A büntetőmunka a professzorok által gyakran bevett nevelési forma, amiről azt hiszik, elég tanító jellegű ahhoz, hogy diákjaik a fejükbe véssék, minden ballépés kellemetlen következményekkel jár. Fiatalabb koromban bármelyik tanárt a Wizengamot elé állítottam volna, ha lehetőségem nyílt volna rá, aki engem, Vivienne Parkinsont ilyen lealacsonyító, alsóbbrendű feladatokra mert kényszeríteni, aztán rájöttem, hogy egy kis igyekezettel büszkeségemet simogató eredményeket is elérhetek egy-egy ilyen alkalommal.
Múltkor az idősebb Bradley rajtakapott tilosba járni, még mindig emlékszem önelégült kis mosolyára… a mai napig sajnálni fogom, amiért nem töröltem le – ha minden szóbeszéd igaz, homokos – arcvonásairól. Ezúttal pedig a húga miatt kell ismét bődületes hülyeségekre pocsékolnom szabad délutánjaimat. A különbség viszont az, hogy a félév végéig vagyok büntetésben, amiért a gyengélkedőre küldtem azt az ostoba griffendéles Bradley-t. Sebaj, legalább megérte, hátha következőre okosabb lesz – szép remények, igen – és nem húz ujjat velem.
Apám szerint most túllőttem a célon, és akármennyire is igyekezett diplomatikusan kezelni a helyzetet, képtelenségnek tartotta, hogy megugrott vérnyomása semmilyen jelet ne pecsételjen külső adottságaira. Így vöröslő arccal – anyám elmondása szerint – járkált fel-alá irodájában a problémamegoldáson gondolkozva. Levélbe foglaltam számára, hogy én is sérülést szenvedtem, ahogyan azt is, hogy hidegen hagy, ha eltanácsolnak egy ilyen eset miatt, megannyi boszorkányiskola van még szerte a világon, ahol befejezhetem tanulmányaimat. De apám hajthatatlanul a Roxfort mellett érvelt, és ki tudja mi árán, de elintézte, hogy a diákja maradhassak a maradék kevéske időre, ami hátravan tanulmányaimból.
A múltkori alkalommal rúnaköveket kellett tisztítanom, amiről eleinte úgy gondoltam, elég lesz, ha a varázslat megteszi helyettem, miközben keresztbe tett lábakkal várom, míg eltelik az idő. Azonban a tippem nem vált be, így duzzogva, csipkelődve ülhettem végig a kötelező időintervallumot a feladattal foglalkozva. Hogy őszinte legyek, volt már kellemetlenebb délutánom, és ha valamicskét számít a véleményem, sokat befolyásol a felügyelő tanár. Szinte lesokkolódva a váratlan meglepetéstől hagytam el a tantermet, amikor véget ért a foglalkoztatás. Mármint, Merlinemre esküszöm, hogy egy idő után észre sem vettem, hogy telnek a percek.
Lépteim a kijelölt helyiség felé vezetnek, buzgó agytekervényeim a lehetséges feladatok listájával vannak elfoglalva. Helytelenül használni egy bűbájt, és egy diáktársam életére törni… sejtem, hogy valami kevésbé kellemesebb lesz az előzőnél. Mellesleg úgy vélem, az lett volna a helyes, ha Fawena is itt szív, hisz nem én vagyok az, aki a támadást kezdte. Én csak megvédtem magam… mi a szentségért tanulunk párbajozást és sötét varázslatok kivédését, ha saját testi épségünket nem teremthetjük elő? Tiszta zagyvaság ez a gondolkodás…
Órám mutatója szerint tíz perces késésben vagyok, de mivel továbbra is azt a véleményt osztom, hogy a Griffendél tagjaival kesztyűs kézzel bánnak, és nem fair, hogy a történtek főszereplői közül én vagyok az egyetlen, akit megintettek, nem zavartatom magam különösebben.
- Üdvözlöm, Mr. Hayes! – szólalok meg belépve a terembe. - ...Evan! Mármint Evan! - mint akit megégettek, úgy javítom ki magam, amikor eszembe jut, hogy már az előző alkalomnál elhagytuk a magázást. A negyed óra nem is akkora késedelem, lesz itt nagyobb időveszteség is, aggodalomra semmi okom.

"S gyászom palástját porba vetve
Indultam el újult ifjuság
Babéros útján szerelemre."

