Sokáig vágytam a csendre, nyugalomra míg éltem. Már nem akarok nyugodtan létezni a földön. Már nem akarom, hogy a csend uralkodjon. Nem kell mindennek a jó oldala. Én élni akarok, de már nem lehet. Rosszul játszottam életem során, s visszatértem után már nem érezhetem testem egyik porcikájában sem, hogy igazán élek. Nem, sajnos veszítettem magam ellen. Harcoltam az érzelmeimmel, elnyomtam a vágyaimat, és nem éltem. És mindezt megbántam.

A baromfi furcsa szerzete vigyáz most rám, s jelzi, nem élhetek már soha többé. Jelkép ő, s nem szabadna beletörődnöm ebbe. Ebbe, hogy itt vagyok. Annyi mindent tehetnék, de nem hiszek magamban, s ez öl meg teljesen. Nem, ezt nem engedhetem! Tehetek még sokat ezen áttetsző mivoltamban is, de... Mi értelme? Jutalmat nem várok, az önbecsülésemnek már mindegy. Nem is föld ez, sokkal inkább a pokolban élek.

Mélyen beszívom a levegőt, majd ki is fújom rögtön. Nem érzek semmit, igazán megszokhattam volna röpke háromszáz év alatt. A memóriám pedig különleges, eszembe juthatott volna ez a cseppnyi kellemetlenség. Bár, ha belegondolok, hogy tengernyi, vagy talán még több is van, nem olyan nagy tragédia, hogy nem szűr rendesen a gépezet. Talán berozsdásodott, vagy elszállt az ereje... Néha nem is tudom, honnan jönnek ezek a bugyuta feltételezések. Világéletemben különleges voltam, s ezen a szellemlét sem változtatott.

Hátrálni kezdek a tyúkoktól, és megfordulok, hogy ne menjek át egyik itt élőn sem. Minél hamarabb megyek vissza a házba, annál hamarabb feledem nyomasztó gondolataimat. Bár, micsoda beszéd is ez? Mintha tudnék felejteni, de nekem még ez sem megy. S elővigyázatos fordulatommal sem érem el célom. A varázstalan fiún nagy sikerű áthaladást mutatok be, de tartom magam. Nem szabad, hogy érdekeljen egy csirkeetető fiú. Hideget árasztottam a testére, de majd megbékél. Mindenkivel megesik egy ilyesfajta botlás, nem? Szóval nem...

A fiú felé fordulok, és szokásos, komor arccal nézek rá. Nem mutathatom kétségbeesésem jeleit, mert... Miért is nem? Jóformán senkit sem érdekel a lelki állapotom rajtam kívül. Miért is érdekelne mást? Senkinek sem érdeke, hogy egy szellem bajaival foglalkozzon. - Jó reggelt, mr. Dalton! - köszöntöm hűvösen.

