Az igazság az, hogy borzalmasan rossz anya vagyok. Az embernek mindig azt mondják, hogy amint kibújik belőle a kis üvöltő rózsaszín teremtmény rögtön máshogy fogja szemlélni a világot és rájön, hogy minden fáradtságot megér az, hogy felnevelhesse azt a kis nyivákoló lényt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy készen álltam az anyaságra de Raphael egyszerűen olyan lelkes volt, hogy a lelkesedése rám is átragadt és szinte biztos voltam benne, hogy jó móka lesz.
Tévedtem.
Rohadtul nem jó móka. Talán alapvetően nem lennék egy idegroncs, ha csak egy gyerekem lenne, de a sors mindig is szeretett kibaszni velem – már tizenegy éves koromban elkezdte, amikor a Griffendélbe kerültem a Mardekár helyett – és egy folyamatosan bömbölő apró emberke helyett rögtön kettővel is megáldott. Egyébként meg amúgy nem panaszkodhatok, mert van egy elképesztően dögös férjem, saját lakásunk és nem kell azon sem aggódnom, hogy lesz-e vacsora vagy sem. A gondom azzal van, hogy abban a pillanatban ahogy Pippát sikerül elaltatni és óvatosan leteszem a kiságyába szinte rögtön elkezd üvölteni, mint a sakál miközben a békésen alvó – egyébként áldott jó gyerek – Milot fel nem veri, hogy aztán kis duettet adjanak elő hajnalban.
Az utóbbi időben sokat sírtam. Sírtam azért, mert a szemem alatti karikák nem akartak eltűnni – bár ez valószínűleg a napi 4 óra alvásnak volt köszönhető. Sírtam, mert a hasamra rakódott zsírréteg nem nagyon akart eltűnni rólam és lassan, de biztosan mondhattam búcsút a tökéletes alakomnak. Sírtam, mert Pippa az egyik etetés során a legédesebb vigyorát villantotta rám – majd közvetlen ezután lehányta a felsőmet. Azért is sírtam, mert nem akartam fásultnak és megkeseredettnek tűnni a férjem előtt, nehogy azt higgye, hogy rossz anya vagyok és rájöjjön, hogy talán mégsem kellett volna felbontania a jegyességét Autumn Averyvel, mert az a nő száz százalék, hogy jobban kezelné a helyzetet, mint én. Már-már betegesen próbáltam tökéletes anya-feleség karakter lenni, de igazából egy roncs voltam. Egyszóval az életem a szaros pelenkák, böfögések, etetések, hányások és sírások ördögi köre volt.
Carolynne Haart-Travers, az anya.
Életmentő levélként futott be napokkal ezelőtt Mundungus Fletcher baglya, amiben felvetette az ötletet, hogy találkozzunk, vásároljunk ezt-azt – mint a régi szép időkben – és én zokogva válaszoltam neki, melyben kifejtettem, hogy örök életemben hálás leszek neki azért, ha egy napra megszabadít a kis ördögöktől. Mert ugye arról szó sem lehetett, hogy még egyszer elvigyem magammal Pippát vagy Milot egy vásárkörútra. Legutóbb is végig üvöltötte az utat Pippa így kénytelen voltam a karomban tartani és gügyögni neki, míg a pénztáros nő összeszámolta a sok pelenkát, babaruhát majd még volt pofája unott arccal megkérdezni, hogy más lesz-e még valami mire én dühösen ráförmedtem, hogy „igen, még ezt a sok láthatatlan szart is kérem” hevesen mutogatva a pult üres részére. Láttam az arcán, a mögöttem álló boszorkány arcán és még a kirakat előtt elhaladó nőn is a megvetést és megbélyegzést: rossz anya.
Tehát szó mi szó, esélytelennek láttam, hogy még egyszer elvigyem a gyerekeket magammal, ha vásárolni megyek. Így maradt a B terv, az anyámra kellett bíznom az unokáit – akivel mellesleg egészen baráti lett a viszonyunk, mióta kitalálta, hogy Pippa az ő orrát örökölte. Raphaelt nem akartam gyerekfelügyeléses gondokkal zargatni, mert tisztában voltam vele mennyi problémája van a Minisztériumban.
Igyekszem nem mély depresszióba süllyedni, ahogy fáradt tekintetem végighordozom a tükörképemen. A hajam egészen fénytelen és rám férne egy hatalmas alvás is, de egyébként gondolatban vállon veregetem magam, hogy sikerült valamelyest kipofoznom magam. Csak reménykedni tudok benne, hogy Dung nem fog sikoltozva menekülni előlem, ha meglátja milyen változásokon mentem át mióta legutóbb – boldogan, még gömbölyödve – találkoztunk.
Tíz perccel később már az Abszol út macskaköves főutcáján kerülgetem a boszorkányokat, varázslókat hogy aztán a megbeszélt kávézó előtt Dung nyakába omolhassak.
- Fletcher – sóhajtom a nyakába és tökéletesen megértem, ha hirtelen nem tudja hová rakni a heves érzelmi kirohanásomat – Menjünk és vegyünk karácsonyi ajándékokat, azoknak a kis bömbölő szörnyetegeknek – egy mosollyal az arcomon eresztem el a nyakát és lépek hátrébb, hogy ne hozzam még kínosabb helyzetbe a mostaninál, miközben alaposan végigmérem régi cimborámat – Jól nézel ki.

