Gwell & Lestrange

Gwell & Lestrange

Nem tudtam eldönteni, Richard mit akar jobban, megfojtani vagy elsírni magát, amikor elmondtam neki, hogy mit tervezek a mai napra az ötödikes és a hatodikos gyerekekkel. Velem szemben ő egyáltalán nem tartotta jó ötletnek és rögtön elkezdte sorolni, hogy hányféleképpen érhet rossz véget, hogy szegény gyerekek hogy meg fognak rémülni, hogy a végén engem is egy csokibékás dobozban hoznak vissza hozzá és még nem is tudom, mit hajtogatott, mert egy idő után nem tudtam odafigyelni. Hiába próbáltam, nem tudtam megnyugtatni. Pedig Dumbledore is beleegyezett az amúgy tényleg kissé ostoba tervembe és örömmel engedte, hogy kicsit felnyissam a gyerekek szemét. Legalábbis ez volt a lényege annak, amit mondott, azt hiszem. Nem igazán figyeltem oda, túlságosan boldog voltam, hogy ilyen könnyedén beleegyezett. A kollégáim valószínűleg nem fognak ennyire örülni neki...
Őszinte leszek, meglepett, hogy ennyire hamar és ilyen könnyedén találtam félóriást Nagy-Britannián belül, de boldoggá tett. Persze annyira nem voltam megőrülve, hogy ne végezzek körültekintő munkát és ne kérdezzek utána régi kollégáknál és ismerőknél az illető nevével és ne menjek biztosra, hogy nem fog unalmában a falhoz kenni egy óvatlan percben. Habár ezzel még a legbiztosabb helyzetben is vigyázni kellett, nem mindegyikük volt olyan jámbor és végtelenül kedves mint a mi Hagridunk. Azt hiszem, éppen ezért akartam mást is megmutatni a diákoknak. Természetesen nem állt szándékomban senkit a társadalom által deviánsnak titulált személyek ellen fordítani, éppen ellenkezőleg. Meg akartam mutatni nekik, hogy amellett, hogy mi mindenre képes egy ilyen hatalmas ember, ugyanúgy egy érző lény ő is, és ahogy egy kutyába nem szabad belerúgni, úgy belé sem. Csak reménykedni mertem benne, hogy sikerrel járok, a gyerekek felfogják, amit tanítani akarok nekik és a szüleik sem akarnak rögtön karóba húzni, amiért ilyet mertem tenni.
Kint voltam Roxmortsban, ott vártam a mostani, ideiglenes munkatársamat. Nem volt kétséges, hogy hamar észre fogom venni, ha megjelenik, úgyhogy nem aggódtam amiatt, hogy sokat kéne keresgélnem. Az viszont kétségtelen, hogy volt bennem egy kis félsz, az egész tervemre tekintettel, nem csak őrá. Azt szerettem volna, ha minden tökéletesen alakul, mert elég merész vállalkozás volt.