Fáradtan, nyúzottan lépek be az irodámba. Ma kifejezetten sok dolgom volt, és még nincs vége a napnak. Kellett nekem bevállalni ennyi büntetőmunkát. Ms. Parkinson egyértelmű volt, hogy hozzám jön, de Briscott nem hiányzott. Az önelégült arca - amiről ma letöröltem a mosolyt azzal, hogy turkálhatott a szutyokban, de akkor is kiállhatatlan egy kölyök. Abban leli minden szórakozását, hogy borsot törjön az ember orra alá bármi áron. Könnyűszerrel meglóg bárhonnan, így hát gyanúsnak találom, hogy velem maradt. Valamire készül, vagy már meg is tette, amit akart, csak időzített bomba szerűen fog robbanni a csíny.
Az asztalomon egy nagy csésze kávét pillantok meg, amiért hálát adok a házimanóknak. Életemben nem éreztem, hogy ekkora szükségem volna egy kis hamis energiára. Ebből is látszik, hogy elpuhultam, mióta nem vagyok Halálfaló, de ha ezzel jár, akkor csak tessék, elpuhulok. Inkább ez, minthogy még egy embert meg kelljen ölnöm a jó oldalról.
Kezemben fogva a kávéscsészét, előkészítem a büntetőmunka kellékeit. Nem akarok rosszat Vivienne-nek, de enyhíteni sem enyhíthetek az igazgató által előre kiszabott büntetésem, ami a pszichológiai elbeszélgetés. Sosem gondoltam, hogy kelleni fog majd ez a fajta végzettségem bármire, de lássatok csodát, íme, hasznosíthatom. Piros kanapém nincs, jegyzetelni sem fogok, mert nem érzem szükségesnek. Nem hiszem, hogy panaszkodni fog, inkább csak elmondja majd, hogy mi történt, én néha rákérdezek dolgokra, és el is telik az idő. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy csak az esetről beszéljünk, szívesen meghallgatok bármit, de amint elunom a beszélgetést, muszáj lesz a saját érdekemben kitalálnom valamit.

Öt perc… Siethetne egy kicsit jobban is, a végén nem marad időnk beszélgetni.
Tíz perc; felhajtom ingem mindkét ujját, így láthatóvá válik alkaromon a sötét jegy, mely megsemmisíthetetlenül díszíti bőrömet. Sokszor érzem, hogy ég, hogy a Nagyúr hívja a híveket, de lényegesen kevesebbszer, mimt mikor még a sereg közepén álltam egy-egy támadás során. Vettem a jelzést, Nagyúr Köszönöm, tudom, hogy megérdemlem a fájdalmat az árulásomért.
Tizenöt perc… Idegesen kopogok ujjaimmal az irodában helyet foglaló barna bőrkanapé karfáján, mikor nyílik az ajtó, és szemem sarkából a szőke hajzuhatagot pillantom meg. Talpra szökkenek, és egy halvány mosollyal arcomon biccentek neki üdvözlésképpen, majd jelzem, hogy üljön le nyugodtan.
 - Vivienne, azt az utasítást kaptam az igazgazó úrtól, hogy beszélgessek veled arról, amit Ms. Bradleyvel tettél. Ne érezd magad kellemetlenül, nekem sem tetszik ez a felállás, de nézd a jó oldalát, nem kell azokat takarítanod… - miközben beszélek, leülök a kanapé másik felére, és a szutykos, nyálkás rúnakövek felé mutatok. - Kezdjük azzal, hogy elmondod saját szavaiddal, mi is történt az incidens előtt. - arcomról le sem lehet vakarni mosolyomat, már a fáradtság is kezd tovatűnni, de a kávéscsészém ismét tele van a biztonság kedvéért.

