Yves && Moira

A hozzászólásban trágár kifejezések szerepelhetnek!

Yves && Moira

Bocsásd meg vétkeinket

- Yveees - kezdem a dörömbölést. - Yves, nyisd ki! - könyörgök. Bele sem gondolok mi juthat eszébe. Ha az ajtaja mindig nyitva áll mindenki számára, akkor nekem is, vagy elcsesztem? Hülyeség, semmiről sem tud. Ő ott fent mindent tud és mindent lát. Kétlem, hogy Isten lenne a besúgója. Tök mindegy, csak nyissa ki. ...s minden úgy van jól, ahogy Ő eltervezi... Na persze. Blabla. Szépen hangzik, csakhogy blabla.
Eljöttem. Mi mást is tehetnék? Hova mehettem volna?
Amint beszabadulok az ajtón, máris fogózkodót keresek, legyen az széktámla, vagy egy üres ülőhely, aminek alját gyűrögethetem. Engem se érdekel, hogy miből van! Megbénultam. Képtelen lennék arra, hogy akár egy széket is kihúzzak magamnak. Jesszus! Még mindig remeg a kezem. Rászorítok arra, ami a kezeim ügyébe akadt, elfehérednek az ujjaim. Az ajkaimba harapok.
- Csukd be! - kezdem egész csendesen, igyekszem, hogy legalább a hangom nyugodtnak tetsszen (nem hiszem, hogy az lenne, inkább egy robbanókanóc tele feszültséggel), aztán a következő pillanatban már rá is ordítok: - Csukd be! - rivallok rá, mintha ő tehetne az egészről.
- Én... én nem akartam, sajnálom. Bocsáss meg! Bocsáss meg! - tör elő belőlem a zokogás zavarodottságomban, kétségbeesésemben. Magam sem tudom, pontosan mit nézzen el nekem. Nem tudom mitévő legyek. B@ssza meg, miért nem tudok uralkodni a rohadt érzelmeimen? Nem lehetek egy érzelgős kis tinilány, a kurv@ életbe!
- Meg kell ígérned, hogy most úgy leszel itt, mint a testvérem, és nem egy lelkipásztor. Most rád van szükségem, nem a papra! És amit most mondok, azt nem mondhatod el senkinek, érted? Megértetted? - teszem fel újra a kérdést, mint akinek az élete függ azon, felfogta-e. Át sem gondolom mennyire megalázó lehet, hogy azt feltételezem róla, hogy szavát szegi.De tudnom kell. Tudnom kell, hogy köztünk marad akkor is, ha azt kértem ne a gyóntatóm legyen. Az más kérdés, hogy pont erre készülök.
Nagy levegőt veszek, hátha attól lecsillapodok. Még egy szünet, mielőtt belekezdenék. Szükségem van erre a csöndre.
- Terhes vagyok - nyögöm magam elé meredve. Mindig eszembe jut, amikor nagyanyánk folyvást kijavított minket: áldott állapot, hiszen egy gyermek nem lehet terhes. Nem, egy fenét nem! Vagy ő teszi tönkre az életemet, a miénket (!), vagy én az övét.