Mostanában elkezdtem puhánnyá válni! Vegyük azt a példát, amikor szét kellett volna tépnem egy seregnyi trollt, csak azért mert valami pálcamesternek bizsergett a felfedezhetnivágya és azoknak az agyatlan mamlaszoknak a pofaszőrével akart kísérletezni. Persze én nem téptem szét őket, csak mindegyik kapott az arcába másfél tonna ökölcsapást, amitől akár érezhették magukat úgy is, hogy megdöglenek, de amilyen szívósak, pár nap alatt kiheverték.
A másik alkalom pedig ez a mostani! Megint Roxmortsban vagyok, megint a Mézesfalás ajtaján nyúlkálkodom befelé, Ambrosius Belesh megint összerondítja a nadrágját és a végén megint egy vödör varanggyal távozom. Csak az íze miatt és a fejlődő szervezetnek kell a vitamin! És a közhiedelemmel ellentétben én még fejlődő szervezet vagyok. Egy olyan fejlődésben lévő szervezet, amire szükség van ... Roxfortban.
El nem tudom képzelni, hogy ez a tanármicsoda hogyan talált meg, de amikor galleonokat ígért, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s mint tudjuk, jó pénzért mindent. Talán ez is a mottóm, nem? Mindegy, fejben már el is költöttem a beígért nagyját, még egy vödör varangy biztosan kijön belőle, meg egy új pár bakancs. A mostani kopottas, de elég kevesen gyártanak százharminckettes méretben, és azt bizony meg kell fizetni. Meg a nadrágom, az ingem, a mellényem is használt, régi és mocskos, szóval azokra is ráfér egyfajta újítás.
- Maga az a Strange? - úgy állt ott, mintha várna valakit és az arckifejezése, amit akkor mutatott, amikor észrevett, gondoltatta velem, hogy talán engem. Bár mindenki olyan képet vág, amikor észrevesz, mint ez a fickó, de ez teljesen mellékes és most nem tartozik ide. - Mert ha nem maga az a Strange, akkor ne nézzen így rám, mert véletlenül zokon veszem és ideges leszek. És ha ideges vagyok, akkor ütök. Nagyot!
Felröhögtem saját poénomon, innen tudtam, hogy egy remeket sikerült alkotnom, hiszen ha én nevetek rajta, akkor az csak jó vicc lehet. Ez ennyire egyszerű és tiszta sor, nem is kell többet magyarázni az egyenletet.
Hogyha bemutatkozik, akkor én is kezet nyújtok, illetve csak a mutató- és középső ujjam, mert a legtöbbeknek már az is gondot jelent, hogy átérje azt a töpörödött kis tenyerükkel. - Rexarius Systobal Gwell! De szólítson csak Gwellnek. - újra elnevetem magam, kacsintok is, majd újra kiegyenesedem.
- Itt csináljuk vagy menjünk csendesebb helyre? És tulajdonképpen, mit is fogunk csinálni? A bagoly, amit küldött nem volt túl egyértelmű, és sajnálom, hogy elpusztult, eltörött a szárnya.
Elfintorodtam, majd szipogtam egy élceset, krákogtam egy karcosat és köhintettem egy íveset. - Finom volt, jó ízt adott a levesnek...
Kacsintás, vigyor, de most nem poén volt. Tényleg finom volt a leves!

Gwell & Lestrange

Ha nem lettek volna régi jó kapcsolataim az aurorparancsnokságon, olyan emberekkel, akikkel egy évvel ezelőttig még jóban is voltam, nem csak együtt dolgoztam, akkor valószínűleg sosem találom meg őt. Így viszont a legkevésbé sem volt nehéz, amibe ha az ember jobban belegondol, rájön, hogy elég kellemetlen tud lenni. Ha én, egy roxforti tanár (eltekintve attól, hogy exauror voltam) ilyen találkozót tud szervezni magának, akkor mi mindenre lehet képes például egy halálfaló? Jobb is, ha ezen nem töröm a fejemet, biztosan csak felbosszantanám magam.
Igyekeztem nem úgy kinézni, mint aki mindjárt barna csíkot hagy a nadrágján, amikor megállt előttem a fickó a maga háromemeletes termetével. Igen, határozottan nem gondoltam ezt át. Mert persze, remek ötletnek tűnt, elméletben tényleg az volt, gyakorlatban már nem annyira. Sokadjára is megesküdtem magamnak, hogy soha többet nem fogok impulzus alapján cselekedni, habár nyilvánvaló volt, hogy úgyis megteszem. Mindig megtettem.
- Igen, én vagyok -válaszoltam pár pillanatnyi némaság után, ami alatt igyekeztem nem elájulni a gondolatra, hogy mi minden maradna belőlem, ha tényleg megütne. Azt hiszem, lapáttal kéne összeszedni a maradványaimat és talicskával tolnák oda Richardnak. Mindenesetre a hangom nem árulkodott semmiről - ellenben az arcommal -, most is olyan határozottan beszéltem, mint általában. Azt hiszem, ez lehet a különleges képességem. Egyebet viszont nem tudtam mondani, mégis hogyan poénkodhattam volna éppen vele? A végén még azt is zokon veszi és tényleg felken a falra, mintha egy nagyon morbid vajas kenyeret csinálna.
- Rodney Lestrange -fogtam meg a kezét, vagyis a két ujját, ismét megtalálva a hangomat. -Úgy fél óra múlva lesz órám a diákjaimmal, amihez az ön segítségét kértem. Addig felmehetünk az iskolai birtokra, ahová az órát terveztem és megbeszélhetjük a részleteket, hogy pontosan mire is gondoltam. Ha az megfelel.
Amikor meghallottam, hogy elpusztult a bagoly, amit küldtem, már nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el, aztán egy kárörvendő, de még inkább vidám nevetés is előbukott belőlem. Talán mégis szép lesz ez a nap.
- Elpusztult? Azért csak hálával tartozhatok, gyűlöltem a dögöt, de ő is engem. A párom még nálam is jobban fog örülni, hogy végre megdöglött. -Nem hazudtam. Vattacukor túl sok éven keresztül keserítette meg az életünket, megérdemelte, hogy így végezze.

