Talán nem is a praktikus haszna, hanem egyszerűen az, hogy valaki végre neki kiszolgáltatott, valaki tőle függ, valakin ő uralkodhat. Valaki, aki az övé. Még ha ennek nincs is igazán súlya. Még ha egy ilyen hülye kiscsaj is. Senki lényeges. Ahogy az is, amit nyújthat: semmi lényeges.
- Akkor lehet, hogy rossz a lelkiismereted, Jones – válaszolja egy vállrándítással.
Követi a pillantását a folyosón, mégis mit keres? Kiutat? Hiszen senki nem nyomott pálcát a tarkójához. Még ő sem. A pálcával kötött szövetségek nem valami tartósak. És nincs is energiája ehhez. Jones szinte követelte, hogy valaki belerángassa valami biztonságos kis rosszba, és függővé tegye tőle. Ő meg mindent megtesz, hogy ez a rossz biztonságos és ártalmatlan maradjon. Vagy legalábbis ne tűnjön többnek annál. Hogy ne akarjon kiszállni belőle. Vagy legalábbis, hogy azt higgye: nem éri meg kiszállni belőle. Hiszen szinte semmiség minden, amit kért. De ha nem tenné meg, az egy kicsivel nagyobb semmiség lenne.
- Szóval tényleg rossz a lelkiismereted.
Újra körbepillant a folyosón.
- Ne itt beszélgessünk. Menjünk arrébb.
Ez a közelség egyébként is megerőltető, időről időre erőt vesz magán, csak hogy a nyomás ilyen banális eszközeit gyakorolja a másikon, de azért kellemesebb lesz nélküle. A valódi oka viszont annak, hogy ezt a folyosót választja, és ennek is a távolabbi, zsákutcában végződő felét az, hogy itt nincsenek festmények. Nem kellenek káprázatos rejtekhelyek ahhoz, hogy meglegyen a kellő diszkréció, bár Piton külön bejáratú rejtekhelye mégiscsak megérne egy misét – de egy olyan helyet meg talán túlzásnak tartana arra, hogy Jonesszal csevegjen abszolút sub rosa.
Aztán amikor már kicsit arrébb mentek, és kivárta, hogy Jones szófogadóan kövesse, és egy fél lépéssel több távolságot hagyott maguk között:
- Szóval? Rengeteg időt kaptál, hogy megfigyeld a hollóhátasokat.
Összefonja a karját maga előtt, és várakozóan néz rá. Tulajdonképpen van ebben az egészben valami dühítően, szégyenteljesen élvezetes. Hatással lenni rá, irányítani, büntetni, jutalmazni; még ha ezek mind ártalmatlanul és biztonságosan történnek is, van benne valami, amit szégyellnie kell még maga előtt is. Mintha kiskutyák verésében élné ki magát. De hát sose tenne ilyet. És az is csak tudományos kísérlet volt. Vagyis lenne. Végül is, Jones is egy kibaszott tudományos kísérlet.
- Van számomra végre valamid? Hallottál valamit? – Egyre sürgetőbb, türelmetlenebb a hangja. – Észrevettél bármit, akármit?

Miközben nézi a lesütött szemét, határozottan azt gondolja, hogy az egész játéknak, az engedelmességnek van egy része, egy vékony szelete, ami csak színjáték, nem valódi erőviszonyok terméke, amihez semmi köze nincs a rokonaiknak meg a többinek, ami csak arról szól, hogy Jones valahol mélyen nagyon szeret szorult helyzetbe kerülni. Ő meg eteti ezt a kis perverzióját. De hát nem sajnálja tőle… sőt. Pont ilyen kisállatra volt szüksége.
Csak akkor válaszol a megjegyzésre, amikor már nem kísérik őket figyelemmel a festmények.
- Akkor jobban tennéd, ha mindig számítanál rám – rándul meg a szája nem ingerülten, de azért kicsit türelmetlenül. – Vagy ha magadtól megkeresnél, amikor végeztél valamivel, amit rád bíztam… persze, ehhez elengedhetetlenül szükség lenne arra, hogy el is végezz valamit.
