Charlotte & Richard

Tizenöt éve senkit sem láttam a családomból. Ha valaki megkérdezte, azt feleltem, egyáltalán nem hiányoznak és nem is gondolok rájuk. Ez persze nem volt igaz. Nem a szüleim érdektelensége, anyám önsajnálata vagy az apám folytonos verbális alázásai hiányoztak, nem a hatalmas vidéki kúria vagy a házimanók, egyszerűen csak az az elképzelt érzés, hogy van egy rendes családom. Soha nem volt, de az ember szereti az álomképeket. Mostanság egyre kevesebbet játszottam el a fantáziaképpel, hogy egyszer belerohanok valakibe az Averyk közül mondjuk az Abszol úton, ők pedig a nyakamba borulnak és bevallják, mekkora hatalmasat hibáztak. Tizenöt év alatt nem történt meg és kezdtem beletörődni, hogy már nem is fog.
A húgom levele teljességgel letaglózott. Még emlékeztem az egyév körüli kislányra, aki csak a plüssnyuszival volt hajlandó aludni, amit karácsonyra vettem neki és akinek már csecsemő korában a szivárvány minden színében pompáztak a pihés kis hajtincsek a feje tetején, a hangulatától függően. Arra számítottam a legkevésbé, hogy egyszer éppen ő fog megkeresni. A nyakamat mertem volna rá tenni, hogy a szüleink mindenféle ostobasággal tömték a fejét a tékozló bátyjáról, akivel tilos valaha is felvennie a kapcsolatot - minden bizonnyal így is történt, de a levele alapján nem érték el a kívánt hatást, mert Charlotte látni akart és nagyon úgy tűnt, hogy a megvetés szikrája sem alakult ki benne. Rodynak teljes másfél órába telt elérni, hogy abbahagyjam a bőgést, miután elolvastam azt a rövid kis üzenetet. Nehezen tudtam csak feldolgozni, hogy mindez tényleg megtörténik.
Ahogy ott álltam az igazgatói iroda előtt a folyosón, már meg sem kíséreltem elcsitítani a háborgó gondolataimat. Vajon milyen lett, mióta utoljára láttam? Hiszen már majdnem felnőtt nő... Mi van, ha mégis gyűlölni fog? És mi van, ha én nem tudok megbocsátani az egész családomnak, beleértve őt is? Rody elkísért idáig, hogy addig is tartsa bennem a lelket, de ezúttal a borzasztó hobbitviccei sem használtak. Végül inkább feladta a dolgot és csak csendben várakozott mellettem, eltűrve, hogy nagyjából eltörtem a kezét, olyan vehemenciával szorongattam.
Aztán az ajtónál őrt álló szobor megmozdult, innen tudtam, hogy a húgom és az igazgató végeztek a formális megbeszéléssel. Hát... eljött ez a pillanat is, én meg minden eddiginél butábban éreztem magam, mert elképzelni sem tudtam, mit is kéne majd mondanom. Az sem segített sokat, hogy Rody ellépett mellőlem, majd miután gondoskodón megigazgatta a nyakkendőmet, magamra hagyott. Így beszéltük meg, de most mégsem akartam egyedül maradni, amikor annyira borzasztó voltam az ennél ezerszer könnyebb szociális problémák leküzdésében is.