434 szó; zene; viselet

Erre a túl személyiségbe vajkáló feladatra nem számítottam, és talán némileg meglátszik zavarodott arcvonásaimon. Igyekszem elkendőzni, hisz Vivienne Parkinson mindenre fel van készítve – általában – és senki sem okozhat neki váratlanul meglepetést.
Egyik lábamról a másikra helyezem át testsúlyom egészét, majd nagyot sóhajtok. Ha az igazgató azt hitte, bárki is kielemezhet, szívesen megírom neki bagolyban, vagy akár szemtől szembe tájékoztatom, hogy ez nemhogy rossz ötlet, de lehetetlen is. A megállapodásban szó sem esett arról, hogy valamelyik Professzor segítségével megpróbálják megkeresni az okát annak, hogy ilyen hirtelen haragú és kegyetlen vagyok azokkal, akik véleményem szerint megérdemlik.
A rúnakövekkel megrakott vödör felé indulok, és ha Evan egy kicsit is jobban ismerne, már teljesen tisztában lenne azzal, mi ütött szöget fejemben. Felpattanok a hozzá legközelebbi fapadra, kicsit helyezkedem, hogy megtaláljam a legkényelmesebb pozíciót, keresztbe rendezem lábaimat az ügy érdekében, majd tökéletesen egyenes háttal előkapom a kilenc és egynegyed hüvelyk szilvafát, és a vödörre szegezem. Tekintetemet hosszú ideje – azaz azóta, hogy megérkeztem „a büntetőmunkára” – most először Evanre szegezem, és egy másodperc rövid pillanatáig tartom a szemkontaktust. Igen, most már mintha jó úton járna a megfejtés felé. Suhintok varázspálcámmal és se perc alatt a tisztító eszközök életre kelnek a vödör tartalmával együtt. Igen, tudom, hogy ez a megoldás már múltkor sem volt elfogadható, de egy próbát megér.
- Inkább a rúnakövek, mint a faggatás. – jelentem ki, majd combjaimhoz közel teszem tenyereimet, belekapaszkodom a pad szélébe és cseppet előregörnyedek. A professzor úr enyhén mintha megviselt lenne, talán történt vele valami. Vagy csak fáradt? A bögréje egy pillanat erejéig rabul ejti tekintetemet, de mégsem annyira érdekes, mint azok a mély kékek, hát ismét beléjük kapaszkodom, talán már-már pofátlan módon.
Egy halk koppanás töri meg végül a minket körbeölelt, apránként kényelmetlenné avanzsáló csendet. Az első megtisztított rúna a padló hideg kövére helyezkedik, és mielőtt a felügyelőm elvenné a szót, megteszem én.
- Rettenetesen fáradtnak tűnsz… - kezdek bele, majd lepattanok az komfortját vesztette ülőalkalmatosságnak használt padról - ezzel az íriszeink közti kapcsolatnak is véget vetve - és megindulok az egyik végébe – Túl elfoglalt vagy mostanában… - megállok, és száznyolcvan fokos fordulatot teszek, hogy az ellenkező irányba induljak – Vagy talán… - párat lépek, de azon nyomban meg is állok, hisz szivárványhártyáim egy olyan apró jelre lesznek figyelmesek, amitől némileg meghökkenek. Nem túl bizalomgerjesztő, ha olyasvalaki vallat, akinek alkarján a sötét jegy áll. – Vagy talán egy-két diák van a háttérben? – folytatom a kérdésem újfent arcát figyelve, és egyben a pad másik végébe tartó sétámat is. Meglehet, hogy nem vette észre, min akadt meg a szemem és én is úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Mert Parkinson kisasszonyt nem lehet csak úgy frappírozni.
Mozgásom egy kicsit egy wizengamoti vallatást juttat eszembe, ahol én vagyok a bíró és Evan a vallatott. Csak nem megcserélődnek a szerepek? Erre is számított a tanár úr?

"S gyászom palástját porba vetve
Indultam el újult ifjuság
Babéros útján szerelemre."

