Egy átlagos családból származom... Így kezdődik a legtöbb ember mondókája, ha a családját és önmagát kell bemutatnia. Én kivételesen nem ezzel indítanék, ha nincs senkinek sem ellenére, ugyanis én kicsit sem származom egy teljesen átlagos családból. Hogy mért nem? Ez egyszerű. Anyámék elváltak, ezáltal mindketten szégyent hoztak nemes és nagy múltú elődeikre, illetve nem egy édes, drága kisgyermekük született már akkorra, köztük is én voltam, és vagyok a mai napig is a legidősebb. Három húgom van és két öcsém. Hát képzelhetik a legtöbben, hogy nem nekem volt a legszebb gyerekkorom, hogy a mai napokról már ne is beszéljünk... Na de térjünk vissza egy kicsit a múltba!
Ott van ugye anyám, aki bár a Nott család előkelő sarjaként született, ma már közel sincs olyan rózsás élete, mint kislányként. Apámat az előkelőbbnél is előkelőbb Hayes szülők nemzették. A Hayes-ek főként a rémtetteikről és a befolyásukról híres aranyvérűek. Ezeknek a szülőknek vagyok én és még vagy hatszáz testvérem a gyereke.
Na, ugye már említettem, hogy apámék elváltak. Én és húgaim (Rose, Heather és Robin) apámhoz kerültünk, fivéreim (Jake és Morgan) pedig anyám gondozására lettek bízva. Ettől fogva megszűnt a kapcsolat anyáék és köztem. Nekem csak apa és a lányok voltak fonotosak, és ez a mai napig így van.
A lányokkal amúgy mindig is jól elvoltam. Persze néha voltak kisebb összetűzések, de amúgy tökéletesen jó testvérei voltunk egymásnak, és ezzel apám dolgát is megkönnyítettük.

Olyan rossz itthon lenni, miközben anya a kórházban fekszik. A nagyiék vigyáznak rám, és nem arról van szó, hogy nem szeretem őket, vagy ilyesmi, de mégis jobb lenne, ha apuék is itthon lennének. Úgy elrohantak, hogy nem is mondták, hogy miért mennek a doktor bácsihoz. Emiatt nagyon szomorú lettem, és a nagyiék sem tudtak velem mit csinálni. Ültünk az asztalnál, és folyton csak azt kérdeztem, hogy miért van anyu kórházban, de ők azt mondták, hogy nem mondhatják el. Innentől kezdve még szomorúbb lettem, és már enni sem ettem túl sokat, pedig egy ötéves fiúnak kell az étel. Elvégre növésben vagyok.

Másnap, mikor apuék hazaértek, nem ketten jöttek, hanem volt a kezükben egy kicsinyke csomag is. Nagyon be volt bugyolálva, azt hittem, hogy kenyeret hoztak. Meg is kérdeztem, hogy mért kellet éjszaka elmenni a boltba. Azt mondták erre, hogy nem a boltban voltak, hanem tényleg a kórházban. Megkönnyebbültem, hogy nem hazudott nekem senki sem.
Ezek után bemutatták nekem Jake-et, mert a kenyér helyén egy kisfiú volt. Szép arcú, kerekfejű babácska pislogott rám, én pedig halkan elnevettem magam.
- Miért hoztatok haza egy kisbabát? - elég értetlenül néztem rájuk, mert elnevették magukat.
- Ő Jake, a te kisöcséd. Te vagy a nagytestvére, és neked kell majd példát mutatnod neki. Menni fog? - kérdezte apám, mire én nagyon megörültem. Végre valaki, akivel játszhatok majd. Megtaníthatom kardozni, meg megmutathatom neki a ház falába vésett különös rajzokat. Lehet, hogy ő meg tudja majd mondani, hogy mik azok.
- Menni fog, bizony. - ettől kezdve csodálattal és elragadtatással néztem, amikor aludt, evett és úgy bármikor, amikor csak a közelében voltam.

- Menj a picsába, Adams, ha már egy vacak házi dolgozatot sem másolhatok le rólad. Ez csak mágiatörténet, senkit sem fog érdekelni, hogy magadtól írtad-e vagy „segített” valaki. Szóval menj a picsába! - mondom a fiúnak. Eddig kedveltem, mert minden házit ideadott, segített benne, vagy ami a legjobb, meg is írta helyettem. A mágiatörténet meg különösen szar, de ő meg szereti. Mennyi idejébe telne megírni nekem egy vázlatot, hogy mi alapján zagyváljak össze valamit a tanárnak? 10 perc. Ha valamit direkt rosszul is ír le, az csak hitelesíti az egész dogát. Most komolyan, melyik tizenöt éves ír mágiatörténet dolgozatot. Van annál jobb dolgom is. Ma estére például azt terveztük a haverokkal, hogy a tanáriba becsempészünk bár tündérmanót és trágyagránátot. Iszonyat nagy felfordulást csinálnak majd úgy, hogy nincs ott senki. Már előre érzem a büntetés keserű ízét, de nem zavar. Igazság szerint már hozzászoktam a Rengetegben való császkáláshoz, és a serlegek suvickolásához is.

- Greg, megvan még a tavalyi dogád az óriásháborúkról? - fordulok inkább egy jófej, de okos hatodéveshez, aki minden dogáját magánál hordja. Szó szerint mindet. Mugli szülei vannak, ezért mugli iskolába is járt, és még az ottani dolgozatai is megvannak. Eldobom az agyam ettől az alaktól, de komolyan. A kérdésemre is, alig hangzott el, már vette is elő az ötödév mappát, abból pedig a mágiatörténet cimke alól kihúzott egy köteg pergament. Ennek tényleg meg van minden!
- Tesség, Hayes. Még valamire nincs szükséged? - ez állati rendes tőle. Jó, nyilván azért kérdezi, mert én, mint második ember a csapatban, kötelezően ott kell lennem minden balhén, és a ma esti baromi menő, és ütős.
- Öö... SVK-ból ide tudod dobni az összes anyagot? Felelünk és kell a puska. - szó nélkül felém nyújtotta azt a köteget, és már ment is a dolgára. Nem kel már semmit sem köszöngetnem, elvégre bőven elég, ha besurranok a kis helyekre. Fura, hogy második emberként én vagyok a legkisebb termetű... jó, mondjuk a legfiatalabb is, de az már mellékes.