Rettentően szerettem a karácsonyt, elmondhatatlan boldogság lett úrrá rajtam minden alkalommal, amikor a naptárat decemberre fordítottuk és már számolhattam vissza a napokat. Sosem érdekeltek az ajándékok vagy a karácsonyi lakoma, nem stresszelt a sok készülődés, egyszerűen csak hagytam magamnak, hogy boldog lehessek és élvezhessem a családommal együtt töltött időt. A karácsonyfa és a házunk feldíszítése volt a kedvencem, majdnem annyira szerettem mint a mézeskalács illatú gyertyákat, amikkel telepakoltuk az összes létező könyvespolcot, amit csak találtunk. Sosem volt olyan év, hogy ne éreztem volna ilyen jól magam ilyenkor, ez az év viszont a korábbiaknál is különlegesebb volt.
Tudtam, hogy Richard mennyire vágyik arra, hogy lehessen egy kutyánk. Mindig is szeretett volna egyet, megemlítette néhányszor, persze általában igyekezett nem túl feltűnően rajongani minden egyes kutyáért, ami valaha is szóba került vagy esetleg megláttuk az utcán. Az én figyelmemet viszont nem kerülte el, úgyhogy sok évnyi tervezés, gondolkodás és bizonytalanság után végre elhatároztam, hogy idén kutyát fog kapni karácsonyra. Florát is beavattam a tervembe és vele együtt kerestük meg a legtökéletesebb kiskölyköt, ami végül egy pembroke welsh corgi kan kutya lett, gyakorlatilag egy kicsi, szőrős kenyér, aki egész álló nap csak aludni akart. Nem volt vele nehéz dolgunk, az az igazság.
Amikor este lefeküdtünk aludni, szinte lázban égtem, olyan éber voltam mint még soha, és türelmetlenül vártam, hogy Richard elaludjon, én pedig lemehessek mindent szépen előkészíteni. Amint végre egyenletessé vált a szuszogása, felkeltem az ágyból és leosontam a sötét nappaliba, hogy gyorsan elintézzek mindent. Már a lépcsó alján jártam, amikor tudatosult bennem, hogy az éjjeliszekrényen maradt a varázspálcám és így nem tudok mivel feltűnésmentesen világítani. Mindegy, gondoltam naivan, megoldom így is. Szomorú, hogy néha elfelejtem, ki is vagyok és mennyire szokott mellém szegődni a szerencse.
Nem okozott gondot összeszedni a kiskutyát, pontosan emlékeztem rá, hogy Flora szobájába rejtettük el, ahol úgy tűnt, egész nap csak aludt és meg sem mozdult, úgyhogy biztosan nem lesz vele gond. Gyorsam felvettem az ölembe, beleraktam a kilyuggatott dobozba, amiben a nappaliba akartam lerakni, aztán már indultam is kifelé. A sötétség azonban nem volt jó barátom és mire észhez tértem, már hatalmas robajjal borultak a Florának vett könyvek, borultam velük én is és borult a kiskutya is, akit még akkor is a kezemben szorongattam, amikor Richard belépett a nappaliba és felkapcsolta a villanyt. Hát ezt benéztem.
- Jól vagyok, köszönöm, hogy kérdezted -nyögtem ki, miközben talpra kecmeregtem. A kérdésére a dobozra pillantottam, majd felsóhajtottam. Ennyit a meglepetés erejéről. -Nem, ez... ez a karácsonyi ajándékod. Ahogy elnézem, már nem fogjuk kibírni reggelig, mert láttad, meg minden, szóval... boldog karácsonyt. -Kissé esetlenül néztem rá és nyújtottam felé a dobozt. Nem így terveztem, az improvizációs képességeim pedig most mintha magamra hagytak volna.

Sosem volt problémám a szerencsétlenkedéseimmel, munka közben egyszer sem. Ha valamire nagyon figyeltem, akkor az nem okozott gondot, így aurorként sem kellett soha olyasmivel szenvednem mint a hasraesés párbaj közben. Bár nem mondom, a képzésem során sokszor megesett... Inkább itthon voltam ennyire életképtelen, mert egyszerűen nem figyeltem oda semmire, csak elestem a saját lábamban. A Roxfort pedig, nos, ott ugyanígy jártam, habár foghattam volna arra is, hogy a gyerekek vonzzák a bajt és ezáltal az én bajvonzásom is felerősödik, de az úgy hangzana, mintha valami ostoba kuruzslótól hallottam volna. Úgyhogy maradjunk meg inkább abban, hogy szerencsém volt, amiért aurorként nem ölettem meg magam valami nagyon idióta módon.
Persze, hogy csak én tudtam ilyen fejet vágni, miután majdnem kitörtem a nyakam, mert senki más nem lett volna képes arra, hogy még a karácsonyi ajándékozást is elrontsa a saját botlábúságával. Nekem sikerült, most is, ahogy mindig. De ezúttal jobban zavart, mert ez volt az eddigi legfontosabb ajándékom, amit Richardnak adtam és szerettem volna, ha tényleg meglepetés lesz neki. Remélhetőleg, ez nem úszott el most ezzel...
Csak nagyokat bólogattam a válaszára, szerettem volna, ha most kinyitja. Reggelig úgysem bírta volna már ki egyikünk sem, én pedig úgy gondoltam, hogy ha már ilyen szerencsétlenül alakult minden, akkor legalább a vége legyen jó. És alig vártam, hoy kibontsa az ajándékot és meglássa, mit kapott tőlem, mert biztos voltam benne, hogy mindennél jobban fogja szeretni. Én is teljesen odáig voltam érte, hát még ő... Be kellett vallanom magamnak, hogy ez volt az eddigi legjobb ötletem, és ha lesznek is problémáink azzal a kicsi szőrgolyóval, még akkor is megérte. Mert olyan boldoggá fogja tenni Richie-t, ahogy még soha, semmi nem tette.
Izgatottan vártam a reakcióját, magamra kellett erőszakolnom a nyugodtságot, hogy ne kezdjek el rugózni a lábaimon az izgalomtól. Nagyon furcsán festett volna és ez most egyébként sem rólam szólt, az én örömömről, hanem csak és kizárólag Richardról. Én pedig megkaptam a várt reakciót, amikor maga előtt tartotta az örömtől remegő kiskutyát, én meg végignézhettem, ahogy lassan kiül az arcára a felismerés és ahogy könnybe lábadnak a szemei és és és... Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog, hogy neki is örömet tudtam szerezni egy aprócska kis szőrgolyóval.
- Igen, vettem -bólogattam hatalmas mosollyal az arcomon. -De nem én voltam az egyetlen, Flora is besegített. Ő választotta ki, hogy melyik kis törpikét hozzuk haza, és azt hiszem, jobban nem is választhatott volna. Hiába, a nőknek jobb érzékük van ehhez. -Miért beszélek ennyit?
Magamhoz szorítottam Richardot, reméltem, hogy nem fogjuk kinyomni a szuszt szegény kiskutyából. Eddig nem adott hangot a nemtetszésének, csak a feneke remegését éreztem a hasamnál, ahogy Richard hozzám préselte, de ezek szerint nagyon tetszett neki, hogy így megnyomorgattuk.
- Kenyér? -nevettem fel. -Jól van, nekem nagyon tetszik. Egyébként is úgy néz ki mint egy kis kenyérke. -Lehajoltam, hogy nyomjak egy puszit Richie fejére.