Mindig is nagyon szerette a karácsonyt.
Különleges és szép ünnepnek találta, olyannak, ami valahogy mindig előhozta belőle a szerető lányt. Egyébként ettől függetlenül is nagy emberbarát hírében állt, azonban ilyenkor valahogy az ünnepi készülődés megpendítette lelkének egy olyan húrját, melyet csak erre az alkalomra tartogatott és óvott.
Most pedig így közel az utolsó pillanatokhoz, melyet még a kastély falain belül tölt, szinte már jól látható izgatottsággal szelte a folyosókat.
Fekete csizmájának lapos sarka halk neszt kiadva kopogott a kopott köveken, tekintete pedig vadul cikázott a folyosó sötétjében.
Minden csendes és már-már kihalt volt.
Akadtak diákok, akik már rég haza indultak, ő azonban nem tudott hazamenni anélkül, hogy egy igazán fontos dolgot el ne intézzen.

Kezében aprócska ajándékot szorongatott, az ünnephez mérten piros papírba csomagolva, és mindezt zöld szalaggal díszítette. Igaz, nem volt túl férfias színösszeállítás, de úgy gondolta, a csomag egyszerűsége talán tetszeni fog Fricsnek, mert hát neki szánta.

Nem, nem voltak jó kapcsolatban, sőt semmilyen kapcsolatban sem. Párszor már nézett rá csúnyán, a macska sem kedvelte igazán, azonban mivel a férfi szerinte a társadalom perifériáján helyezkedett el, valami érthetetlen okból kedvelte. Vonzotta annak esendősége, morcossága és kiállhatatlan stílusa. Soha nem látta kifejezetten kedvesnek, sőt még csak mosolyt sem látott az arcán, ezt pedig nem értette.
Túl gyerek volt még ahhoz, hogy megértse a lelkekben dúló érzelmi viharokat, azonban most az sem érdekelte, ha esetleg a férfi elüldözi! Ő akkor is oda fogja adni az ajándékot, amit oly gondosan csomagolt.

Két sarokkal később, már messziről kiszúrta a cicát.
Nem volt még vége a kimenőnek, így egy fokkal bátrabban közeledett az állathoz.
- Szia Mrs. Norris! Frics urat keresem! Nem láttad véletlenül? - állt egyik lábáról a másikra, miközben kissé remegő kezekkel a macska reakcióit figyelte.

Rühellem ezt az ünnepet! Ünnep... Nem is az. Miért lehet ezt ünnepnek nevezni, mikor annyi ember hal meg nap, mint nap ezekben a napokban. Öntudatlanul bár, ellenben a rokonaik gyászolják a holtat, és soha nem fogják tudni elfelejteni ezek után, hogy egyszer igen is élt az egyik kedves rokonuk, ehhez képest pedig már nem fog soha többé együtt "ünnepelni" a családdal, barátokkal. Az én családomat is Karácsony idején mészárolták le, és hogy ennek mi értelme volt, azt a mai napig sem tudom, mai napig sem értem, de még mindig érzem, hogy fortyog bennem a gyűlölettel átitatott fájdalom. Nem lehet ebbe csak úgy beletörődni, mert anya, apa, Alice... Ők voltak az én igazi családom. A színtiszta kezdőhangja az ábécének. Mert a a lelke mindennek, mégis az ő lelkük már csak kóborol. Elveszítettem őket, az égiek pedig engem veszítettek el ezzel együtt. Nem bízok az irgalmukban, a jóságukban. Nem segítettek, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna, hanem hagyták, hogy meghaljon a családom. Ez nem szeretet és jóság, hanem cserbenhagyás. Pedig én szerettem a családomat és Őket is. Kár, hogy elrontották ezt...
- Hát itt vagy, Mrs. Norris! - hangomban még talán valami kis öröm is felfedezhető, de ez kizárólag csakis a macska miatt van, nem azért mert itt áll előtte egy lány, akiről tudok egyet s mást, a nevét kifelejtették az aktákból. Talán még nem volt túl sok büntetőmunkán, amit nehezen hiszek el, mert nem tűnik elsősnek. Csak az elsősöket nem ismerem igazán. Ők is akasztanivalók ettől függetlenül persze, csak még nem bizonyították a nagyvilágnak, és az igazgató is minduntalan megvédi őket. Bár, utóbbi sosem fog megváltozni.
- Mit akar? - morgok a lányra, és a karjaimba veszem legkedvesebb cicámat. Legalább ennyi örömöm van az életben. Csak ennyi, de ez mindennel felér, és ezért vagyok a leghálásabb. Ezért a drágaságért.