Látszik a lányon, hogy meglepődik a "büntetőmunkájától", én is meglepődtem, mikor az igazgató úr külön ezt kérte. Nem akartam ezt, mert én is unnám, és teljesen felesleges. Megtette, nyilván megvolt az oka, mit kellene ezen magyarázni? Mindent megérdemel az ember, amit kap. Mindent! ha Bradley ezt kapta, akkor valószínűleg megérdemelte, de én láttam Vivienne arcát, a támadás után, hisz én kaptam el őt. nem volt szép látvány, hogy keresztben egy jókora karmolásnyom díszítette csodás bőrét.
Érdeklődve figyelem, ahogy a Briscott által felkutatott rúnakövekhez lép, és azokat kis idő múlva egy varázsige eredményeként  tisztogatni kezdik az általános büntetőmunka kellékei. Megcsóválom a fejem mondatára, mert bár én is szívesebben büntetném mással. Nem lehet. Legalább azt el kell, hogy mondja, mi volt a pontos oka a támadásnak. Egy rövid mondat is elég, utána részemről azt csinálunk, ami csak eszünkbe jut. Kedvelem őt, még a tétre menő pókert is bevállalnám vele, pedig nem szívesen vetkőzök olyan hölgyemények előtt, akikkel nincs viszonyom.
- Vivi, egy mondatot kérek tőled, és utána bármit csinálhatunk. - megengedem magamnak a becenevet, mert nem érzem, hogy olyan lenne a viszonyunk, mint az ellenségeké. Egy pálcaintéssel leállítom a tisztítóeszközöket, és felállok a kanapéról. - Tényleg bármit, de ahhoz kell egy indok. Miért küldted ki az átkot? - az asztalomhoz lépek, és pennát veszek kezembe. Ezt az egyetlen egy dolgot leírom szó szerint, és utána táskám mélyére süllyesztem a pergamendarabot. Majd egyszer talán odaadom Dumbledore-nak, ha eszembe jut.
Ha elmondja az okát, akkor gyorsan lefirkantok, amennyiben nem avat be, leteszem a pennát, mert feleslegesnek tartom erőltetni a dolgot. Ha nem, hát nem. felegyenesedek, és egy roppant vonzó mosolyt küldök felé.
- Akarsz beszélgetni, vagy társasozni? Van mugli- és varázslósakkom és pókerem, ha a játékot választanád. - fel vagyok készülve a válságos napokra, mikor egy-egy tanártársammal pont egyszerre van lyukasóránk, és nem tudunk már semmit sem kitalálni. Kifejezett rajongója vagyok a vetkőzős pókernek egy-két üveg vodka, és jó társaság mellett. Utóbbi most meg is van, de az italt nem vállalnám be, ha nem nagy baj. Józan szeretnék maradni, nehogy szerelmet valljak, vagy rögtönzött sztriptíz táncba kezdjek itt.
Laposakat pislogok, így hát arra az elhatározásra kell jutnom, hogy amint fogy a kávé, újratöltöm a csészét egy egyszerű varázslattal, mert ha ez így megy tovább, elalszok állva. Vivienne is észreveszi fáradtságomat, aminek külön örülök, mert ebből érzem, hogy az épületben legalább egy ember figyel rám, ha több nem is.
- Rettenetesen fáradt is vagyok... - mosolygok még mindig. Mikor elmondja a két lehetőséget, amikből választhatok okot a fáradtságra, csak felnevetek. - Mostanában sok dolgom van. - a mondat közepén valamin megakad a tekintete, amit bár észreveszek, nem tudok rájönni, hogy mi az a valami. Azonban a fel-alá járkálása roppant idegesítő.
A kezét megfogva lehúzom a kanapéra, és mellé ülök. - Ideges vagy? - aggódva pillantok arcára, és végletekbe menően kezdem tanulmányozni vonásait annak érdekében, hogy kitalálhassam, mi lehet a baj.