∆ Na ez most egy olyan pillanat nevetés

Moira & Yves

Sosem gondoltam különösebb tehernek azt, hogy lelkész vagyok, mégis... Mégis, most mintha összecsaptak volna a fejem felett a hullámok. Az utóbbi időben az eddigieknél is jobban hiányzik Brender úr, visszavágyok a családi fészekbe - ami igazából nem csoda, hisz mindig is szerettem, s a mai napig is szeretek otthon lenni, ám nem tudom hova tenni, hogy ez az érzés erősödött. Nyűgös vagyok, és erőtlen. Szó szerint erőtlen vagyok, hisz... Nem is értem, mi lehet ez? Csak... érzem, hogy ez nem normális. Mért is lenne az, hogy az emberből elszáll a mágia? Ez egyáltalán hogy lehetséges? Hisz... Nem! Bizonyára csak bebeszélem magamnak ezt az egészet.
Pálcámmal a krumplik felé intek, hisz megpucolni nem tudom őket lisztes kézzel, de még a süteménnyel sem állok sehogy. Holnap egy kis megvendégelésre kerül majd sor. Mindenki hoz valamit a közösségből, és ne a lelkész állítson oda üres kézzel, nemde? Ezért is sütök egy kis túrós lepényt, a krumpli meg csak vacsora, szóval abból nem kell ipari mennyiség. Kevéske étellel is tudok élni, de ha a pálcám nem engedelmeskedik nekem, akkor kénytelen leszek én krumplit pucolni. Merthogy legyintettem, de semmi. Csak a kés emelkedett meg, majd vissza is esett a pultra. Nem értem... Én igazán nem értem, hogy mi van velem... Uram, mit vétettem, hogy így büntetsz?
A mugli rádió hangját hangos dörömbölés zavarja meg, mely minden bizonnyal az én házam bejárata felől érkezik. Nem is habozok sokat, kimosakszom a tojásos, lisztes keverékből, és egy piros, kockás konyharuhával a kezemben ajtót is nyitok. Már a hangból tudom, ki áll odakint, és az a baj, hogy nem nyugtat meg a tudat, rám van szüksége testvéremnek. Segítek, ez természetes, hisz a testvérem minden értelemben, ám majdhogynem utolsó mentsvára szoktam lenni...
- Szia, Moira! - egy aggódó pillantást vetek húgomra, és beinvitálom, bár, erre nem igen kellett volna pazarolnom az időmet, elvégre egyből bent is van a házban... Ez pedig aggasztó...
Bizonyára eltelt az idő, míg merev, mégis remegő testét, szaggatott mozdulatait figyelem, mert felemeli a hangját. Összerezzenek, és gyorsan becsukom az ajtót, hogy hellyel kínálhassam, bár... Nem tűnik úgy, mintha le akarna ülni, vagy csak... Nem, az nem létezik, hogy Moira megbénuljon valami miatt, mégis... Talán...
- Sosem haragudnék rád... - felelem, és már éppen kérdezném, hogy mi a baj, hisz egyértelműen látszik, bántja valami. Könnyei azonban megakadályoznak a kérdezésben, szóval... Nagy lehet a baj, ezért mellé lépek, és megfogom mindkét kezét, hogy lefejthessem azokat a székről, és a lányt leültethessem. Vajon mi válthatta ki belőle ezt?
Éppen nyitnám a számat, ismét, mikor megelőz, és belekezd ő a mondandójába. Illetve... csak azt hiszem, hogy belekezd, de... ennél rosszabb lesz? Már ebben az állapotban is borzalmas ránézni, és már egyébként is aggódok érte, és még itt húzza az időt ilyesmivel, holott tudnia kellene, hogy... Várjunk csak... Hisz fél! Időt akar ezzel is nyerni, és ki vagyok én, hogy ezt megvonjam tőle? Rá annyi időm van, amennyit csak szeretne.
- Megértettem. A testvéredként vagyok jelen, és senkinek egy szót sem szólok. Bízhatsz bennem. - kihúzok egy széket magamnak is, és helyet foglalok mellette. Kezét még mindig fogom, űgy érzem, szüksége van rá, bár ha tévedek, akkor is megteheti, hogy elhúzódik.
Hisz ez teljesen normá... - a hirtelen, feszült csendet szinte késsel lehetne vágni. Azzal a késsel, mely nem engedett a varázsnak, és ott pihen a pult szélén, ahová előzőleg esett. - Tessék? - hangom halkabb, és rekedtebb, mint az előbb, hisz... Ez nem lehet! Hiszen mindig is azt hangoztatta, hogy még nem állnak készen a gyermekvállalásra, és ennek megfelelően... Bár, honnan is tudhatnám a hálószobatitkait? - Biztos vagy ebben? - ennél többre jelenleg nem futja. Örülök is egy kicsit, ám az önzőség, hisz húgom még valószínűleg nem szeretné még, hogy nagybácsi legyek, mégis... Önző vagyok...