Mondjuk úgy, érzékem van ahhoz, hogy felismerjem azokat, akik akarnak tőlem valamit. A legtöbb emberrel ellentétben azok nem szaladnak azonnal el, hanem inkább földbe gyökerezik a lábuk és falfehér arccal várják a végzetüket. Ez a Strange is ilyen volt, próbált magabiztosnak tűnni, de látszott rajta, hogy lassan ráfér egy nadrágcsere.
- Indulhatunk, ha gondolod, de az biztos, hogy gyalog megyünk, mert én azt a hoppó-bigyót nem nagyon kedvelem. Persze, ha van személyzet, aki feltakarítja a rókákat, akkor kevésbé érdekes a dolog, de inkább megkímélnék mindenkit a gyomrom tartalmától. - bólintottam egyet, majd újra végiggondoltam a mondandóját. Nem volt nehéz, hiszen elég érthetően beszélt, nekem meg általában nem volt bajom azzal, hogy megértsek mondatokba szedett szavakat. - És mit akar velem bizonyítani? Mert rajtam nem fog átok, akármilyen erős varázsló emeli a pálcáját!
Felröhögtem, s már majdnem megveregetem a vállát, de eszembe jut, hogy azt az emberek nem nagyon szokták túlélni. Így inkább csak biccentettem a fejemmel. - Akkor menjünk!
Előre engedem, követem aprócska kis lépéseit, néha le-lemaradva lendítve a lábamat. Legalább lenne egy biciklije vagy valami, amivel nem lenne ennyire tötymörgős az utunk, de nem kaphat meg mindent a félóriás, nem?
- Ha még van valami állatuk, amitől megszabadulnának, akár a Roxfortban is, szívesen fogadom a felajánlásokat. Szeretek és tudok is főzni, és minél különlegesebb az állat, annál különlegesebb az étel. A baglyot is csak azért tettem a levesbe, mert még sosem kóstoltam! - újra felnevetek. Hangomat messzire viszi az éppen feltámadó keleti szél, mellényemet összehúzom, nehogy véletlenül alákapjon fagyos lehelete. - A kutyákat viszont nem szeretem. Túl kevés rajtuk a hús, meg ahhoz sokkal jobban szoktak kötődni az emberek, én meg nem akarok magyarázkodni. Kinek kell az, nem? De!
Elhallgatok egy pillanatra, majd a távolból látom a kastélyt és megállok Strange mögött. Impozáns, annyit meg kell hagyni és bárki választotta az ingatlant, jól tette, hogy ide építette az iskolát. Egy dolog azonban máris zavarni kezdett, s ez a gondolat a gyerekekkel volt kapcsolatos. Merthogy sokan lesznek, hangosak lesznek, jó szaguk lesz és mindegyik ki fog nevetni. Nem szeretem, amikor a gyerekek csoportosan verődnek össze és nevetnek rajtam! Mert az még hagyján, hogy egyet-egyet megfélemlítek azzal, hogy leharapom a lábát vagy feldobom a Holdig, de ha többen vannak, akkor felbátorodnak és gonoszak. Nem szeretem, amikor a gyerekek gonoszak! Gyűlöletes mindegyik!
- És mondja már, ilyen apró gyerekek... - mutatok körülbelül egy méterre a föld fölé - ... vagy ilyen magasabbak? - kicsit megemelem a kezemet, másfél méternyi magasságot mutatva. Bár tulajdonképpen mindegy volt, hogy milyen magasak lesznek, bandába verődve mindegyik az agyamra megy. Lehet, hogy ezt előre meg kellett volna mondanom a tanár úrnak.