Charlotte & Richard

Sosem voltam túl jó az első találkozásokban. Mikor először utaztam a Roxfortba, az egész vonatút alatt elbújtam a Gyűrűk ura mögé, mert féltem hozzászólni a többiekhez. Rodyval pedig az első érdembeli találkozásunkat annak köszönhettem, hogy meredten bámultam őt legalább fél órán keresztül, ő meg észrevette a valószínűleg ijesztő viselkedésemet. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy végül is a látványos nyálcsorgatásnál egy másik fiúra nem lehet kínosabb semmi sem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nincs így. Rettegtem attól, hogy valamiért balul sül el minden és elveszik az utolsó lehetőségem is a családi kapcsolataim rendezésére.
Gondolatban ezer meg ezer forgatókönyvet gyártottam arra, mit fogok majd mondani a húgomnak, mikor meglátom őt. Elképzeltem mindenféle variációt, az ő reakciójától függően, amíg itt várakoztam, magamban újragondoltam az összeset. Azonban ahogy megjelent Charlotte, megmozdulni és megnyikkanni sem tudtam. Egyszerre öntött el meghatódottság, döbbenet és megilletődöttség - mikor utoljára láttam, még a cipőjét sem tudta egyedül bekötni, most pedig már szinte felnőtt nő lett belőle. És így az arcán végigfolyó könnyeknek is sokkal nagyobb jelentősége lett, mintha az elolvadt hógolyója miatt pityergett volna, mint annak idején. Áldottam Merlint és minden mást, amit ilyenkor szokás, hogy a sokknak köszönhetően legalább én nem nyelkedeltem a könnyeimet. Még.
- Te is nekem... - nyögtem ki végül nehézkesen, szorosan magamhoz ölelve a húgomat, mintha nem is akarnám elengedni többet. De végül megtettem, óráknak tűnő percek után. - Menjünk valami békésebb helyre...
Itt nem tudtam volna beszélgetni vele, annak az eshetősége, hogy valaki erre jön, teljesen elnémított volna. Így is féltem tőle, hogy egy értelmes mondatot sem tudok majd kinyögni és teljesen felsülök a testvérem előtt.
A folyosó végén lévő irodámba vezettem Charlotte-ot, az tűnt jelenleg a legjobb választásnak. Ott kettesben lehettünk és tudtam, hogy senki sem fog zavarni minket. Nem mellesleg pedig engem is megnyugtatott az ismerős közeg, a könyvek és a halloweenről megmaradt töklámpás kellemes illata.
- Annyiszor írni akartam neked vagy az öcsémnek... Tudom, hogy önző és gyáva dolog volt tőlem, hogy nem tettem meg, csak... csak féltem, hogy te is gyűlölsz. Sajnálom, tényleg. - Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lett volna, ha nem marad ki tizenöt év kettőnk közös emlékei közül. Ha mondjuk nem menekülök el otthonról önző módon... Mert akár maradhattam is volna. Ha befogom a számat és úgy teszek, mintha normális lennék, maradhattam volna és talán a húgomnak jobb élete lett volna, az öcsémről pedig nem érkeznek olyan hírek, hogy felcsapott halálfalónak. De már hiába marcangoltam önmagamat, mert nem változtathattam azon, hogy a saját boldogságomat választottam Rody mellett.

Charlotte & Richard

Úgy terveztem, hogy majd mondok valami mélyenszántót, okosat és meghatót a húgomnak, de egyik előre kitalált monológ sem jutott eszembe. Még az is előbb tódult a gondolataim közé, hogy biztosan már megint furcsán áll a hajam és nem ezt az idétlen pöttyös inget kellett volna felvennem, hiszen milyen benyomást teszek így a húgomra… A lelkem mélyén persze tudtam, hogy egyáltalán nem érdekli néhány kócos, göndör hajtincs, sem pedig a kifogásolható stílusérzékem. De nekem nyilván keresnem kellett még valamit, amin stresszelhettem, mert ebben voltam a világon a legjobb. Ha volt valami, amivel ki tudtam idegelni Rodyt, az a folytonos idegeskedésem volt. Mindent túlaggódtam, még arra is rá tudtam görcsölni, ha éppen azon a héten máshol kellett bevásárolnunk.
- Semminek nem kellett volna így lennie – ráztam meg a fejem. - Normális szülő nem tagadja ki a gyerekét és nem választ el egymástól testvéreket.
Ezerszer és még sokszor forgolódtam álmatlanul, azon tűnődve, hogy vajon tényleg az én hibám volt-e mindez. Eleinte komolyan eltöprengtem azon, hogy talán tényleg olyan selejt vagyok, mint amilyennek apám nevezett, hogy megérdemelten hajítottak ki otthonról. De aztán teltek a hónapok, a boldog hónapok Rody mellett és rájöttem, hogy az nem lehet bűn, ha két ember szereti egymást. Legyen az egy férfi és egy nő, két férfi vagy két nő, egyszerűen nem lehet rossz az egymás iránt érzett szeretetük. Az viszont bűn, ha valaki megtagadja a saját gyermekét és megpróbál testvéreket egymás ellen fordítani.
A megjegyzésére muszáj volt elmosolyodnom. Ha valaki alacsonyabb az átlagnál, mint én, annak egy idő után már a szeme sem rebben, ha szóvá teszik a magasságát.
- A párom mindig azt mondja, hogy én vagyok a hobbitja és a kerti törpéje. Már kezdek hozzászokni. – Annyiszor lapogatták már meg kissé megalázóan a fejemet és annyiszor kellett megkérnem másokat, hogy vegyenek le nekem valamit, mert túl magasan volt, hogy tényleg nem érdekelt. - Nem mondom ki, hogy te viszont megnőttél, mert ahhoz még nem vagyok elég öreg. Talán majd az unokáimnak…
Bár már elmúltam harmincéves, a demens nagymamák kedvenc sablonszövegét, azaz azt, hogy „de megnőttél, aranyom” nem voltam képes kiejteni. Ahhoz kellett még újabb harminc év, de talán annyi sem lesz elég.
Zavartan, kapkodva léptem az asztalomon hanyagul ottfelejtett bögrékhez. Volt közöttük mindenféle, „Best Dad” és „The tears of my students” feliratú, olyan, amelyiken hő hatására mosolygós arc jelent meg és egy olyan is, amelyikre kicsike kötött pulóvert lehetett húzni.
- Teát vagy kávét? Más sajnos nincsen… – Amolyan köztudott és általánosan elfogadott tény volt az iskolában, hogy engem nem igazán lehetett egy csésze kávé nélkül látni. Lehetett éppen mágiatörténet óra, két tanóra közti szünet, reggeli vagy ebéd, én biztosan egy nagy adag kávét szürcsöltem a kialvatlanság leküzdésére. - És ülj le, ahova csak szeretnél, azt hittem, ez nem is kérdés…