Yves && Moira

Bocsásd meg vétkeinket

Még a köszönésére sem reagálok. Egyszerűen nem bírok, nem jönnek ki kellemes, szeretetteljes, meleg töltetű szavak a számon, egyedül egy aprót biccentek, a testemnek és az egész lényemnek, mintha már ez is megerőltető volna, minden elnehezült, úgy érzem magam, mint valami márványszobor.
A szép tömböt, Yves, tudja mozgatni, nem kell véső, hogy alakítsa, de mégsem engedelmeskedikneki maradéktalanul. Amint lefeszegeti az ujjaimat a székről, tehetetlenül dőlök a mellkasának, a könnyeim áztatják a makulátlanra vasalt ingjét. Majd a gallérokba, a vállába kapaszkodom, hogy ne zuhanjak a padlóra, érzem, ahogy a súly húzna magával elementáris erővel, meg kell, hogy tartson, az ő elméje tiszta és romlatlan, mindig az volt, nem bűnös, nem vétkezett, s nem issza most a levét.
Akkor bír csak leültetni engem is, amikor ő is helyet foglal. A bizalmamat kínálom, s őt kapom viszonzásul. Az egyik, aki mindig tökéletes. El kell engednem a kezét, ahogy kimondom. Hogy mondhatnám úgy, hogy szorítja, hiszen ezt egyedül okoztam, nem ránthatom magammal a mélybe, mintha azzal, hogy nem engedem melegen szorítani a kezem, ez megtörténhetne, mintha felelős lehetne, de ebben nem osztozhat, ezt a terhet nem veheti le a vállamról. Persze, hogy nem érti, én sem érteném!
- Istenem! Bár ne lennék, Yves, bár ne lennék! - Mit meg nem adnék most érte, ha tévednék, ha a jelek tévednének, ha a gyógyító tévedne, ha az egész ispotály tévedne, ha mindenki tévedne! De nincs így. Félek már csak ránézni is, nem tudom mit rejthetnek a szemei, mi bújhat meg a tekintetében, félek látni a csodálkozást, a megvetést, félek, főként az igazságtól.
- Én... én nem kérhetem tőle, hogy apa legyen, érted? - folytatom, a hangom továbbra is kétségbeesésről árulkodik. - És ő nem kérheti tőlem, hogy anya legyek! Nem lehet gyerekünk! Mi nem állunk készen rá! Még nem. Nem most! És ide? Egy háború kellős közepébe? Azt sem tudom, hogyan kell megfogni, még Willt sem tudtam soha szépen tartani - fakadok ki, előtör belőlem minden, ami addig csak lappangott, a sorra vett összes kétség és... és kibúvó. - Yves, rettegek, Merlinre, Istenre, mindenre mondom, hogy rettegek. Mit csináljak? - pillantok végre rá, a könnyekkel telített szemeim mindent elárulnak. - Te vagy az okos, az észsszerű, a kifogástalan, te vagy a szent, mondd meg, hogy mit csináljak, és én megteszem, csak mondd meg! Kérlek! Én egyszerűen nem tudom, képtelen vagyok rá... - roskadok magamba a széken. Nem bírom el egyedül, és tudnom kell, hogy jól döntök, nem hozhatok szégyent mindenkire, s nem taszíthatom Eu-t kedvemre egy kaotikus káoszba, egy családba, amit talán nem is akar, s nem száműzhet senki egy csecsemő mellé, akinek nem tudom gondját viselni, én nem értek a gyerekekhez, még a testvéreimnél sem értettem mit gügyögtek és.... és nem akarok csalódást okozni.