475 szó; zene; viselet

Nagy sóhajjal igyekszek megszabadulni azoktól a terhekre, amiket az az ostoba Bradley rótt vállaimra meggondolatlan tettével. A kegyetlen visszavágás logikus eredendőjét lehetne keresni a családom ősidők óta alkalmazott kivételes neveltetésében, de teljesen felesleges arról folytatni meddő eszmecserét, hisz még a legtájékozatlanabb is tudja: az aranyvérű sarjakat a szüleik a származásukhoz méltó emberekké, pompás arisztokratákká igyekeznek formálni.
Sok dolgot tudnék hirtelenül felsorolni, de közéjük semmiféle játék nem tartozik. Még hogy társasozás… tizenhét múltam, a családtagjaim szemében házasságra érett nővé váltam, apám nem is olyan rég nyomába is eredt jövendőbelimnek. Még a gondolat is mulattat, hogy az efféle szabadidős tevékenységekre pocsékoljam az időm… és valahol mélyen legbelül mérhetetlenül vágyom arra a szabadságra, amikor büntetlenül megtehetek ilyen dolgokat.
Markáns keze érintésére nem számítottam, így kékjeim meglepetten letekintenek a karomra fonódott ujjaira. Most, a találkozásunk óta először megteszem azt, amire némán kér és helyet foglalok mellette. Tekintetem kereszttüzébe helyezem arcát, agytekervényeim sebesen dolgoznak a tőle kapott információkon, a karján éktelenkedő, pártfogását feltüntető jegyen, illetve a kérdésére, ami olyan felfedezésre hívja fel a figyelmem, ami ez idáig nem tűnt fel: némi intenzív izgatottság munkál bennem. Ez nem az a fajta idegesség, amit a büntető foglalkozás elején éreztem, és még csak nem is a professzor makacsságának számlájára írható fel. Ez afféle bűntudat, ami a saját forrófejűségem irányíthatatlansága szít bennem, és az aranyvérűségem fennkölt hangja, ami ösztönszerűen megtiltja, hogy alulmaradjak a harcban. A lelkiismeret-furdalás, amit soha be nem vallanék.  
- Mennyivel jobb válasz az, hogy bosszúból, mint a semmilyen? – kérdem végül mindenféle választ mellőzve korábbi kérdésére. Hangomban megbújik egy csipetnyi bűnbánat, arcom vonásait a tanácstalanság rendezi kedve-kínja szerint. Erre feleszmélve, megszakítom a szemkontaktust, mielőtt tekintetem ennél többet is elárulna. – Tudod… - összeszedem minden bátorságom, hogy most az egyszer szabadon kimondhassam azt, ami a szívemen csügg – senki sem kérdezi a valós körülményeket. Az emberek mindössze arra kíváncsiak, hogy abban a pillanatban miért cselekedtél úgy, ahogy, azonban kétlem, hogy lenne olyan, aki akár bele is gondol a tettek nagyobb miértjébe. – jegyzem meg, azután, hogy ismét az arcára pillantok. Vizslatom a mimikáit, hisz bármennyire is jó pszichológus, bizonyos emberi reakciókat ő sem tud blokkolni, és nem mintha az együttérzésére várnék, de ha valóban, ténylegesen a valóságot akarta hallani egy jól felépített hazugság helyett, szánalom és sajnálat nélkül meg fog érteni. Tudtommal ő is aranyvérű családból származik, és noha ez nem biztosíték arra, hogy hasonló ideák között nevelkedett, mint én, talán ismerős lehet számára a helyzet. – Nem szeretném, ha a történtek indokot adnának a tantestületnek, hogy kegyetleneknek titulálják a Parkinson családot, így kérlek, a valós válasz helyett annyit írj a jegyzetedbe, hogy önvédelemből. – folytatom, majd halványan, hamiskásan elmosolyodom. Nem hazudna egy cseppet sem, ha ennyit jegyezne fel, hisz valóban aktiválódott a védelmi funkcióm. Az pedig egy teljesen más téma, hogy különböző érzelmekkel vegyülve milyen láncreakciót indít be.