Charlotte & Richard

Beláttam, hogy nem akar erről beszélni. Érthető volt, valószínűleg otthon még a nevem is tabunak számított és amúgy sem egy szívderítő történet a miénk. Talán majd később, mikor már nem lesz ennyire kínos az egész szituáció, akkor megvitathatjuk ezt is. Már ha egyáltalán volt rajta mit. Hiszen mégis mit lehet mondani erről, mikor mindketten tudjuk, hogy a történtek minden részlete helytelen és nem így kellett volna lennie? Semmit, azt hiszem.
- Azt nem tudhatom, hogy elzüllöttél-e – kúszott az arcomra egy mosoly. - Még bármi kiderülhet, nem akarok előre örülni. A végén fény derül rá, hogy nem is én vagyok a család fekete báránya…
Ebben erőteljesen kételkedtem. A nyakamat mertem volna rá tenni, hogy a húgomból nem lett egy kisangyal, már két naposan sem volt az, de hogy elzüllött volna… az lehetetlen. Persze lehet, hogy ezt a naivitás és az elfogultság mondatta velem és ideje lett volna elfelejtenem annak a kislánynak a képét, aki el sem tudott képzelni viccesebbet, mint hogy a bátyja megbűvöli a játékait és végigrepteti őket a szobán.
A bögre láttán nem tudtam elfojtani egy ellágyult mosolyt. Flora gondolata mindig ezt váltotta ki belőlem, imádtam azt a kislányt, mintha csak a sajátom lett volna. Nem is tudtam, hogyan kéne szavakba öntenem a történetet, ahogy ő hozzánk került, mert annyira bonyolult és hosszú volt, és talán senki sem érthette, miért vettük ezt a nyakunkba Rodyval. Még csak nem is terveztünk gyereket örökbe fogadni, belenyugodtunk a ténybe, hogy nekünk úgysem engednék és talán jobb is, ha megkímélünk egy kis árvát a mindennapos nehézségektől, amit két nevelőapuka jelentene neki. Fájdalmas, de ez az igazság, Florát is nem egyszer megbámulták már miattunk.
- Nem tudom, a szüleink mennyit mondtak el neked és azt hogyan tálalták. De azt biztosan hallottad, hogy miért tagadtak ki – kezdtem bele. Ha apánk és anyánk el is hallgatta előle az igazságot, a pletykák egyszerűen nem kerülhették el. Az aranyvérűek nyilván tudták, miért tűnt el egyszerre Rodney Lestrange és Richard Avery neve a családfákról. - Rodyval azóta is együtt vagyunk, most ő is itt tanít a Roxfortban. Néhány éve örökbefogadtunk egy kislányt, Florának hívják. A családját lemészárolta egy csapat halálfaló, egyedül ő élte túl. Nehezen bírja az idegeneket azóta, de téged biztosan szeretne majd megismerni.
Felemeltem az asztalomról egy képkeretet, benne egy tavaly nyáron készült fotóval. Rody, Flora és én szerepeltünk rajta, egy hatalmas dombtetőn készült, ahova vagy fél órányi győzködés után sikerült csak felrángatniuk. A képen azért én is mosolyogtam, ha másért nem, akkor kettejük jókedve és a csók miatt, amit Rody az arcomra nyomott éppen.
Mikor megemlítette, hogy olvasta a könyveimet, valamiféle melegség járt át. Nagyon jól esett a tudat, hogy ha csak ennyire is, de próbálta felvenni velem a kapcsolatot, érdekelte mi van velem. Azok a könyvek pedig különösen sokat jelentettek nekem. Nem azért, mert vitték, mint a cukrot, elvégre csak tanulmányok voltak, történelemről és a jelen társadalmáról, nem valami bestseller romantikus regény. Inkább csak a beléjük ölt munka és a sikerélmény, ami miatt ennyire kötődtem hozzájuk.
- Tényleg? Ez… ez nagyon jól esik, komolyan. – Közben felraktam főni a kávét, az illata szinte azonnal betöltötte a kicsi irodát. Jó fajta kávét hoztam ide, erre mindig is finnyás voltam.
- És otthon? Nem sok hírt hallottam rólatok, bevallom, néha próbáltam is elkerülni őket… Könnyebb volt így, azt hiszem.