Vadul kutattam a fiókokban. Tudtam, hogy ott kell legyenek a pirulák, és azt is tudtam, hogy nincsenek ott, miután vagy negyvenedjére néztem át a fiókokat, ki is vettem őket a komódból és kiszórtam belőlük mindent a földre. A padlón átláthatatlan káosz. Üres üvegcsék, levelek, fényképek, cetlik, fémes mütyürök, nem fémes mütyürök, tollak, tollbetétek, egy-két apró játék, egy fésű, egy tompa élű penge (elkeserítően tompa!) és megannyi ostobaság szétszórva mindenfele. A közepében térdeltem én, motorikus mozdulatokkal taszigálva a sok kis szart egyik sarokból a másikba. Itt kell lennie. Itt kell lennie. Itt kell lennie.
Gregory és barátai (ha valaha gyerekkönyvet írok, ez lesz a címe) még a londoni közös szétcsúszások során meséltek arról, hogy mi van akkor, ha az ember abba akarja hagyni az anyagozást. Láthatóan csak akkor mertek mesélni ilyenekről, ha épp be voltak állva. Nem is a fizikai tünetektől intettek – a hányást, az izzadást, a szapora szívet és a minden tagban tornyosodó fájdalmat még csak-csak ki lehet bírni – a lelki tortúra, az volt, amitől úgy féltek és féltettek, mint lelkipásztor a híveit a pokol perzselő tüzétől. Aha, persze – mosolyogtam akkor, az élvezettől álló farokkal, halvány mosollyal, delíriumban fuldokolva, de igazából csak arra gondoltam, hogy: Én? Soha?
Az elmúlt években sikerült a legtöbbször kiküszöbölnöm a folyamatos elvonást. Úgy ettem a pirulákat, mint más a vitamint. Minden nap egy kicsit. Épp csak annyit, hogy a legrosszabb tüneteket féken tartsam. Aztán alkalomadtán pár napra, hétre sikerült kiszabadulnom ebből a szarfészekből valami ennél jobb helyre. Szédülni, látni, élvezni szállni. Aztán visszatértem, mindig visszatértem, teletömve Metadon-nal meg olyan francos bogyókkal, amiket vagy laborkísérletekből loptak el, ahogy mondták, vagy az utcán kukázták. Lényegében mindegy.
Voltam már ennél rosszabbul. Tudtam, csak nem hittem el. Dühösen a falhoz vágtam a komód egy fiókját. Masszív fa. Nem tört szét, csak zajt csapott. Nem, tényleg nem a fizikai tünetek a legrosszabbak. Hanem ez, ez a céltalan nihil, nem csak bennem, de az egész világban. Hogy minden értelem valahogy addig mélyül körülöttem, míg végül értelmetlen nem lesz. Születünk, élünk, meghalunk, tiszta sor, azzal együtt fölösleges megpróbáltatás. Fölösleges az is, ahogy kirohanok a házból. És az égbe kiáltanék, de úgyse figyel senki. Es bárhova is futok, úgyse jutok el sehova. Körülöttem az egész univerzum, és klausztrofóbiát kapok. Be vagyok zárva a bőrömbe, a létbe, a rohadt tollas kis állatok pedig úgy kotkodácsolnak körülöttem, mintha tőlem várnának megváltást. Pont tőlem! Basszátok meg! Bassza meg mindenki, és főleg ti! Váltsátok meg saját magatokat!
Aztán egyszer csak hideg zuhany. De víz nélkül. Libabőr a kézen. Nyakban megállt ütő. Dermedtség. A világ egy pillanatra sokkal elkeseredettebb helynek tűnik, és ahogy ez a pillanat letelik, azután sem lesz semmi sem jobb. Révetegen meredek Robertre.
- Reggel van? – mert hogy jó-e, arról felesleges vitatkozni.

Sokszor megfordult fejemben, hogyan döntenék most? Ha ebben a világban élnék, s ebben a világban halnék meg. Mindig ugyanarra jutok: szerelem nélkül nem élet az élet, s döntésemet meg nem másítanám most sem, és máskor sem tenném. Bármily véleménye van másnak az áttetsző féléletről, ez is egy ember döntése, annyi a különbség, hogy halott hozta meg, nem élő.

Mikor a farmra érkeztem, elképzelésem sem volt, mit várjak a helytől, az itt élőktől, az állatoktól vagy bármi mástól. Kedvelem a természetet, az elszigetelt helyeket, mégis bizonytalan voltam. Úgy gondoltam, tanítanom kellene az embereket. Merthogy tapasztalatom van hozzá elég, bátorság is akad, de ember, ki meghallgat, aligha létezik eme földön. Felhagytam világmegváltó terveimmel, s jobbnak láttam, ha letelepszek.

A ház úrnőjével való találkozás pillanatát vetíti le elmém ama röpke másodperc alatt, míg mr. Dalton testén átmegyek. Jó, hogy itt vagyok, talán a legjobb. Néha érezni a szeretetet, mellette viszont segíthetek az itt élőknek. Sokak estek egy élet vájta szakadékba ezen a helyen, nem kell messzebbre mennem.

A fiú arcára nézek. Kissé meggyötört, minden bizonnyal fáradt és ideges, tekintete fantaszta. Számos ember számára sajnálatra, mások szerint szánalomra méltó a kinézete. Szerintem egyik sem. Sokkal inkább segítség kell neki, mint szánalom vagy sajnálat. Az nem teszi jobb emberré. Törődni kell vele, azonban ebben jelenleg saját problémáim gátolnak.

- Kel fel a nap, s ez a kora reggelt jelenti. - bólintok eldöntendő kérdésére. - Hogyan telt az éjszakája. - sosem kérdezek ilyesmit senkitől, ám látva, milyen rossz bőrben van, ennyit megengedek magamnak.