Persze, ez egyelőre csak megalapozott megérzés. De Jones tényleg az a típus, aki úgy szokott ránézni, amikor valamilyen kérését sikerült teljesítenie, mint aki jutalomfalatot vagy simogatást vár, de legalább egy kiadós dicséretet. Ha tehát nem kereste, és megpróbálta elkerülni annak reményében, hogy hamarabb szakad rájuk a nyári szünet, minthogy sikerülne elkapnia, az csak egyrészt jelenti azt, hogy hülyének nézi – másrészt azt jelenti, hogy rohadtul semmire sem jutott.
És nem kell sokat várnia arra, hogy ez a megalapozott gyanú megerősítést nyerjen. Bosszúsan szusszan.
- Szóval nem erőltetted meg magad.
Kétkedve, kritikusan szemléli a kiskutyaszemeket. Ennyire kimúlt a megfélemlítés ereje? Mert azt csak nem gondolhatja, hogy most hirtelen fog elkezdeni hatni rá ez a tekintet vagy a panaszos nyafogás. Ennyire azért nem lehet hülye. Nem, határozottan nem hülye. Inkább csak motiválatlannak tűnik momentán. Mert eddig nem okozott problémát neki, hogy úgy legyen a szeme és füle, hogy igazából nem tudja, mit kell látnia vagy hallania, és hogy úgy hozzon-vigyen néhány névtelen üzenetet, hogy nem bontja fel őket. Szóval, motivációs probléma.
- Most? – A hangja csak egy árnyalatnyit lesz élesebb, mint eddig, és két árnyalatnyit jegesebb. – Mindjárt vége a tanévnek, Gwenog. Ezzel kellett volna foglalkoznod az elmúlt hetekben. Hogy figyelsz. Komolyan ennyire nehéz dolgot kértem tőled? Meghaladta a képességeidet odafigyelni a csacsogásra a közös óráitokon meg a lányvécékben? El tudom képzelni, mennyire kimerítő lehetett. – Annyira kifejezéstelenül fagyos a hangja, hogy még a gúny sem csöpög belőle. – Biztos sok dolgod volt.

Összevonja a szemöldökét. Határozottan olyan, mintha ki akarná provokálni, hogy bekeményítsen. Mégis mi a szart vár tőle? Üsse meg? Átkozza meg? Komolyan vegye elő a szükségtelen fenyegetőzést? Mennyire méltatlan is volna ez hozzájuk… hiszen ezek már rég lejátszott meccsek. Kezet emelni pedig akkor se fog rá, ha páros lábbal ugrál az idegein. Bár tulajdonképpen ennek már neki is látott.
Szusszan, türelmet gyakorol, és érzelemmentesen, nyugodtan elmosolyodik.
- Mire gondoltál? Milyen feladat lenne megfelelő a képességeidnek? – kérdezi szinte szelíden. – Színezőt festeni, leírni százszor, hogy volt egy megegyezésünk? Lekenni a seprűmet ápolószérummal? Összehajtogatni a talárjaimat az évzáró után? Hallgatlak, Gwenog. Mesélj az álommunkádról. Talán ki tudunk találni valamit, ami neked is megfelel. – Annyira kifejezéstelenül és indulattalanul mondja, hogy nehéz legyen eldönteni, komolyan gondolja, vagy csak gúnyolódik – bár a szavai alapján egyértelműen gúnyolódik.
Persze, a hollóhátasok nem különösebben érdekesek.
De hogy SEMMIT nem mondtak volna, az lehetetlen. Mindenki a kibaszott háborúról, halálfalókról, muglikról beszél, ponthogy túl sok az érdekes tartalom az ilyen lopott beszélgetésekben.
Most meg úgy kell elmennie arra a kurva nyári szünetre, hogy a Mardekárban talált ugyan néhány ígéretes jelöltet Voldemort számára, de a számuk finoman szólva sem kielégítő.
Egy darabig kifejezéstelenül figyeli, hogy mit mond erre, hátha akkor kiderül, hogy alapvetően mi a problémája, és ennek megfelelően tud rá reagálni. Az emberekkel bánni, hát igen, ez nem tartozik az erősségei közé. De tud róla, és lehetőleg dolgozik ezen. Ennek a rádolgozásnak az eredménye ez az ostoba kis játék Jonesszal. Privát vezetői tréning, úgyszólván.
Egyelőre elég szarul megy.
- Gratulálok, hogy ilyen jól haladsz a kviddicskarriered egyengetésével – húzódik kissé szélesebbre a mosolya: most már egyértelműen baljóslatú. – Remélem, tényleg minden energiádat ennek szenteled. Mégiscsak szomorú lenne, ha az egész azon múlna, hogy kiderül róla, képtelen vagy elkötelezetten és megbízhatóan dolgozni a céljaidért.