Charlotte & Richard

Jó érzéssel töltött el, hogy örül Florának. Flora nehezen engedett be idegeneket a kis világába, Rodyn és rajtam kívül jóformán senkit sem. De ezelőtt rendes, nagy családja volt, testvérekkel és bizonyára régebben nagyszülőkkel is, azonban ezt tőlünk nem kaphatta meg. Csak ketten voltunk Rodyval, már olyan régóta, hogy szinte nem is emlékeztem milyen az, ha az embernek van rokonsága. Illetve nekünk is akadt, de aligha lett volna örömteli összeterelni Averyéket és a Lestrange-eket egy családegyesítő parti erejéig. Egyedül az lett volna kérdéses, hogy az apáink gyilkolnak meg minket előbb vagy Rody tekeri ki hamarabb az ő nyakukat.
- Biztosan örülni fog, hogy megismerhet. Mindig nagyon elszomorítja, hogy nem tartja velünk a kapcsolatot senki, az előző családjában nem így volt. - Gondolatban kissé előre rohanva megállapítottam, hogy talán jót is tenne Florának egy idősebb lány társasága. Persze, odafigyeltünk rá Rodyval és próbáltunk mindenből naprakészek lenni, de két meglehetősen esetlen apuka nem érhetett fel egy másik nő segítségével. Nagyon igyekeztünk mindketten, de akkor sem. - És bizonyára Rodyt is kedvelni fogod. Igazából őt mindenki kedveli, vagyis amíg ki nem derül, hogy meleg, utána a többség már nem annyira... De nem is ez a lényeg, te biztosan szeretni fogod. Kettőnk közül mindig is ő volt a szórakoztatóbb társaság.
Valamiért nagyon fontosnak tűnt, hogy a húgom és Rody jóban legyenek. Nagyon fájt volna, ha Charlotte sem képes elfogadni a kapcsolatunkat, ahogyan az is, ha Rody nem tudott volna túllépni a családjaink iránt érzett gyűlöletén. Már többször leszögezte, hogy a kishúgomra történetesen nem neheztel, de ennyi év rideg távolságtartás után nehéz volt mindkettőnknek elhinni, hogy vannak még a rokonaink között, akik nem akarnak máglyán látni minket.
- Nem a legszórakoztatóbb olvasmány egyik sem. A legtöbb ember két oldal után elalszik, ha a történelemről kell olvasnia. Rody mindegyiket végigolvasta eddig, mert nem akar megbántani, de tudom, hogy a fele sem jutott el az agyáig. - Nem sértődtem meg, már hozzászoktam, hogy a többség nem rajong úgy néhány vaskos történelemkönyvért, mint én. Sőt, valójában alig egy-két embert ismertem, aki osztotta a lelkesedésemet, de Ianből sem mászkál túl sok a világon.
A házasság említésére azonnal felkaptam a fejem. Nem kellett volna meglepetésként érnie a dolognak, tizenhat éves volt, az lett volna a csoda, ha apánk nem kerít neki egy szerinte megfelelő vőlegényt. Csakhogy én nem osztottam kedves jó apánk véleményét a vértisztaság megőrzését illetően.
- Kihez akarnak hozzáadni? Hátha ismerem... - ráncoltam a homlokom. - Gondolom, hasonlóan remek választás, mint akit rám akartak sózni annak idején.
Az én esetemben minden lánnyal halva született próbálkozás lett volna egy házasság, de a nyakamat tettem volna rá, hogy Charlotte-nál is hasonlóan körültekintően jártak el. Azon sem lepődtem volna meg, ha valami harmincas-negyvenes pasashoz akarják hozzáadni vagy valamelyik mardekáros kis kanegérhez, akinek elfelejtették megtanítani hogyan illik bánni egy lánnyal.