A legtöbb varázslény ellen nem tehettem semmit. Azok előbb voltak itt, mint én. Sokkal többet tettek is a helyért, mint én. Végül is én csak a csirkékhez ragaszkodtam, de tudja a fene, minek – oké, hogy jó dolog rántottát enni reggelire, de, azt hiszem, egy ehhez hasonló, elborult percemben jelentettem ki, hogy ezek a kis szaros tollgolyók igen is kellenek. Nem tudom már, mi volt a koncepció. Lehet, hogy tényleg a rántotta? Még Londonban, valahányszor kezdtem kitisztulni, és jöttek a kibaszott elhatározások, hogy akkor innentől helló új élet, teljes változás meg minden, általában kutyát vagy macskát szereztem. Valami szőrös, puha kis kölyök állatot, amivel aztán lefoglaltam magamat, aztán, ahogy szép lassan, de biztosan visszacsúsztam, szépen elhanyagoltam őket. Megszöktek, valami haver lepasszolta őket valami másik havernek, ilyesmi. Volt egy macska, egy tündéri kölyök cica, aki éhen is halt. Vagy valami baja volt. Nem tudom. Szag után már vagy két napja ki lehetett nyúlva, mire rátaláltam. Utána két héten át nem is tudtam magamról, annyira padlóra küldött ez az egész. És… hát szóval tényleg volt ennél rosszabb. A csirkék ehhez képest igenis hasznosak. Azok… elvannak magukban, nem? Jó kis ridegtartás. Ja, na meg most csak az idegesség vet szét, és fáradt vagyok, de már nem tudok többé aludni, soha többé nem tudok aludni, mindenem fáj – olyan láz szerűen. Hogy letépném a bőröm. De ez… hát, semmi. Legfeljebb tényleg lázas vagyok. Jó? És? Szóval tényleg volt rosszabb. De nem is erről akartam beszélni, hanem hogy ugye a legtöbb varázslény ellen nem tehettem semmit.
Azok előbb voltak itt, mint én.
Robert viszont utánam jött ide. Én pedig, mint az egyszerű, földi halandó léthez legközelebb álló, igen csak ódzkodtam attól, hogy egy kibaszott szellem is beköltözzön erre a becsületvesztőre. Nem azt mondom, hogy foggal-körömmel harcoltam ellene, de nem néztem jó szemmel.
Ezek után megkérdezi tőlem, hogy vagyok. Amit amúgy nem szokott. Valami nincs rendben.
Pislogtam rá párat.
- Soha jobban. – Nem is próbálkoztam azzal, hogy hitelesen csengjen. – Mélyen aludtam és… csupa rózsaszínt álmodtam. – Van ennek egyáltalán értelme? – A tiéd? Izé… öné?

Napról napra eszembe jutnak azok a napok, mikor még a Roxfortban voltam, úton, vagy a semmi közepén. Szép volt. megnyugtatott a tudat, hogy szabad vagyok. Panaszkodásra okom mégis semmis. Jó dolgom van itt, mert megtűrnek. Nem szólnak, hogy útban vagyok. Olykor átmennek, átnéznek rajtam, de ezt már megszokhattam. Mindig így történik, és sosem változik. A régmúlt, a múlt s a jelen embere is figyelmetlen.

Rengeteg emlékem van. Érkezésem előttről a legtöbb, azonban most is gyűjtögetek. Felejteni egyébként sem tudok. Így inkább a boldog emlékek, mint a gyötrelmesek... Nem kívánság tárgya mindez. Hol ilyen, hol másféle hangulatúak a szituációk. Nem vagyok képes arra, hogy válogassak ilyesfajta témákban. Néha bánom, de így a legjobb.

Érezni az iróniát. le sem tagadhatná. Nyilván nem is tenné meg, ha rákérdeznék. De ki vagyok, hogy bíráljam? Egy bukott szellem, ki nem teljesítette be halála utáni küldetését. Sokat nem tehetek...

- Melankólikus unalommal. - felelem egyszerűen. Mindig ilyen a hangulatom. Éjjel pedig párnák közé fejemet nem hajthatom. Maradnak a puha bárányfelhők az égen. Takaróm az éj fekete leple. Italom a Tejútrendszer fénye, s étkem a világ, mely szemem előtt lebeg. Hol édes, hol sós. Néha kesernyés, olykor pedig savanykás. Az emberektől, s hangulatomtól függnek az ízek.

- Mesélne az álmairól? - sosem voltam még ily közvetlen mr. Daltonnal. Számomra is ismeretlen a helyzet, azonban.. nem kötelezem semmire. Ha mesél, meghallgatom. Ha nem, továbbállok.

