Avery & Fawley

Az aranyvérűségnek megszámlálhatatlan hátránya van, és ezek közül az egyik legnagyobb, hogy az embernek rendszeresen ki kell mozdulnia a többi díszpávával, sőt egyenesen tettetnie kell, hogy kedveli őket. Néha pedig bólogatnia is kell az eszement ötleteikhez, mintha ő is annyira jónak találná őket, aztán erre még rátesz egy lapáttal - mit lapáttal, talicskával -, ha ráadásul isznak is.
Most ez pontosan ez történt. Végignéztem, ahogy a "barátaim" egymás után isszák a Lángnyelv Whiskyket, de én legfeljebb ha két kortyot ittam a saját italomból; egyértelmű, milyen veszélyes ez a banda részegen, és csak hátrányom származhat abból, ha én is berúgok.
Nagyon hamar elértünk oda, hogy hatalmas hanggal szidják a sárvérűeket és a muglikat, én pedig ekkor azt tanácsoltam, talán ideje lenne távoznunk, abban reménykedve, így még legalább a többi ember estéjét megmenthetem.
Tévedtem. Ami azt illeti, ezzel követtem el a legnagyobb hibát.
Éppen biztonságos - aranyvérűbiztos - helyre próbáltam vezetni a csürhét, amikor az én és leginkább az ő szerencsétlenségére pont az utunkba került Richard Avery.
Mindenki ismeri a nevét.
Ezután azt reméltem, megelégszenek azzal, ha mindenfélének elmondják - ezen az estén rengeteget reméltem -, de persze mint mindennel ma, ezzel is ráfáztam, persze nem nekem van jogom panaszkodni, de azért örültem volna, ha nem így alakul.
Nem próbáltam megállítani őket, amikor elkezdték szarrá verni - ezt nem lehet szebben kifejezni -, de nem is vettem részt a kicsinyes szórakozásukban. Mennyi elfojtott erőszak van a legtöbb magamfajtában!
Nehéz lenne leírni, mit éreztem pontosan, ahogy végignéztem, amint Avery arca átalakult egy, a vértől szinte felismerhetetlen maszkká, ami a fájdalomtól ugyanolyan torz volt, mint a sérüléseitől. Valahol a lelkem mélyén megindult valami, talán szánalomnak lehetne nevezni, de végül is sokkal rosszabb dolgokat is végignéztem már.
Halálfaló lét, egyes szabály: amint elkezdenél érezni bármi emberit, azonnal fojtsd el, ignoráld, töröld. Egyre jobb vagyok benne, a bűntudat csak jóval a cselekedet után jön, közben néha még élvezni is tudom, ha azt képzelem, az apámmal csinálom.
De nem most. Ennek itt semmi értelme. Avery véráruló, akárcsak anyám; annyi a különbség kettejük közt, hogy Avery felvállalta.

Karom összefonom a mellkasomon, és az égre pillantok, próbálva ignorálni a tompla puffanásokat és egy-egy reccsenést, amit a mocskos buzi, kibaszott véráruló, undorító, fogyatékos geci, és hasonló szitokszavak közt is hallok, vagy legalábbis hallani vélek, mert a többiek nagyon hangosak.
Félrefordítom a fejem, nem bírom tovább nézni.
Avery már nem mozdul, de még mindig verik és rugdossák. A legrosszabb az egészben, hogy ha meghal sem lesz belőle botrány, mert ezek itt mind befolyásosak, a szüleik simán elsimítják az ügyet.
Tényleg képes lennék végignézni, ahogy valakit mugli módszerekkel gyilkolnak meg?
És ekkor bevillan a megoldás.
- Tényleg úgy akarjátok meggyilkolni őt, mintha mocskos muglik lennétek? - kérdezem gúnyosan és jó hangosan, mert tudom, hogy ez feltüzelt, részeg állapotukban is hatni fog. Ezt itt mind úgy, olyan módszerekkel nevelték, mint engem. - Apátok biztos büszke lesz rátok.
Minden lenézést a hangomba sűrítek, amit drága apámtól tanultam.
Először csak az egyik hagyja abba, de mivel a fajtámat alapvetően a csordaösztön vezérli, hamarosan mind leáll, és összeakadt szemmel, zihálva merednek rám.
- Muglinak neveztél, köcsög? - kérdezi az egyik, és éppen felém indulna, de kettő másik lefogja. Sosem mernék bántani egymást, és én beletartozom az "egymás" fogalmába.
- Nem - felelem higgadtan, és igyekszem titkolni a megvetésemet. - Ez nem méltó hozzád, Ambrose. Te tisztavérű varázsló vagy.
Egy ideig zavarodottan néz rám, de végre leesik neki. A zsebéhez kap.
- Akkor pálcával ölöm meg! - Szavai összefolynak, alig áll a lábán. Elmosolyodom, bár egy csepp őszinteség sincs benne.
- Azt hiszem, ez a dicsőség engem illet. - Előhúzom a pálcám, és végignézek a társaságon. - Van bárkinek ellenvetése?
Mindenki néma marad.
- Helyes - biccentek. - Most tűnjetek el, ezt meg bízzátok rám.
Azt később majd kimagyarázom, miért van még mindig életben, csak előbb menjenek lehetőleg minél messzebb.
Én sem tudom, miért nem tiltakoznak, de dülöngélve továbbállnak, hamarosan teljesen elhal a hangjuk, az utcára úgy borul a néma csönd, mintha burokban lennénk. Várok még pár másodpercet.
- Avery? - szólítom meg tétován, halkan, és leguggolok hozzá. Remélem, még magánál van, ha nem, nagyon súlyos a helyzet. - El kell tűnnünk innen. Érted, amit mondok?
Ismerek pár gyógyító bűbájt, de az nagyon kevés lesz ehhez. Mindenesetre elmormolok párat, hogy a sérülései legalább ne legyenek ennyire súlyosak, a többit majd megoldom mugli módszerekkel, ha találunk egy biztonságosabb helyet.
Mert Avery csak annyit követett el, mint az anyám.
A melegeket meg sosem tudtam kellőképpen elítélni, ahogy a nőket sem. Apám nem végzett elég alapos munkát.