Charlotte & Richard

Ha apánk hallotta volna ezt a beszélgetést, bizonyára kitépi a maradék haját is. Hosszú évek demagógiája ismételten nem ért semmit sem. Tőlem meg kellett szabadulnia, olyannyira kudarcot vallott, a húgom pedig most itt állt velem szemben és látszólag cseppet sem hitt az aranyvérűek ostoba idológiájában vértisztaságról meg arról, kibe szabad beleszeretni és kibe nem. Az öcsémnél sikerrel járt, a híreszteléseket most már Charlotte is megerősíthette, de attól még háromból két gyerekénél csúnyán elrontotta a nevelést a saját felfogása alapján. Talán célszerű lett volna aktívabban részt venni az életünkben, mint megkérni valamelyikünket a vacsoránál, hogy adja oda a sót...
- Úgysem tudna rossz jegyet adni, vajból van a szíve a drágámnak. Nekem is nehezen megy, na de neki... - ingattam a fejem. Rody imádta a gyerekeket és már a tanítással töltött legelső napján kijelentette, hogy ő nem hisz a negatív megerősítésben és nem akar rossz jegyekkel dobálózni. Azóta persze ki kellett osztania nem egyet, de tényleg rosszul esett neki. Néha komolyan nem értettem, miért nem a Hugrabugba került annak idején, olykor érzékenyebb tudott lenni egy ötéves kislánynál is. Én bőgtem a Bambi közben, nekem mégsem okozott lelkifurdalást beírni a Trollt, ha valaki nem tudott egy szót sem. Örülni én sem örültem neki, persze. - Ezt otthon ne sokat hangoztasd, apánk nem lenne boldog az ilyen bűnös gondolatoktól. Így is biztosan nagyon ideges, amiért találkozol velem.
Igazából nem értettem, miért engedték meg a húgomnak, hogy átjöjjön a Roxfortba, ahol én is tanítottam, ezzel pedig nyilván tökéletesen tisztában voltak a kedves szüleink. Hátsó szándékot sejtettem mögötte, apánk valamilyen sunyi ügyeskedését, de biztosan nem jószándékot Charlotte-al szemben. Velem szemben még kevésbé. Nem, céljuk volt ezzel és nyilván nem az, hogy mi ketten találkozhassunk.
- Reméljük, ezt majd az órákon is kamatoztatni tudod. Csúnya lenne, ha éppen a húgomat kéne megbuktatnom - vigyorodtam el. Sosem buktattam, ezt bárkitől megkérdezhette az iskolában.
Az opciókat latolgatják... Mintha egy jó reményű tenyészkancát vagy tehenet akartak volna eladni a legjobb árat ígérőnek. Dühített, egyszerűen undorítónak találtam, hogy képesek ezt tenni a testvéremmel, aki még csak egy kislány volt, akkor is, ha ő ezt nem így érezte. Tizenhat éves volt, Merlinre is, nem a házasság miatt kellett volna aggódnia, hanem hogy valamelyik helyes fiú elhívja Roxmortsba vagy hogy hányas lett a bájitaltan beadandója... A könnyeit látva cseppet sem csillapodott a haragom, de muszáj volt félreraknom legalább addig, amíg megvigasztaltam.
Közelebb léptem hozzá és szorosan megöleltem, épp ahogy azt mondjuk Florával is tettem volna, ha bántja valami. Apától sosem kaptam ölelést, anyutól is csak nagyon ritkán, amíg otthon éltem. Furcsa volt, hogy Rody mellett mindez teljesen megváltozott, de mostanra már ez lett természetes.
- De van beleszólásod, senki sem dönthet helyetted. Én sem hagytam nekik és látod, élek és boldog vagyok. Tudom, hogy nehéz elhinni, de mondhatsz nemet, akkor és arra, amire csak akarsz. És ha minden kötél szakad... hozzánk bármikor jöhetsz. Ugye tudod? - Tizenöt éve nem láttam, tulajdonképpen nem is ismertük egymást. De a húgom volt és jelen pillanatban semmi sem tűnt természetesebbnek, mint hogy nálam - nálunk - bármikor menedékre lelhet.

