I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Szomb. 16 Dec. - 11:26 | | Ezekben a borongós, hűvös hetekben szinte teljesen beköltözöm a Mungóba. Egyrészt, mert a férjem és a gyerekeim is a Roxfortban vannak, én pedig egyedül otthon csak magányosnak érzem magamat. Az utóbbi idő rendesen kiütött rajtam, ha a munkám nem lenne, talán már rég depresszióba estem volna. Nyugalomra és szeretetre vágyom, de ez a két dolog pontosan az amit sosem fogok teljes mértékben megkapni. Vagy legalábbis nem annyit, amennyire szükségem lenne. Az irodámban ücsörgök, a papírokat nézem át és írom alá. A börge forrócsokoládét most hozták be, mondván, hogy remélik kicsit fellélegzem majd tőle és vidámabban hatok. Igazán kedves munkatársakkal vagyok itt körülvéve, mindenki figyelmes és gondoskodó, szeretem ezt a helyet. És most, pedig határozottan barátságosabb minden, hiszen bele vagyunk bolondulva a karácsonyi díszítésbe. Egy dobozka ott pihen nálam is már pár hete. Felsóhajtva kelek fel az asztaltól, és lépek oda a tárgyakhoz. Egy gömböt emelek ki, megpörgetem, majd erről eszembe jutnak a régi családi ünnepeink. Milyen csodásak is voltak! Mikor még mind együtt tudunk felhőtlenül nevetgélni és játszani. Hiányzik. Pálcámért nyúlok, az egyik fényfűzért lebegtetem fel az ablak fölé, majd pár intéssel tökéletesen körévarázsolom és máris hangulatosabban mutat az iroda és nem mondhatják azt, hogy nem tettem semmit sem fel. A kopogás zökkent ki a gondolataimból. - Szabad. - Forrócsokival a kezemben dőlök neki az asztalnak és tekintek a nyíló ajtó felé.
|
|