∆ Na ez most egy olyan pillanat. Smile

Bocsánat, ég a pofám elég rendesen, hidd el. Embarassed

Moira & Yves

Nem kifejezés, hogy mennyire aggódom. Elvégre Moira jelleme a családban az egyik legszilárdabb jellem. Nem sűrűn látni összetörten, sőt... Ilyet eddigi életem során még egyszer sem láttam, ha jól emlékszem. Ez az első alkalom, és ez csak fokozza aggodalmam. Mi történhetett, hogy ilyen állapotban van?
Sikeresen lefejtem ujjait a szék támlájáról, és azzal a lendülettel majdnem el is dőlök, de szerencsére időben eszmélek, így meg bírom tartani mindkettőnket. Még sosem csinált ilyet. Még sosem láttam így. Még sosem... Átölelem, és egy kis habozás után puszit nyomok a hajába. Idő közben, érzem, átázott az ingem, bizonyára sír, szóval nem akarom elengedni. Még véletlen sem. Szüksége van valakire... Szüksége van rám...
Most mondjam neki, hogy nyugodjon meg? Ugyan, mit segítene. Olyankor az ember csak még idegesebb. Nem jó ez a mondat semmire, csak hogy önmagát nyugtassa az ember. Másnak nem szabad mondani. Csak rosszabb lesz a helyzet, és az most nekünk ide nem igazán hiányzik. Nem akarom, hogy ennél rosszabbul érezze magát. Így sincs túl jó bőrben, nem kell ezt fokozni. Nem lenne helyes...
Elhúzza a kezét. Mintha nem akarná, hogy segítsek. Mintha nem merné bevallani magának, hogy segítségre van szüksége, de nem ellenkezek. Én is visszahúzom a kezemet. Ha nem, hát nem. Felesleges erőltetni. Makacs lány, ha nem engedi most, fél perccel később sem fogja, bár... Tény, hogy most sokkos állapotban van, de nem fogom kihasználni a pillanatot csak azért, mert szeretem, és most közelebb enged magához, mint általában. Nem használhatom ki. Nem lenne helyes...
- Szerinted anyáék készen álltak, mikor Clive megfogant? - erre elég nehéz felkészülni, és megértem, hogy sokkolta a hír, de akkor is egy életformát hord most már a szíve alatt. Nem tehet semmit, illetve.. tehet, de az gyilkosság, és nem hagyom, hogy bemocskolja a kezét. Egyszerűen nem hagyhatom. Nem lenne helyes...
- Ehhez fel kell nőni, ugyanakkor gyermeknek is kell maradni. Fogd fel úgy, hogy előnyben vagytok némiképp. - nem, nem gyerekesek, csak jókedvűek általában , és ez nagyon jó, hogy így van. Ez talán segíthet Moira hangulatán is, és ha úgy dönt, hogy megtartja a gyermeket, a csöppségnek is jót fog tenni, ha nem egy fapofa-családba születik. Persze tudom, hogy ez nehéz most neki, és nem is hibáztatom.
Na igen, a háború. Minden nap imádkozom, hogy még most legyen vége, és minden nap rá kell jönnöm, hogy hiába. Fáj ezt mondanom, de Isten itt nem segíthet. Ez az emberek büntetése. Ő odafent ül az ítélőszékben, s mint szerető, mégis kegyetlennek tűnő úr, várja, hogy Anglia feleszméljen, és elhiggye, hogy meg tudja nyerni ezt a harcot.
Okos? Ésszerű? Szent? Egyik sem. Kizárt dolog, hogy okos lennék, ésszerű, az pedig nevetséges elképzelés, hogy szent vagyok. Hívő esetleg, de szent semmiképp. Nem is szeretem, ha így hívnak. Nem helyes...
- Mért érzed úgy, hogy nem állsz készen?- talán ezt kell legelőször tisztázni, bár igazából fogalmam sincs. Sosem volt gyermekem. Persze, másodszülöttként volt részem a babázásban, de az mégiscsak más, mintha apa lennék. Mindenesetre igyekszem segíteni a húgomnak, hisz azért vagyok. Ez a dolgom. Mert ez a helyes...

Yves && Moira

Bocsásd meg vétkeinket

Csak akkor kezdem felfogni, amiket mond, amikor én is elhallgatok. Idegen a hangom, a tudat, hogy az enyém, mintha mindez meg sem történne, nem velem történne. Sosem tudtam mit kezdeni mások érzelmi kitöréseivel, és tessék, mit hoz ki belőlem ez az egész? Velem is megtörténik. Ezzel meg pláne nem tudok kezdeni semmit, úgyhogy eljöttem a szerintem legértelmesebb, legnemeslelkűbb emberhez, aki nem az anyám, mert ezzel az ő fejére bizonyára szégyent hozok, amiért nem vállalom úgy a felelősséget, ahogy ő tenné, és meg is tette 18 évesen, én meg 24 évesen nem érek fel hozzá. Idejét sem tudom mikor és miért bőgtem így utoljára. Biztosan valami marhaságért, a gyerek voltam, aki nem kapta meg a játékát. Most meg az a bajom, hogy túl korán kaptam meg? A gyerek voltam, aki azt hitte egy kiadós hisztivel eléri, amit akar. Talán most ugyanebben reménykedek?
- Felnőttnek meg gyereknek? Yves, te mi a francról beszélsz? Milyen előnyről? - értetlenül meredek rá. Fogalmam sincs miről prédikál, kukuljak meg, ha értem, mit akar ezzel. Persze, hozzá kellene szoknom ahhoz, hogy ebben a családban sok mindent nem értek. Reflexszerűen jön ki az a francba, szerencse, hogy ennél csúnyább nem csúszott ki a számon. Különös, hogy annyi még mindig van bennem, hogy ne egy lelkész házában káromkodjak egy igazi, megtermett ötperceset, még akkor sem, ha ő történetesen a bátyám és talán elnézné nekem.
- Én... én nem akarok anya lenni. Nem akarok gyereket, akiről nem tudom hogyan kell gondoskodni. Amikor a kertben elültettünk valamit, arra sem vigyáztam, mindig te vagy anya, vagy Merlin tudja ki öntözte, mit tudom én, talán megszánta az eső, különben elfonnyadt volna - így volt. Mellettem még egy kaktusz is megpusztulna. - Mit kezdjek akkor egy élő, lélegző emberrel, aki majd sír és nem tudom miért? Én sem szoktam... És tessék, most én is ezt csinálom - erednek meg a könnyeim újult erővel, mintha nem lett volna még elég belőlük. - Nem tudom anyáék készen álltak-e, de mi nem vagyunk anyáék, és legfőképpen, én nem vagyok anya, nem is vagyok annak való. Nem tudok levest főzni, és még annál is pocsékabbul sütök. Nem én vagyok az, aki majd gyógyítópuszit ad az ujjára, ha elvágta, te is tudod. És nem bírnám ki, hogy be legyek zárva mellé, ami azt jelenti, hogy sosem leszek majd ott neki, akkor meg azzal a tudattal ébredek minden reggel, hogy adtam a világnak egy életképtelen lelki nyomorékot - dőlök zokogva az ölébe. Sosem próbáltam, de azt hiszem ilyen lehet egy idegösszeomlás. Nekem ennek még a fele is sok.