"S gyászom palástját porba vetve
Indultam el újult ifjuság
Babéros útján szerelemre."

Tudom, neki nyűg az, hogy itt kell lennie. Biztos szívesebben ülne a klubhelyiségben, a szobájában, vagy esetleg a Nagyteremben, vacsorájának elköltése közben. Mégsem teheti, bár a tizenöt perc késésbe belefér, hogy elhozott a házának asztaláról egy kuglófok, tökös derejét, vagy efféle finomságot. Ha így történt, akkor azonban számítson plisz büntetésre, mert nekem nem hozott semmit. Nyílt titok a Roxfortban, hogy édesszájú vagyok, és ezt a legtöbb diákom ki is próbálja használni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Persze, én mindenhogy jól járok, mert kapok plusz sütit óra előtt, azt gyorsan megeszem, és már nem kérheti vissza - legalábbis nekem nem lenne hozzá gusztusom -, ha esetleg adok az illetőnek egy B-t. T osztályzatot viszonylag ritkán osztok, bár… lehet, hogy rendszeresebben kellene, mert mostanában igemcsak leromlottak az átlagok bizonyos évfolyamokon.
Amint helyet foglal mellettem, elengedem a kezét. Nem szeretnék tolakodónak tűnni, holott a legtöbb helyzetben az vagyok. Ennek nem szabad ilyennek lennie. Mégsem egy éppen aktuális, kiszemelt prédám, hanem egy diákom, aki legalább tanul is az óráimra! (Vagy csak jó érzéke van hozzá, és kisujjból kirázza a tananyagot.) És egyébként is, kár lenne elrontani ezt a barátság felé közelítő kapcsolatot. Igaz, csak nagyon lassan haladunk afelé, mégis hiszem, hogy lehetünk több tanár-diáknál.
Szemeibe nézek, és türelmesen, a fáradtságtól lapos szemekkel hallgatom, amit mond. Nem aludhatok el! Tiszteletlenség. Senki sem érdemli meg.
- Egy apró, játékos lépcsőfokkal. Hol eltűnik, hol megjelenik. - fogalmam sincs, mért mondtam ezt, de túl sok értelmét nem látom, így nem is kerítek neki nagy feneket. Valahogy csak lereagálja, mégis kötelességemnek érzem kifejteni ezt a gondolatot. - Ki tudja, éppen kit ejt rabul, és kinek engedi, hogy átlépjenek rajta.. - talán egy hasonló lépcsőfokkal érthetőbb lettem, talán nem. Már mindegy, nem fogok tovább magyarázkodni.
Talán bunkóság, de kifejezetten örülök kesernyés vonásainak. Nem annak örülök, hogy kicsit, vagy talán nagyon rosszul érzi magát, hanem annak, hogy egy pillanatra, még ha akaratlanul is, de megbízik bennem, és fel meri fedni érzelmeit. A pillanatnak azonban hamar vége szakad, s megteszem azt, amire kér. Lefirkantok egyetlen egy szót a füzetembe: önvédelemből. Ez az első alkalom, hogy nem azt írom, amit igazából kellene.. Bár, ha jobban belegondokok, roxfortos pályafutásom alatt ő az első és egyetlen, akire pszichológusként kell(ene) tekintenem.
- Az embereket nem érdeklik a miértek, a részletek. Csakis a gyors, felszínes válaszok. - reagálok pár pillanattal az eszmefuttatása után, és mivel vissza kellett mennem az asztalomhoz, hogy leírjak egyetlen szót, úgy döntök, nem ülök vissza a kanapéra. Ahhoz túlságosan fáradt vagyok, és biztosra veszem, hogy pár perc, és az álom átvenné az uralmat a testem felett.
- Tudom, nem a legkreatívabb kérdés, de hogy vagy mostanában? - az arcán nincsenek hegel, se semmiféle nyom, amiből arra lehet következtetni, hogy valaki végigkarmolta volna azt. Madam Pomfrey csodálatos munkát végzett. A hogy vagy kérdés egyszerű, ám érdeklődő, és általában jól esik a másiknak, ha egy embert érdekli, mi is van vele, és meghallgatja a történeteit.