Kicsit közelebb lép. Üres tekintete, unott szájrándulása nyíltan elárulja, a kiskutyaszemek továbbra sem érdeklik.
- Oké, Gwenog. Próbáljuk újra. Mesélj akkor a griffendéles barátaidról. Mesélj a Holyheadről. Mesélj BÁRMIRŐL, amiről azt hiszed, hogy érdekes lehet számomra. Próbálj meg végre elégedetté tenni, és év végéig zavartalanul foglalkozhatsz a kviddiccsel.

- Piszkosat – visszhangozza részint gúnyosan, részint kétkedve. Megtehetné, hogy szóviccekbe bocsátkozik, hogy elkezdi verbálisan darabokra szedni Jonest, de most ehhez semmi kedve, ahhoz túlságosan is csalódott és ideges és frusztrált, bár ezeket mind a sima hidegvér alá rejti a lány elől, de az érzések ettől még jelen vannak. A sima hidegvér azonban egyre kevésbé van jelen, ahogy a mentegetőző szövegelést hallgatja.
Ez a megbízás megtisztelő. Nem várt, elhamarkodott módon megtisztelő. Nem ronthatja el. Persze, nem építette volna az egészet Jones kis információmorzsáira, de valahogy minden egyes kis kibaszott fogaskerék, amely egymásba kapaszkodva tökéletes eredményt kellene adjon a végén, már egyenként is meghibásodik, kihullik, eltörik.
Egy ilyen kis kibaszott fogaskerék Jones is.
És nem hajlandó hajtani a gépezetet.
- Ezek üres szavak, Gwenog. – Ahogy a lány hátrébb húzódik, ő előrébb, karba tett kézzel, bár csak egy fél lépést. A szavai még mindig makulátlanul higgadtan csengenek, de most már másodjára hívja a keresztnevén; ez még sosem volt jó jel. Nincs oda a keresztnevek indokolatlan használatáért. – Ennyire kevésre tartod magad, hogy ez tűnik az egyetlen megoldásnak? – vonja fel a szemöldökét hűvösen, bár a szája most már leplezetlenül ingerülten rándul bele a saját fegyelmezett szavaiba.
Ismét türelmesen, szinte már érdeklődve végighallgatja a mentegetőzést, de nem húzódik hátrébb, és az arcán sem tükröződik semmiféle ígérete az enyhülésnek.
- Tehát semmit nem tudsz mondani – foglalja össze ridegen, aztán felemeli a kezét, és nagyon lassan és alig hozzáérve, szinte testvéri gyengédséggel kisimít egy pár rakoncátlan hajszálat az arcából; nehéz lenne megmondani, hogy ez most melyiküknek kellemetlenebb. – Rendben, Gwenog. Semmi baj. Keresek neked olyan megbízást, amilyet kértél. – Megvárja, hogy lássa rajta, figyel. – Scaevola Burke megvan, ugye? Hollóhát, eggyel alattunk. – Azt is kivárja, hogy a felismerés felderengjen Jones arcán, Burke az az idegesítő, nagypofájú hencegő, akinek a nagyzolása még egy évfolyammal feljebb is ver némi visszhangot. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy került a Hollóhátba. – Van az a feltűnő melldísze, egy fibula, amiről azt állítja, magától Merlintől maradt a családjára, és elpusztítja a viselőjét, ha az nem tisztavérű varázsló. – Ha Burke megvan, nyilván az ékszer is megvan, az a nyavalyás taknyos háromból kétszer a nyamvadék melldíszéről beszél, amikor épp nem az apjáról meg a nagyapjáról.
- Azt a melldíszt lopd el, Gwenog – mosolyog rá – , aztán pedig intézd el, hogy valamelyik griffendéles holmija közt megtalálják.

Feszült figyelemmel követi Jones reakcióit, mintha egy kísérleti állatot boncolna éppen, minden rezdülésének nagy figyelmet szentel, hátha éppen ebben rejlik a kulcsa, hogy munkára bírja azt a makacs kis fogaskereket.
Az érintés hatása megdöbbentő – itt tépi a száját neki már vagy negyedórája, aztán elég épphogy hozzáérve kisöpörnie pár hajszálat az arcából ahhoz, hogy ilyen dermedt kis kezesbárány váljon belőle? Fél? Vagy zavarban van? A fenébe, csak nem élvezi?