Gwell & Lestrange

Végzet? Azért reméltem, hogy addig nem fogunk még eljutni ma, nem szerettem volna ilyen fiatalon meghalni. Egyébként is családom volt, amit illett eltartanom, Richardot pedig nem tudtam volna így magára hagyni. Nem is élte volna túl, ha megöletem magam, bár azt hiszem, a lelke mélyén nem lepődött volna meg annyira, túl jól ismert engem. Mindenesetre az igaz volt, hogy a magabiztosság álarca nem sikerült olyan jól, mint amilyenre terveztem. Merlinre, tavaly ilyenkor még auror voltam, nem kéne így reagálnom... Letagadhatnám még azt is, hogy valaha griffendéles voltam.
- Rendben, nem fog gondot okozni -bólintottam. Szerettem sétálni, ha tehettem, azt választottam a hoppanálás helyett, bár ez mostanában nem gyakran esett meg. Nem igazán volt az embernek ideje sétálgatni, amikor egyik oldalról a társa rágta a fülét, a másik oldalt a lánya, a háta mögött meg a főnök. De ez igazán mellékes, nem is tartozik ide. -Nem ilyen órát tervezek, annál sokkal... rendhagyóbbra gondoltam. Megígérem, hogy nem lesz kellemetlen sem önnek, sem pedig a diákoknak. -Remélem, hogy így lesz, másképpen elég rövid életű lesz a tanári munkám és mehetek vissza a korrupció melegágyába, vagy kereshetek magamnak valami más munkát, amihez semmi kedvem nem volt. Megkedveltem a Roxfortot, az az igazság.
Igyekeztem gyorsabbat és nagyobbat lépni, hátha akkor neki is kényelmesebb lesz a járás, de hamar rájöttem, hogy teljesen feleslegesek a próbálkozásaim. Neki sokkal nagyobb volt a lába, valószínűleg legalább kocognom kellett volna ahhoz, hogy rendesen jöhessen mellettem. Pedig komolyan próbálkoztam.
- Nos... erről nem igazán tudok nyilatkozni, nem vagyok otthon az állatokban, nem azokkal foglalkozom itt. De ha gondolja, megkérdezheti a mi Hagridunkat, ő a vadőr és lehet, találna önnek valami ínyencséget. -Azt nem tettem hozzá, hogy Hagridot minden egyes állat halála elszomorítja, úgyhogy minden bizonnyal nem fog neki egyetlen ehetőt sem előkeresni, de az lényegtelen. Csak kedves akartam lenni.
Én is megálltam, ahogy elhaltak a léptei és hátrafordultam felé.
- Inkább a második. -Tartottam egy kis szünetet, láttam rajta, hogy nem igazán rajong a kisgyerekek gondolatáért. Teljesen megértettem, néha nagyon fárasztóak tudtak lenni. -Nagyobbak már, felelősségtudó és tiszteletteljes gyerekek. A legtöbbjük... Gondoskodom róla, hogy ne okozzanak kellemetlenséget, bár nem hiszem, hogy meg mernék tenni. -Biztos voltam benne, hogy lesz egy-kettő közöttük, aki talán még sírni is fog, de hogy reszketni mint a nyárfalevél, az teljesen biztos.

» Rexarius Systobal Gwell
» R. Lestrange & G. Nott
» Callidora Lestrange
» Rodney J. Lestrange
» Lestrange reunion

Gwell & Lestrange

Gwell & Lestrange

Similar topics

Similar topics