480 szó; zene; viselet

A lépcsőfokos hasonlata megbabonáz és gondolkodásra bír. Szeretem a furcsa, mégis megfelelő példákat és a lépcsőfokos most igazán betalált, ha belegondolok, hogy a Roxfort elég fontos része szeszélyes lépcsőkből áll. A hétköznapjainkban, a tanév közben a világ számunkra a Roxfort, és mi magunk vagyunk a kiszámíthatatlan lépcsői.
Halványan elmosolyodom az első hallásra érthetetlennek tűnő kijelentésén és tekintetemmel követem, ahogy az íróasztalához lép és beleír valamit a ’jelentésébe’, közben pedig reménykedem abban, hogy azt örökítette meg az utókornak, amire kértem.
Noha mindig is szerettem Evan óráit, egyszer sem gondoltam bele abba, milyen személyiség lehet a tanórákon kívül. Őszintén szólva kicsit furcsállom a helyzetet, hisz olyan érzésem van, mintha egy egyszerű emberrel beszélnék, nem pedig a tanárommal. Olyan érzület ez, mintha a bizonyos, képletes hierarchiában egy szinten állnánk: roppant kellemes és… más.
Amikor a hogylétemet hozza fel témának, csak szótlanul ülök és kissé pofátlanul talán, de nagy érdekfeszítéssel vizsgálgatom arcát. Nem mondhatom magam tökéletes emberismerőnek, de az életem során láttam egy s mást, ami rendkívül jó tanulópénznek bizonyult. Tényleg érdekli? És ha igen, miért? Mindössze tanár-diák kapcsolat köt össze minket, tehát… nem kéne, hogy ilyesmik izgassák a figyelmét.
Megszakítom a szemkontaktust és mély levegőt veszek. A szokásos, begyakorolt mosolyt az arcomra varázsolva ismét kékjeibe kapaszkodom.
- Één? – kérdem kicsit elnyújtottan, meglepetten, hogy legyen időm megfogalmazni a válaszom. – Jobban nem is lehetnék. – teszem hozzá és van egy kis igazság abban, amit mondok. Jelenleg, ebben a pillanatban, ebben a teremben, az ő társaságában nem is lehetnék jobban. Végre figyelő fülekre leltem, és még őszinte is lehetek, amilyen még az otthonomban sem.
- Lássuk csak… - mosolyodom el arra törekedve, hogy elűzzek minden keserűséget, ami hirtelenül felgyülemlett bennem. Felállok a kanapéról és a kezemet nyújtom az álmos tekintetű férfi felé. – Ha én megbízom benned, neked is muszáj, nincs igazam? – jegyzem meg halvány mosollyal az arcomon, és ha elfogadja a kezem, letérdelek az eddig ülőhelyem előtt, majd megpaskolom a kanapé végét arra invitálva a tanár urat, hogy hajtsa rá a fejét. Remélem, megteszi, de ha mégsem, akkor is folytatom. – Most csukd be a szemed, Evan – suttogom, és tenyeremmel le is takarom kékjeit. Kisöpröm gyengéden az arcába hullott hajtincseket, majd végigsimítok az arcán. – Tehát… - suttogom, amikor a kérdése válaszába kezdek. Ha valaki most belépne, valószínűleg azt hinné, hogy a professzor úrral szerepet cseréltünk, de mivel kizártnak tartom, hogy valaki megzavarja az órát, így nem tartok az ilyesmiktől. – Képzeld magad egy sivár területen. A fejed felett mindjárt összecsapnak a szürke felhők, és noha a pusztulás az első dolog, ami eszedbe jut a kopárságról, valahol mélyen belül biztos vagy abban, hogy minden megváltozhat. Még a végtagjaidban is érzed, hogyha elered az eső, utána kisüt a nap. A vízcseppek hatására meg elkezdenek nőni a növények. Mert semmi sem az, aminek látszik, ugye? És noha egy darab fűszál sincs, ez a föld termékeny. Csak meg kell teremteni a körülményeket, hogy kivirágozhasson – suttogom egészen közel hajolva az arcához. Mindenkinek szüksége van egy nyugodt percre és most – hálámat kifejezve, hogy figyelmesen meghallgatott – megadom neki azt a pillanatot.  