Charlotte & Richard

Tudtam, milyen a légkör otthon. Apánk és anyánk is magasról tett arra, mi zajlik az életünkben, amíg mindenki igazodik a tökéletes, aranyvérű mintacsalád ideájához. Sosem kérdezték, mi történt velem az iskolában, mit csinálok szabadidőmben, ki a kedvenc tanárom vagy hogy mihez szeretnék kezdeni hetedik év után. Csak a jegyeimről faggattak, tudni akarták a barátaim és barátnőim "vérminőségét" és hogy mit dolgoznak a szüleik, apánk pedig kereken kijelentette, hogy a Roxfort elvégzése után jelentkezni fogok a miniszteri hivatalba vagy a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályára gyakornoknak, mert az tökéletes lesz nekem. Ezen kívül nem sokat beszélgettem vele, soha nem ért rá. Anyánk meg... olyankor eszébe jutott, hogy vannak gyerekei, mikor valakinek el kellett vinnie minket bevásárolni az Abszol útra. Mikor elég idős lettem, már oda is egyedül mentem, csak az öcsémet kísérgette.
- Nem szereti, ha ellentmondanak neki, tudom. Mikor utoljára találkoztam vele, megpróbált meggyőzni róla, hogy márpedig én a lányokat szeretem. Amit csak jobban el tudok dönteni nála... De ő nyilván mindent jobban tud... Igazából csodálkozom rajta, hogy sikerült rávenned egy ilyen egyezségre, komolyan büszke vagyok. - Arra a következtetésre jutottam, hogy apánk az újdonsült kompromisszumkészségével akarta elkerülni, hogy esetleg még egy gyerektől meg kelljen szabadulnia. Azt a szégyent már nem viselte volna el az Avery név, ha még a lányát is ki kell tagadnia, mert dacból nem hajlandó hozzámenni a tökéletes aranyvérű férjjelölthöz és esetleg még talál is magának valakit, akit nem kéne, épp mint én.
- Én azért jobban örülnék, ha máshogy pótolnánk be a kimaradt éveket.
Belülről valami enyhe bűntudat mardosott, mert bár nem mondta ki, akkor is nyilvánvaló volt, hogy miattam jött ide. Előbb-utóbb úgyis belekényszerítették volna egy házasságba, ettől függetlenül is, de mégis úgy érezhette most, hogy már nincs joga ellenállni a szüleink akaratának.
- Egy családban nincs helye az alkunak, ugye tudod? Egy normális apa semmire nem kényszerítené a lányát. Én már előre félek, hogy mi lesz, amikor Flora talál magának valami fiút, nem hogy még én keressek neki... - Ez lett volna egy apuka dolga. Aggódni a kislányáért, vigyázni rá és addig fogni a kezét, amíg csak engedi. Nem eladni, mint egy tenyészkancát...
Csak akkor engedtem el, amikor felhívta a figyelmem a kávéra. Teljesen kiment a fejemből, de egy pálcaintéssel gyorsan orvosoltam a problémát és perceken belül betöltötte az irodát a friss kávé kellemes illata.
- Igazából nem haladok vele valami fényesen, nincs rá időm, de elméletileg most is egy projekt közepén vagyok. Csak amióta Rody is itt dolgozik, kevesebbet maradok egyedül. Persze nem bánom - tettem hozzá halvány mosollyal. Rody mellett egyetlen perc sem volt elvesztegetett, még akkor sem, ha néha nagyon hangos, idegesítő és gyerekes tudott lenni. Minden hülyeségével együtt szerettem, és különben is, ha nem lett volna ilyen rémesen extrovertált, valószínűleg sosem találunk egymásra. - Ott az asztalon nem találsz semmit, csak dolgozatokat. A szobánkban vannak a jegyzeteim, ha tényleg érdekel, majd szívesen megmutatom.
Nem voltam benne biztos, hogy őszintén érdekli a történelmi kutakodásom, de jól esett volna, ha tényleg így érez.