∆ Na ez most egy olyan pillanat. Smile

ez még nekem is durva affraid

Moira & Yves

Nem kifejezettem tudom, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel, mert én örülök neki. Én már alig várom, hogy végre valahára nagybácsi legyek, de most nem prezentálhatom az örömömet, mert azzal talán bűntudatot keltek benne. Azt pedig nem akarom. Egy ismeretlennel szemben sem akarom, nemhogy a húgommal kapcsolatban. Őt meg szeretném óvni minden rossztól, de nem megy. Egyikükkel sem megy, soha nem is ment. Mindannyira elevenebbek, mint én, és ezen nem akarok változtatni. Meg fogják tanulni, mi jó nekik, de úgy tűnik, nincs szükségük a segítségemre legtöbbször. Most épp hozzám jött, de sokszor nem tesz így, csak elfojtja a bánatot, a kétségbeesést.
- Igen. Fel kell nőni a feladathoz, ugyanakkor gyerekekkel nem lehet úgy bánni, mint egy felnőttel. Egy kicsit le kell süllyedni a szintjére. - számtalanszor megtettem már. Will-lel is ezt teszem, mikor beszélgetünk. Meg kell ezt is tanulni, de nem olyan nehéz, mint gondolja. És ami azt illeti, sosem tartotta rosszul Willt. Az esztétika más kérdés. Valóban nem volt szép, de a kényelem sokkal fontosabb. Azt pedig meg tudta teremteni.
- Egy gyerek azért nem növény. Egy gyerek sírni fog. - a növény nem sír, csak feladja, de egy gyerek jelzi, ha akar valamit. Tudom, ez nem nyugtatja meg, de „megpusztulni” nem fog, ha figyel a sírásra valamelyikük. Be tudják osztani, hogy ki kel fel éppen a gyerekhez.
- Tudod, szerintem nálad jobb anyát nem is tudnék elképzelni… - meg akarom kicsit nyugtatni, de érzem, hogy ezek a szavak talán nem az igaziak. Sosem volt még ilyesmiben részem. - Lenne szíved elvetetni? - kérdem tőle, és közelebb húzódok, egészen mellé. Jól is teszem, mert a következő pillanatban már karjaimmal szorítom, és lassan, kedvesen simogatom a hátát. - A konyhai dolgokat meg tudod tanulni, de ha annyira nem szeretnél anya lenni… - tudom, ez sem jó megoldás, de nem szeretném, hogy gyilkos legyen. Hisz egy életet hord a szíve alatt. - Ha tényleg nem szeretnéd ezt, én felnevelem… - ez az egyik legönzőbb ajánlat, melyet életemben tettem. Csak azért, mert látni akarom, vele akarok lenni, az unokaöcsémmel, közben viszont Moira lehet, szenvedne.