Szóval amúgy oda vagyok a horrortörténetekért. Kezdve mondjuk... Drakulától és a Canterville-i kísértettől olyan klasszikus darabokig, mint mondjuk... a 13 szellem című film 1960-ból, szóval, na valamilyen szinten kísértet szakértőnek tartom magamat, mert egyrészt MINDENT tudok ezekről az izékről, amit a muglik valaha kitaláltak róluk, és tudok egyet s mást az igazi szellemekről is, például erről itt, ami itt áll előttem. És hadd mondjak el valamit: a mugliknak sokkal szórakoztatóbb elgondolásaik vannak ezekről a rémekről, mint amilyen szórakoztatóak valójában.
Na, várj csak, igazából pont, hogy nem is nevezném rémnek Robert-et, hacsak nincs valakinek különös és végzetes fóbiája ettől a... francia felvilágosodástól kölcsönzött szókincstől, akkor igazából nincs benne sok ijesztő. Legfeljebb a tudat akaszt ki valahol mélyen, NAGYON mélyen, hogy épp milyen rohadt szarul vagyok, és akkor egy halott alak épp még beszélgetni is próbál velem. Hát... vannak ennél rosszabb dolgok is, félre kell dobjam az agyam mugli részét, és akkor ez így... voltaképpen majdnem rendben is van. Csak lennék egy cseppet jobban. Csak ne akarnék menten idedögölni. Csak ne untatna halálra már az is, ahogy az unalomról beszél.
- Aha. Tehát, mint bármikor máskor is. - biccentettem, tulajdonképpen a részvét legcsekélyebb jele nélkül. Azt tudom, hogy én például bármiről, bármikor tudnék panaszkodni, de az akkor is fura, ha erre más is hajlamos. Talán a hozzáállásommal van gond, végül is semmiből sem állna nem eljátszani, hogy hé, helló, amúgy velem MINDEN a lehető LEGNAGYOBB rendben. Versenyezhetnénk, hogy épp kinek szarabb az élet. Vagyis... izé, jó, az élet talán nem a legmegfelelőbb szó, de...
- Az álmaimról? - Az én MÉLY és RÓZSASZÍN álmaimról? Már hogy a viharba ne! - Hát... hát öhm. Nem is igazán... álmodok. Inkább csak képzelgek. Félálomban. Azt hiszem. De amúgy nem is olyan jókat. Vagy... érdekeseket.- Mi értelme van nem hazudni most épp? Mit nem adnék, ha csak egy picit, egy icipicit menne még a következetesség.

A csirkékre pillantok. Oly gondtalanul kotkodákolnak, ahogy ember még sosem szólt. Oly ártatlanok, oly tiszták, én pedig oly szerencsés vagyok, hogy nem kukorékol a kakas. Így tudom, nem tagad meg senki, ahogy Péter Jézussal tette. Engem azonban nincs ki megtagadjon. Nincs Péterem, jelzik nekem a csirkék. Ó, tollas barátim. Köszönöm nektek, hogy nem kakasnak születtetek, s nem jelzitek, mikor árulnak el éppen, mikor tagadnak meg.

A baromfiakról a talajra siklik tekintetem. Februári kinézet. Itt ott egy homokos hókupac, máshol latyak, s van, hol elsárgult, száraz fű. Holt lelkek menedékére emlékeztet a hely télen. Pont ez kell nekem saját bevallásom szerint, azonban számos nagy ember ellenezné álláspontomat. Azt mondanák, meneküljek, nem vagyok ide való. Talán igazuk is van… mégsem állok készen arra, hogy továbblépjek. Még arra sem, hogy hagyjam magam elsodorni. Holott a szél kénye kedve szerint röpítene magával jobbnál jobb helyekre. Én viszont nem érzem, hogy mindezt megérdemlem..

- Helyes meglátás. - tény, hogy nem vagyok egy érdekes figura. Kimondottan szürke foltnak érzem magam az élet színpalettáját. Egy akaratlanul elcseppentett, nonfiguratív, színtelen paca. Olykor elérem a színeket, s egybeolvadok némelyikkel. Ezért tűnhetek érdekesnek, ám belülről szürke vagyok, unalmas. Mert rám is igaz a mondás, miszerint külső alapján ne ítéljünk se embert, se tárgyat. Én egy ennél bonyolultabb eset vagyok. Az se ítéljen meg, ki már eltöltött mellettem egy évet. Nem elég. Ennyi idő nem elég ahhoz, hogy beengedjek bárkit is a bizalmi körömbe.. Hát, már világos, mért nem bízok háromnál több emberben.

- Beszámolna részletesen egy ilyen képzelgésről? - nagy valószínűséggel nem látszik, hogy érdekel a téma, mégis valamiféle csekély kíváncsiság mozgolódik bennem a téma iránt. Valamint, ezzel még talán segíthetek rajta is. Ki tudja, miket álmodik.. Tanulságos lehet akár mindkettőnk számára.