Charlotte & Richard

Beláttam, hogy kár erőltetni a komolyabb társalgást. Megértettem, hogy nem szeretne éppen nekem panaszkodni - hiába voltam a bátyja, mégis szinte idegenekként álltunk most egymással szemben. A helyében minden bizonnyal én is megválogattam volna a szavaimat, ahogyan a szüleink hibáiról sem lehetett számára olyan könnyű beszélni, mint nekem. Ott élt velük, apánk és anyánk is az élete részei voltak, bármilyen rideg lehetett is velük a viszonya. Mielőtt megismertem Rodyt, gondolni is alig mertem arra, mennyire gyűlölöm őket, hogy szívem szerint egyszer összepakolnám minden holmimat és többet hátra sem néznék. Végül megtettem, de ezt nem várhattam el a húgomtól. Bizonyára bátrabb volt a tizenhét éves önmagamnál, de apánk nem tűrt volna meg újabb árulást a gyermekeitől.
- Akkor majd valamelyik nap odaadom, némi bátorító szó sosem árt. - Rody is megtette, de őt nehéz volt komolyan venni. Ha rajzoltam volna egy pálcikaembert és azt nyomom az orra alá, ő azt is egy mesterműnek találta volna, mert nem akart lelombozni. Bár az is megeshet, hogy neki őszintén tetszett minden, amit csináltam, egyszerűen csak azért, mert tőlem származott. Rody már csak ilyen volt...
- A legjobb? Nem tudom, ezt így nehéz megmondani... Eddig az egész pályafutásom alatt nem találkoztam sok kiemelkedő tehetséggel, úgyhogy nyitva áll előtted az út, hogy te legyél a legjobb. Igaz, akkor az életben nem mosnám le magamról, hogy kivételezem veled - tettem hozzá halvány mosollyal. - Bármiben szívesen segítek. Majd szakítunk rá időt, hogy felzárkózhass. Úgy tudom, a Beauxbatons-ban különösen nagy hangsúlyt fektetnek a bűbájtan oktatásra, abból biztos remekelni fogsz az órákon.
Nem tudtam hova tenni a kérdését. A frissen érkezőket inkább elrettentette a Tiltott Rengeteg neve, mint hogy kíváncsiságot ébresztett volna bennük. Bár ennek lehet csak a fiatal koruk volt az oka, a tizenegy éveseket még nem nehéz megijeszteni egy kilátásba helyezett büntetőmunkával és a vérfarkasok megemlítésével.
- Vadállatok, többnyire. De nem véletlenül Tiltott Rengeteg a neve, oda nem szabad bemenni. Veszélyes hely, eszedbe se jusson betenni oda a lábad.

Charlotte & Richard

Reménykedtem benne, hogy könnyen beilleszkedik majd egy új közösségbe és a tanulással sem lesznek problémái. Az ő korában mindenkinek kialakult baráti köre lesz, akiktől nehéz elszakadni és belecsöppenni egy már rég megszilárdult közegbe. Nekem tizenhat évesen igazi krízis lett volna, ha új helyre kerülök, igazán a Roxfortban sem éreztem otthonosan magam. Ez valójában az én hibám volt, nem az iskoláé, senkinek nem róhattam fel a kastély falai között, amiért rosszul éreztem magam a bőrömben. Így jár, aki még saját magának is hazudni próbál... És nyilván az otthoni légkör sem tett jót az önbizalmamnak.
- Ezt örömmel hallom, de azért ne miattam törd magad. Nem fogok álmatlanul forgolódni, ha nem te leszel a legjobb a tantárgyamból. Szerintem Rody is feldolgozza majd a traumát Sötét Varázslatok Kivédésén. - Könnyen a szívére vett mindent, de Charlotte-tól biztos nem vélte volna személyes kudarcnak, ha nem alkalmazkodik azonnal az új tananyaghoz és oktatási rendszerhez. - Hát... reméljük, Flitwick professzornak azért sikerül a szívébe lopnod magad.
Flitwick a házvezetőm volt annak idején és a mai napig felnéztem rá - mármint átvitt értelemben, mert hogy ő még nálam is sokkal kisebbre nőtt. Úgyhogy örültem volna, ha a húgom is hozza az elvárt színvonalat. Talán ez volt az egész világon az egyetlen dolog, amiben egyetértettem apámmal. Bizonyára a legkisebb gyereke esetében sem adott lejjebb az elvárásaiból, hiába volt Charlotte lány.
- Clive McGonagall tanítja, diákkorom óta ismerem és csak jót tudok mondani róla. Úgy tudom, a diákjai is kedvelik... főleg a lányok persze. Tudod... - vontam meg a vállam kissé zavartan. - Ezek szerint érdekelnek a mágikus lények?
Örültem volna, ha a húgom esetleg már most konkrét terveket szövögetett volna a jövőjéről, túl az elrendezett házasságán. És a varázslényekkel való foglalkozás nem épp veszélytelen, de mindenképp érdekes és elismerendő szakma. Még akkor is, ha Rody elfuserált öccse épp azon a főosztályon dolgozott a Minisztériumban és sikerült vezetői pozícióba nyalnia magát.