A hatás persze nem tart sokáig, aztán Jones megint elkezd akadékoskodni, de ezúttal érthető a húzódzkodása, hiszen a kérés valóban okot ad bármilyen gyanúra. Lehetséges, hogy túl messzire ment ezzel, és túl közel engedte a szándékaihoz… de most már megtörtént. Kénytelen volt kockáztatni.
Összehúzott szemmel néz rá, komolyan, de kivárja, amíg kihitetlenkedi magát. Kibaszott sok türelem kell ehhez a Joneshoz, de a végén meg fogja érni az erőfeszítés, ha beledöglik is.
- Ne röhögtess – horkant fel aztán –, mégis mihez kezdenék azzal a szarral? Először is: nem a vér teszi az aranyvérűt, másodszor pedig: rohadtul kétlem, hogy Merlinnek ilyen rossz ízlése lett volna.
Ha egyszer működött, miért ne próbálná meg még egyszer: ezúttal a vállára teszi a kezét, nagyon visszafogott, nagyon ártatlan érintés, ahogy végigsimít azon a néhány centiméteren, és kissé megszorítja. Ruhán keresztül számára is elviselhetőbb a dolog, így nem is szakítja meg azonnal a kontaktust.
- Meg tudod csinálni, nem igaz?  – kérdezi annyira kedvesen és biztatóan, amennyire csak tudja; nyilván ez a hang még mindig ridegnek hat, de tőle talán érzékelhetően gyengédebb, mint eddig.
- Ez pont neked való. Válassz nyugodtan valaki olyat, akit nem kedvelsz, akiről bárki el tudna képzelni ilyesmit… aztán pedig figyelj nagyon, mi történik. Nem véletlenül kérlek ezekre a dolgokra – néz nagyon figyelmesen és nagyon komolyan Jones szemébe, és ha a lány újra elfordítaná a fejét, akkor addig szuggerálja, amíg újra rá nem néz, végső esetben pedig újra az érintéshez folyamodik, és finoman visszafordítja maga felé az arcát.

Feszült figyelemmel próbál olvasni Jones rezdüléseiben, időnként azt hiszi, végre sikerült kidolgoznia egy algoritmust, hogy melyik pillarebbenés mit jelenthet, de most épp megint teljes képszakadás, ötlete sincs, mi a fene járhat a fejében, miközben konokul hallgat, és aztán akkor is csak nettó baromságokat beszél, mikor végre megszólal.
- Úgy érted, fibula – pontosít szelíden félvállról, pedig hát egyrészt abszolút lényegtelen, hogyan nevezik, úgysem tudja összetéveszteni mással, hiszen ez Burke létezésének egész értelme, oka és célja együttvéve, még egy elsős is tudná, mit akar ellopatni Jonesszal; másrészt ahogy az a gigantikus melldísz kinéz, hát akár még shakespeari körgallér is lehetne. Vagy mellvért. Vagy bármi. Burke teljes agyállománya is csak azért nem lehet, mert ahhoz túlságosan is nagy a térfogata.
A kísérlet kettes fázisba lépett, de még most sem tudná biztosra venni, hogy az érintés most akkor mit is vált ki a másikból, aminek ez a zavart zsákmányállat-dermedtség az eredménye; pont úgy lehetne félelem, undor, szimpla feszengés, mint vonzalom. De hát Jones azért csak nem vonzódik hozzá. Az kétségtelen, hogy talál valami vonzót ebben az egész ártalmatlan játszadozásban kettejük meg a házirend között, tényleg, ezt nem nehéz kitalálni, de ha ezt a kisded rosszalkodást hormonok irányítják, akkor az maximum a kortizol lesz.
- Azt hiszed? – kérdez vissza kicsit sürgetőbben, mert a dolgok, bármennyire is úgy tűnik, hogy egyelőre a kezében tartja ezt az egész helyzetet, és ő irányít, nos, a dolgok pont most vettek olyan fordulatot, ahol már nem csak Jones ütheti meg a bokáját és mondhat búcsút a seprűlovaglásnak. Ezért kell, hogy igent mondjon, egyértelműen elfogadja az egyértelműen nem kóser megbízást. Azt valamennyire biztosítéknak veheti.