Csak azt nem tudom, hogy bosszanthat ennyire, ha egyszer nem is él. Idegesít… a… öhm, a lebegése, igen, az, ahogy a lába nem éri el a földet, és idegesít az is, hogy nem követhetem a muglisabb józaneszemet és nem ordíthatok amolyan vérfagyasztó módra, és… és igazából az is idegesít, hogy nem is tudok mit csinálni, se vele, se magammal, se semmivel, az egész világ egy megbuggyant káosz, és én ezzel nem tudok mit tenni, és senki nem érti, mert senkinek sem akarom vagy tudom elmondani. És fáj a fejem, és nem akarok beszélni, és nem akarok hallgatni, és nem akarok itt állni vele szemben, és elmenni sem akarok, és azt sem akarom, hogy neki meg kelljen moccannia miattam.
Hümmögök valamit. Tényleg olyan ez a figura, mint máskor, csak úgy belesimul ebbe a furcsa környezetbe, szabályosan megrándul tőle a gyomrom, tudod, elképzelni sem akarom, hogy én mit csinálnék, ha úgy ragadnék itt a földön, mint ő, több száz éven át. Mindig csak nézni, beszélni, miközben nincs is igazi mondanivalód, mert… mert valahogy minden, amit mondasz, csak egy ostoba sztori. Most nézz rá, komolyan nézz rá Robert-re. Lefogadok, hogy az elmúlt száz évben nem történt vele semmi, ami igazán érdekelte volna, és valahol ebben hasonlítunk, azt hiszem, még ha nem is tudok száz évekkel dobálózni, csak… hát, ezzel valahogy nem tudok mit kezdeni. Mármint tudom, hogy nem lehet vele mit kezdeni. Hogy az élet katasztrófa, az még egy dolog, de nézz rá Robert-re, és ízlelgesd a gondolatot, hogy a halálod után sem lesz semmi sem jobb… na, ez az, ami…
ami, ami, ami?
- Nem, én… én nem akarok. Amúgy is, miért… miért érdekel ez téged egyáltalán? Mármint… hallod egyáltalán magad?

Sokszor gondolkodok azon, vajon mi lett volna, ha..? Persze, már a történészek is számtalanszor megmondták, hogy ez egy megválaszolhatatlan kérdés. Nem tudjuk, soha nem is fogjuk még csak sejteni sem, mert ez így van jól. Nem avatkozhatunk bele abba, amit Isten eltervezett, akkor sem, ha már meghaltunk. (Jogos kérdésnek tartom, hogy a szellemek miként is tudnának beavatkozni a természet rendjébe, ám nem biztos, hogy ezen most kellene elgondolkodnom. Bizonyára feldúlna a téma hosszabb kifejtése, még ha csak gondolatban teszem, akkor is.)

- Hallom magam, mr. Dalton. A fülemmel semmi baj nincs. - leszámítva, hogy nem létezik. Áttetsző, megfoghatatlan, és unalmas vagyok, ám ez egy tény, s beletörődtem… nagyjából százötven éve… Akkor is unalmas voltam. Van, mi sosem változik.
- Érdekel, hogy másokra hogyan hat a világ. - hogy mért? Magam sem tudom, ám sejtem. Bizonyára azért, hogy hasonlíthassam a saját nyomorú sorsomat másokéhoz. Nem vagyok kárörvendő, senki félre ne értsen, ám az, hogy nem csak én szenvedek a földön, némiképp megnyugtat.

- Bizonyára kellemetlen a téma, ezért nem szeretne beszélni róla. - hajdanán én is így éreztem Annával kapcsolatban. Idegen volt számomra a szerelem érzése, nem tudtam, mit kezdhetnék magammal, ezért inkább nem is beszéltem róla. Ez azonban vesztem után is nyomaszt. Hamarabb kellett volna cselekednem. - Igazam van, mr. Dalton? - mintha egyre többször említeném a nevét… Észre sem vettem, ez azonban esetemben könnyen előfordul. Szeretem az embereket nevükön nevezni, és már szokássá vált az is, hogy magázódok mindenkivel. Elvégre, első a tisztelet! - El kell, hogy szomorítsam. Azzal, hogy a problémáit elhallgatja, nem oldódnak meg. - bizonyára nem kellene őrültorvost játszanom, ő sem hiszem, hogy igényli, mégis megteszem, hisz azért tértem vissza a földre, hogy segítsek. Először Annának, majd másoknak, akiknek segítségre van szükségük.