Ha az anyám csak feleannyira szeretne, mint a húgomat vagy negyed annyira, mint az öcsémet akkor biztosan ellátott volna tippekkel, hogyan éjem túl a szülés utáni időszakot. Halovány árnyéka voltam a régi Carolynne Montaguenak, a Roxfort nagyszájú picsájának akivel nem igen szeretett ujjat húzni nagyon senki. Most mégis két kis szaros kölyök úgy ellátja mindennap a bajomat, hogy nem is mernék azok előtt az emberek előtt mutatkozni, akiket anno, a fénykoromban terrorizáltam Harleyval és Izzyvel. Arról nem is beszélve, hogy három kerek nappal ezelőtt az anyám húga – hasonló kaliberű nőt kell elképzelni, mint az anyám csak élén vörös hajjal és még nagyobb szájjal – közölte, hogy ne reménykedjek abban, hogy idővel minden a régi lesz, ugyanis a hüvelyem kinyúlt és többet nem lesz semmi haszna.
Szent szar! Mekkora ribanc!
A másik dolog meg, hogy folyton csak picsogok. Azon vettem észre magam, hogy amikor nagy ritkán a házimanón és Raphaelen kívül mással is összefutok akkor csak a gyerekekről tudok beszélni, tehát egészen egy begolyózott gyerekmániás boszorkánynak tűnhetek. Ezen pedig kurva gyorsan kell változtatni!

Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, miközben a Harleyval talált intimtornát gyakorolom, hogy majd egyszer megint olyan közelségbe kerülök Raphaellel, amikor nem lesz rajtunk ruha én pedig nem alszok el rögtön a kimerültségtől amikor vízszintesbe kerülök, nos akkor hasznomat vehesse, mint régen. Igazából nem tudom, hogy mit néznek meg rajtam az emberek de már nem is tudom hányadik boszorkány kapja el a tekintetét, amikor észreveszem, hogy figyel. Te jó ég, esetleg van egy kaki csík az arcomon? Sajnos nincs időm ellenőrizni a kirakat üvegében, hogy tarkítja-e az arcomat egy barna folt, mert Dungi már meg is érkezik. Semmit sem változott, hacsak nem lett jóképűbb – emiatt pedig rögtön sírhatnékom támad és csak nagy nehezen nyelem le a könnyeimet.
- Eladtam őket az albánoknak, hogy sárkányokkal együtt neveljék fel őket – csontropogtató ölelésben részesítem régi pajtásomat, de közben nem tudom nem észrevenni, hogy az ő tekintete is a fejemet pásztázza egy pillanat erejéig, tehát biztosan összeszaroztam az arcomat – Az anyámmal vannak bár lehet, hogy az albánoknál jobb dolguk lenne – sóhajtva engedem el és lépek hátrébb, megigazgatva a kabátom alját majd komoly arccal nézek rá – Most őszintén Fletcher – közelebb hajolok hozzá és suttogóra fogom a hangom – Van egy kis barna kenet az arcomon vagy… ? – eltökéltem, hogy kiélvezem a gyerekmentes napomat de úgy tűnik, hogy a kölykök árnyéka még most is kísért és nem tudok egyetlen lépést sem tenni anélkül, hogy ne hagynának valamilyen nyomot rajtam.
- Tudod nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy bóknak vehetem-e, hogy az anyádhoz hasonlítottál – keserűen elnevetem magam – Sajnos még messze állok attól, hogy pornókarrierbe foghassak addig még – elhallgatok és szemügyre veszem az alakom – addig még sok babahájnak kell lemennie rólam – hagyom, hogy magához rántson és boldogan simulok a Fletcher ölelésbe miközben megindulunk vagyis hagyjuk, hogy a tömeg magával sodorjon minket.
- Te komolyan képes voltál már szétnézni? – ámuldozva pislogok rá miközben kikerülök egy öregasszonyt, aki valamit nagyon keres a táskájában miközben magában motyog és rázza a fejét. Egy pillanatra megsajnálom de aztán eszembe jut, hogy lehet én is ugyanígy fogok kinézni mondjuk úgy három év múlva így gyorsan elkapom a fejem, elhessegetem a csúnya képeket és Dungira figyelek.
- Nem legálisak? – elvigyorodok – Komolyan találtál olyan helyet, ahol illegális dolgokat árulnak…babáknak? – nevetek fel jóízűen és elképesztően jól esik – Jó, hát nem hiszem, hogy a bébimandragóra megfelelő ajándék két pelenkás gyereknek de mondjuk valami nagyobb, szelídebb és szőrösebb akárminek biztosan örülnének – igazából szinte mindenük megvan a kölköknek, sőt bizton állíthatom, hogy tele vannak olyan dolgokkal is amikre semmi szükségük sincs de hát ha az ember kinyom magából két visító szörnyeteget akkor valamiért átkódolják az illető agyát és amikor csak valami bájitalért ugrana le a boltba, akkor is vesz nekik valami kis szarságot, mert ez már csak így megy.
- Mondjuk egyébként mit szólnál, ha mielőtt belevetnénk magunkat az ajándékvásárlásba, meginnánk valamit? – a tekintetemmel már keresem is a megfelelő helyet, ahol lecsaphatunk ezt meg azt, természetesen csak mértékkel, hogy rendesen átmelegedjen az ember ebben a hidegben – Tudod kicsit félek attól, hogy az anyám rumot itat a kölykökkel mármint a múltkor is olyan furcsán vigyorgott Pippa miután elhoztam tőlük, természetesen Raphaelnek nem szóltam egy szót se. Bunnynak adott az anyád babakorában alkoholt?