Ezért aztán nem hagy neki lélegzetet, bármennyire is üvölt róla, hogy jólesne, ha legalább egy fél lépéssel arrébb húzódna, ha nem nézné és pláne nem érintené meg (és a kurva életbe, a másik feszengése csak neki kellemetlenebb), de pont ezért nem teszi, nem, amíg igent nem mond.
Vagyis nem tenné, ha Jones pofon nem vágná ezzel a kérdéssel. Egyébként sem tartogatta a kezében a kis állát, épp csak hozzáért, mi a fasz, komolyan, ez mi a fasz.
- Micsoda? – lép egyet hátra automatikusan, és beleszisszen a hangjába a megrökönyödés. Aztán felnevet. Kínosabban, mint amilyen gúnyosan. Aztán lendületből lép vissza, egy fél centiméterrel közelebb, és megtámasztja a falat a tenyerével két oldalt a lány mellett. Nem ér hozzá, most már nem, véletlenül sem, de annyira közel hajol, hogy egyből meg is bánja. – Miért, azt szeretnéd? Nahát, Gwenog – nevetgél, de most képtelen újra kedvesnek lenni, merő él és gúnyos hitetlenkedés a nevetése, pedig nyilván Jones nem azért rebegte ezt annyira halálra váltan, mert ilyen ábrándjai lennének a mágiatörténet órák lélekölő pillanataiban. Abbahagyja a nevetést, és mereven néz a szemébe.
– Na? Mit mondasz? - Kérdez, de legyen egyértelmű: követel.

Faarccal nézi, de pattanásig feszült minden idegszála, hogy jól lavírozik-e, hogy tényleg azt a hatást gyakorolja a másikra, amit akar, amit kell, amit muszáj. Ezt annyira nem neki kéne csinálnia, de annyira nem, akárki más jobb lenne abban, hogy újabb jelölteket szemezgessen Voldemort seregébe, jó, persze, nem akárki, mert a fél Roxfortnál többet ér a kisujja körme, de ő a bájitalokhoz ért, az átkokhoz, a rontásokhoz, az igézetekhez, az átváltoztatásokhoz, a bűbájokhoz, a rúnákhoz, akár még a bestiákhoz meg a növényekhez is, bármihez – de hogy a kibaszott emberekhez..?
Hosszút szusszan, és ingerült fintorral nyugtázza a választ, holott olyan érzés, mintha végre újra levegőhöz jutott volna a megkönnyebbüléstől. De ez nem igazán győzelem. Jones csak egy hülye kis griffendéles csitri, madzagon kéne tudni rángatnia, ugrania kéne a csettintéseire, erre itt vergődik rajta hosszú percekig ilyen kihalt folyosókon, és erőlködik, mintha valami lovat próbálna betörni.
És ez az esdeklő rebegés semmivel se kielégítőbb, mint a hetyke válasz volt. Idegesítően zavarbaejtő emlékeket ébreszt benne ez a hangszín, az anyja hangjáról, és se akkor, se most nem tudja igazán eldönteni, hogy ez a behódolás most félelem vagy törleszkedés, és ettől olyan kiszolgáltatottnak érzi magát, hogy legszívesebben megütné. Kamaszlányokból nem készült. Nem tűnt lényeges tudásanyagnak.
Dehogy is akarja megcsókolni. Csak törni-zúzni akar folyamatosan, hónapok óta. Tárgyakat, embereket, tökmindegy.  De uralkodik magán. Most is uralkodik magán, és egyedül arra gondol, hogy mit csináljon ezzel a kis libával, hogy végre végérvényesen az uralma alá hajtsa. Ha megcsókolná, az jó lenne? Ha belemarkolna a hajába és végigrángatná ezen a folyosón? Ha ráfonná az ujjait a torkára és addig szorongatná, amíg fulladozik, amíg el nem ernyed a teste? Mégis mi a faszt csináljon még vele?
Egy teljes percig mered rá, képtelenül arra, hogy eldöntse, mi lenne a helyes lépés. Megrezzen a keze, hogy hozzáérintse az ajkához az ujját, vagy hogy a tenyerébe szorítsa a nyakát, de végül egyiket sem teszi, leengedi a kezét anélkül, hogy hozzáérne, és hátralép.
- Menj szépen játszani, Gwen – mondja végül, és ott hagyja.
Jones úgy tűnik, kísérlet helyett egy hiba lett. Ki kell törölni.