"S gyászom palástját porba vetve
Indultam el újult ifjuság
Babéros útján szerelemre."

Néha nem is értem, hogy miért bízik meg bennem Dumbledore, hisz... Jó, azt még értem, hogy elhiszi, kényszerből lettem halálfaló, de mért meri rám bízni az iskolapszichológusi posztot is? Ha a helyében lennék, még a katedrára sem engedném fel magam. Sosem tudtam bánni a gyerekekkel. Mindig apa volt az, aki igazán tudta szeretni a húgaimat is. Én csak... voltam, és bár én is mindent megtennék értük a mai napig, ezt sosem tudtam úgy kimutatni, ahogyan édesapám. Nincs ehhez érzékem, de igenis értek a rúnamágiához. Talán ezért vett fel az igazgató, de gyereket még mindig nem engednék a közelembe...
Nem kerüli el figyelmemet, hogy végig rajtam tartja a szemeit, és bár ez egy kis elégedettséggel tölt el, és rendesen növeli az egomat, mégis kicsit kellemetlenül érint, hogy ennyire bámul. Persze ezt igyekszem nem mutatni, és bunkónak sem akarok tűnni, így hát határozottan viszonzom a rám eső tekintetét.
Mikor elkapja tekintetét, kicsit összeráncolom a homlokomat, hogy mi lehet ennek az oka, és bár ezt rövidesen eltüntetem arcomról, mikor ismét rám néz, még mindig nyugtalanít a dolog, és hát a mosolya sem javít semmin, bár inkább nem teszem szóvá. Nincs kedvem és erőm egy esetleges vitához...
- Biztosan? - vonom fel szemöldökömet, de ha helyesel, akkor nem firtatom tovább. Nem az a feladatom, hogy mindenről kifaggassam, elriasztani pedig nem akarom. Azt megtartom a harmadéveseknek meg a folyosón mászkálóknak. A kettőnk közti kapcsolatot nincs kedvem - se szívem - megrontani.
Efölött az irreális mosoly felett rövidesen felülkerekedik egy sokkal őszintébb, bár ahogy elnézem, ettől sem remélhetek túl sok jót... Figyelemmel kísérem minden mozdulatát, majd felvont szemöldökkel pillantok felém nyújtott kezére. Amíg nem magyarázza meg, eszem ágában sincs megfogni, de rövidesen megteszi. Nos... úgy érzem, ebből még baj lehet, mégis félresöpröm minden aggodalmamat, és felé nyújtom kezemet, hogy bízok benne.
- Valahol van benne valami. - bólintok egy játékos mosollyal az arcomon. Érdekes, sosem mosolyogtam még ennyit fél órán elül, most azonban egyfolytában ezt teszem, csak az érzelmek váltakoznak mögötte.
Habozva bár, de engedelmeskedek, és kényelmesen elhelyezkedek a hátamon fekve, majd a szemeimet is lehunyom. Csak nem tesz velem semmi rosszat. Attól jobban félek, hogy elalszok... Ami valljuk be, egyhén szólva kínos lenne egy büntetőmunkán, úgy, hogy én vagyok a tanár kettőnk közül.. Bár, ehhez most fér egy kevéske kétség.
Érintésére összerezzenek, ám hamar elengedem magam, és a ráncok is eltűnnek homlokomról, a szemöldököm is lejjebb csúszik eredeti helyére. Érzem, hogy szívverésem némiképpen fokozódik, ám légzésem normális marad. A kezem is izzad, ezáltal rendesen el is fog az aggodalom, hisz az egyik éppen az ő tenyerében pihen. Mit hihet most rólam? Hogy ennyire zavarba jövök egy másik ember közelségétől? Egy diák közelségétől? Egy nő közelségétől? Vagy esetleg azt hiszi, hogy én miatta jöttem zavarba? Oh, basszus már, mért nem tudok uralkodni magamon?
Halk szavai kizökkentenek ezen gondolataimból, ami miatt igazándiból hálás vagyok, mert nem lenne szép, ha hirtelen felugranék, a hajamba túrnék zavaromban, majd elküldeném, hogy mára végeztünk. Sosem bocsájtanám meg magamnak. Ám arra sem vagyok képes figyelni, amit mond. Hallom a hangját, de a szavak értelme nem jut el elmémig. Csak vissza ne kérdezzen... Tisztára, mintha attól félnék, én fogok felelni. Ironikus..
A hirtelen beállt csend is nagyon jól esik, ám mikor beszélt, az valamiféleképpen nagyobb nyugalommal töltött el. Addig sem éreztem, hogy milyen fáradt vagyok...
Érzem, hogy még itt van. Bőrömet lágyan simogatja a lehelete, és érzem, egyre közelebb van arcomhoz. Mit akarhat? Bosszút állna valamiért? Hisz nem is tettem semmit... Megcsókolna? Ugyan, pont engem? Még viccnek is rossz, de akkor mit akarhat?
Időközben arcomon a mosoly békésbe, már-már elégedettbe csapott át, de nem kifejezetten zavar, hogy ennyire átadtam magamat a nyugalomnak, melyhez hozzásegített, inkább meg kellene köszönnöm, így pár másodperc megfontolás után lassan kinyitom szemeimet, és tekintetét keresem. Mikor megtalálom, csak akkor kezdek beszélni.
- Köszönöm... - felesleges a normál hangerő is, hisz ilyen közelről a suttogást is könnyedén meghallja. Nem is erőltetem meg magam túlságosan. Megköszöntem, de ez mintha nem lenne elég, és ezt egész valóm érezné, fejemet kicsit megemelve arcon csókolom a lányt. Nem gondoltam bele abba, hogy mit teszek, csak... csak megtörtént, ám mikor rádöbbenek arra, hogy mit is műveltem, akkor ül csak arcomra igazi zavartság, és igyekszem belesüppedni a kanapéba. Meg is nyílhatna alattam a föld, attól sem lenne jobb.
- Én csak... Tudod, a szavak nem mindig elég kifejezőek... - na és ez ugyan honnan jött? Mintha szerelmet vallanék, holott nem érzek iránta semmit. Nem szabad, hogy bármit is érezzek... Nem helyes!
Hogy elkerülhessem egy rövid időre a tekintetét, felülök, és természetesen figyelek arra, hogy ne fejeljem le eközben. Ezt követően felállok, és hátat fordítva neki az asztalomhoz lépek.
- Kérsz valamit? - azzal a vizeskancsóra, teára, kakaóra, és mindenféle süteményre mutatok, és ezután természetesen az italosszekrényre is. Elég idős már az alkoholhoz, nekem pedig sajátosak a nevelési technikáim... Ha bort, likőrt, rumot, whiskyt vagy bármi mást kér, természetesen azt is töltök neki, de én kizárt, hogy egy korty alkoholt is lenyomjak a torkomon addig, amíg itt van. Túl sok dolog van, amit nem kellene tudnia, az alkohol viszont rám úgy hat, mint egy gyengébb fajta Veritaserum... Szóval semmi jó nem sülne ki abból, ha én is vele innék.

852 szó; zene; viselet