tudom, hogy   van e alapja a kettőnk között lévő feszültségnek.
A csókunk után szeretnék önelégülten az arcába mosolyogni és azt kiabálni, hogy semmi nem lesz közöttünk, mert szörnyű alak vagy. De nem tudom. Még jobban kívánom, az ajkainak érintését, szeretném, ha hozzám érne minél több helyen ezért is bújok közelebb hozzá.
- Te is ugyanazt érzed, mint én, Pyrites? – nagyot nyelek. Szeretném, ha azt mondaná, hogy igen és akkor elszökhetünk messzire vagy valami. De én nem futok, mindegy. De egyenlőre szeretném, ha nem hagyna itt. – Töltsük együtt az éjszakát. Úgy.

Axel kifordulna a hitéből, ha meglátná hogyan is nézünk egymásra a legjobb barátjával, bár az is lehet, hogy észre se venné, ahogyan azt se látta sose, hogyan néz rá a nővérem. Már a legelső pillanatkor láttam a nővérem keserves sóvárgását a férfi után, aki nekem lett szánva. Nevetve vetettem át a hajamat a vállam fölött, amikor odalibbentem és finoman két puszit leheltem arca két oldalára, míg a szeretett testvérem majd megpukkadt az irigységtől. Akkor éreztem először győztesnek, jobbnak magam, akkor értettem meg azt, hogy a szüleink miért is szeretnek engem jobban, mint Őt. Egész este úgy beszélgettem a jövendőbeli férjemmel, mintha tényleg érdekelne, de mindazt csak azért tettem, hogy lenyűgözzem őt és fájdalmat okozzak a másik személynek a szerelmi háromszögünkben. Ami mostanra ki is bővült még egy személlyel, egy olyannal, aki fontos szerepet játszik a másik kettő életében az enyémben nem annyira, de érzek iránta egy olyan dolgot, amit még magam sem tudok hová tenni.
Akarnák többet lenni a társaságában, de feltűnés mentesen és úgy előadva, mintha semmi sem zavarna jobban, mint az, hogy Archie is velünk van. Rajta kívül mindenki úgy hiszi, hogy ki nem állhatjuk egymást, de csak mi ketten tudjuk azt, hogy az utálat néha egy elfojtott verziója a szeretetnek vagy kívánásnak.
- Ugyan már Archie. Láttam, hogy néztél mikor nyár elején sátrazni voltunk és fürdőruhában illegettem magam. Érzem a tekinteted magamon, ahogy átmegyek a folyósón, és nem azért mert paranoiás lennék, és üldözési mániában szenvednék, hanem mert akarsz engem. És nem hibáztatlak. Ne érdekeljen egy hülye ranglista, ti férfiak is szoktatok állítani, akkor nekem miért ne lehetne? A jelek? Hát észrevetted! Azt hittem a szádba kell rágnom, hogy azt akarom, hogy akarj. – közelebb megyek hozzá, hogy lásson és, hogy akár egy apró előrehajolással is már bármit megtehessek, amit csak szeretnék. Talán tényleg egy kígyó vagyok, hiszen ha nem csal emlékezetem ők szoktak közelebb araszolni a kiszemelt áldozathoz és egy jól elkapott pillanatban csapnak rá a mit sem sejtő, nyugodtan élő alakra.
Nem lehet meggyőzni semmiről, amit akarok, azt úgyis megkapom, és amiben nincs igazam akkor is igazam van, mert nem hagyom magam. Nem lehet másé az utolsó szó, ahogyan a nővérem sem lehet soha jobb nálam. Én akarok anyáék kedvence lenni, de néha engedhetek a szórakozásnak is és ennek pont most jött el az ideje. Rosszban sántikálok és ezzel Archie is tisztában van.
- Tőlem biztos nem. – kacsintok rá, majd megfogom a kezét és elvezetem egy elhagyatottabb részhez a kastélynak, annak is a legtávolabbi szobájába, majd mikor beérünk, bezárom az ajtót. Nem fog innen menekülni senki se. – Ha kérdeznek, te is és én is a hálókörletünkbe mentünk átöltözni.