Charlotte & Richard

- Rody nagyon boldog lesz, ha ezt meghallja - mosolyodtam el. - Alig várom, hogy találkozzatok.
Bár próbáltam nem hangot adni neki, de a lelkem mélyén nagyon meghatott már a gondolat is, hogy a családom két fele, még ha ilyen hiányosan is, de egyesülhet. Tudtam, hogy anyám sosem fog vigyázni az unokájára, apám soha nem fog rátukmálni Rodyra egy pohár whiskyt a közös ebéd után, a testvéreimmel pedig nem fogunk kínos régi történeteket mesélni egymásnak karácsonykor, enyhén spiccesen. Viszont Charlotte most itt volt és találkozhatott a párommal, ez pedig sokkal több, mint amennyit remélni mertem.
- Hát... igazából évfolyamelső voltam. Tudod, apánk... - vontam meg a vállam. Szerettem tanulni, de olyan ember nem létezik, aki mindenből egyformán jól tud teljesíteni és ugyanúgy élvezi. Apánk elvárta, hogy mindenből nagyon jó legyek, mert "az én eszemmel lustaság lenne minden más eredmény", ahogy ő mondta. Idővel pedig már nem is csak az ő elvárásainak akartam megfelelni, hanem az enyéim is ilyen magasra kerültek. Tisztán emlékeztem rá, hogy a RAVASZ vizsgáim előtt minden áldott nap rosszullétig stresszeltem magam.
- Nem, dehogyis, Clive nagyon rendes ember és sosem kezdene ki a diákjaival. Csak hát tudod milyenek a tinilányok, biztosan nem neked kell bemutatnom őket. Még én is rendszeresen kapok névtelen valentin-napi üdvözlőlapokat tőlük, elég zavarba ejtő. - Egy idő után megtanultam nevetni rajta és megértettem, hogy nyilván semmi komoly szándék nem rejlik a rózsaszín kártyák mögött, de eleinte nem tudtam hova tenni a dolgot. Mindig is nehezen viseltem a legenyhébb közeledést is másoktól, és még csak arra sem foghattam, hogy nőkről volt szó. Sőt, igazából Rody még jobban zavarba ejtett, mikor megismerkedtünk.
- Komolyan? - derült fel minden eddiginél jobban az arcom. Határtalan büszkeség töltött el, hogy ilyen ambiciózus, méghozzá ilyen szép célokkal. Tudtam, hogy a család többi tagja nem díjazza majd a törekvéseit, de ez most nem számított. - Nagyon örülnék, ha így lenne. Majd megemlítem a tanár úrnak, hogy megérkezett a konkurencia.
Nem válaszoltam azonnal a kérésre, nem tudtam, hogyan is kezdjek bele. Annyi mindent tudtam volna mesélni Floráról, ami csak hármunk számára bírt jelentőséggel. Rajta, Rodyn és rajtam kívül senki nem érthette, mit jelentett nekünk a kertben az a fa, amit Florával ültettünk, hogy mennyire boldoggá tett, mikor komoly arccal megkérdezte tőlem milyen könyvnek álljon neki, vagy amikor rosszabb napjaim tőlem várt segítséget. Az ilyen dolgokat nehéz szavakba önteni.
- Nagyon különleges kislány. Nem csak azért mondom ezt, mert elfogult vagyok, tényleg különleges. Olyan nehéz neki, több szörnyűséget átélt a legtöbb felnőtt embernél és mégis... olyan jó, egyszerűen csak jó, máshogy nem tudok fogalmazni. Imád olvasni és a klasszikus zenét, szegénynek nincs szíve megmondani nekünk, hogy utálja a mi zenéinket. - Még élénken élt bennem a kép, amikor kényszeredetten mosolygott, miközben Rody Beach Boyst hallgatott a rádióban. Mert Rody élt-halt a mugli zenéért. - És hollóhátas, mint én. Palacsintával meg lehet vesztegetni, csak most éppen azt a korszakát éli, mikor "figyel az alakjára". Nem mintha kéne, de úgysem hiszi el nekünk.
Elhallgattam, mert hirtelen nem is tudtam, hogyan folytassam. Túl sok minden jutott eszembe egyszerre.