Yves && Moira

Bocsásd meg vétkeinket

- Yves, nem tudom megtanulni, ezt sem - korholom lehunyt szemekkel. Vagy csak nem akarom? - csap meg a gondolat, de elhessegetem. Nem lehet gyerekem, nem állok készen rá, azaz... azaz nem állunk készen rá. Nem tudom, hogy kell bánni az emberekkel, pláne a magatehetetlen még kisebb emberekkel.
- Síííír. De miért sír, Yves, miért? - ordítom a képébe könnyek közt, mert ez most a legfontosabb kérdés: Miért? Miért bömbölhet egy csecsemő? Miért visíthat éjnek évadán? Miért kellhet felkelni hozzá? Miért nem nő fel magától? Miért kellene nekem megszülnöm? Miért nem szüli meg Eu, vagy Yves? Vagy miért nem hoppanál rögtön egy kiságyba, ahelyett, hogy bárkinek is ki kellene hordania? Egyáltalán miért fogant meg? Jó, erre persze én is tudom a választ, azért ennyire troll nem vagyok, hiába mutathatnám fel azt a sok érdemjegyet.
- Yves, kinek akarsz hazudni? Nekem vagy magadnak? - vonom kérdőre, pontosan tudom ugyanis, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan, füllent, hazudik, ő, aki mindig jó, aki kifogástalan azon kívül, hogy anyánk szerint nem eszik eleget. Talán nem kellene a saját dühömet és kétségbeesésemet rávetítenem. Talán. Mégis így teszek. Mert csak. Mert én nem vagyok Yves, én nem vagyok tökéletes. És ezt nem tudom elfogadni, ahogy a hibát sem.
- Nem… nem tudom mihez lenne szívem, mihez nem lenne, én csak… - mondanám: nekem nincs szívem, de helyette ő veszi át a szót az újabb képtelenségével: én és a konyha, mintha azt mondta volna: Moira és a tapintat. Mintha a képtelenségek nagy halmát akarná mind felsorolni ahhoz, hogy engem megnyugtasson, hogy csitítson, mert engem csak a lehetetlenek érdekelnek. Mint az, hogy nincs is szívem, tudom, persze: nem felelnék meg a természet törvényeinek.
- Jó! - vágom rá azonnal, mindenféle megfontolás nélkül a felkínált ajánlatára. Minden eltűnik, minden megsemmisül, minden félelem és minden kétség, és egyszerre minden újra felépül, egész lesz, értelmet nyer, minden kirakósdarab a helyére kerül. Hirtelen úgy tűnik ez élete ötlete, ami felszabadítja az enyémet. Nem gondolkozom, boldog vagyok és gondtalan, gyerek. - Megteszed?

∆ hátöö... ne kérdezz semmit

Moira & Yves

Nem én vagyok a legjobb problémamegoldó ezen a földön, erre akár mérget is vennék, de sokszor fordulnak hozzám a híveim, így azért valamennyi problémamegoldó képesség ragadt rám, de feltűnően sok rossz tanácsot is tudok adni, ha hozzám közel állókról van szó. Moira, mint az egyik testvérem pedig kétség kívül ebbe a körbe tartozik.
- Sír, hogy baja van. De ki fogod tudni találni. Leo is segít, én is ott leszek. Megoldjuk, rendben?- érzem, egyre rossszabbak a vigasztalásaim, de nem tudok jobbat. Semmi sem jut eszembe, semmit sem jön ki a számon, ami használható lehet, és ezzel mindkettőnknek csak rosszabb lesz az egész szituáció. Furcsa, nem? És felettébb kellemetlen, mert elsődlegesen nem ez volt a célom, hanem az, hogy elfogadja, ami történt, és ezután fog vele történni, erre már lassan ott tartunk, hogy ez szerintem sem normális... Persze, ilyet nem fogok soha gondolni, csak a szorult helyzet teszi...
- Én... - ez volt életem egyik legnagyobb bűne. Ilyet mondani neki! Adja ide nekem? Nem vagyok normális, hogy tehettem? Nem tudok felnevelni egy gyereket, ha nap mint nap azt látom a testvéremen, hogy szenved. Mert biztosan érezni fogja, hogy az ő gyereke, és szeretni fogja, most akárhogyan is tiltakozik. Moira nem olyan szívtelen, hogy csak úgy elfelejtsen kilenc hónapot, szüljön egyet, és annyi. Ez nem Moira. Benne megmaradnak a sérelmek, az örömök, minden érzelem, és egy gyerek sokkal nagyobb nyomot fog hagyni benne, mint eddig bármi. Mind testileg, mint pedig a lelkében. Igenis szeretné majd megtartani a gyerekét. - Ha majd megszületik, eldöntöd, de megteszem... - sóhajtok, és szorosan a vállamhoz ölelem. Nem akarom, hogy sírjon. Ritkán sír, előttem legalábbis biztosan. És ott már nagy a baj, ha én vagyok a lelkisegély. Ott nagyon nagy a baj.
- Leonak mikor akarod elmondani?

» Leo && Moira
» Clive && Moira
» Yeva & Yves
» Szarkaláb - Moira & Arya
» Jo && Moira

Yves && Moira

Yves && Moira

Similar topics

Similar topics